Galovicz János

Nyomtatóbarát változat

Deák Péter a napjainkban ismét megélénkült biztonságpolitikai vita egyik sarkalatos kérdését elemzi. Mi legyen a védelmi koncepció jelszava: megállítani vagy odacsapni?

Hol legyenek a gyors reagálású erők?

A szerző, elemezve a környezetünkben kialakult – tartósnak ígérkező – katonapolitikai helyzetet és annak mélyebben fekvő mozgatórugóit, az alábbi következtetést vonja le: „Lehetséges-e ilyen helyzetben katonai természetű konfliktus, illetve kifejlődhet-e háborús veszély? A válasz az elsőre: igen, a másodikra: nem, de elképzelhető.”

Az első kérdésre adott válasszal teljes mértékben egyetértek. Ez azt jelenti, hogy a haderőnek a háborús küszöb alatti katonai cselekményekkel kell szembenéznie. Ez határozza meg alapvető rendeltetését, haderőnemi és szervezeti struktúráját, harci technikáját, alkalmazásának elveit és módjait.

A második kérdésre adott válasz halvány sugallata, hogy a háborús veszély kialakulása kategorikusan nem zárható ki, s a veszélytől a tényleges háború már csak egy karnyújtásnyira van. E sugallat alapján a következő kérdések vethetők fel: a háborús veszély igényel-e – és ha igen, milyen – katonai reagálást: kell-e, tudunk-e olyan védelmet, haderőt létrehozni, mely egy esetleges államok közötti nyílt katonai összeütközésben a siker legkisebb reményével is funkcionálni képes; avagy a katonai veszély elhárítását a politikára kell bízni!

Megítélésem szerint ilyen haderő felállítása és fenntartása messze meghaladja hazánk – mindenekelőtt anyagi-pénzügyi – lehetőségeit.

De földrajzi környezetünk államai sincsenek olyan helyzetben – ismereteim szerint ilyen szándékuk sincs –, hogy nyílt katonai összeütközést vállaljanak vagy éppenséggel kezdeményezzenek, annak minden következményével együtt. Tehát a második kérdésre adott válasz a katonai reagálás tekintetében – véleményem szerint – a kategorikus „nem”, azaz „a teljességgel elképzelhetetlen” kell legyen.

Deák Péter a várható katonai konfliktusok jellegéből kiindulva két védelmi koncepciót vizsgál. Az egyik koncepció szerint a védelem és ennek megfelelően a haderő fő eleme a légierő és a légvédelem, valamint a szárazföldi csapatoknak az ország központi térségében elhelyezett jól felszerelt gyors reagálásra képes része. A másik koncepció nagyobb szerepet szánna a határvédelemnek, a Határőrség felállítandó akciószázadainak. Az alábbiakban az első modellel, illetve a légierőre-légvédelemre vonatkozó részével foglalkozunk.

Elemzése során Deák Péter arra a következtetésre jut, hogy az első – és a honvédelmi alapelvek szerint a „hivataloshoz” közel álló – védelmi modell „mégsem felel meg teljesen a legfontosabb katonapolitikai követelményeknek”. Deák Péternek a cikkében felsorolt kétségei, ellenvetései megítélésem szerint jogosak. Magam néhány további problémára hívnám fel a figyelmet az elfogadásra váró védelmi koncepcióval kapcsolatban. A haderő legütőképesebb részének koncentrált elhelyezése – kellő légvédelem esetén is – ki lenne téve a légierő összpontosított csapásainak; a kívánt térségbe történő gyors manővert (mely lehet 200 km is + folyón történő átkelés) több „esemény” késleltetheti; számolni kell kisebb-nagyobb veszteségekkel, melyek jelentősen csökkenthetik az erők harcértékét; a központi diszlokáció nehezen egyeztethető össze a területi behívás és szolgálatellátás rendszerével (amíg ezen erők állománya sorozott állományból áll); az elmúlt években elég sok átszervezést és áthelyezést „elszenvedett” hivatásos állományt ki szabad-e, ki lehet-e tenni a közeljövőben egy ismételt nagyarányú helyőrség-változtatásnak?

Megfontolandónak tartanám a gyors reagálóképesség elvének feladása nélkül a gyors reagálású erők decentralizált elhelyezését, sokoldalú elemzéssel meghatározott – a határokhoz valamivel közelebbi – térségekbe, helyőrségekbe, figyelembe véve e döntésnél a jelenlegi diszlokáció kedvező lehetőségeit is. A decentralizált diszlokáció nemcsak a gyors reagálás lehetőségeit és biztonságát növelné, hanem az itt elhelyezett „minőségi erő” kellő hátterét és bázisát képezhetné a térség más jellegű katonai szervezeteinek (területvédelmi csapatok, honvédelmi egységek, határőr-akciószázadok) is. A decentralizált diszlokáció ugyanakkor nem zárná ki – kellő szervezéssel és irányítással – az összes gyors reagálású erő akár lépcsőzetes, akár egyidejű manővereztetését a kívánt irányba, illetve térségbe.

Biztonságos-e a magyar légtér?

A szerző a haderő gyors reagálású struktúráját alapvetőnek tekintve a légierőt és a légvédelmet illetően kijelenti, hogy ezen erő „készenléti rendszere, viszonylag magas technikája, a vezetés automatizált volta és a felderítés folyamatossága következtében – mindig gyors reagálású”. (Egyébként e haderőnemmel nem is foglalkozik többet.) Nem vitatom e megállapítás objektív igazságát, a kérdés részletesebb vizsgálata azonban kissé árnyaltabb képet mutat.

Ha a gyors reagálás képességét általában, illetve a szárazföldi csapatokhoz viszonyítjuk, akkor a különbség kézenfekvő, és a megállapítás igaz. De ha a kérdést a támadó légierő és a légvédelem, a kis mélységű berepülések és az elfogó vadászrepülők, valamint a korszerű légi-légvédelmi eszközrendszer és a magyar légvédelem színvonalának viszonylatában vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a gyors reagálás némi deficitet mutat.

A várható katonai konfliktusok kívánta gyors reagálás meglévő lehetőségek maximális kihasználása érdekében közvetlen szervezési intézkedéseket igényel. Ezek közül a két legjelentősebb: nagyobb mennyiségű felderítő eszköz aktivizálása, a megsemmisítő erők – vadászrepülők, légvédelmi rakéták – alegységei jelentős részének magasfokú készenlétbe helyezése; szükség lehet továbbá kedvezőbb harcrendi pozíciót biztosító manőverek végrehajtására is.

Feltehető az a kérdés is, hogy a légvédelmi rendszer reagálóképessége, a repülőtereknek a határtól való távolsága (keleti irányban 10-15 repülési perc) a helyhez kötött légvédelmi rakétarendszer hatósugara – főként kis magasságon – lehetővé teszi-e egyáltalán a kis mélységű, de a határ menti városainkat elérő, rájuk csapást mérő repülők elleni hatékony ellentevékenységet. Durván fogalmazva, érdemes-e óriási anyagi-pénzügyi eszközöket áldozni elfogó vadászrepülőparkunk korszerűsítésére, az elkopott repülőgépek pótlására? Vagy pedig a légvédelem más eszközrendszerét kell-e inkább bővíteni (pl. helyi, ill. közeli és kis hatótávolságú manőverező légvédelmi rakétaeszközöket) és a (veszélyeztetett) határ menti térségeket, illetve az ott lévő csapatokat ezekkel felszerelni?

A feltett kérdésre a válasz rendkívül bonyolult és összetett; a részletes kifejtéshez a jelen hozzászólás aligha elégséges. Ezért csak néhány – véleményem szerint – sarkalatos tényezőt érintenék röviden.

Milyen légierőt létesítsünk?

Európa államainak döntő többsége – beleértve a környező országokat – valamennyi klasszikus haderőnemmel rendelkezik, ezen belül légierővel is. A gyors reagálóképesség, valamint a paritás és az egyenértékűség elve alapján légierőre szükség van. Magyar légierő azonban jelenleg nincs: a repülőgépek a légvédelmi haderőnemhez, a harci és egyéb helikopterek általában a szárazföldi haderőnemhez tartoznak.

A kérdés az, hogy ha légierőt létesítünk, a légvédelem elfogó vadászrepülőit részesítsük-e előnyben, vagy pedig a légierő lényegét kifejező csapásmérő (földi objektumok elleni), a földi erők harcát közvetlenül támogató vadászbombázó-, csatarepülő- és harcihelikopter-technikát, illetve -erőt fejlesszük-e – természetesen akkor, ha meglesz a pénzügyi feltétele.

A „szűkös lehetőségeket” ismerve a realitás azt diktálja, hogy: a meglévő összes repülő (helikopter) erőt egységes szervezetbe és vezetés alá helyezzük, és feladatorientáltan, rugalmasan alkalmazzuk; korszerűsítsük a felderítés és az információs rendszer technikai (automatizált) elemeit, és ezáltal növeljük a felderítés mélységét és a vezetési rendszer operativitását; szerezzünk be – viszonylag olcsó! – nagyobb mennyiségű korszerű kézi-, közeli- és kis hatótávolságú, jó manőverezőképességű légvédelmi rakétaegységet; a közeljövőben „elévülő”, ezért kivonásra kerülő repülőtechnikát pedig – a jelenlegi létszámkeret fenntartásával – „többrendeltetésű” repülőgépekkel cseréljük le.

Ahhoz, hogy bármelyik védelmi koncepció megvalósuljon, mindenekelőtt arra van szükség, hogy több mint két évvel a társadalmi-politikai változások után rendelkezzünk elfogadott biztonságpolitikai stratégiával és honvédelmi doktrínával. Miután igazán nemzeti ügyről van szó, ehhez a társadalmi és a politikai erők konszenzusa elengedhetetlen. A mielőbbi döntést két „nyomós ok” is sürgeti. Az egyik: szomszédaink már 1-2 éve rendelkeznek „hivatalos” doktrínával. A másik: a honvédség további fejlesztése, de erkölcsi és katonai erejének, jelenlegi harcképességének a megőrzése is, enélkül mihamar kétségessé válna. A honvédelmi és a szolgálati törvények elfogadása nem képzelhető el a dokumentumok nélkül.

• Vita