Skip to main content

Hány ember fér el egy szobában?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Dr. Pető például megragadta az alkalmat, és vázolta a város forradalmian új cigánypolitikai koncepcióját. Imígyen: „Döntés született arról, hogy a cigányok részére egy bizonyos számú alacsony komfortfokozatú lakást építenek a Zsigmondi utca környékén, és ez a döntés most már végrehajtásra vár. Egyértelmű tény, hogy ide kellett vezetnie az útnak. Ezek a személyek összkomfortos belvárosi lakást kaptak, olyan ugrást jelentett az életükben, hogy ezt nem bírták kompenzálni, és bizony rendkívüli kárt tettek magában a lakásban is, és nem is tudtak beilleszkedni. Nekem az a véleményem, hogy ez a döntés egyfajta útja lesz annak az elképzelésnek, hogy ne próbáljuk erőszakkal bekényszeríteni őket.”

A miskolci tv-néző azonnal tudta, miről van szó. Arról, hogy a város határán kívül, a repülőtér mellett, egy addig mezőgazdasági művelésre használt területen elkülönített nyomortelepet hozzanak létre, s a miskolci és diósgyőri városközpontban lakó cigány családokat odatelepítsék. Hogyan kerültek a cigányok a történelmi városközpontba? Úgy, hogy a hajdani polgárházakat államosították, s aztán a jól bevált „szocialista” recept szerint évtizedeken át elhanyagolták. A környék ellumposodott. Nem csoda, hogy amikor a 70-es évek elején a természeti katasztrófa (árvíz, felhőszakadás) sújtotta városszéli cigánytelepeket fel kellett számolni, a hajléktalanná vált családok egy részét ezeknek a házaknak a hátsó udvari lakásaiba költöztették be. Később kiutalással, rokoni alapon vagy önkényes lakásfoglalással további cigány családok költöztek erre a területre. Igaz, az érintett lakások túlnyomó többsége sosem volt összkomfortos, sőt szükséglakásnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, s a katasztrofális állapotban lévő épületeken már nemigen volt mit tönkretenni, de egy új, nagyszabású koncepció esetében nem érdemes apró tévedéseken lovagolni. A koncepció kialakításában egyébként döntő szerepet játszott, hogy a városi tanács több évtizedes rablógazdálkodás után végre rászánta magát a történelmi városközpontok teljes rekonstrukciójára. Soha vissza nem térő alkalom kínálkozott arra, hogy két legyet üssenek egy csapásra: újjávarázsolják a történelmi városközpontokat, és a lehető legköltségkímélőbb módon kiebrudalják a cigányokat a belvárosból.

Ennek a koncepciónak nem lehetett ellenállni. Nem sokkal a két rendőrtiszt stúdióbeli eszmecseréje után a városi tanács megszavazta a városszéli telep tervét, kiírták majd elbírálták a versenypályázatot, egyszóval úgy tűnt, minden sínen van. Ekkor azonban váratlan fordulat történt. Miskolci cigányok és nem cigányok egy csoportja Gettóellenes Bizottságot alakított, s a Wallenberg Egyesület szakértői segítségével, a nyilvánosság erejére támaszkodva támadást indított a terv ellen. S csodák csodájára a támadás sikeresnek bizonyult. A városi tanács fogcsikorgatva visszavonta saját egy hónappal korábbi határozatát, tanácsi emberekből és a gettóellenes küzdelem főszereplőiből bizottság alakult a probléma humánus és mindenki számára elfogadható megoldása érdekében, a bizottság munkája nyomán a legkorszerűbb európai igényeket is kielégítő elvi állásfoglalás született, s az állásfoglalást a városi tanács újabb határozata szentesítette. Úgy tűnt, hogy a korábbi szépreményű koncepciónak egyszer és mindenkorra vége. A tanácsi apparátus azonban úgy vélte, hogy mit neki tanácsülési határozat, közvélemény, magasztos elvek. Ha nem megy látványosan, egy csapásra, megy majd apránként, suba alatt. S miközben a bizottság teljes elvi egyetértésre jutott, a diósgyőri városközpont tönkresilányított műemlékegyütteséből kezdtek eltűnni a cigány családok. Például egy 11 tagú családot kényszerintézkedéssel átköltöztették a Szondi utcába – a város hírhedt nyomortelepére –, egy 28 négyzetméteres szükséglakásba. Eltűnt a Blaha Lujza utca egy másik lakásából Oláh Lajos és családja is. Oláhék 13 éve költöztek a felhőszakadás miatt lakhatatlanná vált erdőaljai telepről a 3 szoba, fürdőszobás lakásba. Az elavult csatornahálózat miatt a lefolyó hamarosan eldugult, az ingatlankezelő vállalat a panaszokkal mit sem törődve nem volt hajlandó megjavítani, így a fürdőszobát hosszú évek óta nem lehetett használni. A családot ennek ellenére kötelezték a magasabb komfortfokozatnak megfelelő lakbér fizetésére. 1986-ig – ekkor a gyerekek még kiskorúak voltak – jelentősebb lakbérhátralék halmozódott fel. A MIK beperelte őket, s mivel a tárgyaláson nem jelentek meg, a távollétükben hozott bírói végzéssel kötelezték őket a lakás elhagyására, a végrehajtást azonban egyelőre elnapolták. Közben a családfőtől, aki 15 éve a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott, vonni kezdték a tartozást. 1987 őszétől 1989 nyaráig összesen 30 222 forintot vontak le ezen a címen. Így abban a tudatban élt, hogy ezzel eleget tett kötelezettségeinek, s nincs mitől tartania. Az elmúlt időszakban fiai megnősültek, lánya férjhez ment, unokák születtek, s a lakásban élők száma tizenháromra gyarapodott. Ezért az egyik fiú és a lány a családjával együtt beadta a lakáskérvényét, s várta a kedvező döntést. A döntés meg is született.

A lakásosztály 1989. június 9-én kelt határozatában a korábbi bírósági végzésre hivatkozva, amelynek érvényességét nem szüntette meg a tartozások kiegyenlítése, az egész nagycsaládot (mind a tizenhárom főt) arra kötelezte, hogy költözzenek át a miskolci repülőtér melletti épületben kiutalt 32 négyzetméteres szükséglakásba. Az Oláh család már az „új” lakásban kapta kézhez azt a határozatot, amelyben értesítik őket, hogy a korábbi tartozások levonása során 600 forint túlfizetés történt, s ezért intézkedtek annak visszautalásáról. A miskolci városi tanács az ilyen és ehhez hasonló intézkedések sorozatával a problémákat megoldottnak véli. A diósgyőri történelmi városmag lakásai lassan kiürülnek, s így nyugodtan hozzá lehet kezdeni a nagyszabású rekonstrukció munkálataihoz. Az eljárások jogilag nem kifogásolhatók, mert nem mondanak ellent az érvényes jogszabályoknak. Mindössze azt a szerény kérdést szeretnénk fölvetni, hogy mit csinál mindeközben a tanácsi Blaha Lujza utca 32/1. szám alatti 2,5 szoba, komfortos lakásából Horváth Lászlóné 11 tagú családjával. A 43 éves asszony korábban elvált alkoholista, munkakerülő férjétől. A volt férjet a válóper során a bíróság a lakás elhagyására kötelezte, de mivel elhelyezéséről saját magának kellett volna gondoskodnia, természetesen ott maradt a lakásban, viszont a család eltartásához továbbra sem volt hajlandó hozzájárulni. A nyolc gyerek közül a legidősebb, a 23 éves László 23 éves kora ellenére már le van százalékolva, s 3300 forintos nyugdíjból tengeti életét. Ugyanebben a lakásban lakott a legidősebb lány segédmunkás férjével és csecsemőkorú gyermekével.

Horváthné a takarítónői fizetésből próbálta eltartani hat kiskorú gyermekét. Természetesen nem sok sikerrel. Egy idő után lakbérhátralékba került. 1989 májusában berendelték a városi lakásosztályra, ahol a jegyzőkönyv tanúsága szerint az alábbi épületes párbeszéd zajlott le: „Van-e tudomása arról, hogy önnel szemben a MIK Vállalat lakbérhátralékra vonatkozóan bírói eljárást indított?” „Igen, van. Megjegyezni kívánom, hogy 1988 novemberétől a MIK Vállalatnál fennálló lakbérhátralékomat a fizetésemből letiltás útján vonják.” „Jelenleg van lakbérhátraléka?” „Biztosan van, mivel mindent átküldenek az Illetményhivatalhoz. Ugyanis a nagyfiam, Horváth László azt mondta a volt férjemnek, ha nem fizeti a gyerektartást, akkor legalább fizesse a lakbért.” „Ügyintéző tájékoztatja a megjelentet, hogy a lakbérfizetési kötelezettség nem a volt házastársak megállapodásának a függvénye, a jogcímes főbérlőnek kötelessége a lakással kapcsolatos valamennyi költség rendezése, s mivel ön lett feljogosítva – kiskorú gyermekekre tekintettel – a kizárólagos lakáshasználatra, ezért az ön kötelessége a lakással kapcsolatos költségek fizetése.”

Ezt követően a lakásosztály 1989. június 6-án kelt határozata apparátusnak az a része, amelynek a szociális gondozás, a preventív szociálpolitika lenne a feladata.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon