Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Ön – a francia értelmiség jó részével ellentétben – kiállt Horvátország mellett. Szerepet játszott ebben zsidó származása?

Nemcsak a zsidók őriznek emlékeket. A második világháború emberiségellenes bűntettei mindenkit érintettek, nemcsak a zsidókat. Mindenkinek őriznie kell emlékezetében a második világháború bűntetteit, a zsidóknak talán leginkább. A zsidók az őrizők őrizői. Csakhogy résen kell lenni a manipulációkkal szemben is. Zsidóként érint érzékenyen például az az álláspont, hogy Milosevics Szerbiája a tegnapi áldozatokat akarja megbosszulni, amikor feldúlja Horvátországot, amikor horvátokat öl. Szenvedéseiket a bőrömön érzem, hiszen az igazsághoz való jogot is megvonják tőlük. Megpróbáltatásaikat ráadásul még hazugságba is csomagolják. A szerb propaganda egymásra vetíti a jelent és a második világháború korszakát: minden horvátot – azokat is, akik harcolnak, azokat is, akik civilként pusztulnak el – usztasának minősít. Nem tudok tehetetlen és közönyös tanúja lenni e skandalumnak. Különösen azért nem, mert zsidó vagyok.

Mi az oka annak, hogy a francia filozófusok szkeptikusak a horvát függetlenségi törekvésekkel szemben?

Sok mai filozófus úgy gondolja, hogy az univerzalizmus feltételezi a nemzeti elutasítását. Az univerzális iránti érzék nélkül viszont nem lehetséges filozófiai gondolkodás, ez igaz. De nem hiszem, hogy az univerzálisnak a nemzeti kárára kellene érvényesülnie. A francia értelmiség nagy része, a filozófusokkal az élén, elköveti azt a hibát, hogy a nemzeti érzelmek újraéledését mint nacionalizmust utasítja el. Az értelmiségnek ez része nem a szerbeket részesíti előnyben a horvátokkal szemben, hanem a nemzetet, a nemzetit, nézik le. Mivel nincs világos álláspontjuk ebben a kérdésben, képtelenek az elnyomót az elnyomottól, az agresszort az áldozattól megkülönböztetni. Franciaország saját hagyományairól feledkezik meg: elfelejti, hogy Párizs 1848-ban a szabad népek fővárosa volt. Minden patrióta otthonra lelt Párizsban. Michelet és a többiek nem láttak ellentétet az univerzális értékek és a nemzetek létezése között.

Mivel magyarázza az „új filozófusok” semlegességét?

Számomra az is a horvátországi háború fájdalmas következményei közé tartozik, hogy az antitotalitárius értelmiség legnevesebb képviselői is részesei a politikai és morális csődnek: mindkét oldalt egyformán vétkesnek találták, azokat is, akik rúgtak, azokat is, akiket megrugdaltak. A kommunizmus „útitársai” 1956-ban képesek voltak átlátni azon a szovjet propagandán, amelyik Magyarországot fasiszta országnak titulálta, hogy ezzel indokolja a beavatkozást és a felkelés elfojtását. Sartre képes volt ezt az érvelést a legélesebben visszautasítani: előszót írt Fejtőnek a magyar tragédiáról szóló könyvéhez. A mai „antitotalitáriusok” viszont – például Havel és Szolzsenyicin – bedőlnek a horvátokat usztasáknak nyilvánító szerb propagandának. Ami a magyar ügyben 1956-ban nem sikerült, az most sikerül Horvátország kapcsán – egyebek közt az értelmiség, az „új filozófusok” hallgatásának következtében. Polgárháborúról beszélnek, noha világos, hogy két nemzet áll hadban egymással. Az értelmiség teljes mértékben elvesztette hitelét. Mire való volt a sok szó, mire való volt a totalitarizmus vitriolos kritikája és a ellenzékiség hangos dicsérete, ha egy konkrét totalitarizmust nem képesek néven nevezni?

Lehet, hogy a franciák Jugoszláviát Szerbiával azonosítják? A francia elnök is a szerbekhez fűződő baráti kötelékekről beszél. A horvátokról pedig csak úgy, mint a nemzeti szocializmus szövetségeseiről.

A Németországgal való ostoba rivalizálás miatt újjáéledt az a reflex, amely a francia diplomáciát konfliktus esetén menten Szerbia mellé állítja. Bárhol is kísérel meg Németország Közép-Európában hidat verni, Franciaország nincs ott. Ehelyett a másik oldalon keres szövetségeseket, és olyanokat talál mint Szerbia, Görögország, Románia, Iliescu Romániája! Ez a Quai d’Orsay, a diplomácia ügye. Az értelmiségnek és az újságíróknak egészen más a problémájuk: Horvátország túl kicsi számukra. Az ő tudatukban nincs hely Horvátország számára. És ami számukra nem létezik, az nincs. A francia arrogancia tipikus példája.

És ön hogyan lett kivétel?

Azt láttam, hogy bár a kommunizmus már megbukott, Közép-Európa tragédiája Zágrábban és Ljubljanában tovább folytatódik. Még júniusban, amikor Belgrádban és Ljubljanában voltam, sok dolgot megértettem. Ljubljanában például azt, hogy a szlovének nemzeti törekvései jogosak, hogy az ember kiállhat a nemzeti függetlenségért, és ugyanakkor mérsékelt is lehet. Miután visszatértem Párizsba, elképedve tapasztaltam a sajtó és a kormány tudatlanságát. Ezért lettem kivétel. Megismerkedtem szerbiai ellenzéki személyiségekkel, például Ivan Djuriccsal, aki most Párizsban él, mert Belgrádból szöknie kellett. A francia politikának is kapcsolatot kellene tartania a szerb ellenzékkel, csak a szerb ellenzék erősödése akadályozhatná meg, hogy minden kötelék elszakadjon Jugoszlávián belül. Máskülönben a háború az ismert forgatókönyv alapján kiterjed Boszniára és Macedóniára is: autonómiára törekvő szerbek „spontán” akciókat indítanak, ezzel mások nem értenek egyet, ami végül ürügy a szerb vagy szövetségi hadsereg számára, hogy közbeavatkozzon. Miért vonják kétségbe a szerbek már most a macedóniai népszámlálás eredményeit? Így készítik elő Macedónia felosztását.

A koszovói albánokról már alig beszélnek. Mivel megmagyarázható a francia politika közömbössége?

Koszovó a Nemzetközi Emberjogi Szövetség erőfeszítései ellenére teljesen kikerült a látószögünkből. Az ottani helyzet riasztó, ott terror és apartheid uralkodik. Mindent tudunk erről, de senkit sem érdekel. Ez számomra valóságos rejtély. Franciaországot még mindig megosztja a dél-afrikai apartheid, pedig az hivatalosan már nem létezik. És a koszovói apartheidet nem veszik észre. Valóban nem izgat senkit?

Ön bírálja a tömegtájékoztatást is.

Igen, különösen a rádiót és televíziót. Tegnap épp azt hallottam, hogy Vukovárt hetven százalékban szerbek lakják, és hogy Szlavóniában a szerbek vannak többségben. Nálunk az újságíróktól a rockénekesekig mindenki egyformán beszél a politikáról. Nincs különbség Patrick Bruel és az Elysée Palota beszédmódja között. Mind ugyanazt mondják, ugyanazzal a hanghordozással. Az a benyomásom, hogy Horvátországnak most Románia miatt nyújtották be a számlát. A televízió úgy véli, hogy annak idején a román kormány manipulálta, és most – objektivitását bizonyítandó – egyformán kezeli a Horvátországból érkező híreket és a szerb propagandát. Csupa hazugságnak kedvező játék. Horvátországban iskolákat, múzeumokat és templomokat döntenek romba, sőt, temetőket dúlnak fel – megölik a halottakat. Hogy lehet ezt az információt ugyanúgy kezelni, mint azt az állítást, hogy ezzel a rombolással a „fenyegetett” szerbeknek nyújtanak védelmet?

És a francia kormány?

A kommunizmus megbukott, de a francia politika, ahelyett hogy a szabadságról beszélne, az új rendről beszél. A mai Metternichek sokkal ostobábbak, mint elődjük volt. Franciaország megpróbálja megakadályozni Jugoszlávia szétesését. És mit tesz a Koszovóban uralkodó elnyomás ellen? Mit a Horvátország elleni hódító háború megállítására? Semmit. És holnap is így fog viselkedni, amikor elkezdődik a háború Bosznia meghódítására és Macedónia felosztására. A jelenlegi hivatalos szerb propaganda azt mondja: Európa nincs, mi Németországot fogjuk megtámadni. A mi ellenségünk Németország, a Negyedik Birodalom, amelyben Szlovénia, Horvátország és Szlovákia is benne foglaltatik. Maastricht előestéjén Franciaország ugyanezt mondta. A földrajztudós Michel Fouchet, aki tegező viszonyban van az Elysée Palota nagy személyiségeivel, aki nagyon befolyásos szakember és aki a kormány megbízásából járt Jugoszláviában, azt mondja, hogy most az 1942-es határok felújítását fogjuk megélni. Ezt meri ma egy francia szakember mondani. A horvátokat azzal vádolják, hogy az emlékeikben és a múltban élnek. Ellenkezőleg, Franciaország teszi ezt. Franciaország beszél úgy, mintha 1942 óta semmi sem történt volna. Mintha a szerb politika 1987 óta nem robbantott volna ki konfliktusokat, mintha Koszovó és a Vajdaság autonómiáját nem szüntették volna meg, mintha Szerbia nem szolgálta volna ki magát a szövetségi pénztárból, mintha nem lettek volna perek szlovén újságírók és katonatisztek ellen. Franciaország mindezt nem akarja tudni, és szerb segítséggel hadat üzen egy képzelt ellenségnek, amikor Európát szeretné mozgósítani. Ez érthetetlen skizofrénia. Szégyellem magam a kormányom miatt.

Egy interjúban azt mondta, hogy Szerbia politikája bűnös politika. Hogyan támogathatja Franciaország Szlobodan Milosevics annexiós törekvéseit?

A baloldal Milosevicset a jakobinizmus nevében támogatja, a centralizmus és az erős állam nevében. Egyesek úgy gondolják, hogy Milosevics meg tudja akadályozni Európa „balkanizálódását”, feldarabolódását, a káoszt – tehát mindazt, amitől Michel Fouchet fél. Aki így gondolkodik, az bűnrészes. Teljesen világos, hogy a nürnbergi per elvei szerint ez háború bűncselekmény. Az európai megfigyelők jelentéseiben települések lerombolásáról, emberek elüldözéséről és megsemmisítéséről, kórházak ellen intézett bombatámadásokról olvashatunk. Milosevicset nemzetközi bíróság elé kell állítani. Ma Franciaországban egy olyan rezsim megjelenésének vagyunk tanúi, amelynek semmi köze sincs a demokráciához. Ez a rezsim egy arrogáns és korrupt autokrácia. Már viták sincsenek. Az értelmiség filozófiai, történelmi, politikai érveit senki nem veszi komolyan, pedig ezek az érvek tényeken alapulnak. Kormányunk – Mitterand, Badinter, Fouchet – nem figyel oda. Igazi autisztikus kormány: mindig ugyanazt a mesét meséli – a horvátok és a szerbek régi számláikat egyenlítik ki. Mitterand azt mondja, hogy a horvátok a nemzeti szocialisták oldalán voltak, a szerbek pedig a szövetségesek oldalán. Ez történelemhamisítás. A horvátok nagyobb mértékben vettek részt az ellenállásban, mint a szerbiai szerbek. Szerbiában is volt fasiszta kormány, a Nedicsé, nemcsak Horvátországban volt Pavelics-rezsim. Elnökünk valószínűleg összetéveszti a megszállás idején működő szerb kormányt az emigráns kormánnyal.

Milyen magatartást vár el Európától?

Azt kellene mondani, hogy Jugoszlávia nincs többé. Pont. Minden köztársaságot, amelyik ezt kívánja, el kellene ismerni jelenlegi határai között. Ez csapás lenne a hadsereg moráljára és arra a háborúra, amelyet a hadsereg a halott Jugoszláviáért vív. Milosevicsnek pedig megmutatná, hogy igényeit Európa nem támogatja. Amit Európa létre próbál hozni, abban nincs helye az ő álmainak. Ezt kellene kimondani. Aki nem teszi meg, az felbujtó lesz. Félek Milosevicstől, mert bűnöző, és félek Franciaországtól, mert felbujtó lehet. Hisz Franciaország a hazám.

• Kultúra