Valkó János

Nyomtatóbarát változat

Az atomenergiával kapcsolatban többnyire végletes nézeteket, elfogult véleményeket lehet hallani. A szakmai érvelések helyességéről nemcsak a közvélemény, de valószínűleg a döntéseket hozó testületek tagjai sem tudnak közvetlenül meggyőződni. A modern tudomány és a technika fokozódó jelenléte és csökkenő közérthetősége miatt lépten-nyomon tanácsadók véleményére vagyunk utalva, amit részben hiányos ismereteink alapján, részben emberi szimpátia, bizalom alapján tudunk elfogadni vagy elutasítani.

Ha működő demokráciát akarunk, elengedhetetlen, hogy tanácsadó szakembereinknek hitele legyen: az embereknek ne kelljen kételkedniük sem szakmai hozzáértésükben, sem becsületességükben. Ehhez biztosan az egyik legfontosabb lépés a szakemberek közszereplése, a nyilvánosság, a sajtóban folyó vita. Sok embernek kell elmagyarázni a tudomány eredményeit, és sok emberrel kell elhitetni az ezekből levonható következtetéseket. Írásomat tudatosan vitaindítónak szánom, ezért igyekszem minél több olyan kérdést felvetni, amelyek részletesebb tárgyalására remélhetőleg más, avatottabb szerzők fognak sort keríteni.

A címben ígért témához visszatérve, az első kérdés alighanem az, kell-e a következő 5-10 évben a meglevőnél több energia, elsősorban villamos energia, szükség van-e egyáltalán új erőmű építésére. Ha igen, a következő kérdés, hogy ez milyen erőmű legyen. Magyarországon jelenleg az egy főre jutó villamosenergia-fogyasztás mintegy 3600 kWh évente, ami Európában szinte a legalacsonyabb. (Ausztriában 5700, az NSZK-ban 6800.) A hazai erőművek évi átlagos teljesítménye körülbelül 4000 MW, ehhez járul közel 2000 MW-nak megfelelő import, ami távvezetéken érkezik az országba. (Á beépített összteljesítmény valamivel több mint 6500 MW, a csúcsigényt éppen fedezi.) A hazai kapacitásban 1800 MW-ot képvisel a Paksi Atomerőmű. Az import döntően a Szovjetunió nyugati részében levő atomerőművekből származik. Sokan úgy vélik, hogy villamosenergia-fogyasztásunk a jelenleginél gazdaságosabbá tehető, és fokozott energiatakarékossággal, szerkezetátalakítással az ipari termelés egy darabig még növelhető is nagyobb méretű új erőmű létesítése nélkül. Ugyanakkor a szovjet villamosenergia-import hosszú távú kilátásai – a dollárelszámolásra való áttérés ellenére – egyre bizonytalanabbak. A Szovjetunióban súlyosbodó politikai és gazdasági problémák miatt várható, hogy a villamosenergia-termelés saját céljaikra sem lesz elegendő. Nagyjából ugyanez elmondható az olaj- és gázimport várható alakulásáról is. Magyarországon a villamosenergia-termelő kapacitás kisebb bővítése elkerülhetetlen, kérdés azonban, hogy ez elegendő-e.

Egy új, ma korszerűnek mondható 1000 MW körüli alaperőmű építése kétségtelenül nagyon sokba kerül. Az ilyen beruházás hosszú ideig tart, a tőke megtérülése igazából csak a termelt villamos energiával létrehozott termékek értékesítésével kezdődik majd el. Ezzel szemben sorakoztathatók azok a rendkívüli hátrányok és veszteségek, amelyek egy hosszabb energiahiány esetén biztosan fellépnének. A döntés nehézségét és a felelősség nagyságát fokozza, hogy az erőműépítés teljes átfutási ideje 6-8 év, ilyen hosszú időre előre ma nem sokan látnak Magyarországon. A magam részéről azoknak az érveit érzem meggyőzőbbnek, akik szerint még a 90-es évtized vége előtt szükség lesz új alaperőműre, és azt javaslom, hogy ez atomerőmű legyen.

430 működő reaktor

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legfrissebb jelentése szerint az elmúlt év során 15 országban megnövekedett az atomenergia részaránya a villamosnergia-termelésben. Ez az arány Franciaországban a legmagasabb: 75%. Belgiumban 61%, Dél-Koreában 50%, Magyarországon 48%, Svédországban 45%, az NSZK-ban 34%, Japánban 28%. Az USA-ban a százalékos arány kisebb, de a reaktorok számát tekintve így is övé az első hely. A világon 430 működő reaktor összteljesítménye 300 ezer MW felett van, ami a villamosenergia-termelés 17%-a. Az atomerőművek szállítói: USA, Kanada, Franciaország, NSZK, Anglia, Japán, Svédország és a Szovjetunió. Az egymás országaiba irányuló export gyakorlatilag elhanyagolható, a többi ország piacát elég vegyesen fedik le.

Franciaországban és Japánban a legharmonikusabb az atomenergia beilleszkedése: a lakosság és a más típusú erőművekben érdekeltek részéről itt a legkisebb az ellenérzés. Az NSZK-ban komoly ellenállás mellett folyik tovább az atomenergia alkalmazása, az atomenergiáról való lemondás lehetőségeit fontolgatják, de nem nagyon hisznek benne. Svédországban tíz évvel ezelőtt olyan törvényt hoztak, amely szerint 2010-re az utolsó atomerőművet is le kell állítani, de ma már egyre többen remélik, hogy ez nem fog bekövetkezni. Az USA-ban az 1979-es harrisburgi baleset után felülkerekedett az atomenergia ellenzőinek tábora, de mára kezd világossá válni, hogy az atomerőművek iránti kereslet visszaesésének oka sokkal inkább az volt, hogy az olajválságok kapcsán kiderült, az USA-ban általában nagyon sok az energia, amivel korábban igen pazarlóan bántak.

Mértékadó külföldi szakvélemények szerint még 100 évig is szükség lehet az atomenergiára. A konkrét számadatok azt mutatják, hogy az egyértelműen vonzó nap- és szélenergia, az árapály hasznosítása nagyon nagy költséggel nagyon kis járulékot fog adni, igazi alternatívát még sokáig nem jelent. Figyelemre méltó, hogy a nagy reaktorszállító cégek, illetőleg országok nem állítják le a fejlesztést. Bizonyos irányokból visszaléptek, de különösen az egyre biztonságosabb konstrukciók kidolgozása továbbra is nagy erőkkel folyik.

Közben egyre nyilvánvalóbb a hagyományos erőművek környezetkárosító hatása. A szén- és olajtüzelésű erőművek pernyekibocsátása, nitrogén-oxid és kén-dioxid termelése aggasztó méretű károkat okoz szerte a világon, a savas esőktől erdők pusztulnak ki. A szén és szénhidrogének elégetésekor keletkező szén-dioxid a légkörben felgyülemlik, amitől lecsökken a Föld kisugárzása, növekszik a hőmérséklete. Ez az üvegházhatásnak nevezett jelenség alighanem a legsúlyosabb probléma, amire az utóbbi időben fény derült. A szakemberek számításai szerint a széndioxid-koncentráció megkétszereződése esetén – ami a jelenlegi szénégetési és népességnövekedési trendek alapján már 40 év múlva bekövetkezhet – a hőmérséklet növekedése eléri a 3-4 fokot, fokozódik a sarkvidéki jég olvadása, ami többméteres tengerszint-emelkedést és beláthatatlan következményekkel járó éghajlatváltozást okozhat. A vízerőművekkel kapcsolatban talán elég utalni azokra a káros hatásokra, amelyek Bős–Nagymaros kapcsán ismertté váltak. A nagy természetátalakító programok szép példájaként érdemes megemlíteni, hogy a nemrég még közel Magyarország méretű Aral-tó kiszáradása már valószínűleg megállíthatatlan.

Atomenergia igen, Csernobil nem!

Az atomenergia egy lényeges tulajdonságban különbözik a villamosenergia-termelés hagyományos módszereitől: az atomenergia potenciálisan veszélyes, miközben a normális működés során a környezetet alig károsítja, ezzel szemben a hagyományos módszerek nem különösebben veszélyesek, de optimális működés esetén is állandó, súlyos környezetkárosítást okoznak. A potenciális veszély megítélése bonyolultabb, mint a biztosan bekövetkező károsodásé, mert a baleset természetesen csak akkor okoz károsodást, ha bekövetkezik. Ezért az atomenergia esetében nem károsodásról, hanem baleseti kockázatról kell beszélni. A kockázat nagysága attól függ, milyen valószínűséggel következik be baleset, és milyen súlyosak a következmények. (A repülőgépeken több száz ember utazik, ezért a repülőgépbalesetek lehetséges következménye igen súlyos, szerencsére valószínűségük kicsi, így a kockázat elfogadható szinten marad. Az autóval való utazást kockázatosabbnak ítélik, mert a baleset következményei ugyan kevésbé súlyosak, de a bekövetkezés valószínűsége sokkal nagyobb.)

Atomenergiával kapcsolatban a kockázatot úgy szokták jellemezni, hogy az elképzelhető baleset igen súlyos, de a bekövetkezés valószínűsége nagyon kicsi. A biztonsági berendezések is úgy vannak kialakítva, többszörözve, hogy baleset csak akkor képzelhető el, ha egyszerre több független hiba lép fel, egyik biztonsági berendezés sem működik, aminek, persze, igen kicsi a valószínűsége. Véleményem szerint a kockázatnak ilyen értelmezése a balesetek egy bizonyos súlyosságáig megfelelő, azon túl azonban nem elegendő. Ahhoz, hogy az atomenergiát jó lelkiismerettel ajánlhassuk, tudnunk kell, hogy az elképzelhető legsúlyosabb baleset sem lehet súlyosabb egy bizonyos határnál, illetőleg, ami annál is súlyosabb lenne, arról bizonyítani kell, hogy lehetetlen. (Ahogyan a repülőgép esetében is bizonyítottnak tekinthető, hogy nem halhatnak meg többen, mint ahányan a gépen utaznak, meg akiknek a fejére esik.) Más szavakkal, az atomenergia elfogadtatásának alighanem az a fő akadálya, hogy a határtalanul súlyos baleset következményeit nem tudja ellensúlyozni a bekövetkezés akármilyen kicsiny valószínűsége sem. A valószínűség félretevésével a kérdés arra redukálódik: lehetséges a baleset, vagy nem?

Mindenekelőtt azt kell leszögezni, teljes bizonyossággal állítható, hogy semelyik atomerőmű nem fog atombombaként felrobbanni. A következő kérdés, amit nem lehet megkerülni: lehetséges-e még egy Csernobil? Szerintem nem lehetséges. Pontosabban, műszakilag megoldható, hogy ne legyen lehetséges. A működő atomerőművek nagy része – köztük a Paksi Atomerőmű is – olyan típusú, amelyben a csernobilihez hasonló baleset kevésbé súlyos következményekkel járna. A reaktorbiztonság végső garanciája ugyanis, a sokszoros biztonsági rendszereken túl, azoknak a fizikai folyamatoknak a kihasználásán múlik, amelyek a balesetet megállíthatják, illetőleg a következmények súlyosságát csökkenthetik. Ilyenek a hőtágulás, nyomáskülönbség vagy a nehézségi erő hatására történő változások. A jelenlegi, biztonságosnak mondható reaktorokban ezek a hatások csökkentik a balesetek valószínűségét is és súlyosságát is. (Újabban olyan reaktorokat is terveznek, amelyekben a fizikai folyamatok eleve lehetetlenné tesznek mindenféle balesetet, ezeket inherens biztonságú reaktoroknak nevezik.)

És mi lesz a hulladékkal?

Az atomerőműben lényegében kétféle radioaktív hulladék keletkezik, amelyeknek a megfelelő kezeléséről és elhelyezéséről gondoskodni kell: a kis és közepes aktivitású üzemeltetési hulladék és a nagy aktivitású kiégett nukleáris üzemanyag. A kétféle hulladék kezelésének módszerei sok mindenben eltérnek egymástól, noha az utolsó fázis lényegében azonos, a radioaktív anyagot alkalmas formában a föld alatt tárolják. A tárolás vagy többszörösen egymásba helyezett tartályokban, speciális konténerekben történhet, vagy olyan szilárd anyagba (cementbe, bitumenbe vagy üvegbe) ágyazva, amelyből a radioaktív anyag sem törés, sem oldás útján nem tud kiszabadulni.

Az üzemeltetési hulladék folyamatosan keletkezik, részben szilárd, részben folyékony halmazállapotú anyagok, cserélendő alkatrészek formájában. Átmeneti tárolás és tömörítés után ezek eltemethetők. Svédországban 1988-ban készült el a kis és közepes aktivitású hulladékok végső elhelyezésére szolgáló 90 000 m3 befogadóképességű tárolórendszer, 50 méter mélyen a föld alatti sziklába építve.

A kiégett üzemanyag esetében két alternatív út járható. Az egyik lehetőség a hasadóképes anyag kivonása, a reprocesszálás, a másik lehetőség az üzemanyag eltemetése lényegében abban az állapotban, ahogyan a reaktorból kikerült. Reprocesszálás esetén az urán és plutónium a reaktorokban új üzemanyagként hasznosítható, a jóval kisebb térfogatú megmaradó aktív anyag pedig üvegbe ágyazható, és ezáltal könnyebben tárolható. Nyugat-Európa nagy részében ezt az utat követik. Több üvegbeágyazó berendezés működik, illetőleg épül. A legnagyobb Franciaországban van, 300 000 kg üvegtömböt állít elő évente. A reprocesszálás előnyei nyilvánvalóak. Hátránya, hogy a technológia csak nagy tételben rentábilis, és hogy a tiszta hasadóanyag terrorista akciók célpontja lehet. Svédországban korábban gazdaságossági és politikai meggondolásból úgy döntöttek, hogy a kiégett üzemanyagot nem reprocesszálják. Építettek egy átmeneti tárolót, ahol a nagy aktivitású fűtőelemek vizes tárolómedencékben 40 évet töltenek el. Ezután kerül sor a végleges tárolásra, aminek a módszerét egy most folyó fejlesztési programnak 2010-re kell kidolgoznia.

Mit mondjunk ezek alapján, megoldott-e a hulladékok végső elhelyezése vagy sem? Azt hiszem, jobb úgy fogalmazni, hogy a hulladékok biztonságos kezelésének már ma megvan a technikai feltétele. Több alternatíva is lehetséges, a legjobb megoldások még nincsenek teljesen kidolgozva, de addig is a folyamatok kézben tarthatók. Nem kényszerülünk visszafordíthatatlan lépésekre, amelyek utóbb bajt okozhatnak.

A Paksi Atomerőmű kiégett fűtőelemeit államközi szerződés alapján elszállítják tőlünk, de az üzemeltetési hulladék elhelyezését itthon kell megoldani. Egy esetleges új erőmű fűtőanyagát talán visszaveszik reprocesszálásra, de lehet, hogy az abból visszamaradó, üvegbeágyazott hulladéknak nálunk kell helyet találni. Nem lehet kizárni, hogy az a nemzetközi gyakorlat alakul ki, hogy minden fűtőanyag-hulladéknak az az ország biztosítson végső tárolóhelyet, amelyik az energiát kinyerte belőle, noha a globális optimum bizonyára az lenne, ha sikerülne találni néhány közösen felhasználható, kedvező geológiai adottságú lakatlan területet erre a célra. Egy átlagos méretű atomerőműből évente mintegy 30 tonna kiégett üzemanyag és pár száz köbméter üzemeltetési hulladék kerül ki. Ennek az ipari méretekben kicsi mennyiségnek a kezelése és tárolása szükség esetén a kisebb és sűrűbben lakott országokban is megoldható.

Köztudott, hogy a hulladékkezelés kérdése – csakúgy, mint az atomenergia biztonságának egész problémája – már a négy paksi reaktorral itt van előttünk. Ha épül új atomerőmű, a feladat tovább növekszik, de megszabadulni tőle akkor sem lehet, ha nem épül. Magyarországon a magyar szakemberek és a mindenkori magyar kormány felelős az atomenergia biztonságáért, aminek a hulladék elszállítása vagy itthoni tárolása éppúgy része, mint a működő erőmű nukleáris biztonsága vagy az idővel szigorodó biztonsági előírások visszamenőleges alkalmazása. Mindez végső soron a hazai tudományos és műszaki színvonalon, a magyar szakembereken, az ipar és a társadalom érettségén múlik. Az atomenergia alkalmazása akkor lehet biztonságos, ha jól megtervezettek és gondosan kivitelezettek a reaktorok; magasan kvalifikált az üzemeltető személyzet; alapos, szigorú és független az ellenőrzés és engedélyezés rendszere; és van állandóan fejlődő, világszínvonalú tudományos háttér.

A közvélemény elfordult az atomenergiától, mert veszélyesnek találta. Elég valószínű, hogy éppen a környezet védelme érdekében fog visszatérni hozzá.

• Környezet