Bodor Pál

Nyomtatóbarát változat

A marosvásárhelyi Simó Gyula, Magyarország későbbi római nagykövete a harmincas évek végén egyszerre ült Ceausescuval Doftanán. (Rövidesen az ’56-os Dudás József is odakerült: Simó utóda volt a Temes tartományi illegális RKP-bizottság élén. Árulónak tartották, a „baloldali kollektíva” nem állt szóba vele a börtönben. Az erdélyi F., aki Dudással a II. világháború után az erődítményből átalakított, több föld alatti szintű jilavai [zsilavai] börtönben ült, mesélte: az újra lecsukott Dudás naponta, ama néhány percre, míg a függőleges aknán a pincéig villant a déli nap, felhúzódzkodott a rácshoz, hogy arcát némi verőfény érje; ha majd szabadul, ne legyen oly börtönsápadt. A háború után a mozgalom árulójaként elítélt Dudásnak fura szövegei voltak; a politikai gyűlölet tébollyal határos etűdjeit játszotta végig. Arról ábrándozott, hogy a világ minden kommunistáját egy szigetre deportálja, ott kiherélteti, hogy magvuk szakadjon. Mintha a politikai meggyőződés genetikai gyökerű lenne. Vajon igazából miként, mikor, hogyan került azután Dudás Magyarországra? Akik Sepsiszentgyörgyön, a textiliparból ismerték, máig töprengenek: az RKP vezetőinek [akik Ceausescutól Gheorghiu-Dejig jól ismerték Dudást], a román titkosszolgálatnak volt-e szerepe ebben? Akkoriban kevesen utazhattak ki Romániából!)

A kölyök Ceausescu vad volt és szolgai. Egy idős, zsidó értelmiségi elvtársnak szegődött a börtönben kutyahűségű tanítványául. Volt mit tanulni az öregtől; képzett filozófus, szociológus volt – és homoerotikus. Ez utóbbiért fegyelmi elé állították, kizárták. A baloldali börtönkollektíva elismert vezére, a galaci Gheorghiu-Dej szervezte meg a rajtakapást.

Ceausescu játszotta volna a szexuális provokatőr szerepét?

A mozgalomba sodródott suszterinas (a fáma szerint először cipészmestere hasba szúrásáért ítélték el), világéletében sovén volt, a kezdetektől magyargyűlölő, antiszemita – s igen törekvő, tanulni vágyó. Dadogása, tudatlansága erős gátlásokat épített ki benne – s a baloldal tele volt hozzá képest képzett kisebbségiekkel. (A III. Internacionálé a húszas években az RKP programjába iktatta a kisebbségek egyenjogúságát – az elszakadásig! – a magyarok ezt Erdélyre értették, ami növelte az RKP népszerűségét soraikban. A félelem a fasizmustól, vasgárdától ugyancsak sok kisebbségit tolt balra. A börtön „baloldali szárnyában” tehát sok kisebbségi elvtárs ült: itt szokatlanok voltak Ceausescu indulatai. (Bár Olténiában, szülővidéke táján nemigen ismerték a zsidókat, Borsi-Kálmán Béla hívta fel a figyelmet, hogy e térségben [ellentétben Moldvával] nem, avagy alig telepedtek meg zsidók s más kisebbségiek. A zsidó- és magyargyűlölő vasgárda mégis erős volt itt. Az Eminovicsnak született moldvai Eminescu sovén publicisztikájából Tg. Jiu-n ők adtak ki válogatást. (Némelyek szerint az oltyánok etnogenezise igen sajátos. A szlávos mármarosi–avasi románoknál gyakori fehér bőr, kék szem a cigányosan kreol oltyánoknál nagyon ritka.) Mellékesen: „ceaus” törökül elöljárót, hajcsárt, börtönőrt jelent – s jaj: zsinagóga-szolgát. Tán a „csősz” is a „csaus”-ból ered.

Miért épp az ultranacionalista Ceausescu lett „Dej” után a párt (s az állam) első embere? Az okok talán Doftanáig vezethetők vissza.

Az 1918-ban (!) született Ceausescu, miután meghitt kapcsolata az öreg zsidó homoszexuálissal megszűnt, Gheorghiu-Dej csicskása lett. Simó ugyan nem tudott róla, rebesgették azonban, hogy szexuális szolgája is volt a „főnöknek”. Lényegesebb, hogy amikor a „karlista diktatúra” (II. Károly) betiltotta a pártokat és vasgárdistákat is bebörtönzött – 1938 húsvétján –, Doftanán Gheorghiu-Dej, a „baloldali kollektíva” kivívta, hogy fejenként fél liter bort vásárolhassanak. Már kiharcolták a „cellarendszer” feloldását, napközben a cellák nyitva álltak, szabadon jártak-keltek a börtönben, dolgozhattak a mozgalom pénzéből berendezett műhelyekben.

Simó szerint a börtönvezetés először a kialkudottnál drágábban kínálta a bort, „Dej” azonban „visszaalkudta” az árat, majd az illegális pártvezetés háta mögött, maga mellé véve két ifjúkommunistát: földijét, a galaci Dragomirt és Ceausescut, meglátogatta, demizson borokkal a vasgárdista részleget, és húsvét alkalmából felköszöntötte a legionáriusokat!

Gheorghiu-Dej ekkor csak a baloldali „börtönkollektíva” vezetője volt, nem az illegális RKP első vagy főtitkára. (Még 1944-ben sem ő volt az, hanem a csángómagyar Fóris István, akit aztán Gheorghiu-Dej parancsára egy Pántyusának becézett ukrán, később Pintilie néven belügyminiszter-helyettessé kinevezett híve vasdoronggal vert agyon. „Dej” halála után buzgó tanítványa, Ceausescu leleplezte ezt a gyilkosságot, rehabilitáltatta Fórist – akinek neve azonban soha többé nem hangzott el, miként a Köblös Eleké sem, aki az RKP első igazán jelentős első titkára volt. (Őt Sztálin végeztette ki.) Még Gheorghiu-Dej idején a baloldal kisebbségi mártírjainak neve eltűnt az utcatáblákról, a gyárak cégtábláiról, a történelemkönyvekből is: már senki sem tudta, ki volt Breiner Béla, Józsa Béla, Fónagy János, Ocskó Teréz, Herbák János, Encsel Mór, Simó Géza, Salamon Ernő, Brassai Viktor… Sikerült románosítani a mozgalmi múltat is – ahogy az erdélyi gótikát, barokkot is sokan ma már románnak hiszik. Gheorghiu a vasgárdistákat (szolidárisan) azzal köszöntötte, hogy őket is „ugyanaz a rendszer zárta be”. (Csakhogy a „légió” már terrorcselekményeket, gyilkosságokat is elkövetett.)

Gheorghiu-Dejnek nagyon kellett bíznia Ceausescuban, hogy a pártvezetés tudta nélküli furcsa politikai kiránduláson maga mellé vette. Simó szerint az eset kiszivárgott, az illegális pártszervezet (a szokásoktól eltérően hattagú) fegyelmi bizottsága szigorú szankcióval büntette Gheorghiut. Még furcsább, hogy a fegyelmi bizottság tagjait mintegy megeskették: sem Gheorghiu kisiklásáról, sem fegyelmijéről soha egy szót sem szólnak!

Ez volt „Dej” korai Molotov–Ribbentropp-paktuma… S különös, hogy két-háromszáz elvtársa közül épp a 20 éves Ceausescut választotta maga mellé. (Dragomirral mégiscsak egy városbéliek voltak.)

E históriát két évvel későbbi, bizarr történet színezi. Michel-P. Hamelet az „Editions Seghers” „Destins politique” (Politikai sorsok) sorozatában közölt, Ceausescuról szóló könyvében (1971) leírja, hogy 1940 őszén (miután 1939. szeptember 21-én a vasgárdisták meggyilkolták Armand Calinescu miniszterelnököt), az uralomra jutott Antonescu a kommunisták ellen is kíméletlenül fellépett. Ceausescu is a zsilavai börtönbe került, ahol, úgymond, sikeres hazafias agitációs munkát végzett az őrzésükre kirendelt katonák között „Az ezt követő események – írja Hamelet – igazolják e (…) propagandamunka hasznosságát. A teljhatalmúvá lett Vasgárda 1940-ben az egész országban vad megtorlásokhoz folyamodott. (…) A vasgárdista bandák eldöntötték, hogy valamennyi politikai ellenfelüket megsemmisítik, »tiszteletre tanítják a népet«: a legiszonyúbb gyilkosságokat követték el. Behatoltak a gyanúsnak ítélt házakba, kirabolták, felgyújtották azokat, és (…) gyilkoltak. Többek között megölték Constantin David kommunista vasutast és elvtársait, megölték Nicolae Iorgát, a nagy történészt, a közgazdász Virgil Madgearut… Jilava börtönét sem kerülték ki. 1940 novemberének 26-ról 27-re virradó éjszakáján a pisztolyokkal, késekkel, vasdorongokkal fölfegyverzett legionáriusok behatoltak az erődbe, és a baloldali szárny celláira vetették magukat: ott voltak a politikai foglyok.



Az első húsz cellában azokat őrizték, akiknek az volt a »bűnük«, hogy nem értettek egyet a vasgárdisták »kezdeményezéseivel«. Ott tartották fogva Károly király volt minisztereit, a királyi titkosrendőrség volt főnökét, és a Vasgárda uralomra jutása előtti más állami tisztségviselőket. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a legionáriusok valamennyiüket meggyilkolták: egymás után nyitották ki a cellákat. Több mint hetven foglyot »likvidáltak«…



A huszadik utáni cellákban azonban már a kommunista és antifasiszta rabok ültek. S akkor mutatkoztak meg a Ceausescu és elvtársai propagandamunkájának áldásos következményei. A legionáriusok a katonákkal találták szembe magukat, amikor folytatni akarták gyilkosságaikat. »Hozzájuk ne nyúljatok! – szólaltak meg a katonák, és elállták útjukat. – E foglyok őrzéséért mi felelünk!« Így menekültek meg (…) Jilava kommunista kollektívájának tagjai. A katonák szövetségesek lettek…”

Hátborzongató! Hisz’ a Vasgárda a „rebellió” idején habozás nélkül öntötte le benzinnel, gyújtotta fel a katonákat, ha szembeszálltak velük. Magas királyi tisztségviselők lemészárlói, a hajdani jobboldali miniszterelnök, kiváló történész Iorga megkínzói, gyilkosai miért hőköltek volna vissza Zsilaván néhány fegyőrködő katona állítólagos szembeszegülésétől? S ki hiszi el, hogy némi kommunista agitáció hatására a katonák a volt miniszterekénél jobban őrizték kommunisták, antifasiszták életét? Akik közt véletlenül a vasgárdistákhoz nemrég Doftanán bort cipelő Ceausescu is ott volt?

Valószínűbb, hogy Gheorghiu kapcsolatteremtése a Vasgárdával az RKP-n belüli nacionalista csoport egyeztetési kezdeményezése volt. Akkor érthető a zsilavai történet, s a háború utáni (Gheorghiu-Dej, s még inkább Ceausescu nevéhez fűződő) korszakban sok minden…

Sajnos, nem találtam meg azt a Jeler nevű nyugdíjas vasutast, egykori börtönviselt temesvári kommunistát, aki háromnegyed életét Ceausescu és a Vasgárda kapcsolatai tanulmányozásának, idevágó dokumentumok gyűjtésének szentelte. Archívumáról azonban mintegy első kézből tudok. Ceausescu mindenható „kancelláriájának” két egymást váltó főnöke volt: a Kolozsváron végzett Silviu Curticeanu (tőszomszédja volt szegény Méliusz Józsefnek) és Andrei Vela, aki a temesvári piaristáknál osztálytársam volt. A vasutas Jeler szenvedélyéről tőle értesültem: Bukarestben, a Cringului utcai házában, 1990. január 8-án és 9-én. Részletesen beszámolt a diktátor végnapjairól, a Politikai Végrehajtó Bizottság utolsó, 1989. december 22-i üléséről is; azt is megtudtam tőle, mennyiben és kik hamisították meg az ülés rekonstruált jegyzőkönyvét – de erről máskor. Nem tudom, idetartozik-e: Vela még ezt megelőzően a fürdőszobában, fejére húzott harisnyával, felakasztva találta kamasz fiát – majd később maga is furcsa gépkocsibalesetben halt meg: már 1989 után.

Gheorghiu 1965 márciusában halt meg. Állítólag két utódjelöltje volt. Ceausescu – s a nála sokkal gazdagabb múltú Alexandru Draghiei. (Őt hajdan 9 évre, több mint háromszor akkora szabadságvesztésre ítélték, mint riválisát; ő nem suszterinas volt, hanem vasas – vasutas – ami előkelőbb mozgalmi státust jelentett. Gheorghiu-Dej halálakor egy személyben volt a KB titkára, a párt Állandó Elnökségének tagja, miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter. Alighanem a legtöbb állami és párthatalmat tartotta a kezében. Nyilván „Dej” bizalmasa volt. Talán épp e túl nagy hatalma szólt ellene – és főképpen az, hogy felesége – Czikó Márta – magyar volt. Draghici „vegyes házassága” akadályozni látszott azt a heves nemzeti irányultságot, amely még Gheorghiu életében jelentkezett (főképp azután, hogy ’58-ban, Románia hűségének, a magyar forradalom ellen felajánlott önkéntes beavatkozásának jutalmaképpen Hruscsov egyedül innen vonta vissza a szovjet csapatokat, részben talán a Titóval történt kibékülése eredményeképpen – hisz’ a szovjet csapatok főként a Jugoszláviával határos román Bánságban állomásoztak). A „nemzeti irány” egyik vezéralakja I. Gh. Maurer miniszterelnök volt – sokak szerint a „kínai kártya” kijátszását Moszkva ellen is ő javasolta volt.

Az 1989-es fordulat után, élete utolsó, mintegy másfél esztendejét a már súlyosan beteg, 81 éves Draghici feleségével együtt Magyarországon töltötte „vegyes házasságából” származó, s a magyarságát választott, már a nyolcvanas években idetelepedett leánya egyszobás lakásában. A konyhában aludt egy matracon. Faggattam, miért nem ő lett Gheorghiu utóda. Draghici már nehezen beszélt, érelmeszesedése súlyos volt. Károsodott a félreállítása után ellene elkövetett merényletkor is (az utcán ütötték le, jóval azután, hogy kizárták a Központi Bizottságból, leváltották minden tisztségéből és falura küldték dolgozni). Eléggé összefüggően mesélte el azonban, hogy amikor a vezetőséget Gheorghiu halálakor összehívták a KB székházába, azzal, hogy mindenki várja be a szobájában az értesítést a gyűlés megkezdéséről, sokáig várt, s végül gyanús lett neki, és hívás nélkül is bement a tanácsterembe. Ott ült az összes illetékes, megjelenése kínosan érintette őket, és Maurer meg társai (például Bodnaras) azzal mentegetőztek, hogy – úgymond – mindenütt keresték telefonon, a szobájában is, de nem vette fel a kagylót. S közölték, hogy már meg is született a döntés: Ceausescut bízták meg ideiglenesen az első titkári teendők ellátásával. (Ám soha senki nem tudta meg, hogy ez csupán ideiglenes megbízatás volt.)

Ceausescu megjátszotta a személyi kultuszt elítélő puritánt – még Gheorghiu színésznő lányát is leparancsolta a filmvászonról – „leleplezte, elítélte” elődjét a szocialista törvényesség megsértéséért, kijelentette: többé senki sem tölthet be egyszerre párt- és állami vezető tisztséget. Ez látszólag ismét csupán Gheorghiu és káderpolitikája ellen irányult – valójában azonban főképp a vetélytárs Draghici ellen. Ceausescu rendre ledarálta, félreállította vagy száműzte lehetséges vetélytársait. Gheorghe Apostol már volt – rövid ideig még Gheorghiu életében – a párt első titkára. „Feslett magánéletére” célozva félreállították, hosszú éveken át Dél-Amerikában élt „követségi száműzetésben”, mint Molotov Ulánbátorban. Chivu Stoica, Gheroghiu másik régi vasutas harcostársa, úgymond, „nőügy” miatt „öngyilkos lett”, főbe lőtte magát. (Chivu Stoica köztársasági elnök volt, egy időben Ceausescu „alatt” is. Kopasz feje örökké fázott, még protokollebédnél is sapka volt rajta; hallgatag ember volt, az ország csak annyit vélt tudni róla, hogy az Aro terepjáró gyártását ő szorgalmazta. A művelt, családi háttere révén „tökéletes francia”, jogi doktor Maurer egy ideig Ceausescunak is miniszterelnöke volt. Ott voltam híres, a kolozsvári román Nemzeti Színházban tartott beszédének elhangzásakor, amikor bírálta azt a (Ceausescu fogalmazta) jelszót, hogy az ötéves tervet négy és fél év alatt kell teljesíteni. „Végre már nemcsak a mennyiségre, a minőségre is oda kell figyelni” – mondta. Rövidesen eltűnt a politikai porondról, ő, a királycsináló – de előbb súlyos gépkocsibaleset érte. S hol? A majdnem színmagyar Kovászna megyében, vadászaton. A baleset (?) nem számolt Darkó Zsigmond sepsiszentgyörgyi sebész főorvos szakmai zsenijével. Darkó megmentette Maurer életét, és „cserébe” csak új kórházat kért városának.

Ceausescut egyébként 1965 júliusában első titkár helyett főtitkárnak választják meg, bekerül az Állandó Elnökségbe is. 1967-ben a Nagy Nemzetgyűlés (= Parlament) az Államtanács elnökéül (= köztársasági elnök) is megválasztja. Később azután gyakorlatilag minden „első osztályú” állami tisztség első embere ő lett. Katonai főparancsnok, első számú akadémikus, a Szocialista Egységfront elnöke stb. A hetvenes évek elején Kínában, Mao Ce-tungnál és nagyra törő nejénél tett látogatásuk után az addig láthatatlan Elena Ceausescu is viharosan emelkedett minden létrán.

Ceausescu jó taktikus volt. Ez főként 1968-ban derült ki. Ha kellett, „nyitott”, szovjet- és oroszellenes volt, becsábította látogatásra a hatvanas évek második felében Romániába De Gaulle-t és Nixont, elhitette, hogy dubceki, szabadságelvű szocializmust akar, végszükségben még a kisebbségeknek is képes volt intézmény- és tisztségteremtő engedményeket tenni, közben erős külső és belső titkosszolgálatokat, fegyvergyártást, fegyverkereskedelmet teremtett, s oly teljhatalommal uralkodott, hogy azt legfeljebb a neje fenyegethette.

Említettem: a harmincas évek végén a baloldali elítéltek Doftanán napközben szabadon járkálhattak a folyosókon, műhelyekben. Simó Gyula egy nap Ady Lajos nevű elvtársával beszélgetett, persze, magyarul. Mindketten tekintélyes mozgalmárok voltak már. A húszéves Ceausescu csúnyán leszólta őket, miért karattyolnak ezen az átkozott nyelven, azaz magyarul.

A gyanakvóbb olvasó megcsóválhatja a fejét: vajon Simó nem vetíti vissza a nyolcvanas évek közepéig kialakult véleményét Ceausescuról – a harmincas évek végére? Csakhogy Tóth Imre, a világhírű nyugati „matematika-filozófus”, aki egykor kommunista volt, és végigült néhány román és magyar börtönt, mesélte: 1944. augusztus 23-a után felküldték Bukarestbe. Beszélnie kellett régi elvbarátjával, a fentebb szerepelt Ady Lajossal (aki később román álnéven belügyminiszter-helyettes is volt). Ady egy háromszoba-hallos lakásban lakott a román főváros belvárosában (a Caderea Bastiliei, vagy a Batistei utcában). Mindegyik szobában egy másik politikus házaspár: Adyék, Ceausescuék, Draghiciék… Tóth Imre a hallban ült le beszélgetni Adyval. Hazaérkezett Ceausescu, és azon nyomban legorombította őket: mit karattyolnak ezen az átkozott, érthetetlen nyelven?

 Ceausescut Maurerék azért segítették trónra, mert az elképzelésük szerinti nemzeti érdekek szempontjából megbíztak benne, és mert azt hitték: a bábjuk lesz. Tévedtek: rendre félreállította és meg is alázta őket.

Szerintem azonban Ceausescu igazi története 1968-ban kezdődik: amikor tiltakozott Csehszlovákia lerohanása ellen, „nyitott” Nyugat felé, ügyes taktikai húzásokkal megerősítette belpolitikai hátterét, volt ellenzékieket is maga mellé állított. Nemcsak De Gaulle-t és Nixont csapta be ügyesen, bennünket, romániai magyarokat is. Legalábbis egy részünket. Ezek közé tartoztam magam is. 1968-ban ült le a romániai magyarok néhány tucatnyi ismert emberével: 12 órán át mondtuk a sérelmeinket és igényeinket. Ideges volt, de végül sok mindenben engedett. Így lett Kriterion Kiadó. A Hét, magyar (és német) tévéműsor, magyar művelődési és magyar közoktatási miniszterhelyettes, magyar rektorok és prorektorok, visszaállt a bukaresti Petőfi Ház – stb. És akkor kezdték hinni sokan a nagyvilágban is, hogy Ceausescu valóban demokratikus szocializmust akar. No meg gyöngíti Moszkva teljhatalmát. (A saját egyeduralma javára valóban megtette.) Ceausescu 1968-ban lett világpolitikai jelentőségű személyiség.

Azt hiszem, akik – magyarok – azon a tizenkét órás ülésen ott voltunk és mondtuk keményen a magunkét, jól tettük. Olykor a húrok lazítása is jótétemény. A lazulás rövid ideig tartott, hatása azonban – a megteremtett vagy visszaállított intézmények révén is – hosszabb távú volt. Sosem felejtem el: az ülés után néhányan beültünk egy presszóba. Furcsa hangulatban. Szomorúak is voltunk, mert Ceausescu zárszaván mégiscsak átsütött ingerültsége – de örültünk, hogy megtettük a magunkét, és nem eredménytelenül.

• Beszélő évek – 1967