Ventilla Gábor

Nyomtatóbarát változat

Ha volna egy csepp eszünk…

és mernénk reálisan értékelni a helyzetünket, akkor már építenénk az új atomerőművünket.

Mert mi a helyzet? A helyzet az, hogy az atombombának köszönhetjük a harmadik világháború elkerülését. Pontosabban: a józan ész az atombombákkal együtt már képes volt megvédeni a békét. No persze, nem ingyen: a bombák rengetegbe kerültek. Ennek az ágnak egy kicsiny összetevője az emberekben keltett irtózás mindentől, ami „atom-”. Most, hogy a legszörnyűbb világháborús fenyegetést már sikerült elhárítani, nincs szükség az irtózás fenntartására sem. Mármint az emberiségnek nincs… Csak azoknak, akik ma is ebből akarnak tőkét kovácsolni… Magyarországon a Kádár-rendszer vége felé környezetvédelmi kérdésekben lehetett szót emelni ésszerűtlen személyi kockázat vállalása nélkül. Ez lett az egyik archimedesi pont, amelyből a rendszert a helyéből ki lehetett fordítani. Persze ennek is ára volt: a szakszerűtlenség. A régi, „kádári” szakszerűtlenséget új, „zöld” szakszerűtlenség „termékenyítette” meg. Mert a szakszerűtlenség édes, mint a méz: mi lehetne vonzóbb, mint egy pár jelszót megtanulni és rikoltozni – egzisztenciáért cserébe?

Nálunk helyes politikai tartalma is volt, és helyes szakmai tartalma is volt ezeknek a mozgalmaknak. A politikai tartalom jószerével megszűnt, de a lendület maradt.

Ideje, hogy ne legyen elég, ne legyen kifizetődő azt kiáltani, hogy „a kicsi szép” – a szakszerű értékelemzés helyett. (Többünknek például a Tadzs Mahal is szép, holott síremléknek nem is olyan kicsi…)

Platón erről álmodott

Bizony az atomerőmű sem kicsi. Nem is olcsó. De az biztos, hogy ha megépül, nem ráfizetést fog termelni. Ezt onnan lehet tudni, hogy a meglévő blokkok 1,40 Ft/kWh költséggel dolgoznak ma Pakson (természetesen az amortizációt is beleszámítva). Mondjon valaki még egy olyan hazai „nagyberuházást”, amelyik pénzügyileg is így megállt volna a maga lábán! Ha ez az akkori körülmények között is, amikor a paksi döntések születtek, így sikerült, talán ma sem túlzott optimizmus hasonló jókat remélni. Talán a kormányunknak sem ártana a kétséges Expo mellé egy ilyen szolid, de biztos üzletet állítani.

Ma megkaphatjuk a legmodernebb technikát, de mindenesetre sokkal modernebbet, mint annak idején. Olcsón kapnánk: a piac Csernobil óta a vásárlók piaca!

A nyugati zöldek erkölcstelenebb felének mindig vonzó céltáblája volt minden, ami „atom-”. Ezzel szemben az atomtechnikusok – bár sok mindent megtettek – kissé lagymatagon vették föl a harcot. Közrejátszott ebben a tudományos ismeretterjesztés alacsony presztízse, egyes zöldek rikoltözó „vita”-stílusának szokatlan volta is, de leginkább talán az a nézet, hogy „a hülyeség ellen még az istenek is tehetetlenek”.

Az idők folyamán a zöldek is sokat okosodtak, sok mindenben igazuk volt, a hitelük emelkedett, s a tetejében jött Csernobil. Itt tartunk most. És ez adja a mi esélyünket, hogy érték alatt tudunk vásárolni. Technológiát is, de ennél sokkal fontosabbat: presztízst! Íme egy nép, amely ezer bajában is szót tud érteni tudósaival. Ki tudja választani a sok ocsú közül a jó magot. Platón erről álmodott.

Persze az atomenergia-ipar veresége csak „pillanatnyi”. Lám, az atomhadiipart nem ültette le a csernobili katasztrófa. Nem ültette le, mert az már „húsba vágó”, biztonsági vonzatú. Úgy is mondhatnánk, hogy a nyugati elit az atomerőműveket afféle „tisztáldozatként” dobta oda. Csakhogy közben az atomhadiipart is karcsúsításra „kárhoztatta” Gorbacsov. Ez olyan nagy egzisztenciális nyomást fog kiváltani az utcára tett haditechnikusok személyén keresztül, amely kétségkívül felgyorsítja az atomenergia-ipar pozíciónyerését is. Tehát nincs sok időnk.

Lássuk, hogy tudunk vele versenyt futni. Egyre több, egyre jobb cikket olvasok e tárgyban… Íme az atomfizikusaink felismerték az „írástudók felelősségét”. Legjobbjaik ősz (sőt kopasz) fejjel tanulják a publicisztikát. A gondolatok ritmusát. Az „adagolást”. A népünk intelligens. Az igaz szót megösmeri…

Elszámolás

A szűken értelmezett pénzügyi szempontból természetesen megéri atomerőművet építeni, hiszen az atomenergia a hagyományos energiahordozókkal termelt energiával világszerte versenyképes (a hulladék végleges eltemetésének költségvetésével együtt is).

Egy jó atomerőmű, normál üzemállapotban, jóformán csak hővel terheli a környezetét. Ez a hőterhelés a felmelegedett hűtővizét befogadó folyóban (még a Dunában is) időnként káros. A hagyományos hőerőművek hőterhelése ennél általában kisebb, de nálunk speciel az erőművek korszerűtlensége miatt ez fordítva van. A hagyományos, különösen a szénnel üzemelő erőművek szén-dioxiddal, kén- és nitrogén-oxidokkal, szilárd anyagokkal, mérgező nehézfémekkel és rákkeltő anyagokkal szennyezik igen súlyos mértékben a környezetüket. Gondoljunk csak a globális felmelegedésre, savas esőkre, a hurutos, asztmás megbetegedések gyakoriságára. Vagy nézzünk ki egy széntüzelésű hőerőmű mellett elhaladó jármű ablakán: felejthetetlen pusztulás. Pedig a kémény százméteres! A betegek nem látszanak, a statisztikákkal nem szokás dicsekedni. Ehhez képest az atomerőmű olyan, mint egy szép álom! És választani ezek között kell! A másik két ígéretes áramtermelő, a nap- és a szélenergia ugyanis még nem versenyképes. Kétségtelen, hogy ha környezetvédelmi szempontokat tekintenénk elsődlegesnek, akkor az összes hagyományos hőerőművünket atomerőműre kellene cserélni – persze csak a normál üzemállapot fenntarthatósága esetén! Pontosan emiatt a csak miatt nem lett az atomerőmű olyan „bomba üzlet”, amilyennek az 50-es években jósolták. Mert a biztonság fenntartható, csak sokba kerül. Hogy fenntartható, azt több ezer, jóformán eseménytelen reaktorév igazolja (a világban jelenleg körülbelül 430 erőművi reaktorblokk üzemel). No de akkor hogyan következhetett be a csernobili katasztrófa? Törvényszerűen. Kontraszelektív káderpolitika, veszélyes reaktortípus, a biztonsági berendezések egy részének elspórolása, a rossz kivitelezés, a meglévő biztonsági berendezések kikapcsolása kísérletezés céljából… mi kell még? Ha a felsorolt tényezők közül csak egy is hiányzott volna (!) – nincs katasztrófa.

Terrorakciókkal az ijedtségen kívül vélhetően más kárt nemigen lehet okozni, korlátozott katonai támadással legfeljebb az erőmű leállítását lehet kikényszeríteni (bajnak persze az is elég). Ezer más módon könnyebb és hatásosabb katasztrófát lehet előidézni, mint egy jó atomerőművel.

Az imént csak annyit mondtunk, hogy az atomerőművek sokkal jobbak a gáz-, olaj- és főként a széntüzelésű hőerőműveknél, de nem foglalkoztunk a sugárszennyezéssel. Ennek értékelése egyszerű: ha valaki sugárszennyezett levegőt lélegez be, ilyen vizet vagy élelmiszert fogyaszt, netán ilyen vízben fürdik, kiszámolható, mekkora sugáradag éri, és ez (átlagos) életrövidülésben is kifejezhető. Nem kell tehát mást tennünk, mint a hő- és radioaktív szennyezést emberéletévben kifejezve összeadni, és más ipari és egyéb tevékenységek hatásával összehasonlítani.

Hasonlítanánk is szívesen, csakhogy nincs mihez! A radioaktív szennyezésen kívül ugyanis egyetlen környezetszennyező tényezőre sincs olyan elfogadott számítási módszer, amellyel az emberéletévben kifejezett hatást meg lehetne állapítani. Ha nincs, hát nincs… Akkor is nagyon csúnya dolog lenne a vállunkat vonogatva itt magára hagyni a t. Olvasót, ha már idáig elcsalogattuk. Nézzük inkább, mit tehetünk. A radiológiában egy lakosra egy év alatt a fél halálos adag (dózis) ezredrészét tekintjük a még tűrhető terhelés határának. Ez nem látszik nagy kockázatnak, de figyelembe véve, hogy az érintett lakosság létszámával kell az egyéni kockázatot megszorozni, érthető az óvatosság. Az ésszerűen elérhető legkisebb kockázatra kell törekednünk. (Ez az ún. ALARA-elv, amely sajnos még csak a radiológiában működik.) A paksi atomerőmű ma ennek a felső korlátnak csupán a tízezred részét „használja ki”.

És most gondoljunk vissza arra, amit a hőerőművek környékén láttunk. Az évelő növényeknek ott a félhalálos dózis többszörösét kellett kapniuk. Ez a paksi atomerőmű radioaktív környezetszennyezéséhez mérten mintegy 8-9 nagyságrendnyi különbség.

Nagyobb gondunk van a paksi atomerőmű hőterhelésével. Nyáron, amikor 30 Celsius-fok fölé melegszik a hűtővíz, a Duna-vízből húsleves lesz. A folyó vizének egytized része károsodik. A károsodás időbeli kiterjedése évente egy hétre tehető, és csak az egysejtűektől a planktonig (vízibolha stb.) terjedő méretű lebegő életmódú vízi szervezeteket érinti. Az egysejtű állomány órák alatt regenerálódik (természetesen nem támad föl, hanem fokozott szaporodással foglalja vissza az életterét), de sajnos, a kedvezőtlen fajtaösszetétel irányában. Hogy a planktonokkal mi lesz, azt nem tudni. Az esetleges újabb blokkok építése előtt alapos biológiai vizsgálatok eredményétől függően dönteni kell a felmelegedett hűtővíz „visszahűtéséről”.

Tehát:

A paksi atomerőmű jelenleg főleg a hőterhelésével károsítja a környezetét, nem tudni pontosan, milyen, de drasztikusnak biztosan nem nevezhető mértékben. A további blokkok építésének környezetvédelmi feltétele a felmelegedett hűtővíz visszahűtése a Dunába való bevezetése előtt, társadalmi feltétele pedig a környezetvédelem többi ágának felzárkóztatása a sugárvédelem színvonalára avégett, hogy az atomerőművet (és általában a környezeti tényezőket) a „helyükre” lehessen tenni. Más szóval: a józan belátást, a szakértelmet kell a döntési helyzetekkel összekapcsolni. Ennek eszköze a nyilvánosság. Így hát nagy érdeklődéssel várom az ellenvéleményt, sőt előre kijelentem, hogy ha egyetlen gondolatot (mondatot) is kétségessé lehet tenni a gondolatmenetemből, akkor az összes következtetésem kétségessé válik.

• Környezet