Könczöl Csaba

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Az amerikai magyarok évente tartott Itt-Ott-konferenciájáról tavaly a Beszélőben Lipták Béla számolt be, s megemlítette, hogy az itthoni politikai fejlemények hatására ott, nálatok is változott a hangulat. Azóta újabb egy év telt el.

Nagy Károly: Ma már odahaza sem tabukérdések, amikről korábban csak Nyugaton lehetett szó. Más területeken viszont továbbra is bőven akad csak itt és csak általunk teljesíthető feladat: az összmagyarság érdekeinek külföldi szolgálata és az általunk elérhető fórumokon való képviselete.

Az otthoni és a határainkon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések egyébként nem elkülöníthetők számunkra. Idei összejövetelünkön nem kis elégedetlenséget lehetett érzékelni a Nyugaton élők körében amiatt, hogy odahaza ennyire nagy a belső megosztottság. Pedig most nagyon szükséges volna az összefogás és az egyetértés a legfontosabb olyan közös nemzeti ügyekben, amilyen például a külföldi kisebbségi magyarság ügye. Az itteni értelmiség úgy véli, hogy más dolog a politika, a pártok közötti harc, és más azoknak a közös értékeknek az ügye, amelyeket ez a politikai iszapbirkózás a figyelem hátterébe tol.

Beszélő: Amit te a hazai pártok közötti „iszapbirkózásnak” nevezel, annak egyik fontos tétje például az, hogy ki jogosult inkább a külföldi magyar kisebbség ügyeiben szót emelni. A kormánypártok ugyanis maguknak igyekeznek kisajátítani ezt a feladatot.

N. K.: A kisebbségek ügyeiben szót emelni nemcsak mindenki jogosult, hanem köteles is. Mi Nyugaton ezt tesszük évtizedek óta. Hogy most egymással versengenek ebben magyarországi pártok és csoportok? Mondhatnám, hogy ez nagyon üdvös, ha nem kellene azt is hozzátenném, hogy eleddig ez nem járt sok eredménnyel.

Beszélő: Idén meghívottjaitok között nem szerepelt senki a liberális ellenzék képviselői közül.

N. K.: Dehogyisnem! Egyik meghívott előadónk, Csoóri Sándor már akkor liberális és ellenzéki módon írt és cselekedett, amikor sokan mások még szólni sem mertek, például a szomszédos országokban kisebbségben és a nyugati országokban „szigeteken”, szórványokban élő magyarságról.

Beszélő: Antall József rendszeresen hangot ad annak a nézetének, hogy ő „tizenötmillió magyar miniszterelnöke”. Nemrég viszont Göncz Árpád egy interjúban azt hangsúlyozta: ő „mindössze” tíz és fél millió magyar honpolgár államfőjének tekinti magát. A polemikus él nyilvánvaló.

N. K.: Ebben elég egyértelmű az itteni magyarság állásfoglalása. Mi is tizenhatmillió magyar „lobbystáinak” tekintjük magunkat, ahol csak szót kapunk. Nagy örömmel üdvözöltük Antall nyilatkozatát: végre egy felelős magyar kormányfő nyíltan kimondja, hogy a világban tizenöt-, pontosabban tizenhatmillió magyar él.

Beszélő: Nem mosódik-e így túlzottan össze két fogalom, a nemzeté és az államé?

N. K.: Göncz Árpád szintén sokszor kifejezésre juttatta, hogy a magyar nemzet otthon élő része nevében számít annak a nemzetrésznek a támogatására is, amelyik a határokon kívül él. Ő sem lát semmiféle ellentmondást aközött, hogy egyfelől egy állam feje, másfelől egy államhatárokon túli szellemi hazának és nemzetnek is a tagja.

Beszélő: Az emigráció egyes körei kezdetektől erős MDF-beállítottsággal jellemezhetők. Ők hogyan fogadták az MDF „kemény magjával” szembeni kritikát?

N. K.: Minden demokráciában természetesek a pártokon belüli viták és az, hogy ezeket a rivalizáló pártok éberen figyelik, megpróbálnak belőle a maguk számára profitálni. Angol kifejezéssel erre azt mondják: „vihar a teáskannában.”

Beszélő: E nézeteltérések azonban a nyugati magyarságot is érintik, olyan kérdések kapcsán, mint a kárpótlás, az igazságtétel, a jóvátétel.

N. K.: E tekintetben hasonló nézetkülönbségek vannak, mint odahaza. Vannak, akik kemény elmarasztalást, akár szankcionálást követelnének azokkal szemben, akik a múltban kompromittálták magukat. Mások viszont azt mondják, ne tépjük föl a múlt sebeit, tekintsünk inkább a jövőbe. A többség úgy véli, az erkölcsi elmarasztalásnak meg kell történnie a nemzettudat etikai normáinak helyreállítása érdekében. Törvényi felelősségre vonást a józan többség legföljebb azokkal szemben tart elképzelhetőnek, akik valóban bűncselekményeket követtek el. Akik mindössze részt vettek egy hajdan bűnöket is elkövetett szervezet vagy intézmény tevékenységében, de személy szerint emberellenes cselekedeteket nem követtek el, azok részvételének tényét – az itteni konszenzus szerint – nyilvánosságra kell ugyan hozni, de ezzel a morális ítélettel be kell érni. De vitathatatlan közkívánalom idekint, hogy tétessék világossá: a történelemben cezúra van, és ennek vannak személyi, életútbeli konzekvenciái is.

Ezzel kapcsolatban komoly kérdés számunkra a Magyarok Világszövetségének ügye. Jövőre rendezik meg a magyarok harmadik világtalálkozóját Budapesten. Addigra elengedhetetlennek tartjuk, hogy megjelenjen egy „Dokumentált cezúra”, könyv vagy füzet formában, amely pontosan adatolja, hogy az elmúlt évtizedek során kik, milyen módon, kémelhárító-külügyes meg belügyes rangban vettek részt a Magyarok Világszövetsége nevű szervezetben, amelynek köztudottan a besúgás, a diverzió, a propaganda, a kémkedés isfeladata volt. Amíg ez a „cezúradokumentum” meg nem jelenik, a Magyarok Világszövetségének hitele a nyugati magyarság körében nem lesz megalapozható.

Beszélő: Ez az itthon emlegetett „Fehér Könyv” egy változata lenne?

N. K.: Szívesebben hívom „cezúradokumentumnak”, mert a „Fehér Könyv”-fordulat akarva-akaratlanul implikálja a vádemelés gondolatát. Ez pedig tőlem és az itteniek többségétől távol áll. Az volna a célja, hogy a világszövetség megtisztultan kezdjen új életet. Az 1970 óta működő Anyanyelvi Konferenciának nincs ilyen múltbevalló „cezúradokumentumra” szüksége.

Beszélő: A Nyugati Magyarság című lapnak korábban egyik f ő organizátora voltál, újabban lazult a szerkesztőséggel az együttműködésed.

N. K.: Egy éve nem vagyok társ-szerkesztője a lapnak, mert helytelenítettem annak bizonyos mérvű egyoldalúvá válását. De együttműködésünk nem szűnt meg. Sőt, igyekszem, hogy segítsek a lapnak visszatérni arra az útra, amely a múltban minőségi, hiteles, mértéktartó, mérvadó lappá tette.

Beszélő: Mi a véleményed a „Charta ’91-ről”, amit az MDF vezető hangadói nem írták alá?

N. K.: Ennek okát innen egyelőre nem tudhatom. Azt viszont így, látatlanban is sajnálom, hogy akik kibocsátották, nem juttatták el véleményezésre, hozzászólásra a Magyarországon kívül élő magyarokhoz, vagy legalább azok vezetőihez. Közvetetten ez mintha azt jelezné, hogy a „Charta” kibocsátói minket nem tekintenek a nemzet részének. Ama nemzetének, amelyikbe mi viszont beletartozónak érezzük magunkat. Sokunknak jólesne, ha a következtetésem téves volna.

Beszélő: Idehaza alig múlik el nap anélkül, hogy ne hallhatnánk a „lakitelki szellem” kifejezést. Számodra milyen értelmet hordoz ez a pártszlogen?

N. K.: Nem párt- és nem szlogenértelmet. Hanem olyan értelmet, amilyet 1956-ban a Petőfi-köri és a szegedi meg a pesti műszaki egyetemi MEFESZ-gyűlések juttattak kifejezésre. A társadalom szabadság- és demokráciairányú önszervezését, úgy, hogy eközben igyekszünk megfogalmazni az osztatlan és oszthatatlan közös magyar érdekeket. Amik számomra egyben a demokrácia Bibó megfogalmazta alapértékei is.

Én a demokráciát egy olyan társadalomszervezési formának látom, melyben a lakosság lehető legnagyobb része a lehető legmaximálisabb mértékben tudja megvalósítani önmagát. És megfordítva, melyben az egész társadalmat érintő döntések meghozatalából a lehető legkisebb hányad marad ki. Ez a megfogalmazás természetesen azt is tartalmazza, hogy nincsen sehol „tökéletes demokrácia”. Helytől, időtől, konkrét politikai erőviszonyoktól függ, hogy a kimaradtak vagy kiszorítottak aránya mekkora. Ahol viszont kialakult a konszenzus azt illetően, hogy minél kisebb legyen a döntéshozatalból kívül rekedtek részaránya, ott adott a demokrácia alapja. E mércét használva, szerintem ma Magyarországon adottak a demokrácia föltételei. Persze időre van szükség ahhoz, hogy ebben a szerkezetben megtalálják a helyüket az olyan, egyelőre még nem kellően tisztázott státusú „hatalmi ágak”, mint például az önkormányzati testületek, a szakszervezetek, a társadalmi egyesülések, amelyek szintén terepei a lakosság mozgósításának és a participációs keretek tágításának. Hasonló helykereső állapotban van még a „negyedik hatalmi ágként” emlegetett médium is – a demokráciára törekvő társadalmakban ezek körül a szférák körül máshol is nagyok a viták. Ez most egy átmeneti állapot, de erre azt is mondhatnám, hogy a „demokrácia” nem egyéb, mint egy permanenssé vált átmenetiség.

Nem mindegy ugyanakkor a társadalmi problémák megoldásának fontossági sorrendije. Magyarországon a szegénység, a munkanélküliség növekszik, a hajléktalanok száma egyre emelkedik, a népesség fogy, az alkoholizmus és az öngyilkosság mutatói a világon a legmagasabbak, az országba menekültek száma nő. E kérdések ma mintha a politikai csatározások peremvidékeire szorulnának. Ezekben szerintem sokkal nagyobb szerepet kellene biztosítani a parlamenti bizottságoknak. Itt, Amerikában épp a minap nagy jelentősége volt annak, hogy a The New York Times közzétette az egyik kongresszusi bizottság jelentését arról, hogy tavaly óta több millióval nőtt az elnyomorodók száma. Egy közzétételnek az USA-ban néha önmagában is komoly politikabefolyásoló szerepe van. A kongresszusi bizottságok ereje épp a szabad nyilvánosságra hozatal lehetőségében rejlik. Ez akkora erő, amelyik lehetetlenné teheti, hogy a kormány ne vessen vele komolyan számot. Magyarországon viszont a parlamenti bizottságoknak megközelítőleg sincs ilyen súlyuk, és maguk sem élnek igazán azokkal a lehetőségekkel, amiket elvileg számukra a nyilvánosság jelenthetne.

Beszélő: A demokrácia egyes hazai értelmezések szerint a többségi elv érvényesítését jelenti a társadalmi és állami lét minden szférájában. Ám ez könnyen elvezethet a többség diktatúrájához.

N. K.: A modern demokrácia egyik jellemzője, hogy mihelyt egy párt a választásokon győzelmet arat, és ezzel felhatalmazást kap a kormányalakításra, akkortól a kormány többé már nem az adott pártnak a kormánya, nem pártjának tartozik felelősséggel és elszámolással, hanem a választók összességének, amelybe a kisebbségekre szavazók természetesen szintén beletartoznak. Ha az ország egésze szerint rosszul hajtja végre feladatát, akkor le kell mondania, bármennyire megfelelnek is esetleg lépései azoknak a pártérdekeknek, amelyek őt egy választáson az élre helyezték.

A vezetők leválthatása a demokrácia egyik fő ismérve, Bibó István is ezt hangsúlyozta, aki az emberséges társadalmak kifejlődésének útját úgy határozta meg, hogy a feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése.

(Budapest–New Brunswick, 1991. szeptember 22.)

• Ki-Beszélő