Dr. Pető például megragadta az alkalmat, és vázolta a város forradalmian új cigánypolitikai koncepcióját. Imígyen: „Döntés született arról, hogy a cigányok részére egy bizonyos számú alacsony komfortfokozatú lakást építenek a Zsigmondi utca környékén, és ez a döntés most már végrehajtásra vár. Egyértelmű tény, hogy ide kellett vezetnie az útnak. Ezek a személyek összkomfortos belvárosi lakást kaptak, olyan ugrást jelentett az életükben, hogy ezt nem bírták kompenzálni, és bizony rendkívüli kárt tettek magában a lakásban is, és nem is tudtak beilleszkedni. Nekem az a véleményem, hogy ez a döntés egyfajta útja lesz annak az elképzelésnek, hogy ne próbáljuk erőszakkal bekényszeríteni őket.”
A miskolci tv-néző azonnal tudta, miről van szó. Arról, hogy a város határán kívül, a repülőtér mellett, egy addig mezőgazdasági művelésre használt területen elkülönített nyomortelepet hozzanak létre, s a miskolci és diósgyőri városközpontban lakó cigány családokat odatelepítsék. Hogyan kerültek a cigányok a történelmi városközpontba? Úgy, hogy a hajdani polgárházakat államosították, s aztán a jól bevált „szocialista” recept szerint évtizedeken át elhanyagolták. A környék ellumposodott. Nem csoda, hogy amikor a 70-es évek elején a természeti katasztrófa (árvíz, felhőszakadás) sújtotta városszéli cigánytelepeket fel kellett számolni, a hajléktalanná vált családok egy részét ezeknek a házaknak a hátsó udvari lakásaiba költöztették be. Később kiutalással, rokoni alapon vagy önkényes lakásfoglalással további cigány családok költöztek erre a területre. Igaz, az érintett lakások túlnyomó többsége sosem volt összkomfortos, sőt szükséglakásnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, s a katasztrofális állapotban lévő épületeken már nemigen volt mit tönkretenni, de egy új, nagyszabású koncepció esetében nem érdemes apró tévedéseken lovagolni. A koncepció kialakításában egyébként döntő szerepet játszott, hogy a városi tanács több évtizedes rablógazdálkodás után végre rászánta magát a történelmi városközpontok teljes rekonstrukciójára. Soha vissza nem térő alkalom kínálkozott arra, hogy két legyet üssenek egy csapásra: újjávarázsolják a történelmi városközpontokat, és a lehető legköltségkímélőbb módon kiebrudalják a cigányokat a belvárosból.
Ennek a koncepciónak nem lehetett ellenállni. Nem sokkal a két rendőrtiszt stúdióbeli eszmecseréje után a városi tanács megszavazta a városszéli telep tervét, kiírták majd elbírálták a versenypályázatot, egyszóval úgy tűnt, minden sínen van. Ekkor azonban váratlan fordulat történt. Miskolci cigányok és nem cigányok egy csoportja Gettóellenes Bizottságot alakított, s a Wallenberg Egyesület szakértői segítségével, a nyilvánosság erejére támaszkodva támadást indított a terv ellen. S csodák csodájára a támadás sikeresnek bizonyult. A városi tanács fogcsikorgatva visszavonta saját egy hónappal korábbi határozatát, tanácsi emberekből és a gettóellenes küzdelem főszereplőiből bizottság alakult a probléma humánus és mindenki számára elfogadható megoldása érdekében, a bizottság munkája nyomán a legkorszerűbb európai igényeket is kielégítő elvi állásfoglalás született, s az állásfoglalást a városi tanács újabb határozata szentesítette. Úgy tűnt, hogy a korábbi szépreményű koncepciónak egyszer és mindenkorra vége. A tanácsi apparátus azonban úgy vélte, hogy mit neki tanácsülési határozat, közvélemény, magasztos elvek. Ha nem megy látványosan, egy csapásra, megy majd apránként, suba alatt. S miközben a bizottság teljes elvi egyetértésre jutott, a diósgyőri városközpont tönkresilányított műemlékegyütteséből kezdtek eltűnni a cigány családok. Például egy 11 tagú családot kényszerintézkedéssel átköltöztették a Szondi utcába – a város hírhedt nyomortelepére –, egy 28 négyzetméteres szükséglakásba. Eltűnt a Blaha Lujza utca egy másik lakásából Oláh Lajos és családja is. Oláhék 13 éve költöztek a felhőszakadás miatt lakhatatlanná vált erdőaljai telepről a 3 szoba, fürdőszobás lakásba. Az elavult csatornahálózat miatt a lefolyó hamarosan eldugult, az ingatlankezelő vállalat a panaszokkal mit sem törődve nem volt hajlandó megjavítani, így a fürdőszobát hosszú évek óta nem lehetett használni. A családot ennek ellenére kötelezték a magasabb komfortfokozatnak megfelelő lakbér fizetésére. 1986-ig – ekkor a gyerekek még kiskorúak voltak – jelentősebb lakbérhátralék halmozódott fel. A MIK beperelte őket, s mivel a tárgyaláson nem jelentek meg, a távollétükben hozott bírói végzéssel kötelezték őket a lakás elhagyására, a végrehajtást azonban egyelőre elnapolták. Közben a családfőtől, aki 15 éve a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott, vonni kezdték a tartozást. 1987 őszétől 1989 nyaráig összesen 30 222 forintot vontak le ezen a címen. Így abban a tudatban élt, hogy ezzel eleget tett kötelezettségeinek, s nincs mitől tartania. Az elmúlt időszakban fiai megnősültek, lánya férjhez ment, unokák születtek, s a lakásban élők száma tizenháromra gyarapodott. Ezért az egyik fiú és a lány a családjával együtt beadta a lakáskérvényét, s várta a kedvező döntést. A döntés meg is született.
A lakásosztály 1989. június 9-én kelt határozatában a korábbi bírósági végzésre hivatkozva, amelynek érvényességét nem szüntette meg a tartozások kiegyenlítése, az egész nagycsaládot (mind a tizenhárom főt) arra kötelezte, hogy költözzenek át a miskolci repülőtér melletti épületben kiutalt 32 négyzetméteres szükséglakásba. Az Oláh család már az „új” lakásban kapta kézhez azt a határozatot, amelyben értesítik őket, hogy a korábbi tartozások levonása során 600 forint túlfizetés történt, s ezért intézkedtek annak visszautalásáról. A miskolci városi tanács az ilyen és ehhez hasonló intézkedések sorozatával a problémákat megoldottnak véli. A diósgyőri történelmi városmag lakásai lassan kiürülnek, s így nyugodtan hozzá lehet kezdeni a nagyszabású rekonstrukció munkálataihoz. Az eljárások jogilag nem kifogásolhatók, mert nem mondanak ellent az érvényes jogszabályoknak. Mindössze azt a szerény kérdést szeretnénk fölvetni, hogy mit csinál mindeközben a tanácsi Blaha Lujza utca 32/1. szám alatti 2,5 szoba, komfortos lakásából Horváth Lászlóné 11 tagú családjával. A 43 éves asszony korábban elvált alkoholista, munkakerülő férjétől. A volt férjet a válóper során a bíróság a lakás elhagyására kötelezte, de mivel elhelyezéséről saját magának kellett volna gondoskodnia, természetesen ott maradt a lakásban, viszont a család eltartásához továbbra sem volt hajlandó hozzájárulni. A nyolc gyerek közül a legidősebb, a 23 éves László 23 éves kora ellenére már le van százalékolva, s 3300 forintos nyugdíjból tengeti életét. Ugyanebben a lakásban lakott a legidősebb lány segédmunkás férjével és csecsemőkorú gyermekével.
Horváthné a takarítónői fizetésből próbálta eltartani hat kiskorú gyermekét. Természetesen nem sok sikerrel. Egy idő után lakbérhátralékba került. 1989 májusában berendelték a városi lakásosztályra, ahol a jegyzőkönyv tanúsága szerint az alábbi épületes párbeszéd zajlott le: „Van-e tudomása arról, hogy önnel szemben a MIK Vállalat lakbérhátralékra vonatkozóan bírói eljárást indított?” „Igen, van. Megjegyezni kívánom, hogy 1988 novemberétől a MIK Vállalatnál fennálló lakbérhátralékomat a fizetésemből letiltás útján vonják.” „Jelenleg van lakbérhátraléka?” „Biztosan van, mivel mindent átküldenek az Illetményhivatalhoz. Ugyanis a nagyfiam, Horváth László azt mondta a volt férjemnek, ha nem fizeti a gyerektartást, akkor legalább fizesse a lakbért.” „Ügyintéző tájékoztatja a megjelentet, hogy a lakbérfizetési kötelezettség nem a volt házastársak megállapodásának a függvénye, a jogcímes főbérlőnek kötelessége a lakással kapcsolatos valamennyi költség rendezése, s mivel ön lett feljogosítva – kiskorú gyermekekre tekintettel – a kizárólagos lakáshasználatra, ezért az ön kötelessége a lakással kapcsolatos költségek fizetése.”
Ezt követően a lakásosztály 1989. június 6-án kelt határozata apparátusnak az a része, amelynek a szociális gondozás, a preventív szociálpolitika lenne a feladata.