Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

1967. január l9. – április 19. – június 28. között nagyszabású, nagy nyilvánosságot kapott per zajlott le a zuglói (XIV. kerület) nyilas szervezetnek 1967-ben még elérhető pártszolgálatosai közül azok ellen, akik 1944. október 15-e után a kerületben mint a nyilasrezsim karhatalma a zsidóirtást és az ellenállás elleni harcot folytatták. 1948, a „fordulat éve” után ez volt az egyetlen eset, hogy nagy nyilvánosság előtt politikai pert rendeztek nyilasok ellen.

Mind a Rákosi-rendszer 1948–1953 között, mind később a Kádár-rendszer 1957 után kerülte ezt a témát. A Rákosi-rendszer idején minden létező és nem létező ellenfél ellen kampány folyt. A kulákok, a klerikális reakció, a jobboldali szociáldemokraták, a normalazítók, az áruhalmozók mind-mind sorra kerültek. A szocialista realizmus csúcsteljesítményének tekinthető Dalolva szép az élet című filmben még a jampec is politikai ellenségként jelenik meg. Szving Tóni először csak csőnadrágban „csurglizik”, majd lop is, és végül csatlakozik az üzemi dalárdát vezető reakciós karnagy ellenforradalmi szervezkedéséhez. Aki tehát a nyugati divathóbortot majmolja, az a bornírt, nyárspolgári „aki hazudik, az lop is” bölcsesség szerint tolvaj is lesz, végül pedig aktív politikai ellenség válik belőle. 1948 táján folyt a kozmopolitizmus elleni kampány, 1949-ben és 1953-ban kampány indult a cionizmus ellen, de antiszemitizmus elleni és nyilasellenes kampány 1948 után sosem volt. A volt nyilasság csak abban az esetben került elő, ha az érintettel valami más okból baj volt. A nyilasság 1948 után nem jelentett aktuális politikai fenyegetést, kontraproduktív lett volna a hatalom számára, ha nyilasellenes kampánnyal rámutat arra, hogy a magyar fasiszta mozgalom milyen széles népi bázisra támaszkodott, s milyen nagy támogatottsága volt a rendszer jelszavakbeli osztálybázisa, az ipari munkásság, a mítosszá emelt proletariátus körében. Nem érdektelen talán rámutatni, hogy az olasz és a német fasizmusnak a hatalomátvétel előtt nem volt számottevő munkásbázisa. A korabeli zsurnalisztika és a kortársi vélemény ugyan azt állította, hogy a fasizmusnak nagy munkástábora volt, ezt a látszatot azonban az keltette, hogy Németországban az SA legénysége zömmel munkanélküliekből verbuválódott. Az utcán tehát 1931–1933-ban proli nácik randalíroztak. Az 1930–1933 közötti választások utólagos elemzése azonban kimutatta, hogy a munkásság nem a nácikra szavazott. A nácizmus és az olasz fasizmus csak a hatalomátvétel után felnőtté érett fiatalabb munkásgenerációban szerzett bázist magának. A magyar nyilasmozgalomnak azonban valóban széles munkásbázisa volt. Hasonlót csak a román vasgárda esetében észlelhet a kutató, ennek jelentőségét viszont csökkenti, hogy az akkori Románia jóval kevésbé iparosodott, mint az akkori Magyarország, tehát a vasgárdista többségű munkásság az össztársadalomnak jóval kisebb részét jelentette, mint a magyar nyilas munkásság. Jól dokumentálja ezt Kádár Gyula emlékirata. Leírja, hogy nem sokkal 1944. március 19-e előtt, amikor a német megszállás már nyilvánvaló volt, bizalmas megbeszélést folytatott Keresztes-Fischer belügyminiszterrel, a „kiugrási vonal” talán legfontosabb kulcsemberével. A megbeszélésről Kádár ezt írja: „Beszéltünk a munkásságról is. Keresztes-Fischer szerint a munkásság körében is erősebb a nyilas fertőzés, semhogy ezt ellensúlyozni tudnánk, a munkásság egy ellenállás esetén nem követné a kormányt.” (Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Bp. Magvető, 1978. 2. köt. 629. o.) Az 1967-es per ezt megerősíti. A tizenkilenc vádlottból tizenegy az 1948 után használt származási kategorizálás szerint munkásszármazásúnak minősíthető. Ötnek apja kispolgár, kettőé postai kishivatalnok, egy a vádirat szerint értelmiségi származású. Mindez azonban nem ad pontos képet. A kispolgári származásúak zöme is deklasszált: négyen közülük már 1944 októbere előtt munkásként dolgoznak. Ez vonatkozik az egyik postai alkalmazott gyermekére és az értelmiségi származású vádlottra is. 1945 után is a tizenkilencből tizennégy munkás. Három alkalmazott, egy maszek (órás), egy pedig a néphadsereg századosa.

A Kádár-rendszer kerülte a társadalmi konfliktusokat. Nem akart leülepedett pocsolyákat felkavarni. Ötvenhat utóhatásaként nem volt hivatalos nacionalizmus, mint a szovjet blokk többi országában, mivel a magyar nacionalizmus a forradalmat követő években szovjetellenes-függetlenségi tartalmú volt, utána pedig a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek helyzete vált lényegi tartalmává, ami a romániai magyarok helyzetének ’56 utáni fordulatszerű romlása miatt volt kínos a Kádár-rendszer számára. Nem volt Magyarországon hivatalos antiszemitizmus sem, holott – „anticionizmus” fedőnéven – az összes többi blokkországban volt. Igaz viszont, hogy az antiszemitizmus tabu is volt. Nem kézenfekvő tehát, hogy miért rendezett a Kádár-rendszer (egyetlen alkalommal) nyilas-kirakatpert. Az időpont: 1966 (maga a per 1967 elején zajlott le, de 1966-ban „csinálták meg” az ügyet) sem ad magyarázatot A legkonszolidáltabb évtized dereka nem az az időszak, amikor évadja volt bármiféle dramatikus, kedélyeket borzoló eseménynek.

Először is ki kell zárnunk néhány elvileg lehetséges okot. Ha az ügy 1967 végén volna, kézenfekvően az lehetne az értelme, hogy Magyarország az izraeli háború után megszakítja Izraellel a diplomáciai kapcsolatot, de egy nyilasperrel megmutatja, hogy kétfrontos harcban lesújt a fasizmus maradványaira is. 1966-ban azonban semmi előjele nem volt ennek a háborúnak. Természetesen nyoma sincsen semmiféle neofasiszta szervezkedésnek, ami politikai veszélyt jelenthetne a rendszer számára. Nyugaton sincsen olyasféle neonáci kampány, mint volt egy időben a világ különböző pontjain. Ilyen esetben demonstrálni lehetne, hogy a Kádár-Magyarország is aktív antifasiszta tényező a világban. Apropó lehetne a háborús bűnök elévülhetetlenségéről szóló jogi megállapodás, ezt azonban Magyarország már 1963-ban jogrendjébe iktatja. Mivel az ügy elsősorban a lumpengarázdálkodás és csőcselékbestialitás elítélését jelenti, felvetődhetne, hogy a per az 1956-os forradalom lincselései és az 1944-es pártszolgálatosok szintén lincselés jellegű akciói között akar párhuzamot felmutatni. Ez a motívum feltűnik az ügyben: az ítéletben – nem hangsúlyosan – előfordul ez a mondat: „A vádlottakhoz hasonló gondolkodású és beállítottságú emberek kegyetlenkedtek, raboltak az 1956-os ellenforradalom alatt is, s ezek az emberek mindig csak az alkalmas pillanatra vártak, hogy hasonlóan cselekedjenek.” (Sólyom József – Szabó László: A zuglói nyilasper. Bp., Kossuth, 1967. 367. o.). A tizenkilenc vádlott közül háromnak volt ötvenhatos ügye. Igaz, ezek közül kettő annak a három halálra ítélt között van. Kröszl Vilmos elsőrendű vádlott a forradalom alatt fegyverrel járt be munkahelyére, és többeket fenyegetett. Hogy harcokban is részt vett-e, nem firtatták. Érdemleges felkelőtevékenységet csak Sándor Alajos fejtett ki, aki, noha eredetileg csak tizennegyedrendű vádlott volt, később a tárgyalás folyamán a zuglói pártszolgálatosok politikai hangadójaként, csúcsnyilasként lepleződött le. Az ötvenhatra utalás szándékának ellentmond azonban Monostori Gyula tizenegyedrendű vádlott. Ő ugyanis a néphadsereg századosa volt, repülőtiszt a „leghűségesebb” és „legforradalmibb” katonai alakulatnál, a kecskeméti repülőegységnél. Érdemdús ötvenhatos „helytálló”. Érthető, hogy védője, Sipos Miklós azzal igyekszik menteni védőbeszédében, hogy Monostori „fegyverrel védte a szocialista hazát az ellenforradalmárokkal szemben.” (I. m. 355. o.) Személye még furcsább megvilágításba kerül azáltal, hogy a harmadik ötvenhatos ügybe keveredett volt nyilas, Kovács István tizennyolcadrendű vádlott a forradalom idején azok között volt, akik Tiszakécske főterén akasztófát ácsoltak a község párttitkárának kivégzésére. Ezt annak a repülőegységnek a vadászgépe akadályozta meg, amelynek kötelékében Monostori is szolgált. A gép fedélzeti géppuskájával szétlőtte az akasztófát, és ennek során úgy eltalálta Kovácsot, hogy annak lábát amputálni kellett. Ült is az ügy után. Mindez egy rossz novellában úgy szerepelne, hogy Monostori vezette a gépet, és lőtte nyomorékká egykori pártszolgálatos gyilkostársát. Ha ’56-ra akarna a per utalni, Monostorit kihagyták volna belőle, és erre a furcsa történetre felfigyeltek volna. Ez azonban annyira nem érdekelte őket, hogy a pernek más célt kellett szolgálnia.

Pedig bizonyára szolgált valamilyen célt. A „rendszer” nem rendezett kirakatpert nagypolitikai szándék nélkül. Nyilas- és hasonló ügyek sem kerültek csak úgy automatikusan a nyilvánosság elé. Nem kellett a nyilasügy, ha nem volt ilyenféle kampány. Most viszont, az ügy után azonnal megjelentették a Fehérkönyv-időben sok leleplező cikket író Sólyom és a „kékfényes” Szabó riportkönyvét az ügyről.

A könyvből semmire nem derül fény. A bevezetés szerint az ötvenhatban kompromittált Kröszl aktáinak átvizsgálásakor figyeltek fel annak nyilas múltjára, és ekkor kezdték meg a nyomozást a zuglói pártszolgálatosok ellen. Összeszedve azokat a Magyarországon még élő nyilasokat, akik a korábbi elszámoltatást megúszták, megcsinálták ellenük a pert. A per nem politikai fanatikusokat leplezett le, hanem elszabadult lumpeneket. Gazságaik lényegében négy motívumra vezethetők vissza. Sándor Alajos és Bükkös György harmadrendű vádlott esetében valóban a nyilas fanatizmus a vezérmotívum, a többiek egyszerűen lumpen módra kegyetlenkednek, legtöbbjüket a rablási lehetőség viszi bele az ügybe. Néhányuk a katonai behívó elől menekül a pártszolgálatba, és mindegyiküknél szerepet játszik, hogy a pártszolgálatosok mentesek a frontszolgálat alól. A per egész lefolyása horror-történet. Kizárólag a kegyetlenkedéseket mutatja be, társadalmi háttér, motívum nem játszik szerepet. Nem törődnek azzal sem, hogy a vádlottak hogyan illeszkedtek be a népi demokrácia rendjébe. Csak a tiszt csinált karriert. A többi zömmel munkás vagy munkásközeli alkalmazott: altiszt, szakoktató, munkaügyi előadó. Egy részük nem tagadja meg lumpen voltát: többekről kiderül, hogy büntetett előéletűek, lopást és hasonló közbűntényes cselekedeteket követtek el, másokról viszont az utolsó munkahely igazolja, hogy kitűnő munkaerők, van közöttük többszörös kiváló dolgozó, szakszervezeti titkár, még sztahanovista is. Az ítéletek sem a rendszer szigorát, sem megbocsátókészségét nem demonstrálják. Három halálos ítélet van, az ítélet megemlíti, hogy a tizenkilenc közül egy sem kerülte volna el a kötelet, ha 1945 után tíz éven belül bíróság elé kerül. Kötélre a „nagy nyilasok” kerülnek, akik magasabb politikai beosztásban gyilkoltak. Legkevesebbet a volt százados kap: nyolc évvel megússza. Az egyik nyilasvezér, Bükkös György azzal kerüli el a kivégzést, hogy bűntársait alaposan bemártó feltáró vallomást tesz. A betyárszolidaritás nem dúl a volt pártszolgálatosokban. Néhányan azzal próbálkoznak, hogy a rendőrségen tett vallomást visszavonják, és védőik azt igyekeznek bizonygatni, hogy társaik a maguk mentésére igyekeztek védencüket rossz színben feltüntetni. A per csupán szadista kegyetlenkedésekről szól. Ezt szinte kivétel nélkül zsidókon követték el, de ez a körülmény teljesen elsikkad. A lumpenbrutalitás ül a vádlottak padján, nem az antiszemitizmus.

A kirakatper a felszínen láthatatlan háttérfolyamat része. Az amnesztiával és a vele szembeszegülő funkci-ellenállást letörő 1962-es „utolsó desztalinizáló” határozattal vereséget szenvedett „balos” erők manővereinek egyike, amellyel helyüket keresik az amnesztia után kialakult helyzetben. Elsősorban a funkci-tábor élcsapata, a BM politikai főcsoportja keresi az új feladatokat. A helyzet ahhoz az állapothoz hasonlít, amelyet Mrozek ír le Rendőrség című darabjában. A darab arról szól, hogy a diktatúra politikai rendőrsége keresi a feladatokat, mert arra kényszerül, hogy szükségességét igazolja. Az ÁVH utódszervezetét is az a veszély fenyegeti az amnesztia miatt, hogy olyan feladatrendszerű államvédelmi szervezetre, mint eladdig, a jövőben a rendszernek esetleg nem lesz szüksége. A „szerv” első akcióként megkísérli szabotálni az amnesztiát oly módon, hogy az amnesztiával szabadultakat megfigyelik, és ha valamilyen jelentéktelen politikai kiszóláson érik, akkor nyakába sóznak egy egyhónapos izgatási ügyet, amivel elérik, hogy az illető visszakerüljön a börtönbe, mivel az amnesztiával szabadultnak, ha bizonyos időn belül új büntetőeljárás indul ellene, le kell töltenie többéves büntetéshátralékát is. Természetesen elsősorban a rangos pártellenzékiekre utaznak. Ők ötvenhat felelősei, az aktuális osztályellenség. A kádári centrum számára most más a fő veszély, de az ellen a diktatúrát keményítő tábor nemigen akarna harcolni. 1963-ban nyíltan bekövetkezik a szakítás a Szovjetunió és Kína között, olyannyira, hogy miközben a Nyugattal a viszony egyre inkább koegzisztenciává szelídül, Kínával a kapcsolatok hidegháborúvá éleződnek. A magyar államvédelemnek kedve ellenére maoista akciókat kell felszámolnia. A keményebb diktatúra táborának gyorsan új, másfajta osztályellenség után kell néznie. Ezt pedig csak a klasszikus jobboldalon lehet keresni. Kézenfekvő volna egy újabb nagyszabású kampány a „klerikális reakció” ellen. Ezt a puskaport azonban ellőtték, amikor az amnesztia megfélemlítettséget oldó hatását azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy átfogó hajszát indítottak több száz személy, köztük a katolikus hitélet aktivistái ellen. Zaklattak, becsuktak, elbocsátottak, meghurcoltak papokat, egyházközeli világiakat, pedagógusokat. Az egyházzal való viszonyt a hatalom nem tartotta célszerűnek tovább rontani. Nem maradt más hátra, mint egyszeri alkalomra megrendezni a volt nyilasok ellen egy kirakatpert.

A fasizmus újjáéledésének rémét persze nem lehetett új „fő veszélyként” beállítani. A cél kisebb, de szélesebb medrű volt. A helyzet sokban emlékeztetett egy nem sokkal korábbira. 1955-ben és az 1956-os év ősz előtti hónapjaiban a rendszernek ellensúlyoznia kellett a „törvénysértések” leleplezésének és rehabilitációknak kényelmetlen időszakában a politikai fellazulást. Új ellenfelek után kellett nézni, hogy bizonyíthassák, a rehabilitációk és a politikai enyhülés nem jelenti azt, hogy immár vége az osztályharcnak. Bizonyítani kellett, hogy ezután is van ellenség. A kapkodás akkor is hasonló volt. Származáseltitkolásokat lepleztek le, és állásukból távolítottak el embereket, volt kiugrási vonalas tisztekben, sőt katonai ellenállókban 1955-ben hirtelen felfedezték a háborús bűnöst (Kuthy Lászlóban, a kiugrási vonalat vitt hírszerző szerv, a VKF 2 egyik vezetőjében, Simonffy Tóth Ernőben, a Faraghó Gábor vezette fegyverszüneti delegáció tolmácsában), 1956 nyarán pedig valóban sikerült lebuktatniuk egy katolikus értelmiségi szervezkedést, a Soltész Jenő vezette Keresztény Frontot. Akkor ez nem a sztálinista ellenzék akciója volt, hanem megfelelt a „márciusi határozattal” hivatalba került félrákosista visszarendező vezetés vonalának. A nyilasper sem kizárólag a visszarendezők akciója volt. A Kádár-vezetés maga is szükségesnek látta ebben a nem túl veszélyes formában jelezni, hogy még mindig van ellenség. Ez is része volt az amnesztiával lezárult konszolidációnak. A pártvezetés ebből a megfontolásból szabad utat adott a nyilaspernek. Ezt a pert olyanok ellen rendezték meg, akiknek üldözését senki sem kifogásolhatta.

Az államvédelem új szerepe csak néhány évvel később, az 1968-as válság után alakult ki. Ekkorra tisztázódott, hogy a Kádár-vezetés a prevenció szerepét szánja a III-as főcsoportnak. Olyasféleképpen, ahogyan az anekdota a kínai császár orvosairól mondja. Ezek nem a gyógykezelés után kaptak honoráriumot, hanem állandó fizetés járt nekik, amelyet csak olyankor nem folyósítottak nekik, amikor a császár beteg volt. A szervtől nem azt várták, hogy ügyeket produkáljon, hanem hogy megelőző munkájának eredményeképpen ne legyenek ügyek.

A rendőrállam átalakult a puha diktatúra igényeinek megfelelően. Nem vált hüvelybe dugott karddá, hanem fantomizálódott. Láthatatlanná válva nem volt kevésbé félelmetes, mint amikor vagdalkozott.

• Beszélő évek – 1967