Skip to main content

A Bibó-emlékkönyv

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Bibó István a magyar politikai másként gondolkodás egyetlen élő hagyománya. Nem halála emelte a tradíció igen magas rangjára életművének központi részét; már életében, az utolsó tíz esztendőben hagyománnyá vált 1945–48 között írt tanulmányainak gyűjteménye, amikor egy új utat kereső értelmiségi generáció benne találta meg szellemi előfutárát. A hetvenes években valóságos Bibó-reneszánsz bontakozott ki: írásait sokszorosítva, vitaanyagként, szamizdatként terjesztették, s oda is eljutottak, ahová a másként gondolkodás egyéb szellemi megnyilvánulásai ritkán találnak utat. Az Emlékkönyv a reneszánsz tudatos és szándékos betetőzése. A hetvenedik születésnapját ünneplő Bibó elé akart felvonulni a tábor, amely szellemi örökségként vállalta munkásságát; az elkészült gyűjteménnyel már csak emlékének tiszteleghettek.

Az Emlékkönyv legfőbb jelentősége valószínűleg abban van, hogy vele haladta meg egy értelmiségi generáció a sajátos hagyományidegenséget, amit egyazon mértékben alapozott meg a késői hatvanas évek újbaloldali gondolatvilágának tradíciótlansága, az 1956 következményeképp bevallott össztársadalmi emlékezetvesztés és a deheroizáló, bálványdöntő szkepszis, melynek számára a hagyomány a heroizálás oldalára sorolódott, és az irracionális, romantikus jelenségek gyanújába került. A történeti látás nem volt erős oldala a másként gondolkodók legfiatalabb nemzedékének. Nem a történeti ismeretekről és historikus tudományos módszerekről beszélek, hanem saját munkásságuk történeti folyamatosságba illesztéséről, saját munkásságuk történeti dimenziójának felméréséről és számontartásáról. Ez utóbbi a hagyomány egyik értelme; másik értelme pedig olyan tettek véghezvitele, amelyek a jövőben maguk válhatnak hagyománnyá.                                

Bibónak mint hagyománynak a jelentősége nem merült ki abban, hogy megteremtette az aktuális másként gondolkodó magatartás történeti folytonosságát; Bibó átfogó hagyománnyá vált: a másként gondolkodás minden hazai árnyalata vállalja és magáénak vallja. Ezt a szélességet dokumentálja az Emlékkönyv hetvenhat szerző felvonultatásával.

Hetvenegynéhány tanulmány elemzésére ez a méltatás nem vállalkozhat. Még inkább óvakodik attól, hogy egyes tanulmányokat említsen, másokat mellőzzön. Nem recenzió kíván lenni, hanem a kéziratos könyv jelentőségéről kíván mondani valamit. Mielőtt a méltatásban továbbmennék, meg kell magyaráznom az eddig használt „másként gondolkodás” kifejezést. A kötet sok szerzője sokféle felfogást tár az olvasó elé; egymáshoz képest is sok mindenben másként gondolkodnak tehát. Mi az, ami mégis összefogja őket, amiben ugyanúgy gondolkodnak másként? Úgy hiszem: abban, hogy nem vállalják a sztálinizmussal való kontinuitást, s hogy olyan magyar jövő mellett kötelezik el magukat, amelynek hagyományai között ez a történeti képződmény nem kaphat helyet. Ez nem jelenti, hogy szerzőink kétségbe vonnák: voltak a sztálinizmusnak teljesítményei – főleg gazdaságiak –, amelyek megérdemlik a nem egészen tiszta csengésű „eredmény” minősítést; de azt igen, hogy úgy ítélik: még ezek is abból a lényegből fakadtak, amellyel nem azonosulnak. Egy szóval kifejezve ez a lényeg az antidemokratizmus, a minden kimagyarázó, körülíró jelző nélkül kimondott diktatúra. Ezzel azt is kimondtuk, hogy ez a sok árnyalatban másként gondolkodó szerzőgárda egyként távol áll az antidemokratikus jobboldali gondolatkörtől. Egybefűzi őket az eltökéltség, hogy minden jövőbeli új társadalmi állapotot, új társadalmi formációt kizárólag demokratikus úton kívánnak elérni. A parancsuralom hátborzongató effektivitásából származó eredmények csábereje: éppen ez nem vonzza (már) egyiküket sem.

A tanulmányok jelentős része érthető okokból azzal a kérdéssel foglalkozik tehát, hogy általában milyen lehetőségei vannak a demokráciának a mai világban, és hogy milyen előzményei, hagyományai és aktuális lehetőségei vannak a magyar demokráciának. Az írások jelentős része – érthetően – magával Bibóval foglalkozik. Vannak személyes emlékezések, amelyek az embert idézik, nem csupán a politikai gondolkodót, hanem a munkahelyi rendezvényen szívesen táncoló kollégát is; van olyan írás, amely a fiatal generáció Bibó-élményét, a Bibó-reneszánszot elemzi; helyt kapnak problémák, amelyek a hetvenes évek magyar közgondolkodásának homlokterében álltak, mint például a határon túli magyarság problémái, és szó esik olyan kérdéskörökről, amelyeket a hivatalos nyilvánosságban hallgatás vesz körül. Az utóbbiak közül két tárgykört tartok fontosnak kiemelni.

Az Emlékkönyv lapjain esik szó először 1956-ról olyan szerzők megvilágításában, akik akkor a forradalom oldalán foglaltak állást. Ebben a kérdésben már pusztán a hallgatás megtörése is fontos tett. A negyedszázad előtt lezajlott esemény – bármi legyen is róla az ítélet – kétségkívül máig meghatároz mindent, ami azóta itt történik. Amennyiben hazánk valóban a „legvidámabb barakk ama bizonyos lágerben”, annak elválaszthatatlanul köze van az 1956-ban történtekhez.

A másik, amiről még ennyi szó sem szokott esni a hivatalos fórumokon: a magyarországi zsidóság problémája. A mai magyar társadalom – a legrosszabb beidegzéseit követve – görcsösen szemet huny azelőtt, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem az átkos múlt kísértése csupán, hanem társadalmi életünk egyik legsúlyosabb betegsége – még mindig, és nem csupán átvészelve és „áttelelve”, hanem új változatokkal, új formákkal és tartalmakkal is „gazdagodva”. A magyar zsidóság másik problémáját sem igen feszegetik: a hazai zsidó származású lakosság identitásproblémáit, az asszimiláció vagy sajátos zsidó azonosságtudat keresése (és az integráció) kérdéskörét. Az Emlékkönyv az említett két tárgykörben teljesíti legmegfoghatóbban a szamizdatirodalom hivatását: olyan kérdéseket tart napirenden, amelyek kiszorulnak a hivatalos nyilvánosságból.

A Bibó-emlékkönyv szamizdatkiadvány. Nem annak készült, szerkesztői benyújtották kiadásra a Gondolat Kiadónak, ahol viszonylag rövid idő alatt elutasították. A könyv ily módon gépelt példányokban kerülhetett – még csak igen kis számban – az olvasók kezébe. Szamizdat tehát, de szerzői nagyobbik része nemcsak megjelenik a hivatalos nyilvánosság publikálói sorában is, hanem élvezi a legnagyobb mértékű hivatalos elismerést is, s a magyar szellemi élet mindenki által elismert tényezője. Nehéz kétségbe vonni, hogy a gyűjtemény az olyan közös vállalkozások közé tartozik, amelyek tartalomjegyzékén „mindenki ott van, aki számít valamit”. Bibó teoretikusa volt a népi írók mozgalmának, református vallásos gondolkodóként is kitűnt, reprezentatív alakja a hazai jogbölcseletnek és a közigazgatás-tudománynak, számottevő publicistája a koalíciós időkbeli Parasztpártnak, az 1956-os kormány államminisztere, az ’56-os ügy egyetlen formátumos korabeli teoretikusa. Mindezek a fontos áramlatok: népiek, ötvenhatosok, parasztpártiak, a református hitélet jelen van az Emlékkönyvben a már eddig is aktív másként gondolkodók mellett – és még olyan színárnyalatok is, amelyek Bibó személyéhez és életművéhez a fenti módon nem kapcsolódnak (elsősorban a határainkon túl élő magyar értelmiségre gondolok).

Seregszemle tehát a Bibó-emlékkönyv, és híd a magyar politikai másként gondolkodás közelebbi múltjából jövője felé.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon