Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Európa elmaradott régiójában Magyarország mellett Románia „dicsekedhetett” azzal, hogy a sok nehézséggel küzdő, torz polgárosodási folyamata fasiszta tömegmozgalmat érlelt ki. A román fejlődés abban is hasonlított a magyarra, hogy a többi balkáni országtól eltérően nem elmaradott kisparaszti társadalom volt, hanem elmaradott nagybirtokos társadalom. A húszas években Románia élén még tisztán nagybirtokos vezető réteg állott, melynek pártja, a Liberális Párt Tisza Kálmán szabadelvű pártjához hasonlított. Az ország nem tudta feldolgozni a szaporodó modernizációs problémákat. A megnövekedett hivatali apparátus korruptságáról vált hírhedtté. A korrupció a társadalom egyik legfontosabb problémája lett. Felszámolása minden továbblépés előfeltétele volt.

A földreform lehetővé tette, hogy sokkal több parasztfiú kerüljön egyetemre, mint a háború előtt. Ez is újabb feszültségek forrása lett, hiszen ennyi értelmiségi a megnövekedett állami adminisztrációban sem tudott elhelyezkedni.

Termesz a királyi ágyban

A feszültségek gyűjtőpontja a Romániában már a múlt században igen korán megjelent antiszemitizmus volt. Az elmaradott társadalom a „tőkés kizsákmányolás” jellegzetes szereplők: az uzsorás boltost és kocsmárost, a vérszívó malmost és fatelepest, a háziurat, a bankárt nem absztrahálva, hanem antropomorfizálva fogta fel, nem a polgári társadalom, hanem a zsidóság előretörésének jeleként, amitől a zsidók esetleges jogfosztásával és elűzésével meg lehet szabadulni. A korrupciót, a hivatalnokok anyagiasságát is a zsidó befolyás számlájára írták. Ezt sokak számára a Wolff–Lupescu tőkés család politikai befolyása személyesítette meg. Lupescuné ugyanis II. Károly király szeretője volt, és ez a helyzet nem lehetett előnytelen a férjnek jutó udvari megrendelések szempontjából. Mivel Lupescu textilgyárának egyik fő profilja az egyenruhákra való paszományok gyártása volt, az egykorú pletyka szerint a román hadseregben azért cserélték gyakran az egyenruhát, méghozzá minden változáskor sujtásosabbra, hogy Lupescu megrendeléshez jusson. Az antiszemitizmus számára ez a nemzet élén álló politikai vezető réteg elzüllését, a nemzeti-népi sajátosságokból való kivetkőzést, a románság kupec néppé válásának veszélyét jelképezte.

Az antiszemitizmus széles körökben élt a népi előítéletek szintjén. 1945 után a nagy nemzeti klasszikus, Eminescu műveinek kritikai kiadását azért nem tudták elkészíteni, mert azok tele voltak antiszemita kirohanásokkal. A népi előítélet az egyetemeken fejlődött politikai antiszemitizmussá. Elsősorban a jelentős részben bevándorolt zsidók lakta orosz határterület oktatási központjában, a iasi egyetemen. Innen indult útjára a Vasgárda megalapítója, Corneliu Condreanu. Az értelmiségi-diák antiszemita szervezkedés vezére, Cuza professzor szárnyai alatt nőtt fel, de a húszas évek végére saját mozgalmával túlnőtt a mesteren. A Vasgárda az addig középosztályi szinten szerveződött politikai antiszemitizmust kivitte az utcára. Ideológiája visszafordult a múlt század eleji nemzeti ébredés antikizáló-romanizáló polgári szándékú nacionalizmusától az ortodox vallási hagyományhoz. Ezzel a kimaradt egyetemisták által vezetett mozgalom hamarosan erős támaszt talált az ortodox papságban, és mozgalmi infrastruktúraként használhatta a parókiák hálózatát.

Mihály Arkangyal Légiója

– mert ez volt a szervezet hivatalos neve – akkor lépett igazán a színre, amikor 1933 decemberében aktivistái meggyilkolták Duca miniszterelnököt, a régi liberális vezető gárda utolsó formátumos politikusát. A Légió illegálisan, de lényegében leplezetlenül felfegyverzett szervezet volt. A korrupció lehetővé tette a felfegyverkezést. A mozgalom helyzete ebben lényegesen különbözött a magyar nyilasokétól, akiknek fegyverhez jutását Keresztes-Fischer belügyi apparátusa következetesen és eredményesen megakadályozta.

Az 1937. decemberi választás közel hozza a fasiszta pártot a hatalomra jutáshoz. A kormánypárt vereséget szenved, a Vasgárda előretör. A király szélkifogó manőverekkel kísérletezik. A középosztályi-úri antiszemitizmus másik vezéralakja, a rangos, erdélyi származású költő, Octavian Goga, Ady valahai barátja alakít kormányt. Ettől azonban a radikális, utcai antiszemitizmus csak vérszemet kap, pozíciói erősödnek. A király ezután mással próbálkozik. Maga az ortodox pátriárka, Miron Christea alakít, „nemzeti egységkormányt” 1938. február 10-én, de a kísérlet sikertelen marad. Az uralkodó február 24-én végrehajtja a „királypuccsot”, kezébe veszi a végrehajtó hatalmat, és létrehozza a „királydiktatúrát”. Az alkotmányt hatályon kívül helyezik, betiltják a pártokat, rendkívüli állapotot hirdetnek ki. Mindennek egy nem éppen kifogástalan módon lezajlott népszavazás ad legitimitást. A Vasgárdát megkísérlik erőszakkal felszámolni. Aktivistáinak és tagjainak jelentős része börtönbe kerül. Sok vezetőjüket statáriális ítélettel kivégzik. A szintén börtönbe került vezért, Condreanut 1938. november 30-án jól ismert módszer szerint „szökés közben” agyonlövik.

De már késő. A mártírság, amely amúgy is fontos mítoszeleme a Légió ideológiájának, csak növeli a mozgalom nimbuszát. Az illegalitásban olyan területekre is kiterjesztik befolyásukat, ahová eddig nem jutottak el.

Elárvult fasiszták

A következő politikai válság 1941 nyarán a második bécsi döntéshez kapcsolódik, amely közvetlen következménye volt annak, hogy a Szovjetunió erőszakkal visszaszerezte Besszarábiát, és elsodorta a királydiktatúrát. Az ország katonai vezetője, Ion Antonescu marsall, korábbi vezérkari főnök, arra kényszeríti II. Károlyt, hogy a trónt adja át kiskorú fiának, Mihálynak, és hagyja el az országot. Antonescu nem mer az adott helyzetben a Vasgárda ellenére kormányozni, sőt nélküle sem. A marsall hívei és a Vasgárda közös kormányt alakítanak. Létrejön a Légionárius Állam. Antonescu azt is várja ettől a politikai „mezaliansztól”, hogy erősítse a német kapcsolatot. A németekre számít a Légió új vezetője, Horia Sima is, amikor nem elégszik meg a hatalom felével, hanem megkísérli megszerezni az egészet. 1940. november 27-én a fasiszta szervezet megkísérli puccsszerűen, rajtaütéssel megragadni a hatalmat. 64 kiszemelt politikai ellenfelüket ölik meg, közöttük a nevezetes politikus-történettudóst, Iorga professzort. A hadsereg és a hivatalos, megszervezett fegyveres erők azonban érintetlenek, és megingás nélkül Antonescu mellett állnak. A Vasgárda abban is különbözik a magyar szélsőjobboldaltól, hogy azzal ellentétben sosem tudta kiterjeszteni befolyását a fegyveres erők tisztikarára. Enélkül pedig nem lehet sikeres puccsot végrehajtani.

Csak az országban jelen lévő német katonai erő segíthetne. A német kormány azonban azonnal biztosítja Antonescut, hogy őt tekinti szövetségesének. A Vasgárdához semmiféle érdek nem fűzi. A hatalmas fasiszta tömegmozgalom erőszakos és véres felszámolása hetek alatt végbemegy. Német részről a fasiszta szolidaritás mindössze annyiban mutatkozik meg, hogy Horia Sima és még néhány vezető menedékjogot kap német területen és egy rádióadót Bécsben, amellyel propagandaadásokat sugározhat az Antonescu-rendszer ellen. Ez a német politika számára afféle „második vas” a tűzben, amellyel szükség esetén presszionálhatja a román szövetségest.

A Vasgárda gyakorlatilag letűnik a történelem színpadáról. A két említett ok: a fegyveres erőkre való befolyás és a „fasiszta internacionalizmus” hiánya mellett még egy fontos oka van annak, hogy tömegei elfordultak tőle. Ezek a tömegek nem a veszteshez csatlakoztak. A közeli rendszerváltás reménye emelte föl a mozgalmat. A vasgárdista tömegeket nem vonzotta a tartós illegalitásra való berendezkedés. A fasiszta mozgalmak világa a végletes aktivizmus, ezért is hat mindig erősen az ifjúságra, nem a szervezési aprómunka, mint a szocialista mozgalmak esetében.

• Sorozat