Győri Péter

Nyomtatóbarát változat

A városi társadalom alsóbb régióiban állandó ütközetek folynak a hatóságok és a nincstelenek között. Az elmúlt hónapokban erősödik a csatazaj.

A régi rend álszent, csuka fogta róka stabilitása fölborulni látszik, a gátak gyorsan átszakadnak: a kilakoltatásban először az önkényesen beköltöző cigányok, majd nem cigány társaik kerültek sorra, majd következnek a lakbért, rezsi-díjat nem fizetők, az albérletben, az eladott (privatizált) lakásokban maradók.

A jogi szabályok eddig is lehetővé tették az utcára lakoltatást, a lakásügyisek mégis inkább a szükséglakásba áthelyezés kegyét gyakorolták. Ma is választhatnák ezt, mégis inkább az utcára rakják a családokat. Sokszor (azért nem mindig) a helyi közhangulat is ezt kívánja, és ez ma remek hivatkozási alap a demokráciától elszokott, a szociális problémamegoldáshoz pedig igazán soha hozzá nem szokott ügyintézők számára.

A toleranciaszint inkább süllyed, mintsem emelkedne. A lefelé gravitáló alsó középosztály joggal riad el a partvonalon kívüliek tömegének közeledtétől, védelemért, vagyis „rendért” kiált. Az értéktelen, olcsó lakások piaca a tanácsi bérlakásrendszer hosszan tartó végóráiban – látszólag vészesen beszűkült, a korrekciós rendszer működésére pedig még jócskán várni kell.

Ahogy Matern Éva szociológiai felmérése és a Szetához már-már naponta beérkező segélykérések mutatják: a karhatalmi kiköltöztetésre ítéltek többsége önkényes lakásfoglaló, cigány, kiskorú gyerek(ek)kel. Menekülnek a munkanélküliséggel sújtott vidékekről, a nagyobb városokban próbálnak meg munkát, kenyeret keresni. Közben a munkásszállókat sorra bezárják, még azok a vendégmunkások is kikerülnek, akik eddig ott élték le az életüket. Az albérleti árak elérhetetlenek, a cigány, de általában a gyerekes, fiatal családok rendre kiszorulnak erről a piacról is. Korábban a nagyvárosi gettószerű szegénytelepek elrejtették a földönfutók beáramlásának nagy részét, ma a senkinek nem kellő vagy csak a legszerencsétlenebbek által elfogadott vizes, komfort nélküli lyukakba, szoba-konyhákba, szükséglakásokba költöznek be „önkényesen” a sehol máshol fedelet nem találó családok – a magukat még úgy-ahogy tartó városi proletárok, alsó középosztálybeliek közvetlen szomszédságában. Rettentő banális, de tény, hogy miközben ők a szokatlan szomszédságot kapják, aközben a csődre érett városi kócerájüzemek, szegényes városi közintézmények és a feketén dolgoztató magánlakás-építtetők éppen e fedélnélküliek olcsó munkájából tartják fenn magukat.

Egy-egy kilakoltatott utcára kerülését, gyerekei állami gondozását még olykor meg tudja akadályozni egy ügyes szociális munkás, az elmúlt hetekben azonban már néhány kerületben többtucatnyi családot ért el az ítélet, és ma már háromjegyűvé dagadt a Budapesten kilakoltatásra ítélt családok száma.

Legújabb kori történelmünkben eddig minden rendszerváltáskor megnőtt az önkényes foglalók száma, és az új rend kihirdetésekor mindig egyfajta lakásamnesztiát is adtak. A már többször fölújított átmeneti jogszabályok most is könnyítenének a legalsó rétegek helyzetén.

Adminisztratív szabályokkal (ötéves helyben lakás, igazolt munkavégzés) eddig sem lehetett megállítani a beáramlást, a magánlakás-vásárlásnál már fel is oldották ezt a regulát. Semmi sem indokolja, hogy a szociális lakásigénylőknél fennmaradjon a kirekesztés.

A szükséglakások valaha a szociális segélyezés eszközei voltak, a szociális kormányzat és szakapparátus felügyelete alatt. Az átfogó lakásreform megszületése előtt meg lehet kezdeni az ilyen, nyilvánvalóan csak szociális célokra használható lakások bevonását a szociális eljárások körébe.

Vagy a tartózkodási hely szerinti, vagy az állandó lakóhely szerinti, adóbevételekkel rendelkező helyhatóságnak, illetve a nagyobb városok esetében a központi kormányzatnak is meg kell osztania a felelősséget az utcára kikerülő állampolgárokkal, okos megoldásokkal segítséget kell nyújtania – különben a hőn óhajtott piac sem tud működni.

Ma egy állami gondozásban lévő gyerek havonta 15 ezer forintjába kerül az államnak. Mi lenne, ha az illetékes helyhatóságnak kellene fedeznie minden kilakoltatott család állami gondozásba vett gyereke után ezt a díjat? Nem adná inkább albérleti vagy lakbérsegélyként a ma szankciókkal sújtott családnak? Egyszerű megoldás lenne, és bizony már máshol is kitalálták.

• A létminimum alatt