Európa elmaradott régiójában Magyarország mellett Románia „dicsekedhetett” azzal, hogy a sok nehézséggel küzdő, torz polgárosodási folyamata fasiszta tömegmozgalmat érlelt ki. A román fejlődés abban is hasonlított a magyarra, hogy a többi balkáni országtól eltérően nem elmaradott kisparaszti társadalom volt, hanem elmaradott nagybirtokos társadalom. A húszas években Románia élén még tisztán nagybirtokos vezető réteg állott, melynek pártja, a Liberális Párt Tisza Kálmán szabadelvű pártjához hasonlított. Az ország nem tudta feldolgozni a szaporodó modernizációs problémákat.

Dollfuss kísérletét a katolikus színezetű, hivatásrendekre támaszkodó parancsuralmi rendszer megteremtésére általában a „konkurens fasizmusok” rendjébe szokták sorolni a fasizmusszakértők, azon próbálkozások közé, melyek során a régi, konzervatív politikai elit a fasizmus módszereinek átvételével próbálja megakadályozni a teljes őrségváltást, pozíciói elvesztését.

A két világháború közötti Lengyelország történelmének meghatározó alakja volt Józef Pilsudski marsall, a lengyel szocialista mozgalom veteránja, az I.

Louis-Napoléon Bonaparte mindent a vezetéknevének és a képviselőház baklövéseinek köszönhetett.

A „nagy” Napóleon öccsének, Louis Bonaparténak és fogadott leányának, Hortense de Beauharnais-nak volt a fia. Svájci száműzetésben töltött gyermekkorától abban a hitben nőtt fel, hogy ő a császári trón várományosa. Egészen negyvenéves koráig, 1848-ig úgy tűnt: mindent elkövet annak érdekében, hogy nevetségessé váljék a franciák szemében.

A pártállami cenzúra idején egy ókori tárgyú történelmi regényből ki kellett hagyni Nagy Heródes beszédét, amelyet ráadásul a szerző szó szerint vett át Josephus Flaviusból. „Átállások vannak benne” – mondta titokzatosan a főcenzor. Különösen gyanúsak voltak a cári Oroszországról szóló művek: Rettegett Iván, Borisz Godunov és az ál-cárevics, az őrült Pál cár meggyilkolása – csupa olyan történet volt, amely veszedelmes áthallásokra adott alkalmat.

Az 1880-as évek francia belpolitikáját a válságok sorozata jellemezte: gazdasági nehézségek, külpolitikai problémák, az elfojtott revansvágy kínzó görcsei meg-megújuló krízisekbe döntötték a harmadik köztársaságot. Az 1870-ben kikiáltott s 1877-ben megszilárdított államforma hívei korántsem lehettek biztosak afelől, hogy e harmadik köztársasági próbálkozás jóval hosszabb lesz a megelőzőeknél.