Nyomtatóbarát változat

1.

D.-ék cigányok, Cs.-ben élnek, majd 300 km-re Budapesttől. A családban három gyerek van, D.-né védekezett a további gyermekáldás ellen, mert szerette volna, ha a család kivergődik a hagyományos, megvetett nyomorból. A szülők is és a gyerekek is csöndesek, szerények, tisztelettudóak, szorgalmasak. Ment is minden rendben, a férfi dolgozott, az asszonyt szívesen hívták napszámba a cs.-i gazdafeleségek, említett erényei folytán. Csakhogy a harmadik x felé közeledve mind a férfi, mind az asszony egyre többet betegeskedett. Az asszony fulladni kezdett – megállapították, hogy asztmás. A férfi gyomorfekélyt kapott. Az építőipari segédmunkát abba kellett hagynia. Na, nem baj! Rendes cigány – kapott tehát a helyi ipari szövetkezetben munkát, amellyel nem kereshet ugyan túl sokat, de fizikailag könnyű. Nem gyógyult meg a könnyű munkától. Fekélye újra és újra vérzett, végül kivették a fél gyomrát. Annak rendje és módja szerint lezajlott a munkaképesség csökkenésének felülbírálása, 50 százalékban állapította meg az orvosi bizottság. Aki 50 százalékos rokkant, annak tudvalevőleg nem jár jövedelem-kiegészítés, csak könnyű munka. De ha nincs? A háziipari szövetkezetben D. egyre rosszabbul keresett. Rosszul ment a szövetkezet, vagy pusztán úgy értelmezték D. rokkantságát, hogy nem kell túlfizetni? Nem tudom. Tény, hogy D. végül kilépett. Ő is napszámba járt inkább, aztán újra ingázni próbált. Közben lefogyott vagy tíz kilót, egyik karja és lába gyakran zsibbadt, néha annyira, hogy fel sem bírt állni. Maga kezdeményezte munkaképességének felülvizsgálatát. Most 60 százalékos rokkantnak minősítették. A nyugdíjhoz azonban ez sem elég, D.-től változatlanul elvárják, hogy tartsa el a családját. Hogy választása a rosszul fizetett állandó munka és a jobb napjain felvállalható napszám között könnyebb legyen, a háziipari szövetkezet megszűnt. Könnyű munkának híre sincs errefelé egy iskolázatlan cigány számára. Egy jólelkű tanácsi előadó, aki sajnálta D.-éket, javasolta D.-nének, vizsgáltassa meg magát ő. Hátha ő eléri a kívánatos rokkantsági szintet, és akkor rendszeres szociális segélyt kaphat. (Összege a nyugdíjminimummal azonos.) D.-né 75 százalékos rokkantnak nyilváníttatott. Segélyt fognak kapni? Nem! A tanácstitkár elutasította kérvényét: van eltartásra kötelezhető hites ura, szociális segélyre tehát nem jogosult. (D.-né azóta is meg van győződve róla, hogy a végzetes hibát akkor követte el, amikor 18 éves korában anyakönyvvezető elé állt – merőben eltérően a helyi cigányság szokásaitól. Ha nem volnának törvényes házasok, akkor a családnak most lenne mintegy 2000 Ft állandó, biztos jövedelme.)

Közben felcseperedett a legnagyobb fiú. A szülők – vessünk rájuk követ? – megkönnyebbültek: végre valaki munkaképes a családban! A 16 éves (szerény és jó modorú) fiú jelentkezett egy munkásszállót is biztosító pesti vegyigyárba. Alkalmassági és orvosi vizsgálatokra küldték az előírásoknak megfelelően, s máris buktatóhoz ért: kiderült, hogy nincs rendben a veséje. A gyár és az üzemi orvos türelmes volt. Gyógyszert kapott, s egy hét múlva újra jelentkeznie kellett. A fiú lelkiismeretesen beszedte a gyógyszereket, de biztos ami biztos, az unokatestvére vizeletét adta át újabb vizsgálatra. A család megélhetése nem bukhat meg egy pohár vizeleten! Az unokatestvér vizelete megütötte a mértéket, a fiú dolgozni kezdhetett. Segédmunkási fizetését lelkiismeretesen hazahordta, megelégedett az anyjától visszakapott néhány százassal. Nem vett magának semmit, többnyire beérte szalonnával, kenyérrel és Kossuth cigarettával. Néha véres a vizelete, néha lázas, egyszer-kétszer kórházba is került, de csöndesen és szívósan dolgozik tovább.

A gyerekek veséjével azonban valami nincs rendben D.-éknél. A második fiú 14 éves korában olyan komolyan megbetegedett, hogy a helyi körzeti orvos kórházba utalta. Valami súlyos vesebetegséget állapítottak meg, s az anyával közölték: nem biztos, hogy megmarad a fia. A gyerek megmaradt, hála Istennek, de hónapokig nyomta a kórházi ágyat. S nem is akármelyiket. Az országrész legkorszerűbb kórházába vitték, a szomszéd megye székhelyére, mert csak ott volt megfelelő felszerelés. Látogatása alkalmanként legalább 200 Ft-ba került, ha az anyja utazott hozzá, hisz a szomszéd megye nagyon messze van a mi közlekedési hálózatunkon. S mivel a D. család – mint említettem – erényekkel ékes, az anyja nem hagyja sorsára gyerekét. Minden látogatási napon a kórházban volt, hetente háromszor egész nap utazott, s eladtak minden eladhatót, hogy előteremtsék a havonta több ezer Ft-ra rúgó útiköltséget. Végre a gyerek hazakerült, a türelmes és jó főorvos lelkére kötötte a szülőknek: a fiú soha életében nem végezhet nehéz munkát, s az elkövetkező években még csak ne is gondoljanak arra, hogy munkába állítsák!

A helyi tanácson sajnálkozva közölték, hogy 16 éves koráig a fiú nem kaphat szociális segélyt. Munkaképtelen ugyan, de nem munkaképes korú; a szülők kötelesek eltartani.

A főorvosnak bizonyára igaza van, ha óvja nehezen életben tartott fiatal betegét a megerőltetéstől. Csakhogy a gyerek sorsa koránt sincs megoldva! Elvégezte az általános iskola nyolcadik osztályát (ebben a tanári kar dicséretesen segített), s azóta tétlenül ül otthon. De szó szerint. Nincsen cipője, mert neki kell legkevésbé, tehát neki nem jut. Ugyanezen okból ruhája, télikabátja sincs. Tanulhatna fizikailag könnyű szakmát, de hol, miből? Ez messze túl van a főorvos kompetenciáján.

Adva van tehát az öttagú család. Egy gyerek általános iskolás. Hárman munkaképtelenek, de különféle okok miatt nem segélyezhetők.

A legidősebb fiút, az egyetlen keresőt behívták sorkatonának. Majd három éve tartotta már el egyedül a családot, mire elérte a katonaköteles kort.

2.

Nem is tudom, hogy M. I. családi körülményei rendkívülinek nevezhetők-e. Kb. hat évvel ezelőtt ismertem meg őket. Akkor négy gyermekük volt, s M. I. szüleinek szoba-konyhás házában laktak egy Pest megyei faluban. Illetve maguk ragasztottak egy – 3x3-as „szobát” a házhoz, melynek linóleum toldásai között minden eső alkalmával becsorgott a víz. Télen a hideg fütyült be, a helyiség, kéménye nem lévén, fűthetetlen volt. A bútorok nem fértek be, a ruhadarabok a falba vert szögeken lógtak, ágy gyanánt pedig a földre terített ócska télikabátok szolgáltak.

Nem sokkal megismerkedésünk után M. I.-nek rövid időre el kellett különülnie a társadalomtól, mivel szerény mennyiségű alkohol elfogyasztása után ruhát vásárolni indult, s egy áruházban tévedésből a saját viseltes nadrágját akasztotta vissza a vállfára, s az új pantallóban akart távozni. Ott maradt a család egyetlen kereső nélkül. Közeledett a tél, sürgősen intézkedni kellett. A Szeta méltányossági gyermekgondozási segély iránt folyamodott M. I.-né nevében a két kisebbik gyermek kapcsán. Kérte továbbá a családi pótlék szintén méltányosságból történő odaítélését is. Az ügyintézés néhány hónapot vett igénybe, melyet a család Szeta-támogatással vészelt át. Annyi jó azonban volt a dologban, hogy egy összegben kaptak meg 17 000 Ft-ot, melyből szintén külső segítséggel kipótolva sikerült megvenniük egy másfél szoba-konyhás, nádfedeles házacskát 30 000 Ft-ért. A Szeta bútorokat gyűjtött, segített a tüzelő megvásárlásában, ruhát szerzett a gyerekeknek. M. I. szabadulása után a család úgy döntött, hogy megpróbál Budapesten megkapaszkodni a kedvezőbb anyagi lehetőségek miatt, s mert az asszony rokonai többségükben a fővárosban éltek, így húzódtak meg – immár öt gyermekkel – M. I.-né szüleinél. Innen egy 30 m2-es szoba-konyhás, fűthetetlen szükséglakásba mozdulhattak tovább. Itt született meg a hatodik gyerek. Az ingerült lakótársak (többségükben egyedülálló idős emberek) rosszindulatú ténykedéseinek eredményeként csak üggyel-bajjal sikerült a családnak megúsznia a gyermekek állami gondozásba vételét. A tanács gyámügyi hatósága azzal érvelt, hogy a lakás nem alkalmas ekkora család egészséges együttlakására. A két nagyobb gyerek a sorozatos költözések és vigasztalan körülmények gyümölcseként rendszertelenül járt iskolába, ezért kisegítő iskolába irányították őket. A nagyobbik kisfiú, tanárai szerint, kifejezetten jó képességű, megfelelő magaviseletű gyerek. A kisegítőben azonban 12 évesen elsősök közé került, szégyellte, újra csak elmaradozott, a tanítónő pedig hamar belefáradt ösztönzésébe.

A tanács végre kiutalt a családnak egy 3 szoba összkomfortos, 10. emeleti lakótelepi lakást, melyet előző tulajdonosa elmulasztott rendbe tenni. M.-ék azonban annyira megörültek a lehetőségnek, hogy beérték néhány ezer Ft-tal, melynek fejében vállalták a lakás tatarozását. Bölcstelen döntés volt. Később az is kiderült, hogy a lakás rezsije nem képzelt mértékű. A család elmaradozott a díjak befizetésével. Ismét a Szetának kellett segítenie. M. I.-né megkísérelte hatodik gyermeke után is kiharcolni a méltányossági gyest és a családi pótlékot. Három hónapon át küldözgették egyik hivatalból a másikba, különféle igazolásokat kértek be, végül közölték vele a gyermekgondozási díj feltételeit és azt, hogy korábban munkaviszonya nem lévén, nem jogosult a gyesre. M. I.-né panasza, hogy ő eleve méltányossági gyest kért, süket fülekre talált, illetve olyan jó tanácsok hangozottak el, hogy kár volt ennyi gyereket vállalni, vigye óvodába, bölcsődébe a gyerekeket, vagy adja állami gondozásba, ha nem győzi őket stb. M. I.-ék legkisebb gyermeke lassan egy éves lesz, de a családi pótlékot sem kapják utána. Jelenleg tehát öt gyermek után 4200 Ft családi pótlék és a segédmunkás férj változó (de ötezer forintot el nem érő) fizetése a 8 tagú család egész jövedelme.

M. I.-ék fontolgatják, hogy budapesti lakásukat egy szerény vidéki kis házra cserélik, és megpróbálják... Elölről?

• A létminimum alatt