Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Belgrád, Badacsony, Budapest

1956. október 23-a átmeneti helyzetben ért nemcsak engem, hanem a Nagy Imre közvetlen köréhez tartozó többi barátomat is. Nyilvánvaló volt, hogy Rákosi bukása után a politikai légkör megváltozik: az ’55. márciusi és áprilisi határozatokkal[SZJ] valaminek történnie kell, és ennek tükröződnie kell majd a velünk tanúsított magatartásban is. Bennünket ugyanis a pártból kizártak, megfosztottak állásunktól, teljesen lehetetlenné tettek. Engem például két szakaszban távolítottak el az állásomból. Először közvetlenül a márciusi határozat után, mivel szolidárisnak vallottam magam Nagy Imrével; ekkor a Minisztertanácsból, ahol a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese voltam, visszahelyeztek ahhoz a kétnyelvű, angol–orosz propagandamagazinhoz, amelyet ’52-től szerkesztettem. Ez azonban csak rövid ideig, pár hónapig tartott, mert júniusban, Hruscsovék első belgrádi látogatása után volt egy párttaggyűlés a Lapkiadó Vállalatnál, ahol többen – Gimes Miklós, Fazekas György és mások – rámutattunk, hogy a Rajk-per tisztázatlansága[SZJ] és az egész politika tarthatatlan ez után a kibékülés és helyzettisztázás után. Az eredmény az lett, hogy mindannyiunkat kitettek az állásunkból. Barátok, ismerősök segítségével különböző helyekre vetődtünk. Fazekas a BESZKÁRT-hoz került[SZJ] sajtóreferensnek, mert akkor barátunk, Schurecz József volt ott a vezérigazgató, Gimest a Corvina vette fel lektornak, én pedig a Művelt Nép Könyvkiadóhoz kerültem könyvtárosnak, 1800 Ft fizetéssel. Lektori vagy szerkesztői munkát nem lehetett rám bízni, az már politikai felelősséggel járt volna. Ebben a kis könyvtárszobában gyűltünk össze nagyon-nagyon sokszor; itt született az Író-Memorandum[SZJ] és sok más akció, amit ebben az időben, 1955 tavasza és ’56 ősze között elterveztünk és végrehajtottunk.

A többiekkel hasonló volt a helyzet. A Szabad Népnek úgyszólván az egész lázadó csoportját, akik ’54 októberében azon a nevezetes taggyűlésen élesen bírálták a pártvezetést, mind egy szálig kitették: Fehér Lajos, Méray Tibor, Kende Péter, Kornai János, Novobáczky Sándor és mások tartoztak ide. Többünket a pártból is kizártak: Nagy Imrét, Haraszti Sándort, Gimes Miklóst, Fazekas Györgyöt és engem. Tehát egy sor személyi kérdés várt megoldásra, egyrészt politikai síkon, másrészt a foglalkoztatás síkján.

A rehabilitálásunk megindult ugyan, de hát: nem akarásnak nyögés a vége. Először külön tárgyaltak Nagy Imrével; rá akarták venni, hogy határolja el magát tőlünk, és kérje a pártba való visszavételét. Erről Gerő Ernő és Kádár János tárgyalt vele, több ízben is. Nagy Imre ezeket a feltételeket nem fogadta el; ő a rehabilitációját ahhoz kötötte, hogy a párton belül, a Központi Vezetőség előtt vitassák meg a politikáját, ami miatt elítélték, másrészt vegyék revízió alá a márciusi és áprilisi határozatokat. Velünk többiekkel is tárgyaltak, és mi is hasonló értelemben foglaltunk állást. Ehhez a pártvezetés semmiképpen nem akart hozzájárulni; azt mondták, hogy egy ilyen vita nagyon meggyengítené a párt tekintélyét; lássa be Nagy Imre és mi is, hogy valamikor talán majd erre is sor kerülhet, de egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy visszavesznek bennünket a pártba. Tehát lényegében a visszavételt is ugyanolyan formálisan akarták elintézni, mint a kizárást; ’56 őszén ugyanúgy el akarták kerülni a politikai vitát, a nézetek tisztázását és ütköztetését, mint ’55 tavaszán.

Végül az történt, hogy anélkül, hogy nekünk módot adtak volna bárminek is a megvitatására, a Központi Ellenőrző Bizottság egymás után behívott bennünket; anulálták a kizárásokat, visszaállították a párttagságunkat (tehát Nagy Imréét – nem tudom pontosan, mondjuk – 1919-től kezdve, a Harasztiét 1930-valamikortól, az enyémet 1939-cel, és így tovább), és eltörölték a pártbüntetéseket is, végestelen-végig. Tárgyalások kezdődtek az elhelyezkedésünkről is – de én még október 23-án is könyvtáros voltam, tehát ez is mutatja, hogy nem nagyon siették el a dolgot. Olyan területeken viszont, ami nem közvetlenül a párttól függött, nagy változások történtek. Az írószövetség új választmányt[SZJ] választott, és ebbe az összes megbélyegzett ember bekerült; ugyancsak új választmánya lett az újságíró-szövetségnek, ahol elnökül Haraszti Sándort választották, és a választmány vagy elnökség tagja lettem többek között én is. Személyileg tehát ez volt a helyzet.

A politikai helyzet viszont napról napra élesebbé vált, és a vezetés játéktere egyre szűkült; a cselekvési lehetőségek még 1956 júliusában is jóval kedvezőbbek lettek volna, mint akár már szeptemberben. De a vezetés rendkívül rövidlátóan taktikázott; egyáltalán nem érezték, hogy mennyire válságos a helyzet. Erre a legjellemzőbb, hogy közvetlenül a forradalom előtt tíz napra elmentek Jugoszláviába, a párt egész vezetősége: az első titkár Gerő Ernő, a párthierarchiában közvetlenül utána következő Kádár János, a miniszterelnök Hegedűs András; folytathatnám a sort. Itthon a vártán csak a boldogtalan Ács Lajos maradt, aki hát – hogy mondjam – fiatal, gyakorlatlan ember, nem is valami rátermett. Ha az ember visszagondol rá, hajmeresztő dolgokat műveltek. Vadászgattak, téeszt látogattak, tíz napot eltöltöttek, pedig – mint ez Hegedűs András visszaemlékezéséből is kiderül[SZJ] – a tényleges ügyeiket maximum két nap alatt el lehetett volna intézni. De ők teljesen gondtalanul töltötték ott az időt. Nem is tudom, mit minősítsek súlyosabban: a felelőtlenséget vagy az ostobaságot.

Ennek az útnak egyébként megítélésem szerint az volt a tulajdonképpeni politikai célja, hogy rendezzék a viszonyt a két párt között, és ezáltal elszigeteljenek bennünket. A mi kritikánknak ugye, az egyik fő tárgya a jugoszláv párthoz fűződő viszony felülvizsgálata volt. A viszony rendezését nem sikerült ugyan elérnie ennek a vezetésnek, de maga a tény, hogy a delegációt protokolláris tisztelettel fogadták, bizonyos mértékben megerősítette a politikai helyzetüket. Mégis, mondom, elképesztő, hogy egy ilyen helyzetben tíz napra teljesen magára hagyták az országot.

Ezt már akkor is így értékelted?

Hogy a politikai légkör feszült, az egész helyzet válságos, ezt én éreztem, és tényleg érthetetlen volt előttem a lépés. Ha viszont azt mondanám, hogy akár csak 23-a reggelén is tudtam, hogy mi fog történni, hogy mi robban ki, akkor nem mondanék igazat. Ez mindannyiunkra vonatkozik, jóllehet dokumentálisan is igazolható, hogy Nagy Imre több beadványban és följegyzésben figyelmeztetett a válságra, és mi is figyelmeztettük a funkcionáriusokat, hogy a tűzzel játszanak. De hogy forradalom lesz, azt nem mértük föl.

Annyira nem, hogy – ezt nem poénnak szánom –a vezetés elment Jugoszláviába, Nagy Imre meg Badacsonyba, szüretre…

Igen. Ennek a története a következő. A nyár folyamán, talán augusztusban, közösen látogattuk meg a hozzátartozóinkat Hévízen; Nagy Imrének az édesanyja volt ott, nekem a feleségem. Szereztem valahonnan egy Pobjedát[SZJ]; lementünk a Balatonlellén üdülő Nagy Imréért, és együtt átmentünk a szanatóriumba. Délután átugrottunk Badacsonyba, ahol nekem még újságíró koromból volt egy szőlősgazda ismerősöm, a Zabó család. Nagyon jól töltöttük náluk az időt, pár órát, és megígértük, hogy szüretre visszajövünk. Tizen-valahanyadika tájt kaptuk a meghívójukat, hogy várnak bennünket, töltsük ott a hétvégét. Örömmel fogadtuk a szíves hívást, de én végül itthon maradtam, mert akkor zajlott az Újságíró Szövetségben az új vezetés megválasztása. Nagy Imre rossz néven vette, hogy nem mentem vele; meg volt sértődve az Imre bácsi, hogy micsoda dolog ez: megígértük, hogy lemegyünk, várnak bennünket. Szóval, ő lement, és csak hétfőn este tudtuk értesíteni, hogy itt meleg a helyzet, föltétlenül térjen vissza.

Te Imre bácsinak hívtad Nagy Imrét?

Imre bácsi vagy Nagy elvtárs, de magázódtunk. Közülünk csak Harasztival és Losonczyval tegeződött; mi egymás közt persze tegeződtünk, hiszen többnyire még egyetemista korunktól ismertük egymást. Ez a probléma egyébként csak a Moszkvából jöttekkel merült fel (ezt most nem pejoratív értelemben mondom); a moszkvaiak hozták magukkal, hogy az elvtársak egymás közt magázódnak. Valószínűleg a bolsevik pártban ez lehetett a módi, és ez jött át ide is. Gerő és Révai is magázódtak; Rákosi is magázódott egy sor magas rangú funkcionáriussal, például Kádárral és Rajkkal is. A fantasztikus az, hogy kénytelen volt átvenni a hazai szokásokat, és Tildyvel, Nagy Ferenccel csak per Zoli és Feri ment, és egy sor másod- vagy harmadrangú kisgazda-politikussal, mondjuk egy Gulácsy Györggyel vagy Gáspár Ervinnel is tegeződött, mert Magyarország tegezős ország volt.

Mikor ismerkedtetek össze Nagy Imrével?

Én 1945-től ismertem őt. Ugye, előbb földművelésügyi, majd belügyminiszter volt, azután a Ház elnöke, és nekem mint a Szabad Nép újságírójának többször volt vele megbeszélnivalóm. De ez még csak felszínes kapcsolat volt; ismert engem, mert bennünket, akik a Szabad Népnél sok cikket jegyeztek, bennünket azért ismertek; de szorosabb kapcsolat csak később alakult ki köztünk, egy véletlen folytán, még ’53 előtt. Én 1949-től félre voltam állítva, eltávolítottak a Szabad Néptől; 1952-ben viszont rám bízták a már említeti propaganda-folyóirat, a Vengrija-Hungary szerkesztését. Az orosz szerkesztő a nyelvet elsőrangúan beszélő Jánosi Zsóka, Nagy Imre lánya lett. Tehát így kerültem közelebb Nagy Imréhez. Ennek tulajdonítom egyébként, hogy ’53-ban, amikor miniszterelnök lett, komoly harcot folytatott Rákosival annak érdekében, hogy az általa felállított Tájékoztatási Hivatalnak én legyek az elnökhelyettese. Amikor aztán őt megbuktatták, én is rögtön elkerültem erről a posztról, amint azt az előbb elmondottam.

Említetted, hogy a többieket még diákkorodból ismerted, barátok voltatok…

Hogyne; még a Márciusi Front[SZJ] idejéből. Én Debrecenben végeztem a jogot, és innen ismertem Losonczyt, Újhelyit és Szilágyi Jóskát, akinek az élettörténete egyébként egészen fantasztikus. Egy Debrecen melletti, sokgyermekes parasztcsaládnak volt a legkisebb gyereke. Az egész család arra kuporgatott, hogy legyen a családban legalább egy nadrágos ember, akit kitaníttatnak. A Jóska bátyja a debreceni klinikán volt ápoló, a nővérei pedig fejkendős parasztasszonyok voltak. Jóska elvégezte a református gimnáziumot, majd a jogot – és a sors iróniája, hogy közvetlenül azelőtt bukott le mint kommunista, mielőtt átadták volna neki a kormányzói kitüntetést annak elismeréséül, hogy a gimnáziumtól végig jeles tanuló volt. A legrosszabbkor, ’44. március 15-én szabadult a szegedi Csillagból, ahol három év fegyházra volt ítélve, kommunista tevékenység miatt. Valahogy sikerült Debrecenig eljutnia, és hortobágyi pásztorok bújtatták, nehogy ismét lebukjon. Sajnos, ezen a télen, a bujkálás során súlyos tüdőbetegséget szerzett, amiből soha nem tudott teljesen kigyógyulni. A debreceni Ideiglenes Kormány alatt először debreceni rendőrkapitány, majd országos rendőrfőkapitány lett, végül bekerült a pártközpontba, igen magas pozícióba: az adminisztratív osztály vezetője lett, és a Központi Ellenőrző Bizottság tagja volt egészen a Rajk-perig. Ekkor – mert kételyeinek adott hangot, egyenesen Rákosihoz címezve – félretették, és a Terményforgalmi Vállalatnál lett előadó; közben estin elvégezte a Műegyetem mezőgazdasági gépész karát. Ez volt egészen ’56-ig. Őt is kizárták a pártból, mert Lukácsy Sándor és Litván Gyuri után ő is nyilvánosság előtt, taggyűlésen gyilkosnak és gonosztevőnek nevezte az akkor még hatalmon lévő Rákosit. Szóval, ilyen szókimondó ember volt mindig, soha nem tudta magába fojtani az igazságot; ezért is kellett meghalnia – de erről majd, gondolom, később beszélünk.

Gimes Miklósról is mondj néhány mondatot. Ő ugye nem tartozott a debreceniek közé?

Nem, Gimes pesti, unitárius hitre áttért zsidó polgári családból származott. Őt a Szabad Nép-korszakból ismertem, ugyanis Gimest, Kende Pétert (aki egyébként az unokatestvére), Kornait, Patkót és sok más fiatalt – illetve hát velem egykorúakat, de akiknek nem volt ’45 előtti kommunista előéletük – én hoztam oda a laphoz. Én kezdettől a Szabad Népnél voltam, és fölfigyeltem rá, hogy ezek a fiatal fiúk – Gimes egy-két évvel idősebb volt náluk, ’17-es, velem egyidős – egy igen jó MADISZ-lapot[SZJ] csináltak. Gimes nagy tudású és széles műveltségű, kitűnő intellektuális képességekkel rendelkező ember volt, polgári radikális szellemi háttérrel: szülei a Galilei-körhöz tartoztak. Évekig együtt dolgoztunk a lapnál. Engem 1949-ben eltávolítottak mint ’45 előtti kommunistát, tehát kompromittált személyt; Gimes ott maradt egészen ’54-ig. Szerencsétlen módon ezekben az években – számomra máig megmagyarázhatatlan módon, de hát nyilván a hite és meggyőződése által vezettetve – beállt abba a kampányba, ami az úgynevezett pártos irodalomért folyt, és ezáltal irodalmi körökben hírhedtté vált a neve. A személyiségéhez hozzátartozik, hogy amikor a tévedésére rádöbbent – dicséretére legyen mondva: nem rögtön ’53-ban igazult meg, hanem eltartott majd egy évig, amíg ezt belül, egy katartikus folyamatban felismerte –, akkor mindent félretéve küzdött azért, hogy a vétkeit jóvátegye. De róla is szeretnék még a későbbiekben beszélni.

Említetted: nálad, a Művelt Nép könyvtárszobájában sokszor találkoztatok. Nyilván itt szervezkedtetek a népi demokratikus rendszer megdöntésére. Ez hogyan nézett ki a valóságban?

Nézd, mi fiatalabbak valóban sokszor találkoztunk és beszélgettünk bent nálam a könyvtárban, és sok akciónak a terve született meg e beszélgetések során, például a már említett Író-Memorandum, a Petőfi Kör programjai,[SZJ] de sok egyéb is. Ezek voltak azok, ami miatt a pártból kizártak bennünket, majd ’56 szeptemberében rehabilitáltak, hogy helyes, kommunista platformról küzdöttünk a Rákosi-klikk politikája ellen, majd végül a perünkben mindezt ellenforradalmi összeesküvésnek minősítették. De nemcsak itt találkoztunk, hanem ahogyan az már szokás, egyikünk vagy másikunk lakásán is. Az az érdekes ebben, hogy az egész társaság úgy, ahogyan volt, tehát mint Nagy Imre-csoport, az egész időszakban nem tartott egyetlen olyan megbeszélést sem, ahol mindannyian jelen lettünk volna. Nagy Imrét először Losonczy és Haraszti kereste fel, még ’55 áprilisában, majd nem sokkal később Gimes és én. Legtöbbször az történt, hogy telefonbejelentés vagy a lányával-vejével, a Jánosiékkal történt megbeszélés után ketten-hárman meglátogattuk az öreget, és beszélgettünk. Eleinte tehát csak mi látogattuk, de aztán ’56 tavaszától, a XX. kongresszus után kiszélesedett a látogatók köre. Voltak már pártfunkcionáriusok is, akik elmentek hozzá, olyanok, akik korábban ezt nem tették, tartva egyrészt a következményektől, másrészt tartva magukat a pártfegyelemhez. Ebben fordulatot ’56 júliusa, Nagy Imre születésnapja[SZJ] hozott, ami országos politikai esemény lett, s amit az akkori budapesti első titkár, Kovács István „flottatüntetésnek” minősített. Valóban, ugye, ott volt Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Veres Péter, Déry Tibor, Benjámin László, Ferenczy Béni, szóval az akkori szellemi élet krémjéből sokan; Kosáry Domokos, Pethő Tibor is, ahogy most eszembe jut, és még sokan mások. Mindennek a tetejébe még két központi vezetőségi tag is jelen volt: Czottner Sándor bányaügyi vagy nem tudom, milyen miniszter és Fehér Lajos. Tényleg meleg hangulatú ünnepség volt, azonkívül valóban politikai demonstráció is, hogy az akkor még kizárt, megbélyegzett Nagy Imre Orsó utcai házában és kertjében ilyen esemény történik. Természetesen ott voltunk mi is; meg hát utána is fölkerestük, rendszeresen. De mondom: arra egészen október 23-ig nem került sor, hogy a csoport egésze leült volna megbeszélést tartani.

De továbbmegyek: nem volt ilyen még a nevezetes 23-a délelőtti találkozó sem. Amikor Nagy Imre Badacsonyból visszaérkezett Pestre, gyorsan összetrombitáltunk egy megbeszélést a Losonczy Géza lakásán, itt nem messze tőlünk, a Hankóczy utcától, a párhuzamos Hermann Ottó utcában. Megjelent Nagy Imre a vejével, Jánosi Ferenccel, aztán Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd, Gimes, én és természetesen Losonczy mint házigazda; nem volt tehát jelen Donáth és Szilágyi. A megbeszélésnek az volt a célja, hogy értékeljük a helyzetet, mert már jöttek a hírek, hogy gyülekezik a tömeg, felvonulásra készülnek; tehát várhatóan olyan események következnek, amelyek rákényszerítik a vezetőséget politikai vonalának a megváltoztatására. Ne felejtsd el, hogy Rákosi megbukott ugyan, de politikailag nem történt változás. Mi úgy gondoltuk, hogy egy ilyen tömegdemonstráció végre fölnyitja a vezetés szemét: itt cselekedni kell, mégpedig gyorsan és radikálisan, mert különben a helyzet teljesen kicsúszik a párt és a kormány kezéből.

Mit határoztatok el?

Nem határoztunk semmit: ilyen nálunk sose volt. Ezt megint csak fontos leszögezni, mert ha mi tényleg ilyen szervezett csoport vagy frakció lettünk volna, ugye, akkor időnként, rendszeresen összejövünk és határozatokat hozunk. Ilyen azonban nálunk nem volt. Ezt most nem is csak ügyészi értelemben mondom, hanem azért, hogy a működésünk jellegét megvilágítsam. Ugye, mi 23-án délelőtt beszélgettünk, próbáltuk fölmérni a helyzetet, és hogy milyen következmények várhatók. Megállapodtunk, hogy ha ebben a kiélezett helyzetben Nagy Imrét behívják a Központi Vezetőségbe, akkor ő csak úgy vállal funkciót, hogy Gerő lemondását, helyébe Kádár kinevezését kívánja, de ezen túlmenően is a vezetőség és a Politikai Bizottság átalakítását. Másképp nem vállal funkciót. Ez azért volt fontos, nehogy megismétlődjék az ’53-as helyzet, amikor Nagy Imrét kinevezték ugyan miniszterelnöknek, de egyedül maradt, a vezetés nem változott. Összeszedtünk vagy tizenöt-húsz nevet, akiket a vezetésbe kooptálni kellene. Nem tudom mindet fölidézni, de tudom biztosan, hogy a funkcionáriusok közül szóba került Mező Imre, Schurecz József, aztán a csepeli titkár, Kiss Dezső; olyan funkcionáriusok voltak ezek, akik az elmúlt hetek-hónapok során rokonszenvet tanúsítottak a mi elképzeléseink és a mi politikánk iránt. Közülünk, arra emlékszem, szóba került Tánczos, Novobáczky és az én nevem; természetesen Donáth, Losonczy és Újhelyi mint vezetőségi tagok; az írók közül is felmerült egy-két név, ezt most nem tudom pontosan fölidézni. De ismétlem, mindez arra az eshetőségre szólt, ha a vezetés hívná Nagy Imrét, hogy segítsen ebben a szorult helyzetben; és még ezen a megbeszélésen sem voltunk jelen mindannyian.

Nagyon fontos továbbá, mert az összes vádat és az ítéletet alapjában dönti meg, hogy Nagy Imre az egész felvonulással nem értett egyet. Kvázi szemrehányást tett nekünk, hogy hogyan engedhettük idáig fajulni a dolgokat. Neki egyértelműen az volt az álláspontja, hogy ezt a politikai vitát – bármilyen vontatottan megy is – a párton belül kell lefolytatni, nem szabad kivinni az utcára. Ha módja lett volna rá, biztosan tesz is valamit ennek érdekében, de ez reménytelen volt; akkorára már ez a folyamat irreverzíbilissé vált: hiába mondtuk volna, hogy ne legyen felvonulás, a kutya se hallgat ránk. Mindez egyébként a tárgyalás során is teljesen világosan kiderült, és mondom, alapjában dönti meg a vádakat és az ítéletet. Tehát Nagy Imre a felvonulás ellen foglalt állást; nem is vett részt rajta. Szkeptikus volt Újhelyi Szilárd is, de ő más megfontolásból: attól tartott, hogy a felvonulás nem sikerül, kevesen lesznek, tehát nem erődemonstráció lesz, hanem a vezetőség azt fogja látni, hogy nincs mögöttünk senki, könnyű velünk elbánni.

Végül az vetett véget ennek a mi pár órás megbeszélésünknek, hogy befutott a telefon: a Petőfi-szobornál véget ért az ünnepség, a tömeg elindult. Ekkor Losonczy, Gimes és én beültünk az Újhelyi Szilárd film-főigazgatói kocsijába, berobogtunk a városba, és csatlakoztunk a felvonuláshoz. Beálltunk a sorba; nem az élén mentünk, nem is a végén, hanem bekapcsolódtunk, és végigcsináltuk a felvonulást. Nagy Imre pedig a vejével, Jánosival hazament. Eléggé feszült légkörben váltunk el egymástól, mert ő még akkor is mondta, hogy nem örül ennek a felvonulásnak, aggodalommal tölti el a dolog.

Nincsen rám szükség

A forradalmi napok felelevenítésében nem akarok elveszni, mert soha nem jutnánk el a voltaképpeni témánkhoz. A lényeg az, hogy én csak november 1-jén kapcsolódtam be a kormány munkájába, amikor elfogadtam a sajtófőnöki, szóvivői posztot. Addig az én helyzetemre az volt a jellemző, hogy elvesztettem a biztonságérzetemet abban az ellentmondásban, ami Nagy Imre kormányzása és a tömegek felkelése között feszült. Passzív voltam; nem tudtam támogatni ezt a kormányt és ezt a politikát, de nem is vettem föl a kapcsolatot semmiféle felkelőcsoporttal, még az egyetemistákkal sem. Voltaképpen így volt ezzel az egész csoport. Még Losonczy és Donáth is, akiket távollétükben kooptáltak a Központi Vezetőségbe, még ők is eljöttek 26-án a Pártközponttól: előtte beadványokban fejtették ki egyet nem értésüket a szovjet csapatok behívása, a történtek ellenforradalomként való értékelése és az egész politika változatlansága miatt. 28-án megtörtént ugyan a fordulat, de mi ezt sem tartottuk elegendőnek; mert igaz, hogy a párt megváltoztatta az álláspontját a történtek értékeléséről, de nem vonta le a konzekvenciákat, és lényegében ugyanazzal a gárdával akart továbbmenni, ami képtelenség volt. Mi gyakorlatilag akkor kapcsolódtunk be ismét a politikai életbe, amikor a vezetés elismerte a többpártrendszert, és bejelentette a semlegességet.

Ez elvi kérdés volt?

Nem, sőt. De hát a történtek után evidens volt, hogy ennél kevesebbel nem érik be azok az erők, akik a felkelésben és a forradalomban tevékenyen részt vettek, akik csinálták.

Ezekről a kérdésekről korábban nem is esett szó közöttetek?

De szó esett róluk. A nemzeti függetlenedés Nagy Imre ’55 körüli írásaiban, beadványaiban az egyik legfontosabb kérdéskör. A többpártrendszerről is beszéltünk, de azt elvetettük. Gimes volt egyébként, aki még jóval az októberi fejlemények előtt, talán még Rákosi uralma alatt felvetette, hogy ha mi komolyan gondoljuk, hogy demokráciát akarunk, akkor itt a nép akaratának kell érvényesülnie. Erre valaki feltette a kérdést: na és mi történjék akkor, ha a nép – horribile dictu – Mindszentyt akarná. Akkor ennek a kívánságnak kell eleget tenni, felelte Gimes; ez egy rossz kívánság, a nép ezt meg fogja szenvedni, de a népnek a saját kárán kell tanulnia. Demokráciát másképp nem lehet csinálni. Ezzel kapcsolatban merült fel tehát a demokrácia és a többpártrendszer kérdése, melyet azonban – Gimes kivételével – mindannyian elutasítottunk. Nem taktikai okokból, hanem mert akkor még mi is (Nagy Imre, Haraszti különösen, mint az idősebb generáció tagjai) azon a véleményen voltunk, hogy Magyarország számára az egyetlen elképzelhető létforma a szocializmus; a szocializmushoz a leghatékonyabban és leggyorsabban a kommunista párt uralma vezeti el ezt a boldogságra vágyó népet, és a jövő csak azon múlik, hogy nem úgy kell megvalósítani, ahogyan azt Sztálin csinálta, hanem jól, okosan, demokratikusan, tisztességesen. Az fel sem merült bennünk, hogy visszatérjünk a többpártrendszerhez, melyben esetleg a nem kommunista, polgári pártoké lenne a többség.

Benned ez mikor fordult meg?

Megmondom őszintén: nem fordult ez meg bennem sem előbb, mint amikor bekövetkezett. Akkor elfogadtam mint realitást, és úgy gondoltam, hogy bár megváltozott körülmények között, de ugyanazokért a célokért kell tovább küzdenünk. Az én gondolkodásomat és helyzetemet megkönnyítette, hogy nem voltak konkrét kívánságok az ország gazdasági és társadalmi struktúrájának a gyökeres átalakítására még azokban sem, akik velünk szemben álltak. Ha elővesszük a korabeli sajtót, abban sehol sem találjuk, hogy Magyarország megszűnne szocialista ország lenni. A munkástanácsok, melyek a legnagyobb politikai erőt jelentették, szintén ezt a hitet szilárdították meg bennem: hogy a politikai struktúra más lesz, megszűnik a pártnak ez a politikai monopóliuma és hegemóniája, de ugyanazokért a célokért folyik tovább a küzdelem.

Mondtad, hogy a 28-i fordulattal te erről a platformról voltál elégedetlen…

Igen. Nézd, én szemben a vezetőséggel, akik az egész időszakban az Akadémia utcában, a Pártközpontban tartózkodtak, eléggé világosan láttam, hogy mi történik kint az utcán. Teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel a szisztémával, ezzel az egész – ahogy ma mondják – politikai intézményrendszerrel lehetetlenség tovább dolgozni. Tudomásul kell venni, hogy ezzel megbuktunk. Elképzelhetetlen egy ilyen forradalmi felkelés után egyszerűen odaállni és azt mondani, hogy: na jó, most már megértettük, hogy miről van szó, mostantól a kommunista párt jobban fogja csinálni a dolgokat. Itt radikális változások kellenek, mert a tömegeket csak az nyugtatja meg, ha az új hatalomban képviselethez jutnak.

Én ezt egyébként megmondtam Nagy Imrének is, aminek a története a következő. 28-án reggel – ez vasárnap volt – itt a ház előtt megállt egy rendőrautó; mindenki azt hitte, hogy értem jöttek, elvisznek. De csak a Szilágyi Jóska volt, aki felrohant, és elmondta, hogy: Miklós, Nagy Imre megbízásából kérlek, gyere be a Pártközpontba, mert új szakasz kezdődik, amikor tiszta szívvel tudjuk segíteni a politikát. Bementem vele az Akadémia utcába,[SZJ] ahol már ülésezett a Központi Vezetőség. Ott találtam Harasztit, Gimest, másokat is. Beültettek bennünket egy szobába, hogy várjunk, amíg megszületik a döntés. Délután közölték velünk, hogy a pártban alapvetően átértékelték az eseményeket: nem minősítik ellenforradalomnak, hanem népfelkelésnek, és politikai úton akarják rendezni a helyzetet, tehát tárgyalni akarnak a felkelőkkel. Megmondták azt is, hogy a Központi Vezetőség egy ideiglenes intéző Bizottságot[SZJ] hatalmaz fel az ügyek további vitelére. Ebben a bizottságban benne volt Nagy Imre, Kádár János mint elnök, Szántó Zoltán, Münnich Ferenc, Apró Antal és Kiss Károly. Na most, én rögtön ezután elmentem a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságába, ahol reggel óta folyt a gyűlés, a Jogi Egyetem épületében, és közöltem velük ezt a változást. Magát a tényt, hogy a párt megváltoztatta a politikáját, azt jól fogadták, de hogy ennyit késlekedtek, és hogy mi az új vezetőségnek az összetétele, meg hogy nem mondták ki az ÁVH feloszlatását, azt bírálták, ezzel elégedetlenek voltak.

Ez a kritikai reagálás volt az, meg az én személyes véleményem is, amit közöltem Nagy Imrével másnap, 29-én reggel – már bent a Parlamentben, mert a vezetés végre az Akadémia utcából oda költözött. Egyébként Nagy Imre üzent értem, hogy beszélni akar velem. Négyen voltunk jelen: Münnich valami más ügyben; Gimes, akivel összefutottam, amikor mentem be a Parlamentbe, Nagy Imre és én. Szilágyi Jóska fogadott, és néhány perc múlva bevezetett bennünket. Én elmondottam, hogy ezt a tegnapi fordulatot nagyon jelentős dolognak tartom, de hát ennek le kell vonni a személyi és politikai konzekvenciáit; ha nemzeti egységet akarunk, semmiképpen sem fogunk tudni megállni ezen a platformon. Nagy Imre ezt méltatlankodva és bosszúsan fogadta: mégiscsak hallatlan, hogy végrehajtottuk ezt a nagy fordulatot, és másnap reggel már újabb és újabb követelésekkel hozakodnak elő. Eléggé kiélezett beszélgetés volt ez; nem mondom, hogy ellenséges, de nem értettünk egyet. Gimes fölvetette azt is, hogy a legelső teendőnek az ÁVH feloszlatásának kell lennie, mert e nélkül lehetetlenség együttműködni vagy akár csak tárgyalni a felkelőkkel. Ez ellen Münnich tiltakozott, igen hevesen.

Szóval, a beszélgetés nem jól sikerült. Nagy Imre fölkért – mint mondotta, ezért hívatott –, hogy újra vállaljam el a sajtófőnökséget. Ezt én nagyon nehéz szívvel és súlyos belső konfliktusok után, mert hiszen másfél éves közös harc kötött Nagy Imre személyéhez, de visszautasítottam azzal, hogy az adott körülmények között nem tudom elvállalni. Ezt konkrétan arra értettem, hogy a legkülönfélébb lapok jelentek meg az utcán, és ha én ezen a politikai platformon veszem át a sajtófőnökséget, akkor ezeket a lapokat be kellett volna tiltanom. Nekem az volt a véleményem, hogy ezek a lapok, amelyek a forradalomban születtek, természetesen továbbra is meg fognak jelenni; még az is nagy szó lenne, ha a Szabad Népet meg tudnánk jelentetni, hiszen amikor néhány példány az utcára került, az emberek azonnal elégették. Szóval, ezen a platformon nem lehet politizálni; tudomásul kell vennünk, hogy az egész politikai helyzet megváltozott. Nem lehet továbbra is az események mögött kullogni.

Így tehát én hazajöttem, és itthon is voltam egészen szerda délutánig, amikor Losonczy Géza felkeresett, és elmondotta, hogy most már valóban történelmi változások következnek be: megtörtént az előkészület egy valóban koalíciós kabinet kialakítására, melyben ő is szerepet vállal, hozzá tartoznak majd a kulturális és ideológiai kérdések, ennek keretében a sajtó és a rádió; kérte, hogy vállaljam el a sajtófőnökséget, Széll Jenő pedig a rádió elnöke lenne. Ennek a kérésnek eleget tettem.

Nem akarom elterelni a beszélgetést, de úgy érzem, idetartozik: mivel magyarázod Nagy Imre fordulatait? Elmondtad, hogy nektek tulajdonképpen 1-jéig nem volt, nem lehetett rá hatásotok, mert távol tartottátok magatokat a politikájától.

Ez nem egész így fest. Nézd, itt voltaképpen három vagy négy tényező együttes és egymásra épülő hatásáról van szó. Azzal kell kezdenem, hogy a fordulattal tulajdonképpen magára talált Nagy Imre: ez volt az igazi Nagy Imre. Neki mindig is az volt az elképzelése –még ha marxista maradt is, és ha a szocializmust akarta is felépíteni –, hogy ezt a néppel együtt, a nép egyetértésével és támogatásával valósítja meg. Szörnyű belső drámát jelenthetett a számára, hogy átmenetileg szembekerült a néppel. Október 23-án, amikor a délelőtti megállapodásunk ellenére mégiscsak egyedül elvállalta a miniszterelnöki tisztet, akkor a régi pártember, a pártfegyelem reflexe működött benne. Neki megvolt a véleménye a vezetésről, de amikor 25-én Losonczyval és Donáth-tal bementünk hozzá, és kifejeztük ellenvéleményünket, ő meg is mondta, hogy most nem erről van szó: most lőnek, most veszélyben van a párt és a munkáshatalom; előbb meg kell védeni ezt a hatalmat, és ha ezt megtettük, utána majd rátérünk a helyes útra, megvalósítjuk a reformokat. Szóval, ez a régi beidegződöttség, a párthűség motiválta elhatározásában, amikor mindannyiunkkal szembefordulva elvállalta ezt a feladatot. De szörnyű pszichikai nyomást jelenthetett, hogy ő most együtt kormányoz a halálos ellenségeivel, ugyanakkor a barátai és akik másfél éven át, nehéz időkben a hívei és támogatói voltak, szembefordulnak vele. Engem is többször felhívott a Maca néni, az öregnek a felesége, és Jánosi Ferenc a Pártközpontból, hogy miért hagyjuk magára Nagy Imrét, miért nem segítünk, miért nem megyünk be az Akadémia utcába; ő bent van, a külvilágtól elzárva, nem tudja, hogy mi történik kint. Én kérdeztem, hogy hát hogyan menjek be; nem hívtak, nincsen rám szükség; be se engednének. Meg én ezt a politikát nem is tudom támogatni. Szóval, épp a távolmaradásunk okozhatott nagy nyomást, és nyilván hatással is volt rá. Végül is Nagy Imrét ugyanúgy bántotta a közöttünk felmerült ellentét, mint bennünket.

A másik tényező, ami előkészítette a fordulatot, az volt, hogy megindultak a munkás- és diákküldöttek az Akadémia utcába, és ezek is magyarázták Nagy Imrének, hogy itt nem antiszocialista és antikommunista lázadásról van szó; ezt a rendszert akarják lerázni a nyakukról, és akármit csinál, ezt nem tűrik tovább. Ennek a küldöttjárásnak a megszervezésében egyébként nagy szerepe volt Tánczos Gábornak, akiről mostanában megfeledkeznek, pedig ő hozta létre a Petőfi Kört, és végig ott volt Jánosi mellett az Akadémia utcában, ilyen titkárféleként. Kitűnő szervező volt, és Jánosi és Szilágyi közreműködésével ő hozta be ezeket a küldöttségeket a Pártközpontba, miközben a hivatali munkájában végezte a dolgát.

A harmadik tényező egy katonai megfontolás volt. Erről kevés szó esik, és egyelőre nincs is elég dokumentációnk róla; én is csak azoktól a magas rangú katonatisztektől tudom a részleteket, akikkel együtt ültem Vácott. Október 27-én a szovjet katonai szakértők közölték több magas rangú magyar tiszttel – köztük Kovács István vezérőrnaggyal és Váradi Gyula tábornokkal, a páncélosok felügyelőjével –, hogy a rendelkezésre álló fegyveres erővel nem tudják leverni a forradalmat. Tehát bármily különös is, a felkelt nép győzött. Konkrétan arról volt szó, hogy kidolgoztak egy tervet a Corvin köz és a Kilián likvidálására; a szakértők azt mondották, hogy ez megoldható ugyan, de ezzel a dolog nincs elintézve, mert a felkelők szétspriccelnek a városban, és ennek már nem tudnak utánamenni. Persze, ha a szovjet vezetés elhatározta volna magát arra, ami 4-én történt, hogy szétlövik a várost, az más helyzet lett volna; de ekkor még nem szánták el magukat. Mondom, ezt én részleteiben csak a börtönben tudtam meg; de azt a két szememmel is láttam, hogy a városban a felkelők az urak. Tehát volt ugyan szovjet jelenlét, de a párt hatalma lényegében az Akadémia utcára korlátozódott.

Ezt azonban Nagy Imre még 29-én reggel, amikor beszéltem vele, még akkor sem gondolta végig. 29-e és a rá következő nap tette számára egyre nyilvánvalóbbá a helyzetet. Egyébként Erdei Ferenc unszolta a legnagyobb vehemenciával, hogy az újabb fordulatot, illetve logikus lépést megtegye. Tánczos Gábor mesélte nekem, hogy Erdei szinte hisztérikusan próbálta magyarázni; Imre, értsd már meg, hogy itt nem arról van szó, hogy te elismered-e vagy nem; itt többpártrendszer van! Az öreg még neki is azt mondogatta eleinte, hogy amíg ő a miniszterelnök, itt nem lesz többpártrendszer. De azért ő realista politikus volt, és felismerte, hogy nem cselekedhet másképp, mert különben ő sem maradhat meg, és magával sodorja a kormányt és a pártot is. Ehhez a felismeréshez a hozzájárulását adta az újból ideérkezett Mikojan és Szuszlov,[SZJ] mert hát a párt Ideiglenes Intéző Bizottsága – melynek, mint mondottam, tagja volt Kádár, Apró, Kiss Károly, Münnich stb. – úgy döntött, hogy a kibontakozásnak ez a feltétele: a realitások elfogadása. Ezt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindaz, amit később vád tárgyává tettek, kollektív elhatározás és döntés volt.

Józsefváros

Nehéz lett volna erre a posztra más kommunistát találni

Szóval, november 1-jén elvállaltam a sajtófőnökséget, bementem a Parlamentbe. Mire törekedtem én ekkor? Arra, hogy rendet teremtsek a dzsungelben. Napirenden voltak a szerkesztőségelfoglalások, önkényeskedések, kalandorságok; kérészéletű újságok, önjelölt szerkesztők bukkantak föl. Tehát az első intézkedésem az volt, hogy a lapoknak engedéllyel kell bírniok. Ez persze demokratikus rendszerben egyáltalán nem természetes dolog, mert a kormánynak erre nincsen joga; de az adott helyzetben úgy ítéltem meg, hogy ezt kell tennem. Felszólítottam a nyomdákat, hogy csak azokat a lapokat nyomják ki, amelyeknek van engedélyük. A nyomdák azt válaszolták, hogy nekik ehhez nincsen erejük. Ekkor beszéltem Király Bélával és Maléterrel, akik közölték, hogy biztosítani tudják a nagy kiadók és nyomdák őrségét.

Nekem a legfontosabb az volt, hogy a koalíciós lapok megjelenhessenek, és hogy jó munkakapcsolatot alakítsanak ki velük. Ez utóbbi szempontból eléggé előnyös volt a helyzetem, mert nehéz lett volna olyan kommunista újságírót találni, aki a nem kommunistákkal olyan viszonyban van, hogy a kéréseit és javaslatait figyelembe vegyék. Én viszont egy sor emberrel igen jó viszonyban voltam. Például Futó Dezsővel, aki megkeresett, amikor kiszabadult a börtönből, és jó viszony alakult ki közöttünk, ami a mai napig is tart – pedig korábban ő volt a legélesebb kommunistaellenes interpelláló. Baráti viszony fűzött Maron Ferenchez, a Kis Újság külpolitikai rovatvezetőjéhez is. Tehát ha én Futó Dezsőt vagy Maront felhívtam, hogy nézd, ez és ez volna a kérésünk vagy elképzelésünk, akkor vagy azt mondták, hogy rendben van, vagy vitatkoztunk, de emberi-baráti volt a hangnem. Ugyanez volt a helyzet a szociáldemokratákkal. Ők elég későn szabadultak ki, és én minden alkalmat megragadtam, hogy kapcsolatot létesítsek velük. Így előttük nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre és mi nem ugyanazt jelentjük, mint az a kommunista uralom, mely őket bebörtönözte. Tehát ha én Száva Pistát vagy Erdődy Jánost fölhívtam, náluk is jóindulatú meghallgatásra találtam. A Parasztpártnál még egyszerűbb volt a helyzet; többen közülük – Korolovszky Lajos, Kelemen János például – a legnehezebb időkben az én segítségemmel tudták magukat átmenteni az MTI-nél vagy máshol. Szóval, én erre koncentráltam, hogy ezek a koalíciós lapok megjelenhessenek. Nagyon fontos volt ez az induló Népszabadságnál, amelynek főszerkesztője Haraszti Sándor, felelős szerkesztője pedig Fehér Lajos lett. Véget kellett vetni annak a helyzetnek, hogy abban a házban, a Sajtószékházban az Emkénél, a Dudás legyen az úr, aki mindenkit elzavart onnan.

Kivéve a mostani Kék Fény-es Szabó Lászlót…

Én is úgy hallottam, hogy ő átállt. Szóval, véget kellett vetni ennek a helyzetnek. Dudás csinálja csak az ellenzéki lapját, de ne ő legyen ott az úr. Aztán adtam engedélyt és megbízást Csatár Imrének és munkatársainak, hogy Magyar Ifjúság néven egy nem kommunista, de koalíciós szellemű ifjúsági lapot adjanak ki. Megerősítettem tevékenységében azt az újságot, amely a forradalom alatt alakult meg; Obersovszky Gyula szerkesztette, és Eörsi Pisti is benne volt; Igazság volt a címe; tulajdonképpen ők csinálták a legjobban a dolgukat. A Népakarat a szakszervezetnek volt a lapja, azzal nem sokat foglalkoztam. A Magyar Nemzetet neveztük ki a kormány hivatalos lapjának, és a szerkesztésével Pethő Tibort, a régi szerkesztőt bíztuk meg, a régi gárdával (már aki ott maradt, és nem oldalgott el). De kiadtam az engedélyt olyan lapoknak is, melyeket Rákosiék alatt betiltottak; például az Új Embernek. Ezt egyébként a perünkben vád tárgyává is tették.

Volt olyan, akiktől megtagadtad az engedélyt?

Ilyenre nem emlékszem; valószínűleg nem is fordultak hozzám. Dudásék például úgy gondolták, hogy nekik nincs szükségük az én engedélyemre ahhoz, hogy megjelenjenek. Nézd, a későbbiekben, ha a kormány megszilárdul, nyilván jöttek volna engedélyért, és én meg is adtam volna, mert hiszen Dudásék nagyon jelentős ellenzéki áramlatot képviseltek. Ezt most nemcsak a mai eszemmel mondom, hanem akkor is ilyesformán gondoltam; persze, nincs kipróbálva a dolog. 4-éig gyakorlatilag ezzel telt az idő és a munkám, meg hát rengeteget kellett tárgyalni és egyeztetni Losonczyval, Nagy Imrével, Donáth-tal. Nem mondom, hogy a hangulat nagyon emelkedett lett volna, de optimisták voltunk a kibontakozást illetően; úgy éreztük, ez a koalíciós kormány meg fog szilárdulni.

Kádárék eltűnése nem árnyékolta be ezt az optimizmust?

De igen, csak másképp értékeltük a helyzetet. Egyébként Kádár november 1-jén nem eltűnt, hanem bejelentette, hogy elmegy a szovjet követségre, mert Andropovon, a követen keresztül lehetetlen kapcsolatot teremteni a szovjet vezetéssel.[SZJ] Volt olyan nap, hogy Nagy Imre többször is magához hívatta Andropovot, közölte vele, hogy a megállapodások ellenére újabb csapatok érkeznek az országba; Andropov minden alkalommal kijelentette, hogy továbbítani fogja a kérdéseket, illetve tiltakozásokat a kormányához – de válasz soha nem érkezett. Erre mondotta Kádár, hogy ezt, úgy látszik, innen a Parlamentből nem lehet elintézni, úgyhogy ő a követségre megy, és onnan próbál kapcsolatba lépni a szovjet vezetéssel. Ez 1-jén, délután történt, miután Kádár még a délelőtt folyamán hangszalagra mondta – illetve akkor még nem volt hangszalag, tehát viaszlemezre mondta – azt a nevezetes beszédét, melyben bejelenti az MSZMP megalakulását és a kormánypolitika teljes támogatását, melyet aztán este a rádió le is adott. Münnich érte jött a Belügyminisztériumból, és együtt mentek a szovjet követségre. Onnan egy rövid idő múlva visszajött a gépkocsi vezetője, és elmondotta a következőket; alighogy odaérkeztek, szovjet katonák vették körül Kádárt és Münnichet, és bekísérték őket az épületbe; ő utánuk kiáltott, de Kádár visszaszólt, hogy csak menjen nyugodtan haza. Amikor ezt a történetet a Kádárné meghallotta, hisztérikus rohamot kapott; sírt, jajveszékelt, és csak azt hajtogatta: megint elvitték, megint elvitték. Ez is megerősíti bennem a feltevést, hogy Kádár, amikor elindult a követségre, még nem tudta, hogy mi vár rá. Münnich viszont – ebben biztos vagyok – tudta, hogy mire megy ki a játék.

Hogyan értékeltétek a történteket?

Nem volt egyértelmű, hogy mi történt. A sofőr által előadottak, ugye, erőszakra engedtek következtetni, de ennek ellentmondottak Kádár megnyugtató szavai. Úgyhogy mi nem tudtuk, hogy ott tartják, nem engedik vissza, vagy pedig a saját akaratából kihagyott bennünket. Megoszlottak a vélemények. Abban mindenesetre egyetértés volt közöttünk, hogy ezt nem közöljük a nyilvánossággal, mert lehetetlen dolog, hogy bejelentjük az MSZMP megalakulását, és az a személy, aki az új párt főtitkára, nincsen meg. Nem is tudtuk volna pontosan megmondani, hogy mi történt vele, hogy valóban erőszak áldozata-e. Egyébként a föltételezésemet, hogy amikor elindult, még nem tudta, hogy mi történik vele, megerősíti az is, hogy fölvetődött: az MSZMP megalakulását ne Kádár jelentse be, hanem Losonczy, mert mindig Kádár és Nagy Imre nyilatkozik, és ez nagyon lerontja a közléseik súlyát. De Kádár kijelentette: ez a beszéd annyira fontos, hogy ezt föltétlen neki kell elmondania. Ugye, a későbbiekben a vele szembeni balos támadásoknak éppen ez a beszéd volt a legfontosabb célpontja, és Kádár, a profi sakkozó, van annyira politikus ember, hogy ha ő már akkor tudja, hogy néhány óra múlva milyen útra lép, akkor legalábbis nem ragaszkodik hozzá, hogy a beszédet ő mondja el. De visszatérve az eltűnésre, mondom: nem volt egyértelmű a helyzet.

A szovjet csapatok visszaözönlése sem tette egyértelművé?

Nézd, mi tudtunk arról, hogy újabb és újabb csapatok érkeznek, és hogy elfoglalják a stratégiai pontokat. Tehát valóban lett volna okunk rá, hogy azt gondoljuk: drámai fordulat következik. Utólag mindenki nagyon okos, de akkor az egész vezetésben egyöntetű volt a vélemény: a helyzet bonyolult válságos, de fennáll a kibontakozás lehetősége. Persze, mi akkor nem ismertük a világpolitikai hátteret, nem tudtunk a titkos tárgyalásokról, amelyek megpecsételték a magyar demokrácia sorsát. Hiszen Magyarország sorsa nem a Parlamentben dőlt el, még csak nem is egyedül a Kremlben. De visszatérve a kérdéshez: mi 1-jén és utána is az október 30-i szovjet nyilatkozat politikai légkörében éltünk. Ez az adott összefüggésben azt jelentette, hogy a szovjet vezetés megerősíti ugyan Magyarországon a katonai pozícióit, de politikai kibontakozást keres. Úgy magyaráztuk a dolgot, hogy kivonták ugyan a csapatokat Budapestről, és tárgyalni akarnak a további kivonásokról, de az erő pozíciójából akarnak tárgyalni. Tehát nem voltunk mi teljesen hülyék, mint utólag a sok okos véli; mi próbáltunk erre magyarázatot adni, de politikailag minden ezt a magyarázatot erősítette bennünk. Talán kicsit akartunk is hinni benne, hogy ez az igazi magyarázat. De hozzátenném: nemcsak mi, kommunisták voltunk ennyire bizakodóak, hanem a katonai vezetők és körülöttünk a többi, sok mindenen átment polgári politikus is, amit egyébként a november 4-i zavarodottságuk is mutat. És ne felejtsd el: túl a szovjet ígéreteken és azon, hogy végre elhallgattak a fegyverek, volt egy nagyon fontos tapasztalatunk: a munkástanácsok támogatják ezt a kormányt: megígérték, hogy véget érnek a sztrájkok, 5-én, hétfő reggel felveszik a munkát, normalizálódik az élet. Ez volt számunkra a legfontosabb.

---

A „miniszteri” zárka

Bennünket a per és az ítélet után még néhány hétig a Fő utcán tartottak, aztán kivittek a Gyűjtőbe. Itt megszűnt ugyan a magáncella – én például Kopácsi Sándorral kerültem egy zárkába –, de megint csak tökéletes elzártságban voltunk, a többiektől elválasztva, és ez így volt egészen ’59 áprilisáig, amikor is mindannyiunkat elvittek Vácra. Itt végre bekerültünk a mélyvízbe. Mondhatom neked, hogy életem legemlékezetesebb fordulata volt ez; hogy végre nem egyedül, vagy a Kopácsival kettecskén üldögéltem a zárkában, hanem olyan lett végre az életem, mint egy normális rabé. Különösen akkor kezdtem elememben érezni magam, amikor a „fordítóirodára” kerültem; dolgozhattam, és bekerültem abba a bizonyos „miniszteri” zárkába, ahol úgy voltunk együtt, hogy Haraszti, Donáth, Bibó és én mint civilek, valamint a „tábornokok”, tehát Kovács István vezérkari főnök, Váradi Gyula, a páncélos erők főfelügyelője és Márton András, a Zrínyi Akadémia parancsnoka. Itt nagy társadalmi élet folyt, beszélgetések, vitákkal, humorizálással. A feleségem mindig mondja, hogy úgy gondolok vissza erre, mintha a Miami Beachen üdültem volna. De valóban, az én életemben ez nagy fordulat volt. Ezért nekem az a szó, hogy börtön, önmagában nem mond semmit; mert én tudom nagyon jól, hogy börtön és börtön között mekkora különbségek lehetnek; olyanok, amit a kinti életben talán nem is lehet produkálni.

A „miniszterek” előtt kikkel voltál együtt?

Vácott először kétszemélyes, kiblis zárkákba helyeztek el bennünket – persze, a rettenetes zsúfoltság miatt négyen voltunk egy zárkában. A négy szalmazsák teljesen befödte a padlót, úgyhogy nappal egymásra raktuk őket, hogy mozogni tudjunk. Engem olyanok közé raktak, akiket nem ismertem, nem a mi körünkből valók voltak. Az egyik egy egészen fiatal, kőbányai rakodófiú volt, Talschand Jóska, aki csak a kora miatt úszta meg valahogy a kivégzést. A másik zárkatársam egy mosonmagyaróvári pedagógus volt; a harmadikra már nem emlékszem. Engem persze kezdetben bizalmatlanul fogadtak, egyrészt mint értelmiségit, másrészt mint volt kommunistát. De néhány nap alatt ezek a feszültségek föloldódtak, és jól megvoltunk egymással.

Te ekkor már csak volt kommunista voltál?

Nézd, ezek a hosszú hónapok a magánzárkán és hát maga a vizsgálat is adott rá alkalmat, hogy átgondoljam az egész életemet, ezen belül a politikai pályafutásomat. Azt nem mondhatom, hogy elveszítettem a hitem abban, hogy talán valamikor lehet majd a legjobb polgári társadalomnál is humánusabb, igazságosabb és jobb társadalmat létrehozni; tehát nem veszítettem el a reményemet az utópiában. De az nyilvánvalóvá lett számomra, hogy az az út, melyre a munkásmozgalom radikális szárnya, tehát a kommunista irányzat lépett, és amelynek mintájára mi, magyar kommunisták is ténykedtünk, az végzetes történelmi tévedés. Túl voltam már az olyan illúziókon, hogy ez tulajdonképpen jó, csak jobban kell csinálni. Egyébként ezzel is magyarázom, hogy ebben a bizonyos „miniszteri” zárkában a Bibóval talán mi értettük meg egymást a legjobban.

Mutasd be nekünk ezt a zárkát.

Természetes módon alakult ki itt egy bizonyos sorrendiség. A szenior, koránál és tekintélyénél fogva, Haraszti Sándor volt, aki egész múltjával, életével és a benti magatartásával kiérdemelte mindenkinek az osztatlan tiszteletét és szeretetét. Bár már mi sem voltunk éppenséggel gyerekek – negyven-ötven körül jártunk –, ő valahogy apafigura lett közöttünk; hatvan fölött járt már. Nagy Imrével volt egyidős. Nagyon szeretett beszélgetni, vitatkozni, és rendkívüli információéhség jellemezte. Ha napközben nem voltunk együtt, este, amikor visszavittek a zárkába, rögtön azzal kezdte: No, mit tudsz? Úgyhogy én bent is folytattam a „MIKI-Press” szolgáltatásomat (engem már kint is így hívott, mert kiterjedt ismeretségi körömnél fogva rengeteg információhoz jutottam hozzá, és eléggé szabadon áramoltattam is). Megszerveztem egy őrön keresztül, hogy a Népszabadság szinte mindennap a kezembe került; esténként leadtam a jelentéseimet, amiket aztán megbeszéltünk. Tájékozódtunk a hetente megjelenő rabújságból is, a Szputnyikból (azért hívtuk így, mert az első száma a szovjet szputnyik kilövéséről adott hírt). A társadalmi életre, a beszélgetésekre este került sor: hatkor volt a vacsoraosztás, utána a smasszerek végignézték a zárkákat, időnként motozással, hipissel egybekötve, de azután maradt időnk kilencig, villanyoltásig. Volt, aki sakkozott vagy olvasott, de mindig kialakultak ilyen beszélgetőkörök, és ezeknek a középpontjában a Sanyi bácsi állt. Ő már akkor is – mai terminológiával – Eurokommunista állásponton volt; megmaradt ugyan marxistának, de sokkal nagyvonalúbban és szélesebben fogta fel az ideológiát, mint korábban. Jó humorú ember volt, ugyanakkor hihetetlen indulatok kavarogtak benne, de ez a kifejezésein egyáltalán nem tükröződött. A legszélsőségesebb megnyilvánulása az volt, hogy „hülyeségeket beszélsz”, vagy „menj a fenébe”. Ez azért is érdekes, mert közülünk ő volt a „legnépibb” származású (ha jól tudom, uradalmi kocsis felmenői voltak), de én tőle soha egy durva vagy trágár szót nem hallottam. Nem prüdéria volt ez nála, mert egyáltalán nem várta el, hogy más se használjon erősebb kifejezéseket, nem is akadt fenn rajta.

Egyébként Haraszti Sándor népszerűsége és megbecsültsége Bibóéval vetekedett a többi rab körében is. A személyisége mellett a magatartása is tiszteletet váltott ki, például az, ahogy az őrökkel szemben a legkisebb sérelemre vagy közeledésre önérzetes méltósággal reagált. A mi köreinktől nagyon távol álló emberek is szerették. Emlékszem, volt a „háziak” között egy bizonyos Nyári Sanyika – ki tudja, mi lett vele azóta! –, egy tizedik kerületi vagány; azt hiszem, eredetileg közbűntényes volt, és az októberi napokat arra használta föl, hogy jól megpofozta a hekust, aki lebuktatta; ezt azután hatóság elleni erőszaknak minősítették, és kapott tizenkét vagy tizenöt évet, szóval nagyon sokat. Egyszer ez a Nyári Sanyika azt kérdezi a Harasztitól: Sanyi bácsi, mondja meg nekem őszintén: Sanyi bácsi tényleg kommunista volt? Haraszti elkezdi neki magyarázni, hogyan is volt ez, de a Sanyika félbeszakítja: Sanyi bácsi, ne dumáljon már nekem, hát egy kiblin ülünk; mondja meg már nekem őszintén, hogy tényleg kommunista volt-e. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen tiszteletre méltó, ősz, rendes ember, mint a Sanyi bácsi, kommunista lehetett.

Ez a Nyári Sanyika egyébként egyszer tőlem is megkérdezte: Miklós bácsi, maga mi volt? (Csak zárójelben, de ez sem véletlen: hiába mondtuk ezeknek a gyerekeknek, képtelenek voltak tegezni bennünket – pedig bent természetesen mindenki tegezte egymást.) Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mi voltam, de nem ment könnyen, ugye, mert hogy a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese, sajtófőnök meg kormányszóvivő, ezeket eléggé körül kellett írnom. Megkérdezi aztán, hogy: Na, és mennyi pénzt kapott ezért? Mondom, hogy háromezer forint volt a fizetésem, plusz a reprezentációra is kaptam valamit (ez az első, az ’53-as sajtófőnökségem). Mire a Sanyika: És ennyi pénzért csinálta?! Hát én ha elmentem egy teherautóra, lepakoltam pár óra alatt, annyit kaptam, mint Miklós bácsi egy egész hónapra! Gondolom, így aztán végképp nem nagyon értette, hogyan lehettünk mi kommunisták. De menjünk tovább. A zárkában az „ál főnök” Donáth Feri volt, a megjelenése és kimért, megfontolt, halk beszéde miatt. Ő bent is a Nagy Hallgató volt. Nem mintha nem érdekelték volna a viták, sőt; különösen akkor figyelt oda, ha számára szokatlan fejtegetéseket hallott, például Bibótól vagy a katonáktól. Véleményem szerint a marxista gondolkodás benne volt meg a legerősebben, de rendkívüli módon figyelt mindenre, ami kívül esett az eszmerendszerén; de mondom, nem volt vitatkozó természet; inkább meghallgatni szerette az embert.

A katonák egészen másfélék voltak, mint mi. Ugye, mi afféle slampos civilek voltunk; különösen az örök civil Bibó, a legslamposabb mindannyiunk között, ami nem kis teljesítmény; képes volt azon a szűk helyen nem találni dolgokat – pedig hát olyan nagyon sok tárgy nem volt nálunk. Haraszti egyébként civil létére nagyon pedáns volt; mondogatta például, hogy őt nagyon zavarja ez a rendetlenség; hogy szalmaszálak keringenek a levegőben, mert nem tesszük rendbe a fekvőhelyeket. Én fölötte laktam (úgy értem, kettővel fölötte, merthogy háromemeletes vaságyakon aludtunk), és egyszer megcsináltam vele azt a disznóságot, hogy lefekvéskor szalmaszálakat húzkodtam ki a matracomból, és kezdtem szépen leeregetni őket. Az öreg diadalmasan fölkiáltott: Na ugye, mondtam nektek, hogy itt szalmaszálak lebegnek a levegőben! A többiek persze majd’ megpukkadtak a nevetéstől. Végül az öreg is rájött, hogy mi a helyzet, és megfenyegetett: na megállj, te csibész! (Szeretett egyébként; azt hiszem, az egyik kedvence voltam.)

De mondom, a tábornokok egészen másfélék voltak, mint mi; katonásak – persze, mi más lettek volna? Hihetetlen gondot fordítottak például arra, hogy a bakancs ki legyen suvickolva, a fekvőhely sarkosan legyen bevetve, a sapka úgy álljon a fejen, ahogy kell. Különösen ha beszélő volt, rettenetesen készültek: a nadrágot példának okáért éjjelre a párna alá tették, hogy úgy fessen, mintha vasalva lenne. Képesek voltak még a miénket is így „kivasalni”, mert szerintük akkor jobban mutat, ha búgja van; a mi álláspontunk szerint ez a csíkosnak édes mindegy. Szóval, ők ebben a katonásságban teljesen egyformák voltak.

Egyebekben viszont eléggé különböztek. Kovács Istvánon például nagyon meglátszott a hosszú tanfolyam, kint a Nagy Hazában.[SZJ] A gondolkodásán nem sokat változtatott a börtön; meglehetősen doktriner marxista maradt, csak éppen úgy érezte, hogy ezen belül vele speciel igazságtalanság történt. Váradi Gyula egészen más képlet; ő eredetileg csepeli kohász volt, régi munkásmozgalmi, de óriási realitásérzékkel; időnként jókat kacagott a Kovács ideologizálásain. Őt leginkább azért volt érdemes hallgatni, mert a szerepét a forradalomban mindenféle szépítgetés és ideológia nélkül, rendkívül tárgyilagosan és részletesen elmondta. Színes, eleven figura volt, de persze az ő magatartásán is látszott, hogy katona. Hihetetlen gondot fordított például a tisztálkodásra, ami egyébként eléggé keserves dolog volt, mert kis lavórokban történt. Képes volt minden áldott reggel egy órával korábban fölkelni, hogy tetőtől talpig lemosdjon. Jó humorú, kiegyensúlyozott ember volt, soha nem pánikolt; és bár tartotta magát, azért látszott rajta, hogy sokat tanult az eseményekből, fölszámolta az illúzióit. A harmadik katona, Márton Andris, eredetileg pedagógus volt, tehát nagyobb polgári iskolázottsággal rendelkezett a másik kettőnél. Ő a múltról, a szerepéről nemigen beszélt, viszont a sorsát higgadtan, kiegyensúlyozottan viselte. Egyébként a Kovács és a Váradi felesége végig, férjük bentléte alatt is párttagok voltak. Azt hiszem, Kovács István is visszakerült aztán a pártba; a fordítóirodán ő volt a szakszervezetis. Váradi a HKI-nál kapott valami műszaki ellenőri beosztást; onnan is ment nyugdíjba.

A beszélgetésekbe, elvi vitákba a katonák nem nagyon szóltak bele; az ideológiai és nemzetközi összefüggések fejtegetése nem igazán az ő terepük. Ezekbe a vitákba a feszültséget voltaképpen Bibó hozta, hiszen mi marxisták (vagy volt marxisták) nem sokat vitatkoztunk volna egymással. Bibó szabad szocialistának vallotta magát. Ez lényegében egy radikálszocialista álláspont, mely a szocialista eszmekörből is és a polgáriból is igyekszik átmenteni mindazt, ami érték, de az erőszakot, az öncélú forradalmiságot és pláne a terrort kategorikusan elutasítja. Ebben persze jó néhányan osztottuk a véleményét, viszont voltak közöttünk, akik naivnak, múlt századinak minősítették Bibó idealizmusát. Persze, aki jobban ismerte, az látta, hogy ennek az idealizmusnak nagyon mélyek nemcsak a lelki, hanem a szellemi gyökerei is.

A beszélgetések során fölmerült, hogy miért nem kereste Bibó ’55–56 folyamán velünk a kapcsolatot, hiszen ez nem lett volna nagyon nehéz. Mire ő logikusan és etikusan elmagyarázta, hogy bár rokonszenvvel figyelte mindazt, amit mi, reformkommunisták csináltunk, sőt, szurkolt is nekünk, de neki ahhoz nem volt hozzátennivalója, hogy ezt a szocializmust és a marxizmust hogyan lehetne korszerűsíteni, mert ő más platformon állt. Ő soha semmi taktikai engedményre nem volt hajlandó annak érdekében, hogy a politikai életbe újból bekapcsolódjék (ez a későbbiekre is vonatkozik). Tehát míg a többiek, történészek, filozófusok, mások, mondták a magukét, és időnként elpötyögtették, hogy marxizmus meg szocializmus, Bibó az efféle cselességre tökéletesen, mondhatni alkatilag képtelen volt.

Ugyanígy elképzelhetetlennek tartotta, hogy a bíróság előtt, mely bíróságról ő ugyanúgy – ha nem jobban – tudta, mint én, hogy miféle, tehát hogy egy ilyen komédiában egyetlen olyan szót mondjon, ami nem felel meg a valóságnak. Vádlott-társaival, Göncz Árpáddal és Regéczy Lászlóval együtt a mélységes keresztény hitük motiválta őket arra, hogy hazudni nem szabad: és ezt nem lehet relativizálni, hogy itt-ott, ebben-abban azért mégiscsak bocsánatos. Egyikőjük sem kereste a konfrontációt, de a véleményüket kertelés nélkül megmondták, és mindenre őszintén válaszoltak abban a meggyőződésben, hogy lelkiismeretük szerint, helyesen cselekedtek.

Mi volt az első munkád a fordítóirodán?

A Montgomery-emlékiratok. Bibó először egy Eisenhower-könyvet fordított, aztán egy német jogbölcseleti művet. Nekünk elég sokat kellett teljesítenünk, mert voltak, akiket odavettünk ugyan, de fordítani nemigen tudtak, úgyhogy elég intenzíven dolgoztunk. Göncz Árpád például, aki ma a legjobb angol fordítók közé tartozik, a szakmát voltaképpen ott tanulta ki. Mérei nagyon jól tudott franciául, Litván Gyuri több nyelvet beszélt, Bibó is a latin nyelveket, de németül is nagyon jól tudott. A katonák csak oroszul tudtak, de azt elég jól. Persze, a munka mellett jócskán maradt időnk beszélgetésre, vitatkozásra is. Bajtársias szellemű együttes volt; a politikai véleménykülönbségek sohasem hoztak személyes indulatokat vagy ellentéteket.

Hátamon a zsákom

1960. április 4-én szabadultam, általános amnesztiával. Ekkor mindenkit, aki öt évnél kisebb büntetést kapott, szabadlábra helyeztek. Ezenkívül egyéni amnesztiával kiengedtek néhány hosszabb időre elítéltet is, akik régi mozgalmi emberek voltak: Haraszti Sándor és Donáth Ferenc az egyik oldalon; a másikon Farkas Mihály és Vladimir, Péter Gábor és még néhány vezető ávós.

Plusz a Déry.

Úgy van. Én egyébként véletlenül pont Déryvel egyszerre léptem ki a váci börtön kapuján, úgyhogy engem Déryék hoztak haza a Horváth Zoltán bérelte kocsin. Editék és a szüleim itthon vártak; nem jöttek ki Vácra, mert itt volt a három kisgyerek, nehézkes lett volna. Elég késő délután volt már, mire megérkeztem. A gyerekek egész nap a teraszon lesték, hogy mikor jövök, és a két kisebb gyerek, Marcsi és Pisti annyira megijedtek, amikor megláttak lerongyolódva, hátamon egy zsákkal, hogy elmenekültek itthonról. Nem akarták elhinni, hogy ez a rongyos, ismeretlen, zsákos ember az apjuk. Úgy kellett visszahozni őket. Feljött néhány barátom is, akik tudták, hogy szabadulok; nagyjából így festett az én kiszabadulásom.

Pár nap múlva néhányunkat behívattak a Pártközpontba, külön-külön, ahol Aczél György és Sándor József beszélt velünk – mint mondották, az elvtársak megbízásából. Nem arattam nagy sikert. Talán azt várták, hogy elragadtatással nyilatkozom majd arról, ami történt, és hogy mennyire elégedett vagyok; nem tudom. Mindenesetre felhívtam rá a figyelmüket, hogy az nagyon rendben van, hogy mi kiszabadultunk, de százával vannak bent ártatlan emberek. Ez nem nagyon tetszett nekik. Végül közölték velem: úgy képzelik a jövőmet, hogy fordítani fogok. Valóban, néhány nap múlva hívatott is az Európa Kiadó akkori igazgatója, Bíró Lívia. Ismertem vagy tizenöt éve, még ifi korából,[SZJ] de most magázott, és közölte velem, hogy idegen nyelvű könyveket fog adni lektorálásra; ezt a pártfeladatot kapta. Egyúttal megmondta azt is, hogy havonta maximum kétezer forintot kereshetek, ez a plafon. Ezt szigorúan be is tartották: egy lektorálásért 150-200 forintot kaptam (akkor még más volt a pénz). Később megbíztak egy Brecht-fordítással is, de más munkát nem adtak. Persze, elkezdtem fekete munkát vállalni, mert másképp nem tudtunk megélni. Ráadásul a kiszabadulásommal hátrányosabb helyzetbe került a család, mert amíg bent voltam, a gyerekek az Edit címén SZTK-jogosultak voltak, most meg – lévén hogy szabadúszó voltam – ezt elvesztettük. Emlékszem, amikor Marcsi lányom eltörte a karját, protekció kellett, hogy itt a Jánosban kezeljék.

Ez a bedolgozás ment jó másfél-két évig, míg aztán előléptem: elhelyeztek lektornak a Képzőművészeti Kiadóhoz – nyilván azért ide, mert ehhez nem értettem. De az egész szellemi pályán való vergődésem nem tartott sokáig, mert 1964-ben kétszer is rendőri figyelmeztetésben részesítettek, és mint politikailag megbízhatatlant elbocsátottak az állásomból. Ugyanis több helyen elmeséltem börtönélményeimet és az egész hányattatásomnak a történetét, és elmondtam az ezzel kapcsolatos véleményemet is. Akkoriban még nagyon figyelték az ilyesmit.

Végül Kádár Iván barátomnak a segítségével – aki pol. gazd.-os egyetemi tanár volt, és már abban az időben számítástechnikai szakértő – egy kisipari szövetkezetnél helyezkedtem el mint anyagbeszerző. Ez tartott egészen 1972-ig. 1800 forinttal vettek föl, de nagyon jóindulatúan viseltettek irányomban. Többnyire „kint kezdtem”, magyarán: nem kellett korán bemennem; igaz, sokáig, 6–7-ig bent maradtam, mert nekem kellett igazolnom a hazajövő tehergépkocsi-sofőrök idejét. Ezenkívül a feladataim közé tartozott, hogy szerezzem be a vécépapírkészletet, váltsak be csekket, hozzak fűtőolajat, váltsam ki a vasúti és villamosbérleteket… Szóval, nem igényelt valami nagy szellemi felkészültséget, viszont nyugis hely volt.

A történet teljességéhez hozzátartozik, hogy ebben az időben Szirmai István, aki ekkor a Politikai Bizottságnak és a Titkárságnak is a tagja volt, emlékezvén arra, hogy segítettem, amikor ő ’54-ben szabadult, jóindulatot tanúsított irántam; bár le voltam tiltva, név nélkül dolgozhattam az akkori Tükörnek; külföldi lapokból kellett képes riportázst összeállítanom. Így aztán anyagilag már nem voltak különösebb nehézségeim.

Mint anyagbeszerző hogyan ítélted meg a hatvanas-hetvenes években történteket? Egyáltalán: maradt-e valami tered ekkoriban a politizálásra, vagy erről végleg lemondtál?

Nézd, engem a politika egész életemben vonzott; nem volt olyan szakasz, hogy elfordultam volna tőle. De a kiszabadulás után hosszú-hosszú ideig, még a közvetlen baráti körömben is, volt egy tudatos és szándékos depolitizáltság. Felejthetetlen élményem például, hogy a kiszabadulásom utáni első nap lementem ide a Moszkva térre a fodrászhoz, rendbe hozatni kicsit a külsőmet; véletlenül találkoztam egy ismerősömmel, aki ’56 előtt igen aktív volt, elég sokszor és hevesen fölszólalt a Petőfi Kör vitáin. Meglátott, megörült, kezet rázott velem, és azt mondja: Látod, öregem, milyen gyönyörű az élet, süt a nap – hagyni kell a politikát a fenébe! Mondanom se kell, hogy azóta neki is megváltozott a véleménye: de ekkor számomra villámcsapásként hatott, hogy ez alatt az alig négy év alatt, míg bent voltam, ennyit változott a világ.

A fordulatot aztán ’68 jelentette; egyrészt maga ’68, másrészt a korcsulai tiltakozás, a magyar értelmiség első politikai megnyilvánulása. Attól kezdve éreztem – illetve éreztük: Donáth Feri, Haraszti is így volt vele –, hogy talán mégsem kell a hátralévő életünket a múlton töprengve eltöltenünk, hanem tehetünk is valamit.

Merrefelé orientálódtatok? Mit tudtatok csinálni?

Mindenekelőtt figyeltünk, különösen az akkori fiatalokra; Lukács-tanítványok, szociológusok, reformközgazdászok, a mai demokratikus ellenzék magja: elsősorban ez a társaság érdekelt bennünket. Persze, mondanom se kellene, fönnmaradt a barátság a volt börtöntársaimmal is meg olyan fiatalokkal, akiket még ’56 előttről ismertem, de akkor még – többek között a korkülönbség miatt is – csak távoli volt az ismeretség; sokat beszélgettünk például Csoóri Sándorral. Ennek a felélénkült politikai mozgolódásnak először a Bibó-emlékkönyv adott formát, aztán Monor, majd az 1986-os emlékkonferencia.[SZJ] Azt hiszem, ezek eléggé ismert megmozdulások; nincs is meg még a kellő történelmi távlat, úgyhogy erről legyen elég ennyi.

Hogyan alakult az életed ’68 után?

1969-ben kaptam útlevelet; ekkor mentünk első alkalommal Nyugatra, a legrégibb barátomhoz, aki ’49-ben is, amikor nehéz időket éltünk, mindig rendíthetetlen, hűséges barát maradt: az azóta Genfben élő Molnár Miklóshoz.

1972-ben sikerült végre, évekig tartó huzavona után, ismét szellemi pályán elhelyezkednem. Munkatársként bekerültem az Irodalomtudományi Intézetbe, ahol a mai napig dolgozom. Sajtótörténetre specializáltam magam; kiadtuk a Magyar Nemzet repertóriumát, írtam egy Magyar Nemzet-monográfiát is, mely 1979 óta fekszik a Magvetőnél; írtam sok más dolgot is. 1973-tól dramaturgként a filmgyárban dolgozom, másodállásban. Sok mindenben, a munkámban és a politizálásban is, kényszerű szünetet jelentett 1977, amikor egy infarktus leterített, és kíméletre szorultam.

Van egy harmadállásod is…

Igen. 1984-ben egy évig kint voltam New Yorkban, a Columbia Egyetemen. Megismerkedtem Soros Györggyel, aki fölkért, hogy az alapítványát én képviseljem Magyarországon. Ezzel nagyon sok dolgom van, de szép sikereket is felmutathatunk. Mivel elmúltam hetvenéves, egyre inkább azon gondolkodom, hogy ezekből a munkákból és feladatokból most már valamit le kellene adnom.

Kívánsz-e valamit hozzátenni az elmondottakhoz?

Különösebbet nem. Elégedett vagyok az életemmel. Családszerető ember vagyok: szép családom van, nemrégiben született meg a nyolcadik unokám. A gyermekeim sorsa megnyugtató; Edit mindvégig hűséges társam, támaszom volt. Sok a barátom. Teljes életet éltem, és a sok baj, nehézség közepette szerencsém is volt, hiszen járhattam volna rosszabbul is. Egy biztos: nem unatkoztam.

• 1956