Foltányi Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Olvasva a Beszélő atomenergiáról szóló írásait, eddig egy állítással értek maradéktalanul egyet. Azzal, amit F. T. említ cikkében, nevezetesen a szakemberek iránti bizalmatlanság okával, hogy a vitakérdések közül mellőzték az érdekeikbe nem illeszkedőket.

Csernobil iszonyata azzal a tanulsággal is szolgált, hogy Európa kormányai még egy ilyen méretű katasztrófa esetén is próbálják elbagatellizálni a következményeket. Persze éppen azok a kormányok hajtogatták a legmeggyőzőbben: országukat nem érintette a sugárzás, amelyek még nagyszabású atomerőmű-építéseket terveznek, amelyekben az atomerőművi programok az állami monopóliumok irányítása alatt zajlanak a társadalom megkérdezése, beleszólása nélkül. Ez jellemezte a tájékoztatást nemcsak Keleten, de például Franciaországban és Olaszországban is.

Közérthető tájékoztatást

Mindenekelőtt leszögezném: azt gondolom, emberi jogaink közé tartozik az önálló, felelős döntés joga a jövőről. Azok a döntéseink, amelyekkel kizárhatjuk a saját és utódaink jövőjét fenyegető környezeti változásokat. Persze könnyű elutasítani a büdös városi levegőt, a rossz ízű ivóvizet, a savas eső pusztította erdőket. Sokkal nehezebb a helyzet a sugárzó anyagok esetében: nincs szaguk, ízük, nem láthatók. A laikus nehezen ítéli meg potenciális fenyegetettségét. A XX. századi tudomány pedig nem jár élen eredményeinek közérthetővé tételében. Ez ügyben nyomja „valami” a tudósok lelkét, nem véletlen, hogy még ma is zajlanak az első atombomba megcsinálása körüli mentegetőzések. Ráadásul a századvég felé közeledve egyre több dédelgetett tudományos eredményről, széles körben alkalmazott technikáról derül ki: bevezetése ijesztő mértékben járult hozzá a globális környezeti válsághoz. E helyzet kialakulásához pedig éppenséggel az vezetett, kedves Valkó János (Beszélő, 1990. május 19.), hogy sokan elhitték, ahelyett hogy végiggondolták és megértették volna a tudományos eredményekből levonható következtetéseket, a gyakorlati bevezetés következményeit. A környezeti válság szaporodó jelei azonban ébresztgetik az emberek felelősségtudatát a jövő iránt, az állampolgárok egészséges bizalmatlanságát a tudomány, a technika és a politika iránt. Legyünk őszinték: nem minden alap nélkül. Így, amikor újabb hazai atomerőmű építéséről vitatkozunk, élesen el kell határolnunk két kérdést. Először is lehetőséget kell adni az egyénnek, hogy az atomenergia minden oldalának – politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti vonatkozásainak – ismeretében döntsön arról, elfogadható-e számára ennek az energiahordozónak a jelenlegi használata. És csak ezután tehető fel az a kérdés, milyen energiapályára lehet és kell Magyarországnak áttérnie.

Létezhet-e csak békés felhasználás?


Az atomenergiáról beszélve az első és legfontosabb kérdés, hogy elfogadható-e számunkra, hogy békés és katonai célú felhasználása nem választható el egymástól. Az atomerőművek építése, tetszik vagy nem, az atomfegyverek terjedését segíti elő.

Két év telt el azóta, hogy kipattant az NSZK-ban a Nukem–Transnuklear–Degussa-botrány. A hanaui atomcégek nemcsak illegális atomhulladék-szállításokért kerültek gyanúba, hanem egy külpolitikailag súlyos vád is felmerült ellenük: atombomba-alapanyag szállítása Líbiának, illetve Pakisztánnak. A hír mélységesen meglepte az NSZK állampolgárait, politikusait. Megingatta azoknak a bizalmát, akik korábban vakon hittek az atomenergia kizárólag békés célú felhasználásában.

Lehet, csak a szelektív hazai információáramlás miatt, de a botrány óta eltelt időben nem hallatta magát a világ atomipara, nem jelentettek be biztonsági szabályokat, egyezményeket, amelyekkel gátat lehetne szabni az efféle kereskedelemnek. És vajon hány ilyen, a közvélemény előtt rejtve maradó üzlet köttetik ma is? Vajon hány, az atomsorompó-egyezményt alá nem írt ország, például Franciaország, kereskedik felelőtlenül a hasadóanyaggal?

Ha Magyarország komolyan foglalkozik a semlegesség gondolatával, akkor azt hiszem, az atomenergia használatának e morális oldalát is mérlegelnie kellene. Ebben az összefüggésben igen elgondolkodtató, hogy manapság éppen egy, az atomsorompó-egyezményt alá nem írt ország állami monopolvállalatának, a francia Electricite de France-nak az atomerőmű-építési ajánlatával kacérkodik a magyar kormány.

Biztonság

De nézzük az atomerőművek biztonságát. Egy, az USA kormányának megbízásából 1975-ben készült tanulmány állítása szerint a reaktor megolvadásával járó baleset csak tízezer-egymillió reaktorévenként fordulhat elő. Tény viszont, hogy a Three Miles Island-i katasztrófa tizenötezer, Csernobil pedig mindössze 1900 reaktorműködési év után következett be. Ha a baleseti arány ezen a szinten maradna, 2000-ig további 3 balesetnek kellene bekövetkeznie.

Noha Three Miles Island és Csernobil két különböző erőműtípus, az ottani katasztrófáknak volt egy közös vonása. Mindkettő emberi mulasztás miatt következett be. Az emberi hiba pedig előre nem jósolható, így nem lehet a biztonsági rendszerekből kiiktatni. Édeskevés, ha a szakemberek azt állítják, műszakilag megoldható: ne lehessen több Csernobil. Én arra szeretnék választ kapni, milyen áron érhető el ez a kívánt biztonság, és milyen kihatásai lehetnek a társadalomra? Néhány éve az NSZK kormányának megbízásából egy szakértői csoport megvizsgálta e kérdéseket egy atomgazdaság esetére. Arra a következtetésre jutottak, hogy a szükséges biztonsági intézkedések rendőrállammá alakítanák az NSZK-t.

Gazdaságosság

Meglehetősen ingatagok az atomenergia gazdaságosságáról szóló érvelések is. Az Egyesült Államokban a korai 70-es években épült erőművek költsége 200 USD volt kW-onként, ’80-ban viszont már 750, ’84-ben 1900, ’87–88-ban pedig 3200 USD-ra rúgtak a költségek. Nagy-Britanniában az atomerőművek kW-onkénti költsége 2000 USD.

Látszólag ellenpélda a francia atomprogram, ahol egy új atomerőmű beruházási költsége kW-onként 1000 USD körül van. Az ország villamosenergia-kapacitása 1987 óta nagyobb, mint Svédországé, Nagy-Britanniáé és az NSZK-é együttesen. A francia atomprogram erősen centralizált. Az állami tulajdonú cégek állami költségvetési támogatással átlag 6 év alatt építenek fel egy reaktort. Ám a francia atomipar helyzete sem egészen fenékig tejfel. Az állami tulajdonú áramszolgáltató vállalat, az Electricite de France több erőművet engedélyezett, mint amennyire az országnak szüksége van. A vállalat nem kevesebb, mint 32 milliárd USD-ra adósodott el. Szakértői becslések szerint az országnak 1990-re tizenkilencezer MW-os kapacitásfeleslege lesz, ami éppen annak 16 reaktornak a teljesítménye, amelyeket 1972 óta hagytak jóvá. Ennek az atompolitikának az igazolására az EdF idő előtt leállított viszonylag új, olaj- és széntüzelésű erőműveket, differenciált tarifarendszerrel kedvezményekben részesítette az áramfelhasználást, energiát exportált a szomszédos országokba. Jelentős kapacitásfeleslegeivel azonban legalább egy évtizedig nemigen tud mit kezdeni. Megoldásként az atomerőművek félkapacitással történő üzemelését választják. Vajon ez mennyire gazdaságos?

Ha energetikai szempontból vizsgáljuk a hasadóanyag használatának jelenlegi szükségességét, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a gigantikus atomprogramok születése óta eltelt évtizedekben alapvetően átalakult az energiafelhasználás szemlélete. A korábbi pazarlást napjainkban a takarékosság váltja fel. Erre késztet a források elapadásának felismerése, a környezeti válság, a népességrobbanástól a globális felmelegedésig. Az USA-ban szakemberek kiszámították, hogy az energiatakarékosságba fektetett minden egyes dollárral 50 kWóra villamos áram takarítható meg, míg ha ezt az összeget az atomáram előállításába fektetik, csak 7,4 kWóra. Ha a 7,4 kWóra megtakarítást a széntüzelésű erőművek kiváltására használják, akkor az energiatakarékosságba fektetett összeg hétszer olyan költséghatékonyságot mutat. Hasonló tanulmányok Nagy-Britanniában azt mutatják, hogy minden egyes font, amelyet a nukleáris iparba fektetnek, 5,5-7,2 kg szenet vált ki a széntüzelésű erőművek által kibocsátott szén-dioxidból. Ezzel szemben minden egyes font, amelyet a kompakt fénycsöves világításba invesztálnak a jelenlegi izzók helyett, 27,4 kg szénkibocsátást takarít meg. Az energiatakarékosságnak ez a formája tehát 4-5-szörös költséghatékonyságú, mint a nukleáris beruházás.

Valóban érv a globális felmelegedés veszélye?

Mióta egyre többet tudunk meg a globális felmelegedésről, és növekszik a félelem várható következményei miatt, egyre gyakrabban hallatja hangját a nukleáris ipar. A jelszava most: a tiszta atomáram az egyedüli megoldás az üvegházhatás megfékezésére. Ám az a szén-dioxidmennyiség, amely a jelenleg működő széntüzelésű erőművekből származik, mindössze 10%-a az üvegházhatású gázoknak. Szakértők kiszámították, mennyi atomerőműre lenne szükség a széntüzelésű erőművek helyettesítéséhez. Évi 2%-os energiaigény-növekedést feltételezve (ami jelenleg adag 3%-os a világon) 2025-re 36 terrawatt energiára lenne szüksége az emberiségnek. Ehhez az elkövetkező 36 évben 1-2 naponta üzembe kellene állítani egy 1 gigawattos atomerőművet. Ez évente kb. 229 milliárd USD-t jelentene. Melyik ország képes egy ilyen átállás költségeit viselni? Az az összeg, amit erőmű-építésre fordítanak, az energiamegtakarítástól elvont pénz. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy egy atomerőmű felépítéséhez legkevesebb 6 évre van szükség, akkor az üvegházhatás elkerülésével érvelő atomprogram nem túl meggyőző.

A globális felmelegedés ugyanis rövid távon fenyeget: 2030-ig átlagosan 3°C-os hőmérséklet-emelkedés várható. Ez 10-60-szor gyorsabb változást jelent, mint amilyet az ökoszisztémák az utolsó, tizenkétezer évvel ezelőtti jégkorszaktól kezdve megéltek. Ilyen távon tehát az atomerőmű a széntüzelésű erőművek helyett nem megoldás.

Akad még a nukleáris energiának számos más megkérdőjelezhető pontja. Az uránbányászattól egészen a hulladékok tárolásán keresztül a kiszolgált erőmű leállításáig. Egyes ártalmatlanítási megoldások, így maga a reprocesszálás sem tekinthető teljesen veszélytelennek. Szakértői becslések szerint például a Franciaország nyugati partjai mentén fekvő, La Hague-i reprocesszáló üzemzavara Észak-Európa hatalmas kiterjedésű, sűrűn lakott területeit veszélyezteti, Skandináviától a balti országokig. Lehet, hogy mindez műszakilag biztonságossá tehető, de a világ számos országában egyelőre nem az, s a biztonság növelése ismét költségnövekedést jelent.

A környezeti és a szociális szempont összeegyeztethetősége, tudom, nemcsak az atomenergiánál problematikus. A végtárolás nemcsak a nukleáris technikában megoldatlan, hanem egyáltalán a mai vegyiparban. Ez azonban egyik ipar számára sem lehet érv a további terjeszkedés mellett.

E fenti, meglehetősen hiányos felsorolással csak jelezni szerettem volna, miért fordult el a közvélemény az atomenergiától, és nézetem szerint éppen a környezet védelme érdekében, miért nem vállalja e technikát. Lehet, hogy hosszú távon születik majd olyan atomtechnika, amely valóban biztonságos, nem szolgál semmilyen módon katonai célokat. Addig is célszerűbb lenne a meglévő hasadóanyag-készletekkel takarékosan bánni – ugyanis az is korlátos forrás.

Nem adtam választ arra a kérdésre, mit tegyen Magyarország, milyen energiát használjon. Írásomból kiderül talán, hogy az energiatakarékosság mellett teszem le a voksom.

• Környezet