Skip to main content

Öreg a zsámlin

Vissza a főcikkhez →


Csupaősz, szakállas, toprongyos, szakadt bakancsot viselő öregember ül egy zsámlin a Nyugati pályaudvar nagycsarnokában, szerda éjjel. Arra vár, hogy a köjálosok előbb a fertőtlenítőbe, majd kórházba szállítsák. Szótlanul mered maga elé, még a fejét sem mozdítja.

Ez volt az az éjszaka, amikor minden előzetes jel arra mutatott, hogy a hajléktalanokat végleg eltávolítják a pályaudvarokról. Elvégre tűrhetetlen – s ebben jobbára egyetértett mindenki –, hogy egyesek akadályozzák a vasutasok munkáját, háborgassák a pályaudvar közönségét.

A terv precíz: bezárni a főbejáratot (a továbbiakban egy-két kapus őrködik), védőrácsot vonni a metró felőli oldalon, és sűrű ellenőrzéseket tartani. Őrjáratok vasutasokból és rendőrökből, az összhangra nem lehetett panasz. Szinte fél szavakból megértették egymást; ha az egyik biccentett, a másik rögtön tudta: gyanús személy van a közelben. Ekkor udvariasan, de határozottan megkérdezték az illetőt: ugyan mit keres a pályaudvaron éjnek idején? Ha semmit, akkor inkább távozzon. Ha valamit, akkor mutassa a jegyét, manapság senkinek sem lehet hinni.

Egyébiránt az volt a fő kérdés, ki számított gyanúsnak, s ki nem. Ha az ismeretlen a földön feküdt – pláne bóbiskolt, ez a legrosszabb! – el volt veszve. Ha látszólag céltalanul sétált, minimum kérdőre vonták. Segítségül kutyákat is felvonultattak. Az eb hűséges társ, rájuk számítani lehet a nehéz pillanatokban. Meglehetősen összetett feladatuk volt: a sok sétáló, várakozó ember között meg kellett érezniük: kit kell megugatniuk, s kit nem. Bármennyire értelmes jószág is a kutya, ez általában nem sikerült nekik, ugattak egyformán boldog-boldogtalanra. Ennyiben eltértek gazdáiktól, akik képesek voltak különbséget tenni sétáló és sétáló között.

Árulkodott a ruha, a kinézet, a járás, a beszéd, ember nem tévesztené össze őket.

A csupaősz öregemberről, aki még mindig a zsámlin ült, hamar észrevették, hogy hajléktalan. Egykettőre elkülönítették a többiektől, s tudtára adták, hogy innen mennie kell. Az öregember nem ellenkezett, valószínűleg ugyanolyan mereven nézett maga elé, mint most is.

Szó nélkül tűrte, hogy leültessék a zsámlira, s kihívják a Köjált. Úgy látszott, a férfi általában mindent szó nélkül tűrt, különösképpen nem érdekelték a körülötte zajló események. E szempontból az is mindegy, hogy melyik párt volt hatalmon, milyen fordulatok rengették meg a világot. A férfi valaha talán vitatkozott, érvei is voltak, de ennek már semmi jele.

A fertőtlenítést ugyanolyan természetesnek tartotta, mint azt, hogy nem fertőtlenítik.

A köjálosok persze sokkal komolyabban vették a dolgot. Némi érdeklődéssel kérdezték az öregembert, hogy mióta lakik itt, miből él, mikor volt utoljára beteg, s most fáj-e valamije. Azt is megérdeklődték, van-e hozzátartozója, s elkíséri-e őt valaki. A férfi csodálkozva hallgatott. A köjálosok ekkor kétoldalt megragadták, s a kocsijukhoz támogatták.

Közben már éjfél is elmúlt, a kutyák néha még ugattak, a járőrök járőröztek. Lényegében rend volt és fegyelem. A vasutasok szinte teljesen kiürítették a Nyugatit, s ez részükről sikerként könyvelhető el.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon