Kilépettek és kitaszítottak

Vagyis az úgynevezett „hajléktalanok”. Nem gúnyból és nem is meg nem értésből tettem idézőjelbe a fenti, manapság meglehetősen sokat hallott kifejezést, hanem azért, mert nem fedi teljesen az általa jelzett embercsoport néhány jellegzetességét. Mert az igaz ugyan, hogy az említettek sorsa közös abban, hogy mindannyian az utcán, a pályaudvarokon és más, konszolidáltnak vagy akár emberinek nem nevezhető „szálláshelyeken” töltik éjszakáikat, de igaz az is, hogy e rétegen belül igenis meg kell különböztetnünk több, egymástól igencsak eltérő csoportot. Legalább az utcán alvás okait illetően mindenképpen.

Az első és legfőbb ok természetesen a szegénység. Az a nyomor – hogy végre egyszer a nevén nevezzük –, ami emberek ezreit arra kényszeríti, hogy különféle manipulációkat, umbuldákat keressenek megélhetésük biztosítása érdekében, gyakran éppen csak megmaradva a törvény és az emberi tisztesség adta keretek között. Hiszen egyre többeket fenyeget az a veszély, hogy tisztes jövedelmük mind kevésbé lesz elég létszükségleteik kielégítésére még akkor is, ha egyébként nem tartoznak a lázadók minden korlátot semmibe vevő – és a helyzet romlásából logikusan következően egyre szélesebb körű – csoportjába. Mert utcára kerülhet a nyugdíjából épp csak elvegetáló rokkant vagy öreg éppúgy, mint a valamilyen okból munkanélkülivé lett munkás. Ráadásul egyikük sem tehet helyzetéről, hiszen a gazdasági csődért s az ebből fakadó inflációért ők semmiképpen nem tehetők felelőssé. Épp emiatt kötelességünk törődni velük nekünk, akik bár szintén egyre kevesebbet engedhetünk meg magunknak, de azért még nem kerültünk – sem anyagilag, sem emberileg – a társadalom peremére.

Mert ők ott vannak. Ők ennek a társadalomnak a kitaszítottjai, akik nemcsak elégedetlenek jelenlegi állapotukkal, de jogosan várják el tőlünk a segítséget. S nemcsak anyagilag. Mert amennyire igaz, hogy pillanatnyi problémáikat egy emberi lakhely és valamivel magasabb jövedelem megoldaná, olyannyira igaz az is, hogy ez csak szükséges, de nem elegendő. Nekik ugyanis megélhetésük viszonylagos biztosítása mellett óriási szükségük van a megértésre, emberi problémáik és esetleges magányuk minél teljesebb felszámolására. S a továbbiakat tekintve ez talán még fontosabb is lehet. Hiszen szegénységük nem az egyetlen oka utcára kerülésüknek! Csaknem ugyanekkora szerepet játszik benne a külső és belső elszigeteltség, ami egyre anyagiasabbá váló világunkban mind nagyobb méreteket ölt, s mely egyre több embert késztet a közösségből való kivonulás végső lépésére, mondván: „Ha már mindenképpen magam vagyok, akkor nem mindegy, hogy hol és hogyan élek?”

Nem véletlenül került elő ez a felfogás épp a hajléktalanok kapcsán. A pályaudvarok lakóinak ugyanis épp azok alkotják a másik nagy csoportját, akik polgári egzisztálás helyett a lázadásnak ezt a formáját választották. Ezek a nagyrészt fiatal emberek nem véletlenül nevezik magukat „rockereknek”, „punkoknak” és egyéb ifjúsági szubkultúrákhoz tartozóknak. Mert bizonyos értelemben valóban azok: nem tudván és nem is akarván beletörni a mindennapi munka egyébként is egyre kevesebb létbiztonságot nyújtó körforgásába, elhagyták a szülői házat (bizonyos értelemben a társadalmat is), és azzal szembehelyezkedve kísérlik meg kialakítani saját alternatív közösségeiket.

Egy pillanatig sem állítom, hogy egyetértek felfogásukkal és életmódjukkal. De megpróbálom megérteni, hogy mi benne a lefojtott indulatok okozta jogos ellenszegülés, és mi a vagánykodás, esetleg bűnözés. Mert tagadhatatlanul ez utóbbiból is van e csoportban, mely megélhetését nemegyszer lopással és más, kifejezetten a rendőrségre tartozó módokon biztosítja. Úgy vélem azonban (s minthogy meglehetősen sokat ismerek e tudatos kilépettek közül, talán nem érdektelen a véleményem), hogy az ő többségük sem kriminalisztikai eset, „csupán” olyan fiatal, aki meglehetősen szélsőséges lépésével hangsúlyozottan meg akarja tagadni az apái által elfogadott értékeket. Ezt pedig nekünk épp itt és most kell az eddigieknél is jobban tolerálnunk, amikor egész társadalmunkban zajlik a majd félszázada központinak nevezett értékek válsága. El kell fogadnunk tehát ezt a tiltakozást még akkor is, ha nem szimpatizálunk annak mikéntjével, hisz szélsőséges volta mellett sem irányul másra, mint egy új – jóllehet nem igazán helyeselhető – életforma és értékrend kialakítására.

Ezért nem igazán szeretem tehát a „hajléktalan” elnevezést: mert még a legelnagyoltabb áttekintésben is két, tisztán elkülöníthető csoportra oszlanak az ilyen névvel illetettek. Közülük az egyik valóban elsősorban anyagi segítségre szorul, míg a másikról ez nem mondható el. Mindkettőnek szüksége van azonban arra, hogy odafigyeljünk rájuk, megértsük saját(os) problémáikat, és azok ismeretében kíséreljük meg bevonni őket a nagyobb közösség életébe.