dr. Török Ernő

Nyomtatóbarát változat

Amikor az energetikai beruházások kívánatos irányáról döntünk, világosan látnunk kell, hogy hazánk az egy főre jutó háztartási villamosenergia-fogyasztás tekintetében messze elmarad a fejlett országoktól. A tőkés országok közül hozzánk hasonlóan kevés energiát fogyasztó országok – Olaszország, Spanyolország, Portugália – valamennyien déli fekvésű országok, amelyeknek éghajlati viszonyai magyarázzák a kis fogyasztást. A skandináv országokban az egy főre jutó háztartási villamosenergia-fogyasztás 5-10-szerese ezen országoknak és a miénknek. Ebből az következik, hogy ha Norvégia megtakarítja a felhasználása 10%-át, azaz kb. 700 kWh/főt, akkor kb. 6500 kWh/fő lesz a fogyasztás, míg hazánk 700 kWh/fő „megtakarítás” esetén az Edison előtti állapotokba jut vissza. A háztartásienergia-fogyasztás természetesen nem az összes energiafogyasztás, de a felhasználásnak az a része, amelynek jelentős növekedésével kell számolnunk, ha vissza akarunk jutni Európához. Mindezzel nem kívánom azt állítani, hogy nincsenek hazánkban jelentős megtakarítási lehetőségek. Hogy ezek pontosan mekkorák, azonnal látni fogjuk, ha kialakul egy valós értékarányokat tükröző árrendszer. A villamos energia díja például nemcsak az előállítás és a hálózat, hanem az erőművi beruházások költségét is tartalmazza, az állam felhagy azzal a gyakorlatával, hogy értéktorzító adókulcsokat alkalmaz lobbyérdekekből. (Például a mezőgazdaság elveszti a tsz-elnökök által kiharcolt jogot, és az állam azonos fogyasztási adót vet ki a dízel üzemanyagra és a benzinre. Akkor majd nem kerül kétszer annyiba az üzemanyag a Trabantba, mint a dízel Mercedesbe. Igaz, a mezőgazdaság is tudni fogja, valójában mennyiért termel. Ha tehát minden a helyére kerül, akkor majd kiderül, van megtakarítási lehetőség, nemcsak az NSZK-ban célszerűbb vízen szállítani a cukorrépát, mint közúton teherautóval, hanem nálunk is. Olcsóbb lesz tehát takarékoskodni, mint pazarolni. Olyan illúziókba azonban ne ringassuk magunkat, hogy hazánkban is a takarékosság a jövő energetikai beruházása, a fejlesztésünk egyedüli helyes útja. Foltányi Zsuzsa se higgye, hogy „az energiatakarékosság mellett teszem le a voksom”-mal valamiféle új alternatívát ajánlott. Takarékoskodni ugyanis szükséges, de nem elégséges, és mi most itt nem a szükségesről, hanem az elégségesről vitázunk.

Ezek után megpróbálok válaszolni Foltányi Zsuzsa feltett kérdéseire.

Létezhet-e csak békés felhasználás?


Nem létezhet. Mielőtt azonban a megállapítást az atomenergia-ipar elleni komoly érvként értékelnénk, látnunk kell, nemigen lehet találni olyan iparágat, amiről ugyanezt ne lehetne elmondani. A vegyipart sem tudom elképzelni úgy, hogy ott kvázi melléktermékként, a meglévő berendezések átállításával vegyi fegyvereket ne lehetne előállítani. Éppen a hivatkozott Líbia a példa erre is, egy „ártalmatlannak” mondott vegyi üzem ilyen célú alkalmassága miatt volt nemzetközi botrány. De a bakteriológiai kutatásokkal foglalkozó tevékenységet sem tudom elképzelni biológiai fegyverek előállításának kockázata nélkül, és folytathatnám a sort a híradástechnika és a mikroelektronika katonai vonatkozásaival. E kockázat miatt balgaság az egész iparág ellen hadat viselni. Nemzetközi garanciákkal és ellenőrzésekkel kell a békés használatot biztosítani. Az atomenergia-iparon pedig olyasmit számon kérni, amit ugyanúgy számon kérhetünk más iparágakon is, nem lehet.

Biztonság


E kérdés megválaszolására a valószínűségszámítás, tehát a matematika és a filozófia sokak számára elvont világába kellene kalandoznunk, és arra a kérdésre kellene választ adnunk, hogyan lehet nulla az, amiről tudjuk, hogy nem nulla, de igen kicsi. Annak a valószínűsége sem nulla például, hogy Földünk egy másik égitesttel ütközik. Én e kérdés kapcsán a felhozott példák jogosságát vitatom. A csernobili példa azért rossz, mert a baleset olyan kis belső és külső biztonságú erőművel történt, amelyet csak a Szovjetunióban építettek. Egyebek mellett az a hermetikusan zárható burkoló építmény is hiányzott róla, amely Three Miles Islandon megakadályozta a radioaktív anyag kiszóródását. Így Csernobil okán az atomenergia biztonságát vitatni számomra olyan, mint a Color Star tv-készülékek gyakori felrobbanásából a televíziózás biztonságára következtetni. A Three Miles Island-baleset szerintem éppen arra példa, hogy még komoly baleset esetén is elejét lehet venni a nagyobb környezetszennyezésnek. Ezért ott nincs Zóna I. meg Zóna II. és szellemváros. A „rendőrállam” mértékű szükséges intézkedésekkel kapcsolatosan pedig a véleményem a korábbiakhoz hasonló. Ha a vegyipar és a baktériumtenyészetek kapcsán nem indokolt egy ilyen készenlét a terrortámadások elkerülésére, akkor nem indokolt az atomenergia kapcsán sem.

Gazdaságosság

Foltányi Zsuzsa fejtegetése két okból is hibás. Egyrészt azért, mert kizárólag az atomerőművek építési költségéről beszél, ami valóban magas, és éppen a többszörös túlbiztosítás miatt nőtt meg ilyen mértékben. Az előállított áram költségének azonban csak egy része az erőműberuházás költsége. A másik költség az üzemeltetésé, amely lényegesen alacsonyabb, mint a hagyományos erőműveké. Így az atomerőművek a hagyományos erőművekhez képes is megtérülnek, bár tény, hogy a megtérülés nem rövid idő. Nyilván nem csak a gazdaságosság, hanem éppen a vitatott környezeti károk csökkenése az oka annak, hogy amíg a világon a szén és olaj részesedése a villamosenergia-termelésből csökken, a vízi energiáé stagnál, addig az atomerőműveké napjainkban is növekszik.

A másik bajom Foltányi Zsuzsa fejtegetésével kapcsolatban az a „hogy kerül a cipő az asztalra” esete, ugyanis a francia termelési kapacitások túlméretezettsége legfeljebb a hibás prognózisok számlájára írható, de semmiképpen sem az atomenergiáéra mint technológiáéra. Van ilyesmire példa nálunk is. Hazánk olajfinomító-kapacitása például kb. kétszerese a szükségletnek. Úgy vélem, ezt senki nem írja a kőolaj-finomítás technológiájának számlájára.

Valóban érv a globális felmelegedés veszélye?

Úgy gondolom, Foltányi Zsuzsának igaza van abban, hogy ez az érv általában is vitatható, amihez én annyit tennék hozzá, hogy hazánk esetében pedig különösen vitatható. A CO₂–O₂-egyensúly alakulása, a növényzet alakulása az üvegházhatás következtében még vita tárgya. Mindazonáltal a túlzott mértékű CO₂-kibocsátást mérsékelni kell. A kérdés azonban az, hogy kinek kell csökkentenie? Mert más kell legyen a feladat ott, ahol az egy főre jutó fogyasztás több ezer kWh, és más nálunk, ahol nincs 700. A környezet használatára egyébként is valamiféle nemzetközi újraelosztást kell megvalósítani, amely eltérő követelményeket ró a környezetet túlzott mértékben használó és a fejlődő országokra. Mindez éppen az atomenergia ellen használható érv lehetne, ami miatt azonban mégsem az, az nem a CO₂-emisszió, hanem ami mellette van. A kén- és nitrogénoxidok kibocsátásának ugyanis alig 1%-a természetes eredetű. Foltányi Zsuzsának tehát, amikor a környezetünkért aggódik, a savas esőt okozó gázokra, a poremisszióra, a rákkeltő anyagok és a mérgező fémek emissziójára kellene gondolnia, és csak huszadsorban az üvegházhatásra. Ezen anyagok kibocsátása ugyan megfelelő technológiával csökkenthető, de csak részben, és ugyanúgy én is megkérdezhetem, kinek van ennyi pénze? Gudronbázisú erőművünk közvetlen környezetében a vanádiumtartalom a szálló porban 2000 mg/kg körüli. Azé a vanádiumé, amelynél az egészségügyi norma (imissziós) határértéke 2 mikrogramm/m3. Összehasonlításul a hidrogén-cianidé 10 mikrogramm/m3.

Van-e valóban komoly érv az atomenergia ellen?


Az atomenergia ellen felhozható egyetlen komoly érv kicsit elsikkad Foltányi Zsuzsa összeállításában. Ilyen gond a kis és közepes aktivitású hulladékok elhelyezése és a forgalomból kivont, leselejtezett reaktorok nagy aktivitású elemeinek, illetve egységeinek tárolása, feldolgozása. Szó, ami szó, radiológiai szakképzettséggel rendelkező mérnök vagyok, de ha a kérdést úgy teszik fel, hogy atomtemető mellett kívánok-e élni vagy messze attól, akkor az utóbbit választom. Nem mintha félnék a sugárveszélytől, hanem azért, mert távol tőle jobb a közérzetem. A helyi lakosság ellenállása ezekben az ügyekben érthető és természetes. Fölényeskedő lekezelésük szakmai érvekkel csak olaj a tűzre. A hulladékok ártalmatlanítása – így a radioaktív hulladékoké is – „mások szemetjének elhelyezése” ellenérzéseket vált ki, elfogadásának a lakosság részéről komoly ára van. Ez az ár, a szó szoros értelmében értendő. A helyi lakosságot egyrészt meg kell győzni arról, hogy valós kockázatot nem vállal, élete, egészsége nem forog veszélyben. Ezen felül infrastruktúrában (utak, sport- és kulturális létesítmények stb.), közműépítésben, ezek üzemeltetési költségeiben és nem utolsósorban új munkahelyekben kellő ellentételezést kapnak. Ám ebben az esetben sem garantálható a létesítmény befogadása. A helyi közvélemény ellenére a demokrácia és az önkormányzat elveinek ellentmondó dolog lenne ilyen létesítmény megvalósítása. Nyilvánvaló, hogy e kérdés rendezése meg kell előzze az atomerőmű építését. Magyarán előbb kellett volna az ófalui ügyet rendezni, és csak utána Paksot megépíteni. Ami általában és világméretekben e kérdést illeti, véleményem szerint aggodalomra nincs ok. Kis aktivitású hulladékok természetes tárolókban (sóbányák) vagy kellő biztonsággal létesíthető mesterséges lerakókban elhelyezhetők. Távlatokban a hulladék világűrbe emittálása is kielégítő megoldás lehet.

Végül még egy-két gondolat


A közvélemény fél a sugárveszélytől. A sugárzás, amelynek „nincs szaga, íze és nem látható”, mégis életveszélyes, és hatására genetikai sérülések, torzszülések fordulhatnak elő, éppen misztikus volta és megfoghatatlansága miatt vált ki az indokoltnál nagyobb ellenérzést az emberekből. Sokkal nagyobbat, mint a büdös és köhögtető füstgáz, amellyel évezredek óta együtt élünk. Ez és nem más az oka annak, hogy a „közvélemény elfordult az atomenergiától”, amely felé valójában nem fordult soha. Legfeljebb arról van szó, hogy néhány évvel ezelőtt sem nálunk, sem máshol nem volt divat a laikus közvélemény előtt szakmai érveket ütköztetni. Ma már más időket élünk, és minden szakértői kellemetlenség ellenére is úgy vélem, jó, hogy ez így van. Jó, de csak akkor, ha a valódi érvek valódi érvekkel ütköznek, és a vita nem eredményezi általában a szakértelem devalválódását. Mert a szakmai érvektől való elfordulás – ezzel talán Foltányi Zsuzsa is egyetért – egészséges jelenségnek nem nevezhető. Az, hogy szakmai kérdésekben pillanatnyi legjobb tudásunknak engedünk, azt hiszem, természetes dolog, akkor is, ha nem mindent igazol az idő, és a tévedés lehetősége is benne van a pakliban. A szakértelemtől elfordulni mégis valami olyasmi, mint az orvosi műhibák okán kuruzslókra hagyatkozni.

• Környezet