Skip to main content

Réteges tüntetés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Parlament körül további demonstrációk is folynak. A SZOT szakszervezetei hétfő (jan. 29.) délutánra nagygyűlésre hívták a dolgozókat: le az árakkal, fel a bérekkel, le a népsanyargató gazdaságpolitikával! A tüntetést támogatta az MSZP, a Szociáldemokrata Párt, sőt az MSZMP is. (A tudósító találkozott pl. Kemény László dolgozóval, az ex-MSZMP ex-Pártfőiskolájának ex-rektorhelyettesével, a BAL prominens képviselőivel, a SZOT Iskola tanárával, és hallott egyes demonstrálókat igen lelkesen ordítani, amikor a szónok a népszavazásra herdált százmilliókat sajnálta. A mozgósítottak tehát kétségkívül jelen voltak.) A drámai szimfonikus zene (Wagner?) recsegő hangjainak hullámverése alatt jó harmincezren gyűltek össze. Hogy kik, és kinek a hívására? Hm. Az arányokat a tudósító nem tudja megbecsülni, de tény, hogy sokakat elkeseredésük, jövőtől való félelmük hajtott a patinás térre. És sokan már-már hivatásos tüntetők, különféle ellenzéki pártok híveiként. A tudósító – meglepetésére – sok szabad demokratával is találkozott.

A hivatásos szakszervezeti szónokokat vegyes érzelmekkel fogadta ez a csak keserűségében egységes tömeg. Talán Moldován János, a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség lendületes szónoka ragadta magával a hallgatóságot. Vele csak az a baj, mint a fent említett SZOT-tanár a tudósító fülébe sugdosta, hogy nem tudni, vannak-e tagjai ennek a Szövetségnek, avagy csupán minapi tanácskozásának 200 küldöttéből áll. Lovas Erzsébetet és főleg Nagy Sándort – akinek a bátosága vagy tájékozatlansága előtt le a kalappal, hogy a lépcső tetejére állt – figyelemre méltó, mondhatni szervezett fütty s „elegünk van” szavalókórus fogadta, rendezetlenebb „le a komcsikkal”, „téged már eleget hallgattunk” s hasonló aláfestéssel. Pedig Nagy Sándor – ha kis termetű lévén csupán fülére hagyatkozó tudósító jól azonosította – még az általános sztrájk frappírozó perspektíváját is megcsillantotta. A többszólamú tömeg és a szónokok leginkább a kormány iránti ellenszenvet kifejező uniszónókban találkoztak.

A grandiózus zenés nyitányhoz képest mintegy aránytalanul gyorsan véget ért a megrendezett előadás. A lépcső emelvényéről egy három nap múlva esedékes újabb tüntetés ígéretével elbocsátották a tömeget, s sürgősen rákapcsoltak a búcsúzenére.

Sokan oszlani kezdtek, alighanem a nagygyűlés szervezőinek szervezettjei, s a semleges bámészkodók. Vagy háromezren azonban maradtak. Nézegették az MSZP formás kis szórólapjait, itt-ott rájöttek: „hát ezek a kommunisták!” – és dühödten taposták a papírokat. Mélyen, őszintén beleordították elkeseredésüket a térbe. Miért is? „A komcsik” miatt, „mert nem változik semmi”, mert drágaság van, meg jövedelemadó. Mert ordít ez a zene, és ettől nem halljuk a saját hangunkat. Különösen nehezményezték, amikor – feltehetőleg zenepszichológusok tanácsára a méltóságteljes elvonulás érdekében – gyászindulót kezdett zengeni a doboz! „Kapcsold ki! Kapcsold ki!” – kicsit tanácstalanul kiabálta. A tudósító nem tudta elhessegetni gyanúját, hogy zavarba jönnénk, ha tényleg kikapcsolnák. Valakinek mentő ötlete támadt: „Menjünk a TÉVÉ-hez!”

Mentünk. A rendőrök, mint jól dresszírozott fiúosztály a tornateremben sorfallá fejlődtek a kapu előtt, védték a stratégiai fontosságú objektumot. Mitől is? Kitől is?

A „ruszkik haza!”, „le a kormánnyal!”, „Németh Miklós, Pozsgay / ötezerből jöjjön ki!”, a „gyertek ki!” zúgott a pár száz torokból összevissza, az emberek izgatottak voltak, de igazából nem akartak semmit. Némi zavar lett úrrá köztünk, mikor egy aufklerista rendőrtiszt szótölcséren keresztül felkérte a jelenlévőket, hogy követeléseiket írják le, és egy delegáció útján juttassák a TÉVÉ-be. A felajánlott papír nem készült el. Nem voltak megfogalmazható követelések. Egy fiú az élre állt, s szabatosan polgári engedetlenségre szólította fel a jelenlévőket: február 1-jétől ne vegyünk bérletet és jegyet a BKV szerelvényeire. Örültünk neki. Aztán csendben fogyott a nép, vége volt a tüntetésnek.

Tisztelt SZOT! Nem veszélyes játék ez egy kicsit?














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon