– kőszeg –

Nyomtatóbarát változat

– Azt mondták, hogy nem tettem még le semmit sem az asztalra. Megkérdeztem, hogy ugyan már, mondják meg, mit kellene ahhoz letennem az asztalra. Erre azt mondták, hogy mondjuk lépjen be a KISZ-be, hogy lássuk, hogy nem fog elveszni.

Elvégeztem a nyolc általánost. Utána elkerültem a 109-es szakmunkásképző intézetbe mint esztergályos tanuló. Én Tégláson szerveztem egy mozgalmat, idősebb emberekkel beszélgettem, ők a németekről, a második világháborúról beszéltek nekem, és a Téglás történetéről, mi volt Tégláson akkor. És hát engemet a történelemórán félreinformáltak. Nem azt hallottam vissza, amit ezektől az idős emberektől hallottam, akik a saját bőrükön tapasztalták.

– Például mik voltak a különbségek?

– Az iskolában a szovjeteket úgy állították be, hogy borzalmasan humánus nép. Aki bejön, aki cukrot osztogat a gyerekeknek. De az idősebb nőktől én azt hallottam, hogy a nőknek menekülniük kellett az erdőbe, mert bejöttek az oroszok. El kellett dugni mindent. Mindent, mert géppisztollyal lelövöldözték az aprójószágot az udvaron. A könyvekben meg pontosan az ellenkezője volt. A németeket állították be így, hogy ők voltak a barbárok.

– A németekre mit mondtak az idős emberek?

– A németekről azt mondták, hogy azok kultúrnép volt. Nem lapostetvet hoztak, tényleg nem pattogott a tetű a ruhájukban, hanem normálisan, kulturáltan viselkedtek, amíg Tégláson tartózkodtak. És ez számomra törés volt, hogy most mi van, hogy most kinek higgyek? Most az idős embernek higgyek, aki tényleg a bőrén tapasztalta, vagy a történelemkönyvnek higgyek.

– Arról nem beszéltek, hogy a zsidókat például elvitték?

– Arról olyan értelemben beszéltek, hogy ez a németek részéről mocskos dolog volt, hogy elvitték a zsidókat, de egy idős néni azt mondta nekem, nézze, én is zsidó származású vagyok. Az én testvéreimet nem a németek vitték el, hanem az oroszok vitték el. Na akkor mi van, most ki az igazi ember, ki a rendes ember, ki a jó ember? Egy fiatalnak valami kellett, valami bálvány, valami, valaki, akire föl tudjon figyelni, akit követni tudjon. Én az anyámat nem ismerem, apámat nem ismerem, tanáraim között nem volt olyan, akit tisztelhettem volna, mert hazudtak nekem. Magánnyomozást kezdtem el, hogy megtaláljam a szüleimet. Hogy hol is születtem, és tulajdonképpen ki az én édesanyám. Megtaláltam a testvéreimet, négy testvéremet megtaláltam. Anyámat megtaláltam, aki szociális otthonban van. Apámról meg megtudtam, hogy meghalt. Anyámnak állítólag születésem után agytífusza lett. Tehát nem tudott rám gondoskodni. A testvéreim közül kettő nem állami gondozásba került, hanem nevelőszülőhöz. És őnekik viszonylag dinamikusabban fejlődött az életük. Ők magasabb karriert futottak be, mint én. Végül elküldtek az iparitanuló-iskolából a nagy szám miatt. Elkerültem a 108-as szakmunkásképző intézetbe mint ács-állványozó. Már úgy fogadtak engem, hogy ment utánam a jellemzés, az osztályközösségbe nem tud beilleszkedni. Bomlasztólag hat az osztályközösségre. Ezt éreztem is a bőrömön. Feszélyezve éreztem magamat, egyszerűen, tanulásomban ez nem gátolt, mert tanulni szerettem, és csak a környezet volt olyan körülöttem, hogy szinte megfagyott. Nem bírtam tovább, akkor elég fiatalon az italba menekültem. Megismerkedtem csavargókkal, akiknek elmondtam a problémámat. Ők meghallgattak, úgy éreztem, hogy ők szeretnek engem.

Aztán kirúgtak fegyelmivel a 108-as szakmunkásképző intézetből. Fölhelyeztek ide Pestre a Magyar Lóverseny Vállalathoz dolgozni. Aztán rám bíztak egy holmit, adjam be a bizományiba. Beadtam a bizományiba, erre lopással vádoltak. Aszódra kerültem. Aztán elkerültem a bányába. Akkor megpróbáltam, hogy mégiscsak jó lenne nekem az az életbe indulási segély. Lakásom nem volt. Senkim sem volt. Aztán akkor meg azzal az indokkal, hogy én Aszódon voltam, nem adták meg.

Elkerültem bányába dolgozni. De sajnos nem bírtam, idegileg nem voltam akkor már annyira stabil, talán az ital, talán hogy nem volt, akivel megosszam a problémám. Azt mondták, hogy ilyen embert nem hajlandók dolgoztatni. Felmondott a bánya. Nem tudtam, mihez kezdjek, hova menjek. Visszamentem Debrecenbe, hogy hátha több sikerrel járok. Ott találkoztam ezekkel a fiatalokkal, szakmunkásképzősökkel, akik állítólag fölnéztek rám, mert szerették látni azt, hogy én mennyire szabad vagyok. Énnálam már voltak könyvek, a második világháború története, a Gestapóról, meg ilyen hasonló könyvek.

Odacsapódtak mellém ezek a fiatalok, és így ismerkedtem meg velük, aztán így alakult ki egy kis közösségünk. Megbeszéltük egymással, hogy mi történt, hogy látják ők. Ez a szovjet itt-tartózkodás egy újabb megszállás. Ha lehetne választani a két rossz közül, akkor a kisebbik rosszat választanám, ha énrám lenne bízva. Szimpatizálok a német néppel. Nem tudom száz százalékig elfogadni azt, hogy a zsidókat meghurcolták. Jó, tudom, mondotta egy történelmi egyéniség, Cézár vagy valaki, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nekik pénz kellett a háborúhoz, és kiknél volt a pénz, hát akkor a zsidóknál volt a pénz. Mivel nem tudták elkérni tőlük, ezért csúnya eszközt választottak. A fiatalok megkérdezték tőlem, hogy mi a véleményem a cigányságról. Sajnos rossz tapasztalataim voltak. Többször megvertek, meg volt egy barátnőm, aki lakásért folyamodott. A tanácstól sírva jött ki, aztán megkérdeztem tóié, hogy miért sírsz, képzeld el, azt mondták, hogy először a többgyermekes cigány anyáknak adnak lakást, majd utána jöhetek valamikor én.

Állítólag én lettem a vezető személyiség. Holott én csak a véleményemet mondtam el, nem mondtam senkinek, hogy kövessen, csak olyan kéréseim voltak, hogy ha nem fárasztó nektek, akkor a szovjet laktanyák falára írjátok fel a következő szövegeket. Van időtök, meg tudjátok tenni. Jó, benne voltak, kifújták a ruszki laktanyára: „Szovjetmentes övezet”, bocsánat az alpári kifejezésért, amit most mondani fogok, de „basszátok meg a rakétáitokat, takarodjatok haza”. Ezt a szöveget kifújták, méteres betűkkel. A szovjet laktanya falára. Buzgóságból utána fújtak egy horogkeresztet. Ez lett a fasiszta színezete a dolognak.

– Milyen hatása volt ennek a városban?

– Hát leültem egy-két ilyen felirattal szemben a padra, hogy figyeljem, az emberek hogy reagálnak rá. Megálltak, nézték, némelyik elmosolyodott, némelyik keresztet vetett, némelyik mintha megkönnyebbült volna, hogy valaki kimondta, amit ő is valahol bent érez.

– Meddig voltak láthatóak ezek a feliratok?

– Két vagy három napra rá kimentem, hogy megnézzem; épp festették le a ruszki kiskatonák a szöveget. Azután mondom, jól van, ezt lefestitek, de már holnap ugyanúgy ott lesz. Ugyanúgy lefújták a srácok. És nemcsak ott, mindenhol, ahol lehetett, buszmegállóba, ahol szem előtt volt, ahol látható volt, SZTK falára, ahol sok ember megfordul, mindenhova kifújták.

– Csak ők fújták, maga nem fújta?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert sajnos engem ismertek Debrecenben a rendőrök. És ha kellett, ha nem, bevittek, mindig megtaláltak. Egyszerűen lehetetlen volt nekem Debrecenben munkahelyet találni, mert valahol mindig visszacsatolódnak ezek a dolgok.

– Mennyi idő múlva jött erre rá a rendőrség?

– 1984-ben kezdtem Pécsett, azután Debrecenben ’85-ben. ’86. április 12-én, a születésnapomon összejöttünk egy születésnapi bulit tartani, akkor jött oda egy srác, hogy őneki kellene horogkeresztes zászló. Mondom minek? – Csak, kell. Erre volt egy barátom, aki a színháznál dolgozott mint kellékes. Ő megszerezte a zászlót. Aztán ezt a zászlót fölvitte a lakására. Erre mit ad isten, 3-4 nap múlva berúg. Mondtam: ne igyál! Nem fogadott szót. Én nem vagyok apja senkinek, nem tudtam meggátolni. Akkor ittas állapotban magára terítette a zászlót. Mondom: ne vidd ki, veszélyes! Az anyját is ellökte, és azt mondta, hogy ne ugass bele, az én életem, azt csinálok vele, amit akarok. Kimentünk, ott egy kicsit vitatkoztunk. Sajnos nem mentem el. Nem hagytam ott, ez volt a hibám. Megfogták. Elmondta, hogy én is ott voltam, aztán más lehetőségem nem volt, én sajnáltam szegényeket, kénytelen voltam magamra vállalni az egészet. Tizenegyen ültünk a vádlottak padján. 11-ből négyen kerültünk be, de a négyből én voltam, aki csak egyedül emiatt, a többinek volt mellette még egyéb is. Betörés meg rablás.

– Mit vállalt magára?

– Azt vállaltam magamra, hogy én terjesztettem ezt a hitet közöttük.

– A többiek mennyit kaptak?

– Semennyit. Bírói feddést kaptak, felfüggesztettet, hat hónap.

– Ügyvédet kirendeltek nyilván. Az hogy viselkedett?

– Kirendeltek. Háromnapos tárgyalásom alatt annyit mondott, igen, nem.

– Nem próbált saját ügyvédet fogadni?

– Nem lehetett. Miből fizessem? Nekem nem volt anyám. Nekem nem volt semmi hátterem. Nekem azt kellett elfogadnom, amit adtak. Nyolc évre számítottam, mert kettőtől nyolc évig büntetik.

– Volt az ítélethozatal előtt orvosi vizsgálat?

– Igazságügyi elmeorvosi szakértő véleményét kell kikérni, tudom. Nem volt ilyen. Ennyiben azért korrekt volt az ügyvédem, hogy kért. Hátha meg tudjuk menteni, ami menthető. De hát nem. Azt mondták, hogy Nyikos Lajos összefüggően beszél, Nyikos Lajos tudja, mit mond. Értelmes. 8 általánosa megvan. Úgyhogy nem kell. Fellebbeztem. Három év tíz hónapot kaptam első fokon, fellebbeztem, akkor rá kaptam még öt hónappal. Az ügyész is fellebbezett. Súlyosbításért. Az ügyvédem azt mondta, jó, nyugodjon bele. Dehogy nyugszom bele. Hát nem maga üli le, hanem én ülöm le!

Felhoztak ide Pestre, a Kozma utca 13.-ba. B. P. bácsi zárkatársa lettem. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Ő okosított. Aztán adott egy könyvet. Valamit említett a demokratikus ellenzékről. Olvastam, jegyzeteltem, többet között a maga nevét, többek között Rajk László nevét, Demszky Gáborét, Solt Ottiliáét. ’87-ben benn voltam, Demszky Gábort többek között akkor hozták be.

– Ez ’88. március 15-én volt. Tudták, hogy kiket hoztak be?

– Tudtuk, mert nézze, a börtönben a hírek gyorsabban terjednek, mint idekinn. Nem tudja egyik őr sem annyira tartani a száját, hogy ne kottyantson el végre valamit. Tehát, ha valaki egy kicsit dörzsöltebb? Kiürítettek cellákat. Mi ez? Szökési kísérlet? Nem. Akkor mi ez? Ne foglalkozzanak maguk vele. Különben is itt vannak a – és akkor mondta, hogy a kommunistaellenesek. Főleg miránk vigyáztak akkor, politikaiakra. Többször ellenőriztek bennünket, mint azelőtt valaha. Ebből is észrevettük, hogy valami van, valaki olyat hoztak, aki tényleg politikai, meggyőződéses politikai.

– Beszéljünk a benti viszonyokról! Mit dolgozott?

– Én marós voltam a speciálban, illetve a börtönön belül a Belügyminisztérium egyik ilyen fiókvállalata, ott rendőrök voltak, akik vigyáztak ránk, akik ott voltak a munkáltatóink. Azután, hogy ott sem fogtam be a számat, eltávolítottak a speciálból. Fölhívott az operás. Azt mondta, hogy még mindig nem gondolta meg magát? Utólag, mikor önök elkezdték verni a tüzet, utólag kezdődött meg az az enyhülés, hogy a rádiót megengedték.

– 1986-ban, amikor bekerült, mit volt szabad? Fegyházat kapott?

– Igen. Mindent szabad, amit nem tilos.

– Például újság járt be?

– Járt. A hetilapok, napilapok. De azért fizetni kellett. Ha volt elég pénze, akkor rendelhetett, ha nem volt kétezer forint a letéti pénze, akkor egyszerűen nem rendelhetett. Volt egy megrendelői ív, amin megvolt, hogy mit lehet kérni. De ilyet csak az utóbbi időben lehetett, hogy Hitel, Kapu, Reform.

– Könyvet például mit lehetett olvasni?

– Hát ami a könyvtárban volt. Úgy P. bácsi segítségével kintről küldték be neki a George Orwell Állatfarm című könyvét. Szemet hunyt felette a nevelő, és bejött. És tényleg úgy adtuk egymásnak.

– Tévé?

– Adható. Tehát nem adták, hanem adható, ha valakinek a zárkája maximálisan elérte a 25 pontot, pontoztak, mint a gyerekeket, hogyha valakinek elérte a 25 pontot a zárkája, akkor kapott tévét. Ha valakinek fegyelmije volt a zárkában, már a zárka nem kapott tévét.

– A zárkájukban volt tévé?

– Volt. P. bácsinak köszönhetem, ugyanis őt valahol tisztelte a börtönparancsnok is és a börtönparancsnok-helyettes is, mert tudták, hogy nem egy senki, hanem ő egy valaki, a végén már énvelem is kezdtek megbarátkozni.

– A kinti változásokat hogy lehetett érzékelni?

– Utóbbi időkben. ’89 végén kiengedtek politikait eltávozásra.

– Ön volt kint például ez alatt az idő alatt?

– Én nem, egyszer sem. Nekem nem is volt hova mennem.

– És a változás?

– Akkor már bejöttek az őrök leülni a zárkába, beszélgetni velünk, politikaiakkal. Tanácsot kértek. Amikor beindult ez a szavazási kampány. Meg az őröknél megjelent a szakáll viselése. ’89-ben nem nagyon vettük észre, hogy valami változás van. ’90-ben már kézzelfoghatóbb volt. Apró jeleket tapasztaltunk.

– Tudták például, hogy október 23-án kikiáltották a köztársaságot?

– Igen. Ekkor minket lezárkásítottak. Szóval munkahelyre nem vonulhattunk ki. Azelőtt 23-án duplázott őrség volt mindig. Kutyás őrök mászkáltak az udvaron, ha valaki az ablakba fölment, akkor lekiabálták onnan, hogy ne leskelődjön. Amikor ’89-ben kikiáltották 23-án a köztársaságunkat, a köztársasági államformát, akkor kajában, élelmiszerben, élelmezésből változás volt. Ilyen, hogy csirkecomb. Ünnepi menü volt. Programokat szerveztek az udvaron. De akkor is érezni lehetett, hogy duplázott őrség volt, azokat, akik szabadságon voltak, azokat is behívták, gyakorlóban voltak végig, talpig gyakorlóban voltak, minden nevelőt meg minden mozgatható embert, aki a börtönben volt, behívtak.

– A Szabad Demokraták Szövetsége jelvény honnan van?

– A börtönben vettem az idén, január 27. körül. Egy nagy kávéért. Egyből ideadta a tulajdonosa a nagy, 202 forintos neszkávéért. Kaptam egy másiktól szórólapot, az önök szórólapját, amit még mindig őrzök.

– Melyiket?

– Itt van: „Van kiút.” Ezeket.

– Az elítéltek vitatkoztak arról, hogy melyik párt milyen?

– Amikor mi, politikaiak megjelentünk a színen, akkor érdeklődtek, megkérdezték tőlünk, hogy szerinted ki fog győzni. Hát mi, politikaiak, mi az SZDSZ-szel voltunk szimpatizáns. A köztörvényesek zöme volt az MSZP-vel, Pozsgayval szimpatizált. Ők mondták nekem, hogy nézd, Pozsgay az nagy ember. Mondtam nekik, hogy ne felejtsétek el, hogy ha demokratikus ellenzék nincs, akkor hiába van ott Pozsgay. Pozsgay egyszerűen megérezte, hogy neki lépni kell. Máskülönben elveszik.

– Magát, mint fasisztát ítélték el. Biztos hallotta, hogy mondják, hogy az SZDSZ-ben csupa zsidók vannak.

– Nézze, én az SZDSZ-nek köszönhetem, hogy bizonyos félrelépéseimet sikerült normális mederbe terelni. Talán lehet, hogy nagy szónak tűnik, de amikor fölbukkantak önök, amikor megtudtam, hogy léteznek, akkor valahogy erőt adtak. Na mondom, végre van valaki, akik tényleg tesznek. Fölbukkant az MDF, ők alakultak meg másodjára a Fidesz után. Pozsgay, mit keres Pozsgay ott? Akik itt az MDF-ben voltak, én azoktól nem hallottam, ha hallottam is, az mind az MSZMP-ben volt. Bíró. MSZMP-ben volt, MSZMP-ből rúgták ki. Akkor mit akar. Mondtam a srácoknak, hogy ha valaki ebbe az ideológiába nevelkedik föl, nem igaz, hogy ötvenegynéhány évesen vagy negyvenegynéhány évesen másképp viselkedik. Ekkor mondták, hogy te miért szimpatizálsz velük, az SZDSZ-szel, hisz zsidók.

– Ki mondta?

– A köztörvényesek. Meg volt egy-két politikai is. Mondtam nekik, lehet, hogy volt baklövésem, azt elismerem, azért le is ülöm, amit ülök, én nem félek, akárki előtt elmondom, amit gondolok. De ha nincs az SZDSZ, akkor én összeroppanok. Higgyétek el, hogy így van. Megkérdezhetitek a zárkatársamat, mert tényleg így voltam, hogy kezdetben fölkiabáltam, beszéltem álmomban, egyszerűen nem voltam megnyugodva. Most meg nyugodt vagyok. Mert segítettek. És ezért Önökhöz fordultam. Ezért amikor szabadultam, első utam tényleg a Mérleg utcába vezetett.

– Mikor szabadult?

– 1990. április 19-én.

– Hányan vannak most bent politikaiak körülbelül?

– Körülbelül most, neveket, sorolok, akikről tudok. Első számú, aki tényleg politikai, aki erős politikai, az B. I., aztán benn van S. S.

– Miért ítélték el?

– Ő Kádárt szidta. Én már ott voltam, mikor ő bekerült. Aztán L. L. kémkedésért tíz évet kapott. Ő disszidens. Disszidens? Rossz ez a szó, kinn maradt, és dolgozott a Szabad Európának, meg egy-két ilyen helyen volt. Aztán T. A., kémkedésekért, felajánlkozásért. B. I. nem tudom milyen oknál fogva politikai, de politikaiként van elítélve. Aztán a két V. Apa, fia, bent ül. Vasútnál dolgoztak. Kémkedésért, tíz évet kapott a fiatalabbik, 15 évet kapott az apja, az idősebb. Aztán F. F. kettős állampolgárságú. Kanadai és magyar. Van egy kanadai neve. Oben Gilbertnek hívják. Kémkedés.

– Mikor ítélték el?

– Nem tudom, mert ő zárkózott. Mert kialakult benne egy olyan üldözési mánia, hogy őt mindig figyelik. Ilyen röhejes dolgokat csinált, hogy a speciálban dolgoztunk együtt, ott viszonylag jó körülmények között dolgoztunk, mert tényleg, rádiót csinálhattunk, volt rádiónk. Ott hallhattuk a híreket, bent a zárkában nem. És szétszedte a rádióját, mert azt gondolta, hogy az operások poloskát építettek be. Szóval ilyen betegsége volt, és nem engedett senkit sem túlságosan közel magához.

– És most hogyan tovább?

– Hát szerencsére van egy idős néni, aki segít, nappal ott vagyok, de este sajnos nincs hol aludjak, nem tudom, hogy mikor aludtam este. Nappal a Radnóti Miklós utca 15/b-ben le tudom hajtani a fejemet, hogy kipihenjem magam. Onnan tudok indulni tisztálkodva meg a ruhámat kimosva.

– Miért nem maradhat ott éjszakára?

– Mert, hogy mondjam, idős nőnél lakom, az udvar teli van pletykásokkal. És kellemetlen neki. Ő az egyedüli támaszom, meg a szomszédja, a szomszédasszony, egy özvegy nő. Támasz. Edit néni… Egy volt fogolytársamnak az édesanyja.

– Szállást nem tudnak adni? Átmenetileg.

– Nem, sajnos. Megértem őket.

– Van ez a hajléktalanotthon, oda nem menne be?

– Nézze, énbennem sajnos a börtönben kialakult a klausztrofóbia, a zártság érzése. Nem tudom, aki nem érezte a bőrén, hogy be van zárva, az nem is tudja, hogy milyen. A munkaügyi közvetítőirodánál többször voltam. Először megpróbáltam saját magam elintézni, de ez lehetetlen. Edit néni tanácsolta nekem, hogy ha tudom, vegyem föl a SZETA-val a kapcsolatot. Én is úgy gondolom, hogy gyakorlatuk van már ebben, hogyha valami nehézségek lennének, akkor ők tudnák, hogy hogy lehet ezt elintézni.

• A létminimum alatt