Ardó György

Nyomtatóbarát változat

Újsághír: „...pénteken délelőtt Záhonynál két páncélvonat jött át a határon, a piros jelzés ellenére.”
1956. november 3.



(Kedves Olvasóm! Az itt leírtak jobb megértéséhez szükséged lehet Szabolcs-Szatmár megye térképére.)

A szemtanú

Néhány éve evezős kiránduláson vettem részt a Tisza festői szépségű felső szakaszán. Tivadarnál, a folyó első magyarországi hídjánál szálltunk vízre, és többnapi evezés, csorgás, sátorozás után valahol Záhony alatt tértünk vissza a civilizációba. Valamivel Lónya alatt az egyik nagyobb kanyar után hidat pillantottunk meg magunk előtt.

– Már Záhony közelében lennénk?! – hitetlenkedve vettük elő térképeinket. De jól emlékeztünk: Vásárosnamény és Záhony között egyetlen híd sincs a Tiszán – legalábbis a térkép szerint. A vízitúra óta a kezembe kerülő minden térképen, az összes hozzáférhető vasúti, közúti és közigazgatási, magyar, szovjet vagy nyugati kiadású térképen kerestem ezt a különös, Lónya alatt, de jóval Záhony fölött látott hidat, de sehol sem találtam.

Az első nyom

Jóval később a munkahelyemen rutinszerűen átlapoztam a Magyar Közlöny aktuális számát. A munkámhoz ugyan nem volt rá szükség, de földrajzi érdeklődésem végigolvastatta velem a vámúttá nyilvánított határátkelőhelyek jegyzékét. Meglepve láttam a magyar–szovjet határon a két Záhony–Csap (vasúti, illetve közúti) átkelő mellett egy harmadikat is: Eperjeske–Uzlovoja vasúti határátkelő a nemzetközi áruforgalom számára. Rögtön tudtam, hogy ez a „vámút” csakis az én ismerősen-ismeretlen Tisza-hidam lehet. Ez a vasúti híd tehát a magyarországi Eperjeskét köti össze a kárpátaljai Uzlovoje (VUZLOVE, BATYEVO, magyarul Bátyu) vasúti csomóponttal. (A térképeken UZLOVOJE, a közlönyökben – helytelenül – UZLOVOJA szerepel.)

További kutatások

A vasúti menetrend nem tartalmazza az Eperjeske–Uzlovoje (Bátyu) vasútvonalat, sem annak tuzséri, tiszabezdédi összeköttetését. Érdekes viszont, hogy a Záhony–Vásárosnamény mellékvonalon 1987 óta jegyzi a menetrendkönyv Eperjeske alsó állomást, de magát Eperjeske állomást nem jegyzi. Nyilvánvaló tehát: Eperjeske vasútállomás titkos (?) vonalon fekszik. Ehhez hasonló árulkodó jel, hogy Szabolcs-Szatmár megye térképe (Budapest, 1979, 1982, 1:150 000) az Eperjeske alsó vasúti megállón kívül a falu ÉNy-i határában még egy Rendező pu.-t is jelöl. Gondolhatjuk, hogy ez a „pályaudvar” a féltitkos uzlovojei vonal szerelvényeit rendezi. Jegyzi viszont a hidat Bokody József alapos könyve (Magyarország vízitúra útvonalai, Bp. 1985, 160. o.), sőt segít egészen pontosan elhelyezni a térképen: a megadott folyamkilométerekből megtudjuk, hogy a híd 1,7 km-rel van lejjebb annál a pontnál, ahol a Tisza ismét határfolyóvá válik, a jobb part a Szovjetunióhoz tartozik (643., illetve 641,3. folyam-km.).

Rajzoljunk

Említettem, hogy a hidat nem jelöli egyetlen közhasználatú térkép sem. Aki azonban hozzáfér – s kis ügyességgel ki ne férne hozzá – a K...-i Vállalat munkatérképeihez, az nemcsak a fantomhidat találhatja meg, hanem a hozzá szervesen kapcsolódó vasútrendszert is. Vedd elő tehát Kedves Olvasóm legrészletesebb térképedet, s pótoljuk azt, amit a térképészek elmulasztottak: jelöld be a vasúti hidat Tiszaszentmárton és Eperjeske határában. Kelet felé kösd össze ezt a vasúti átkelőt Bátyuval (Uzlovoje), nyugat felé pedig egészen addig húzd a vonalat – enyhén dél felé hajolva -, amíg Tiszabezdéd és Tuzsér között (az utóbbihoz valamivel közelebb) el nem éred a Nyíregyháza–Kisvárda–Záhony vasúti fővonalat! A berajzolt hídnak tehát nemcsak Mándok felé (a Záhony–Vásárosnamény vonalon), hanem közvetlenül Nyíregyháza és Záhony felé is van csatlakozása.

Vasutas ismerősök úgy tudják, hogy ezen a tiszaszentmártoni (eperjeskei) hídon két sínpár fekszik, mégpedig az egyik magyar nyomtávú (1435 mm), a másik pedig szélesebb, szovjet szabvány szerinti. A „széles” vágány bejön egészen Mándokig (vagy még tovább?), s a magyar „normál” vágány ki van építve Bátyuig.

Mikor?

Érdekes lenne tudni, hogy a híd és a hozzá tartozó vasútrendszer mikor, milyen céllal épült? Feltehetőleg 1945 után, lehet, hogy akkor, amikor Rákosiék Sztálin nyomdokain mindenféle hadiipari beruházásokkal is készültek a „közeli” harmadik világháborúra. Ebben az esetben a híd már állott 1956-ban, és szerepet játszhatott a szovjet csapatok ki- majd bevonulásában. Az ’56-os forradalmi újságok közölnek ugyan drámai tudósításokat a Záhony–Nyíregyháza térségbeli szovjet csapatmozdulatokról, de Eperjeskét vagy Uzlovojét nem említik.

A másik – valószínűbb – feltevés szerint valamikor 1956 után épült a híd; lehet, hogy a szabadságharc tanulságaiból okulva látták szükségesnek javítani a hadiközlekedést az „illetékesek”.

1966-ban már bizonyosan állt az ismeretlen híd, mert az 1/1966. (III. 1.) PM-KkM sz. együttes rendelet 17. paragrafusa már felsorolja a vámutak között. (Ez a legkorábbi vámútjegyzék, amelyet sikerült megtalálnom.) Figyelemreméltó lehet még ebből a szempontból, hogy a MÁV menetrendje szerint a Záhony–Mándok távolság 1962/63-ig minden évben 9 km, azután pedig következetesen 12. A Záhony–Tiszaszentmárton távolság pedig ennek megfelelően 3, illetve 7 km! Ez a jelentős távolságátrendeződés valami nagyobb vasútépítéssel függhet össze.

Máshol is?

A vámutak jegyzékét csaknem évente közzéteszi a hivatalos lap. Ebből tudhatjuk meg, hogy az Ipolyon szintén van egy hasonló, bár nyilván kevésbé jelentős vasúti határhíd: Nógrádszakál és Busince között. Ezen a hídon, melyet a magyar térképek szintén letagadnak, kizárólag csehszlovák átmenő vasúti forgalom folyik, az itt belépő szerelvények Ipolytarnócnál hagyják el hazánkat.

Miért?

Fehér foltok lennének tehát Magyarország térképén? Hidak, vasúti vonalak rendszere „felejtődik le” az atlaszok lapjairól?

Egyes országokban a közvélemény beleszólhat abba, hogy a nagyobb beruházásokkal mire költi az állam a pénzt. Más országokban viszont nem szólhat bele az állampolgár abba, hogy milyen erőműveket, hidakat, vasutakat épít az állam a pénzén, sőt esetenként csak utólag értesülhetünk ilyen beruházásokról.

A Tisza-híd valószínűleg katonai, ezért maradt le a térképekről, legalábbis a közhasználatra szánt térképekről. Megjegyzem, hogy Nyugaton megjelenik olyan atlasz – és azt akár keletiek is megvásárolhatják –, amelyben amerikai katonai támaszpontok helye, neve is ki van nyomtatva.

Lehet, hogy az eperjeskei és a nógrádszakáli hidak esetében a hallgatás oka a szégyenkezés? Hiszen a meglevő, működő vasutakat a hangos dobszóval barátinak, testvérinek hirdetett országok itt éppen nem arra használják, hogy állampolgáraik könnyebben meglátogathassák barátaikat, testvéreiket, rokonaikat. Ha ezek a hidak, vasutak be lennének rajzolva a térképre, akkor bárkinek eszébe juthatna, hogy ne csak áruszállításra (Eperjeskénél), vagy ne csak a másik ország forgalma számára (Nógrádszakálnál) vegyük igénybe a vasutat, hanem nyissunk ott is közforgalmú határátkelőket?!

Kelet-Európa feltalálta azt a vasutat, amely nem összeköti, hanem elválasztja az országokat, az embereket?

Robbantani?

A magyar–szovjet határon tehát a térképeket kellene átrajzolni: van híd. Azután jó lenne ezt a hidat megnyitni a személyforgalom előtt. Azután újra rá kellene rajzolni a térképeinkre a Beregsurány–Beregszász közúti határátkelőhelyet, amely még 1945 után is sokáig működött.

De még előbb szét kellene robbantani azt a félénk közönyt, amellyel a demokratikus ellenzék sajtója is éveken keresztül hallgatott a kárpát-ukrajnai magyarságról. Igaz, csak néhány százezer magyar él ott, de sorsuk rosszabb – ismétlem: rosszabb – mint a szlovákiai vagy akár erdélyi testvéreiké. Ha kevés hír érkezik onnan, vagy nem érkezik, az csak újabb aggasztó jele az elnyomásnak.

A vasúti jelző

A mottóul választott egykori hír tragikomikus. Özönlik az ellen, s a záhonyi vasutas csak annyit tud tenni, hogy tilosra állítja a jelzőt.[SZJ] Amit persze az állig felfegyverzett idegenek észre is alig vesznek. Kis nép vagyunk. Történelmünk során – néhány kivételtől eltekintve – alig tellett többre, mint pirosra állítani a jelzőt a tatár, a besenyő, a török, az osztrák, a német, az orosz és a román katonaság előtt. Amit persze azok észre is alig vettek.

A jelzőt ennek ellenére újra és újra pirosra kell állítani. Egyrészt azért, mert – sovány vigasz – így nyugodtabb a lelkiismeretünk, másrészt azért, mert hátha egyszer majd többre is telik. Hátha egyszer majd meg tudunk állítani valakit. Hátha egyszer majd valaki megvárja a zöldet.

• 1956