Könczöl Csaba

Nyomtatóbarát változat

Több mint egy éve péntek esténként a magyar néző is részese lehet – a boldogult emlékezetű „szocreál” példázatok helyett – minden idők legsikeresebb „kapreáljának”. A „Dallas” sorozat nálunk is közeledik a hatvanadik részhez. S ez a földgolyóbis minden periferikus pontján az egyik legbiztosabb tünete annak, hogy eltökélten „fölzárkózunk a fejlett Nyugathoz”, meghonosítjuk a „gazdasági versengést”, a „piacorientált szemléletet”, a „racionalizált életvezetés” szellemét. Igaz, némi megkésettséggel; tőlünk pár száz kilométerrel nyugatra a sorozat húsz évvel későbbi részeknél tart – de sebaj. Az időbeli megfelelés így legalább valamivel életszerűbb.

Mi a nyitja nálunk minden idők e legsikeresebb és legviszolyogtatóbb „szappanoperája” sikerének?

Jó pár sorozat volt már a magyar tévében, a Tenkes kapitányától, a Borstól, a Stirlitztől a Kórház a város szélénig, a Klinikáig, a Guldenburgokig, az Isauráig – de nem emlékszem egyre sem, amelyik ilyen esszenciális töménységben ontotta volna a nézőkre az emberek közti viszonyok tökéletes elmocskolódását. A Ewing családban és környezetében ugyanis minden emberi kapcsolat és jellem hitvány. Az, hogy ez máris láthatóan megnyilvánul, vagy csak burkoltan van jelen, mindössze idő kérdése: akinek sikeréért, szerelme beteljesüléséért a néző ezen a héten a vele szemben állók rovására drukkol, arról valamelyik következő részben több-kevesebb bizonyossággal ki fog derülni, hogy érzelmei ugyanúgy tettetettek, képmutatók, indítékai ugyanúgy gáládul alantasak, mint azoké, akiket az e heti részben megvetettünk. Ráadásul mindez silány konfekcióipari kivitelezésben: a „mind egyformák” heurékaszerű fölismeréséhez nem szükségeltetik semmiféle mélyebb emberismeret, lélektani érzék, műveltség: ezekhez az alakokhoz képest Courths Mahler fekete-fehér figurái is tolsztoji, flaubert-i mélységeket mutatnak. Mert giccsesen leegyszerűsítve ugyan, de közük van az emberábrázolás nagy európai hagyományaihoz, nélkülözhetetlen műfogásként alkalmazzák az ellenpontozás technikáját: ha statikussá kimerevítve is, az élet és az ember sötét árnyoldalaival szemben mutatnak föl „fényeket”, a „gonoszokkal” szemben „jókat”, és – mindenekelőtt – ha fölhígítva is, olyasmit sugallnak, hogy az embereknek vannak belső törvényeik, amik tetteikben őket irányítják, karakterek, akik – akár jók, akár rosszak – személyiségekként állnak ott saját cselekedeteik mögött. S így valamilyen mértékben vállalják értük a felelősséget – valamilyen mértékben autonómak. Nagyjából erre a kaptafára készültek a tévében vetített korábbi sorozatok is.

A Dallas nem törekszik erre. Egyedüli lényegi „filozófiai” sugalmazása: mindmegannyian a „körülmények hatalmának” – ezen belül is kizárólag az anyagi helyzet „hossz”-ainak és „bessz”-einek – kiszolgáltatott, ezek nyomása-tiprása alatt ellenállás nélkül tekergő férgek vagyunk, s ha mégsem teljesen és maradéktalanul (mint a Ewing anyuka esetében), csak annyiban, amennyiben biológiai-vérségi kötődésekhez kapcsolódó érzéseink vagy (az unoka Lucy Ewing esetében) velünk született butaságunk e kényszerek nyomásának itt-ott halványan ellenáll, vagy a fölfogásukra is képtelen. És ez a cselekvően elfogadott kiszolgáltatottság előbb-utóbb mindenkiből cselekvő hitványságot hoz a fölszínre. A Dallas egypólusú világában az elaljasodásnak nincs alternatívája az „ilyen az egész világ” általánosítását sugalló Univerzális Családon belül.

Ebben az egydimenziós világban vajon kikért-mikért szurkolnak azok, akik a Ewing család történetét hovatovább saját családtörténetük részeként követik nyomon? Hisz közeledvén a hatvanadik részhez, többé-kevésbé már a gyöngeelméjűek előtt is nyilvánvaló kell legyen, hogy tartósabb rokonszenvre, együttérzésre, ebben a végtelenített „soap operá”-ban nem méltó senki, legföljebb rossz tulajdonságai individualizálják némelyiküket (Samanthát vagy Garryt meglévő vagy volt alkoholizmusuk, Lucyt ostobasága és cinikus ifjonti romlottsága stb.) – átmenetileg, amíg a Család „vissza nem téríti őket a helyes útra”, vagyis saját „normális” összhitványsága rendjébe. A néző azért szurkol, hogy mielőbb „visszailleszkedjenek” „a dolgok rendjébe”, ez pedig ebben a minden ízében predeterminált világban százszázalékos bizonyosságai be is következik. Így hát igazából nincs miért szurkolni, és változatlanul előttünk a kérdés: voltaképp ki vagy mi iránt „empatikus” a Dallas-néző, s minek köszönhető a sorozat roppant sikere nálunk?

Érzésem szerint az egyetlen valóban kiszámíthatatlan, „autonóm” cselekvő „alannyal”: a „körülmények hatalmával” való érzelemdús azonosulásnak. A minden emberi „belülről vezéreltséget” maga alá gyűrő, hazugsággá, képmutatássá, üres formasággá üresítő vak és szeszélyes külső materiális szükségszerűség tűzön-vízen keresztülgázoló diadalának. A Ewing család élettörténetét hétről hétre izgatottan nyomon követő néző paradox módon azért szurkol, hogy bekövetkezzék, amiről tudja, hogy óhatatlanul be fog következni: hogy a körülmények hatalmának szorítása ne engedjen teret semmiféle emberi akarat vele szembeni érvényesülésének, és ha valaki mégis efféle dacoló akaratnak adja tanújelét, azt száműzze, porig alázza, emberi pozdorjává őrölje. Más szóval, a néző mintegy önmaga ellen drukkol – s azért, hogy hétről hétre újra bizonyítva lássa: lám, még nekik, e fényűző kulisszák között acsarkodó dollármilliomosoknak sincs a beletörődésen kívüli egyéb választásuk – hát hol vagyok akkor én, az én lehetőségeim?

Más szóval, a Dallas a körülmények hatalmával szembeni emberi tehetetlenség önigazoló reflexeit hozza működésbe, és arra mozgósítja a lelki energiákat, hogy nem takarékoskodva a csalárdsággal, a hazugsággal, a képmutatással tevékenyen működjenek közre annak törvényszerű fölülkerekedésében, ami – hisz törvényszerű – amúgy is fölülkerekedik. Tehát színleléssel vagy szívből, de alkalmazkodjunk ahhoz, ami van, bibircsókjait fedjük be mutatós kozmetikumokkal, akarjuk a predetermináltat, s mert „alternatívák pedig nincsenek”, tanulgassuk hétről hétre szorgosan az univerzális hitványsághoz alkalmazkodás etikettjét.

„Legyünk realisták – akarjuk a lehetetlent!” – volt olvasható a hatvanas évek második felében házfalakon világszerte a diákmozgalmak egyik vezető szlogenja. „Addig kell menni, amíg falba nem ütközünk – aztán az ütött résen tovább” – fogalmazta meg ugyanabban az időben a korszak egy reprezentatív életérzését aforisztikus tömörséggel Mészöly Miklós. A „Dallas”, a hetvenes–nyolcvanas évek e nagyipari terméke egy ezzel gyökeresen ellentétes életérzés hígítmányát adja. Elgondolkoztató, hogy nálunk a tévé egy olyan időben kezdte vetíteni hatalmas sikerrel, amikor úgyszólván naponta válnak korábbi világtörténelmi-társadalmi lehetetlenségek „realitássá”. A siker e beszédes időeltolódása elkedvetlenítő gondolatokat sugallhat arról a belső lelki készenlétről, amivel e „lehetetlenségek” bekövetkezte előtt az átlagpolgár állt – s amivel bekövetkeztüket elviseli.

• Kultúra