Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában (Budapest, Századvég Füzetek, 4., Századvég Kiadó, 1989) című kötete a nemrég még létező szocializmustól szól: olyan esszéket tartalmaz, amelyekben a szerző a „baloldali szovjetológiának” nevezhető műfaj jelentékenyebb produktumai okán/kapcsán/ürügyén fejti ki a szovjet típusú rendszerekkel kapcsolatos nézeteit, kommentál „levegőben lógó” kérdéseket. A konkrét kérdések többsége a történelemből kifolyólag már nem lóg a levegőben. A hetvenes évek végétől a közelmúltig írott esszék kötetbe gyűjtését ennek ellenére teoretikus minőségük teljes mértékben indokolja, és csak sajnálkozhatunk azon, hogy ezeket a gondolatokat sem ismerhette meg „kemencefriss” állapotukban a szélesebb magyar olvasóközönség.

A kötet több szempontból is méltatható lenne, de itt és most izgalmasabb, ha tartom magam a szerzőnek az előszóban megfogalmazott öninterpretációjához, és azokra az „elemekre” hívom fel a figyelmet, amelyek miatt Vajda valamikor a tavalyi év elején „hirtelen” úgy érezte, „hogy a kötet fejezeteit alkotó, az elmúlt néhány év során íródott »esszéi« aktuális könyvvé álltak össze”. Vajda szerint két ilyen „lényeges elem” van írásaiban. Az első az, hogy a szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer orosz dolog, az orosz történelem modernizációs dilemmájára adott (inadekvát) válasz. A másik pedig Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia közép-európaiságának kidomborítása, annak állandó hangsúlyozása, hogy az orosz (=kelet-európai) rendszer közép-európai nehézségei „nem (voltak) véletlenek”. Vajda úgy véli, hogy ez a két elem nemcsak összeköti, könyvvé teszi esszéit, hanem aktualitást is kölcsönöz nekik. Ha a rendszer értelmezésének a történelmi hagyományok megértése volt a feltétele, ha a rendszer a történelmi hagyományok ereje miatt omlott össze, akkor a válságból való kilábalásban is segíthet ezen történelmi, nemzeti hagyományok feltérképezése. Vajda számára e tekintetben nem pusztán egy intellektuális feladat kijelöléséről van szó, hanem egy teoretikus belátás politikai implikációinak számbavételéről.

Melyek ezek az implikációk? Személyesen Vajda abban bízik, hogy a nemzeti tradíció („amely magát hazámban többnyire népiesnek nevezi”) fontosságának belátása alapján megtalálja a közös nyelvet e tradíció hordozóival. A szótértést megkönnyítheti, hogy Vajda – ha strapás kerülőúton is, de – eljutott annak felismeréséig, ami a nemzeti tradícióból szerinte leginkább megszívlelendő: „nem szabad, hogy korunk sorskérdéseke valamifajta absztrakt ész nevében általános érvényű megoldást keressünk; minden társadalomnak …saját hagyományainak megfelelő megoldást kell találnia”. Ami pedig a „nagypolitikát” illeti, Vajda tavaly márciusban azt gondolta, hogy az Európához való gyors felzárkózást csak egy általa konzervatív progressziónak nevezett politikai erő valósíthatja meg. A konzervatív progresszió olyan erő, „amelyik nemcsak a Nyugat értékeit ismeri, s azok közép-európai megvalósításának szükségességét szajkózza, hanem megvalósításuk érdekében képes közép-európai hagyományokat mozgósítani”. Ugyanis „sem a közép-európai hagyományokkal való kritikátlan azonosulás, sem azok türelmetlen elutasítása nem hozhat megoldást”.

Ha nem csalódom, itt egy békejobb lebeg a levegőben. Egy „urbánus” nyújtotta ki a „népies” tábor felé. A gesztus szép, a kinyújtott kart remélhetőleg meg is ragadják, s nem kicsavarás céljából. Az is nagyon jó lenne, ha az újra előtört paleo-indulatok általában is elcsitulnának ebben az országban. De nekem mégis kételyeim vannak Vajda Mihály belátásának érvényességét illetően.

Először egy non sequitur. Nem értem, abból, hogy egy közép-európai jellegű társadalomszerkezet (tehát egy olyan társadalomszerkezet, amelyben a polgári társadalom már többé-kevésbé elkülönült) leveti magáról az orosz szocializmust (tehát egy olyan társadalmi szerkezetre szabott politikai rendet, amelyben ez az elkülönülési folyamat még be sem indult), miként következik az, hogy a történelem a népies magyarságfelfogásnak adott igazat. Az persze kétségtelen, hogy a marxistákra rácáfolt a történelem. De a kunszemű marxizmusoktatókra legalább annyira, mint „a nembeliség kék madarát kergető”, többnyire zsidó származású, „urbánus”, „internacionalista-kozmopolita lukácsistákra”. Más kérdés, hogy egynémely urbánusoknak a nemzeti érzéssel szembeni közömbössége, gyanakvása, sőt ellenségessége (tüneti szintű példaként hadd utaljak a megboldogult Déry Tibor gyakori kosicézésére, bratislavázására és tirgumuresezésére) a valóságérzék és az elemi igazságérzet hiányáról tanúskodott, s hogy velük szemben Illyés Gyulának morálisan igaza volt. De ennek szerintem nincs igazán köze a közép-európai történelmi tradíciónak az orosz szocializmussal való – Vajda által hangsúlyozott – inkompatibilitásához.

Másodszor pedig kételkedem abban, hogy a magyar nemzeti hagyományoknak egy csoport – bármennyire rajta tartja is az ujjait a magyarság, mint olyan ütőerén – hordozója lehetne. Könyve harmadik fejezetében, amelyben a létező szocializmust a nemzeti hagyományok fényében elemzi, de másutt is, Vajda a „nemzeti hagyományok” és a „történelmi tradíció” kifejezést a „political culture” terminus technicushoz nagyon közeli értelemben használja. Az ebben az értelemben felfogott történelmi tradíciót pedig – és ezt a szerző sokkal jobban tudja, mint én – nem őrizhetik elszánt férfiak, hanem egyszerűen van, létezik – az immáron választópolgárokká lett milliók értékeiben, attitűdjeiben és gondolkodásmódjában.

Ebben a tradícióban bizonyára rengeteg a népies elem, de kizártnak tartom, hogy ne legyen benne urbánus is, konzervatív is, valamint keresztény és keresztyén is. Éppen ezért úgy vélem, hogy mértéktelenül túldimenzionáljuk a népies-urbánus ellentét jelentőségét, ha elsősorban ennek fényében – vagy inkább árnyékában – gondolkodunk a magyar politikai kultúráról. Ez az ellentét ugyan nem a bukott rezsimben jött létre, de kávéházi belügyből akkor nőtte ki magát nemzeti üggyé, s aligha függetlenül a rendszer beszűkített kvázi-politikai horizontjától. A kitágult horizonton akár el is jelentéktelenülhet.

Persze az is lehet, hogy nem fog. Nem tudom, mennyire kellene emiatt kétségbe esnünk. Ha az urbánus-népies ellentét azzá degenerálódna, ami latens (?) aspektusa, vagyis a nem annyira filoszemitáknak a zsidók és elzsidósodott magyarféleségek elleni ádáz, késhegyig menő küzdelmévé, akkor persze baj van. De most ez az aspektus azért inkább csak hab a tortán. Valószínűbbnek tűnik az, hogy az urbánus-népies ellentét – urbánus szakkifejezéssel élve – „megszüntetve megőrződik”. Kialakul két, egymással feleselő, egymással szívekért és agyakért vetélkedő nemzetfelfogás, két jó válasz arra a kérdésre, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ez nem jelentene nemzeti skizofréniát, és még csak nem is tenné a magyar politikai életet a művelt Nyugatétól reménytelenül eltérővé. Elvégre (Nyugat) Németországtól kezdve az Egyesült Államokon keresztül Kanadáig a nemzeti mibenléttel kapcsolatos nézeteltérések – minden ellenkező híresztelés ellenére – léteznek és politikailag relevánsak.

• Kultúra