(K. I.) [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

A jelenleg érvényben lévő „Sugárvédelmi alapelvek”-et 1982-ben adta ki a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, a Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság elvi ajánlásai alapján, a tagállamok – egyebek közt a Szovjetunió – álláspontját figyelembe véve. Ez az ajánlás az egész testet érő sugárzás mennyiségét (azaz az effektív dózisegyenértéket) a lakosság körében 5 mSv/év értékben korlátozza, azzal a megszorítással, hogy ha valamilyen oknál fogva folyamatosan magasabb a sugárterhelés, akkor az átlag nem lehet több, mint 1 mSv/év – azaz 70 év alatt 70 mSv. (Magyarországon kb. 10 éve nem a cikkben szereplő mértékegységgel, tehát nem remmel számolunk: 100 rem = 1 Sievert = 1000 mSv). Nemcsak a magyar atomtörvény 1988-ban megjelent végrehajtási utasítása, hanem a rendelkezésre álló adatok szerint a Szovjetunió is ezt a határértéket veszi alapul. Arról nincs információ, hogy a tartós sugárterhelés esetére kikötött 1 mSv/év határértéket előírják-e. Nem helyes tehát úgy feltenni a kérdést, hogy mennyit bír ki a szovjet ember, hiszen a viszonyítási pont a Szovjetunióban is a nemzetközi érték.

Más kérdés az, hogy mekkora is voltaképp ez az érték, mit jelent biológiailag az ember számára. Az embereket érő természetes sugárterhelés évi 2-3 mSv. A sugárzás károsító hatása kétfajta lehet. Az egyik az ún. determinisztikus hatás: a sugárzás egy bizonyos érték felett (ez a hatástól függően néhány Sv) minden emberben káros hatást fejt ki. Minden védőeszközt úgy méreteznek, hogy ez a hatás semmiképpen se jöhessen létre. A másik hatás olyan jellegű, hogy a dózis növekedésével bizonyos rosszindulatú betegségek (a fehérvérűség, a leukémia, a csontszarkóma, a tüdőrák) gyakorisága megnövekszik: előfordulásának valószínűsége sievertenként némi leegyszerűsítéssel 0,01. Míg tehát „normális” esetben 100 ember közül nálunk Magyarországon 28 ember hal meg rákos megbetegedésben, 1 Sv sugárterhelés-hatására eggyel több, azaz 29. Ezek persze borzasztóan bizonytalan kockázati értékek, és rengeteg tényezőtől függenek, s a kutatások előrehaladtával is alakulnak. A nemzetközi bizottság még vita alatt álló ajánlatában annyiban finomította a dóziskorlátot, hogy meghatározta: a sugárveszélyes helyen dolgozók esetében az évi besugárzás 50 mSv lehet, azaz a mai lakossági érték tízszerese, de öt év alatt nem lehet több, mint 100 mSv, míg a lakosság esetében a természetes szint felett ez a korlát 1 mSv/év öt egymást követő év átlagában.

Ezek az értékek rendkívül kicsik, nagyon sokan vitatják, van-e egyáltalán káros élettani hatásuk, vagy éppenséggel hasznosaknak tekinthetők. Sokak szerint a sugárzás magának az életnek az egyik előfeltétele. Végül is ebben a sugárzási térben élünk, s az ember szellemi képességei az évezredek során inkább fejlődtek, mint hogy elkorcsosultak volna.

Csernobilra visszatérve. Hogy a katonák a mentési munkák során hány dózist kaptak, és ettől hányan haltak meg, erről valóban semmi információnk nincs: elképzelhető, hogy determinisztikus hatás áldozatai lehettek. Tudtommal nem jelent meg olyan publikáció, ami alapján erre következtetni lehetne. A Nemzetközi Atomenergia Bizottság a helyi lakosság kérésére három köztársaságot érintő nemzetközi vizsgálatot szervez. Ezenkívül kollégáink Csernobiltől 150 km-re, Rovnóban végeznek jelenleg is vizsgálatokat, az ottani tanácselnök személyes megkeresésére. (E vizsgálat eredményeire a Beszélő a tervek szerint júliusban visszatér – a szerk.) Annyi bizonyos, hogy miután az atomerőmű fűtőelemei a robbanás következtében szétestek, az így keletkezett néhány milliméteres darabokat a légáramlás néhány száz kilométeres körzetben széthordta. 0,01 millimétereseket itt Budapesten is lehetett találni: teljesen egyértelműen azonosíthatóak voltak. Az ennél nagyobb darabkák még ma is nagyon veszélyesek lehetnek az intenzív sugárzás miatt.

A csernobili atomerőmű balesetében alapvető tervezési elvek is szerepet játszottak, viszont így relatíve olcsón tudtak megépíteni igen nagy teljesítményű blokkokat. Egy ilyen önmagát nem szabályozó, sőt önmagát gerjeszteni képes rendszer üzemeltetéséhez azonban óriási fegyelemre, óriási műszerezettségre és magas fokú képzettségre van szükség. Ma az a nézet uralkodik, hogy csak önszabályozó rendszereket szabad építeni, hogy az ilyen, az egész atomenergetikára katasztrofális hatást gyakorló balesetet elkerülhessék.

Nagyon örülnénk, ha az atomenergetikai szakemberek továbbra is megtisztelnének bennünket hasonlóan részletes és alapos, ám nemcsak a „laikusok” hibakiigazítására szorítkozó tájékoztatásukkal. Annál is inkább, mivel úgy gondoljuk, hogy a laikusok – legalábbis egy atomkatasztrófa esetén – ugyanúgy a „rendszer” részének tekinthetők, mint az ezer kilométerekre röpdöső erőműdarabkák. A laikusok ugyanis informáltságuktól függően (is) viselkednek értelmesen, vagy esnek pánikba, s valószínű, hogy az atomenergiával szembeni ellenérzésük is fordítottan arányos szakismereteikkel. E fordított arányosságból következtethetünk az atomenergiától való félelem mértékére, melynek jelzésére ezúton javasoljuk az 1 Csernobil (röv.: csern = 1000 millicsern) mértékegység bevezetését.

• Környezet