1956

A Corvin közi felkelőcsoport 1956. október 24-én, a szovjet csapatok bevonulásakor alakult, és a szomszédos épületek fegyveres osztagaival együtt (corvinisták) a legerősebb ellenálló bázist hozták létre. Ezt rövidesen észlelte a politikai és a katonai vezetés is, és – a szovjet erők bevonásával – szinte mindent megtett e veszedelmes „ellenforradalmi góc” felszámolására,[1] ám a tervek rendre kudarcba fulladtak. Október 28-tól megkezdődtek a tárgyalások, mivel mindkét fél érdeke ezt kívánta.

Ugyanaz a helyzet, mint Weöres esetében: költői pályád részben egybeesik Illyésével, tehát nincs történelmi távlat. Ismerted személyesen?

Az túlzás, hogy ismertem volna. Egyszer voltam nála, hogy megkérjem, írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben a csehszlovákiai ellenzékiek bebörtönzése ellen tiltakoztunk. Elég furcsán viselkedett, amit őszintén szólva akkor ellenszenvesnek találtam. Először megkérdezte, hogy ki írta a nyilatkozatot, mert hogy olyan magyartalan. Mondtam, hogy én. Erre azt mondta: ugye, ha ezt aláírnám, akkor sokan aláírnák.

Eminenciás Uram, tudtunkkal ön még nem beszélt a nyilvánosság előtt az 1956-tal kapcsolatos magyarországi élményeiről és tapasztalatairól, a magyar kérdésről. Milyen volt Ausztria akkori helyzete? Hogyan reagáltak az emberek a menekültáradatra? Mi volt az ön személyes szerepe a magyarok megsegítésében?

’56 októberében voltunk. Csak néhány hónappal korábban lettem Bécs érseke, azelőtt Sankt-Pöltenben voltam segédpüspök: meg kellett tehát tanulnom, hogyan lehet egy ilyen nagy egyházmegyét igazgatni.

Egy újságcikkből tudtam meg, hogy Várkonyi Ferenc, a Szabad Európa Rádió hajdani kellemes orgánumú hírolvasó bemondója már évekkel ezelőtt meghalt Münchenben, és az utolsó évei keservesen teltek: súlyos üldözési mániában szenvedett, bérházi lakótársai türelmét sokszor próbára tette. Én még szolgálatkész és lelkiismeretes kollégaként ismertem, amikor 1963 után néhány évig Münchenben, a rádióadónál szerkesztőként dolgoztam. Jó megjelenésű, elegáns férfi volt, tipikus germán fajta, lohengrini arcéllel.

„Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cukrot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra kirakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt tolong a legtöbb ember. »Mi fogy?« – kérdezem az elárusító kisasszonyt. »Versek« – mondja. Ezt először hallom; igen-igen nagy lehet a baj.”

Örkény István írta e sorokat 1956. november 24-én, alig egy hónappal a forradalom kitörése, és csaknem három héttel a felkelést vérbe fojtó szovjet invázió után.

Az 1950-es években a tatabányai bányák az ország széntermelésének több mint 20 százalékát adták, a bányaüzemek közel tízezer ember megélhetését biztosították. A második szovjet intervenció miatt általános sztrájk kezdődött egész Komárom megyében és a megyeszékhelyen is. 1956.

Ünnepek és illúziók

Meghaladná e dolgozat kereteit annak kifejtése, hogy a nemzeti ünnepekre a nemzeti önazonosság-tudat erősítése és megőrzése érdekében miért van szükség, de hogy szükség van rá, azt a legkülönbözőbb kultúrákban meglévő hasonló ünnepek bizonyítják. Minden nemzetnek megvannak a maga ünnepei, amelyek általában a nemzet történelmének pozitív eseményeihez kapcsolódnak. Ilyenek a nemzetalapítás, a győztes csaták, a függetlenség kivívásának emléke, olyan kataklizmák emlékei, amelyek a nemzet sorsát döntően befolyásolták.

Talán megfigyelték már az 1956-ot megélt nemzedék utódai, gyermekek és unokák, érdeklődő vagy inkább közömbös fiatalok, sőt középkorúak, akik (hál’ istennek) már a magyar népesség zömét alkotják, hogy azok, akik átélték október 23-át Pesten vagy Budán, Debrecenben vagy Kaposvárott, akik személyesen emlékeznek a forradalmat közvetlenül megelőző eseményekre, a gyűlésekre és tüntetésekre, akik közvetlenül látták az első összecsapásokat, vagy messzebbről, óvatosan figyelték a harcokat – mind „a” keddi napról beszélnek.

Bemard Ullmann francia újságíró adta ezt a címet 1956-ról szóló cikksorozatának a L’Express 1986. okt. 24-i számában. A „borzalmaké”, mert – mint a lap említett számában közölt fotók is illusztrálják – valóban borzalmas körülmények között mutatkozott meg harminc évvel ezelőtt mind a két világrendszer – brutalitással palástolt – gyengesége. Az egyiké a szuezi válságban, a másiké a magyar felkelés „elintézésének” módjában.

Belgrád, Badacsony, Budapest

1956. október 23-a átmeneti helyzetben ért nemcsak engem, hanem a Nagy Imre közvetlen köréhez tartozó többi barátomat is. Nyilvánvaló volt, hogy Rákosi bukása után a politikai légkör megváltozik: az ’55. márciusi és áprilisi határozatokkal tovább →