Skip to main content

1956

Petri Györggyel Kisbali László és Mink András beszélget Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséről


Ugyanaz a helyzet, mint Weöres esetében: költői pályád részben egybeesik Illyésével, tehát nincs történelmi távlat. Ismerted személyesen?

Az túlzás, hogy ismertem volna. Egyszer voltam nála, hogy megkérjem, írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben a csehszlovákiai ellenzékiek bebörtönzése ellen tiltakoztunk. Elég furcsán viselkedett, amit őszintén szólva akkor ellenszenvesnek találtam. Először megkérdezte, hogy ki írta a nyilatkozatot, mert hogy olyan magyartalan. Mondtam, hogy én. Erre azt mondta: ugye, ha ezt aláírnám, akkor sokan aláírnák.



A Corvin közi felkelőcsoport 1956. október 24-én, a szovjet csapatok bevonulásakor alakult, és a szomszédos épületek fegyveres osztagaival együtt (corvinisták) a legerősebb ellenálló bázist hozták létre. Ezt rövidesen észlelte a politikai és a katonai vezetés is, és – a szovjet erők bevonásával – szinte mindent megtett e veszedelmes „ellenforradalmi góc” felszámolására,[1] ám a tervek rendre kudarcba fulladtak. Október 28-tól megkezdődtek a tárgyalások, mivel mindkét fél érdeke ezt kívánta.

Dr. Franz König bíborossal Litván György és Csicskó Mária beszélget


Eminenciás Uram, tudtunkkal ön még nem beszélt a nyilvánosság előtt az 1956-tal kapcsolatos magyarországi élményeiről és tapasztalatairól, a magyar kérdésről. Milyen volt Ausztria akkori helyzete? Hogyan reagáltak az emberek a menekültáradatra? Mi volt az ön személyes szerepe a magyarok megsegítésében?

’56 októberében voltunk. Csak néhány hónappal korábban lettem Bécs érseke, azelőtt Sankt-Pöltenben voltam segédpüspök: meg kellett tehát tanulnom, hogyan lehet egy ilyen nagy egyházmegyét igazgatni.



Az 1950-es években a tatabányai bányák az ország széntermelésének több mint 20 százalékát adták, a bányaüzemek közel tízezer ember megélhetését biztosították. A második szovjet intervenció miatt általános sztrájk kezdődött egész Komárom megyében és a megyeszékhelyen is. 1956.


„Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cukrot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra kirakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt tolong a legtöbb ember. »Mi fogy?« – kérdezem az elárusító kisasszonyt. »Versek« – mondja. Ezt először hallom; igen-igen nagy lehet a baj.”

Örkény István írta e sorokat 1956. november 24-én, alig egy hónappal a forradalom kitörése, és csaknem három héttel a felkelést vérbe fojtó szovjet invázió után.



Egy újságcikkből tudtam meg, hogy Várkonyi Ferenc, a Szabad Európa Rádió hajdani kellemes orgánumú hírolvasó bemondója már évekkel ezelőtt meghalt Münchenben, és az utolsó évei keservesen teltek: súlyos üldözési mániában szenvedett, bérházi lakótársai türelmét sokszor próbára tette. Én még szolgálatkész és lelkiismeretes kollégaként ismertem, amikor 1963 után néhány évig Münchenben, a rádióadónál szerkesztőként dolgoztam. Jó megjelenésű, elegáns férfi volt, tipikus germán fajta, lohengrini arcéllel.

Spontán forradalom


Talán megfigyelték már az 1956-ot megélt nemzedék utódai, gyermekek és unokák, érdeklődő vagy inkább közömbös fiatalok, sőt középkorúak, akik (hál’ istennek) már a magyar népesség zömét alkotják, hogy azok, akik átélték október 23-át Pesten vagy Budán, Debrecenben vagy Kaposvárott, akik személyesen emlékeznek a forradalmat közvetlenül megelőző eseményekre, a gyűlésekre és tüntetésekre, akik közvetlenül látták az első összecsapásokat, vagy messzebbről, óvatosan figyelték a harcokat – mind „a” keddi napról beszélnek.


Ünnepek és illúziók

Meghaladná e dolgozat kereteit annak kifejtése, hogy a nemzeti ünnepekre a nemzeti önazonosság-tudat erősítése és megőrzése érdekében miért van szükség, de hogy szükség van rá, azt a legkülönbözőbb kultúrákban meglévő hasonló ünnepek bizonyítják. Minden nemzetnek megvannak a maga ünnepei, amelyek általában a nemzet történelmének pozitív eseményeihez kapcsolódnak. Ilyenek a nemzetalapítás, a győztes csaták, a függetlenség kivívásának emléke, olyan kataklizmák emlékei, amelyek a nemzet sorsát döntően befolyásolták.


Beszélő-beszélgetés<span id="sl-25-006_0" class="note_szj" onClick="show_slj2(this, 'Beszélő-beszélgetés – Lásd: Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben. Szerk.: Tóbiás Áron, Szabad Tér, 1989. ');">[SZJ]</span> Vásárhelyi Miklóssal


Belgrád, Badacsony, Budapest

1956. október 23-a átmeneti helyzetben ért nemcsak engem, hanem a Nagy Imre közvetlen köréhez tartozó többi barátomat is. Nyilvánvaló volt, hogy Rákosi bukása után a politikai légkör megváltozik: az ’55. márciusi és áprilisi határozatokkal tovább →

A nyugati sajtó a forradalom évfordulójáról


Bemard Ullmann francia újságíró adta ezt a címet 1956-ról szóló cikksorozatának a L’Express 1986. okt. 24-i számában. A „borzalmaké”, mert – mint a lap említett számában közölt fotók is illusztrálják – valóban borzalmas körülmények között mutatkozott meg harminc évvel ezelőtt mind a két világrendszer – brutalitással palástolt – gyengesége. Az egyiké a szuezi válságban, a másiké a magyar felkelés „elintézésének” módjában.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon