Bibó István a magyar politikai másként gondolkodás egyetlen élő hagyománya. Nem halála emelte a tradíció igen magas rangjára életművének központi részét; már életében, az utolsó tíz esztendőben hagyománnyá vált 1945–48 között írt tanulmányainak gyűjteménye, amikor egy új utat kereső értelmiségi generáció benne találta meg szellemi előfutárát. A hetvenes években valóságos Bibó-reneszánsz bontakozott ki: írásait sokszorosítva, vitaanyagként, szamizdatként terjesztették, s oda is eljutottak, ahová a másként gondolkodás egyéb szellemi megnyilvánulásai ritkán találnak utat. Az Emlékkönyv a reneszánsz tudatos és szándékos betetőzése. A hetvenedik születésnapját ünneplő Bibó elé akart felvonulni a tábor, amely szellemi örökségként vállalta munkásságát; az elkészült gyűjteménnyel már csak emlékének tiszteleghettek.
Az Emlékkönyv legfőbb jelentősége valószínűleg abban van, hogy vele haladta meg egy értelmiségi generáció a sajátos hagyományidegenséget, amit egyazon mértékben alapozott meg a késői hatvanas évek újbaloldali gondolatvilágának tradíciótlansága, az 1956 következményeképp bevallott össztársadalmi emlékezetvesztés és a deheroizáló, bálványdöntő szkepszis, melynek számára a hagyomány a heroizálás oldalára sorolódott, és az irracionális, romantikus jelenségek gyanújába került. A történeti látás nem volt erős oldala a másként gondolkodók legfiatalabb nemzedékének. Nem a történeti ismeretekről és historikus tudományos módszerekről beszélek, hanem saját munkásságuk történeti folyamatosságba illesztéséről, saját munkásságuk történeti dimenziójának felméréséről és számontartásáról. Ez utóbbi a hagyomány egyik értelme; másik értelme pedig olyan tettek véghezvitele, amelyek a jövőben maguk válhatnak hagyománnyá.
Bibónak mint hagyománynak a jelentősége nem merült ki abban, hogy megteremtette az aktuális másként gondolkodó magatartás történeti folytonosságát; Bibó átfogó hagyománnyá vált: a másként gondolkodás minden hazai árnyalata vállalja és magáénak vallja. Ezt a szélességet dokumentálja az Emlékkönyv hetvenhat szerző felvonultatásával.
Hetvenegynéhány tanulmány elemzésére ez a méltatás nem vállalkozhat. Még inkább óvakodik attól, hogy egyes tanulmányokat említsen, másokat mellőzzön. Nem recenzió kíván lenni, hanem a kéziratos könyv jelentőségéről kíván mondani valamit. Mielőtt a méltatásban továbbmennék, meg kell magyaráznom az eddig használt „másként gondolkodás” kifejezést. A kötet sok szerzője sokféle felfogást tár az olvasó elé; egymáshoz képest is sok mindenben másként gondolkodnak tehát. Mi az, ami mégis összefogja őket, amiben ugyanúgy gondolkodnak másként? Úgy hiszem: abban, hogy nem vállalják a sztálinizmussal való kontinuitást, s hogy olyan magyar jövő mellett kötelezik el magukat, amelynek hagyományai között ez a történeti képződmény nem kaphat helyet. Ez nem jelenti, hogy szerzőink kétségbe vonnák: voltak a sztálinizmusnak teljesítményei – főleg gazdaságiak –, amelyek megérdemlik a nem egészen tiszta csengésű „eredmény” minősítést; de azt igen, hogy úgy ítélik: még ezek is abból a lényegből fakadtak, amellyel nem azonosulnak. Egy szóval kifejezve ez a lényeg az antidemokratizmus, a minden kimagyarázó, körülíró jelző nélkül kimondott diktatúra. Ezzel azt is kimondtuk, hogy ez a sok árnyalatban másként gondolkodó szerzőgárda egyként távol áll az antidemokratikus jobboldali gondolatkörtől. Egybefűzi őket az eltökéltség, hogy minden jövőbeli új társadalmi állapotot, új társadalmi formációt kizárólag demokratikus úton kívánnak elérni. A parancsuralom hátborzongató effektivitásából származó eredmények csábereje: éppen ez nem vonzza (már) egyiküket sem.
A tanulmányok jelentős része érthető okokból azzal a kérdéssel foglalkozik tehát, hogy általában milyen lehetőségei vannak a demokráciának a mai világban, és hogy milyen előzményei, hagyományai és aktuális lehetőségei vannak a magyar demokráciának. Az írások jelentős része – érthetően – magával Bibóval foglalkozik. Vannak személyes emlékezések, amelyek az embert idézik, nem csupán a politikai gondolkodót, hanem a munkahelyi rendezvényen szívesen táncoló kollégát is; van olyan írás, amely a fiatal generáció Bibó-élményét, a Bibó-reneszánszot elemzi; helyt kapnak problémák, amelyek a hetvenes évek magyar közgondolkodásának homlokterében álltak, mint például a határon túli magyarság problémái, és szó esik olyan kérdéskörökről, amelyeket a hivatalos nyilvánosságban hallgatás vesz körül. Az utóbbiak közül két tárgykört tartok fontosnak kiemelni.
Az Emlékkönyv lapjain esik szó először 1956-ról olyan szerzők megvilágításában, akik akkor a forradalom oldalán foglaltak állást. Ebben a kérdésben már pusztán a hallgatás megtörése is fontos tett. A negyedszázad előtt lezajlott esemény – bármi legyen is róla az ítélet – kétségkívül máig meghatároz mindent, ami azóta itt történik. Amennyiben hazánk valóban a „legvidámabb barakk ama bizonyos lágerben”, annak elválaszthatatlanul köze van az 1956-ban történtekhez.
A másik, amiről még ennyi szó sem szokott esni a hivatalos fórumokon: a magyarországi zsidóság problémája. A mai magyar társadalom – a legrosszabb beidegzéseit követve – görcsösen szemet huny azelőtt, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem az átkos múlt kísértése csupán, hanem társadalmi életünk egyik legsúlyosabb betegsége – még mindig, és nem csupán átvészelve és „áttelelve”, hanem új változatokkal, új formákkal és tartalmakkal is „gazdagodva”. A magyar zsidóság másik problémáját sem igen feszegetik: a hazai zsidó származású lakosság identitásproblémáit, az asszimiláció vagy sajátos zsidó azonosságtudat keresése (és az integráció) kérdéskörét. Az Emlékkönyv az említett két tárgykörben teljesíti legmegfoghatóbban a szamizdatirodalom hivatását: olyan kérdéseket tart napirenden, amelyek kiszorulnak a hivatalos nyilvánosságból.
A Bibó-emlékkönyv szamizdatkiadvány. Nem annak készült, szerkesztői benyújtották kiadásra a Gondolat Kiadónak, ahol viszonylag rövid idő alatt elutasították. A könyv ily módon gépelt példányokban kerülhetett – még csak igen kis számban – az olvasók kezébe. Szamizdat tehát, de szerzői nagyobbik része nemcsak megjelenik a hivatalos nyilvánosság publikálói sorában is, hanem élvezi a legnagyobb mértékű hivatalos elismerést is, s a magyar szellemi élet mindenki által elismert tényezője. Nehéz kétségbe vonni, hogy a gyűjtemény az olyan közös vállalkozások közé tartozik, amelyek tartalomjegyzékén „mindenki ott van, aki számít valamit”. Bibó teoretikusa volt a népi írók mozgalmának, református vallásos gondolkodóként is kitűnt, reprezentatív alakja a hazai jogbölcseletnek és a közigazgatás-tudománynak, számottevő publicistája a koalíciós időkbeli Parasztpártnak, az 1956-os kormány államminisztere, az ’56-os ügy egyetlen formátumos korabeli teoretikusa. Mindezek a fontos áramlatok: népiek, ötvenhatosok, parasztpártiak, a református hitélet jelen van az Emlékkönyvben a már eddig is aktív másként gondolkodók mellett – és még olyan színárnyalatok is, amelyek Bibó személyéhez és életművéhez a fenti módon nem kapcsolódnak (elsősorban a határainkon túl élő magyar értelmiségre gondolok).
Seregszemle tehát a Bibó-emlékkönyv, és híd a magyar politikai másként gondolkodás közelebbi múltjából jövője felé.