Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Donáth Ferenc emlékének

Hát reálisan köll gondolkodni!

1920-ban születtem Csurgón, Somogyban. Egyetlen gyerek voltam; szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak – olyan huszonöt hektár földjük lehetett, parasztok voltak. Én mezőgazdásznak készültem: a négy gimnázium után mezőgazdasági szakiskolát végeztem – de nem akartam bevonulni katonának, és hát jelentkeztem a vasútra. Pályamester szerettem volna lenni, de közbejött a háború. Nem mentettek föl, mégis sikerült egy évvel később bevonulnom, mint a korosztályom, mert a vasúton voltam. Aztán: két és fél év tényleges szolgálat a hátországban, három és fél év hadifogság a Szovjetunióban. Mikor hazajöttem, az volt a legelső dolgom, hogy a földemet ingyen és térítésmentesen fölajánlottam az államnak. Mert én az orosz életbe’ azt láttam: ha ott vannak az oroszok, a kolhoz elkerülhetetlen – márpedig én kolhozparaszt nem akartam lenni.

Hogy kerültél fogságba?

A háború befejezése engem Ausztriában ért, a kitelepítéssel. A hadosztályom Graz környékén átállt a partizánokhoz, és elláttak bennünket, mint az új magyar hadsereg katonáit karszalaggal. Aztán mondták nekünk, hogy: na, vége a háborúnak, mögyünk haza. Mikor átérünk a magyar határra, mondják, hogy járnak erre orosz meg bulgár csapatok – nehogy véletlen összecsapás legyen: rakjuk a fegyvereket teherautóra, majd viszik előttünk. Körmenden aztán, aki akar, katona marad, aki akar, leszerel. Elvitték a fegyvereket, és Körmend után, Jánosházán betettek egy lágerba bennünket. Onnat pár nap után – mondván, hogy Nagykanizsára visznek – Budapesten át Romániába, onnat pedig Oroszországba vittek. A mi szerelvényünk végül Brjanszk környékére, három-négy lágerba került. Brjanszk az Fehér-Oroszországban terül el, Kijev és Moszkva között; óriási, fél magyarországnyi erdőség a brjanszki nagy erdő. Ott aztán mindent csináltunk: favágás, üveggyárban dolgozás, romtakarítás, vagonrakás – ilyen fizikai munkát a hiányzó orosz férfiak helyett. A város közepin voltak a lágerek, régi, lebombázott üzemeknek az ideiglenesen helyreállított épületében. Az egyiket például úgy hívták, hogy „páncélláger”; ott a háború alatt, míg Brjanszk környékét meg nem szállták, a németek páncélosokat gyártottak. Hatalmas, három-négy emeletes csarnokok voltak, nyolc-tíz emeletes priccsek. Ugye, egy-egy szobába’ ezer-kétezer ember lakott.

Mit gondoltatok, mikor kerültök haza?

Amikor megérkeztünk, azt mondták az oroszok: „szkoro domoj”, tehát, hogy hamarosan hazakerültök. Aztán, ugye, mindenféle jó híreket álmodott ott mindenki, minden alap nélkül, hogy hát majd a köztársaság kikiáltásakor, vagy, na majd a békeszerződés aláírása után... Később, már negyvenhét őszén, negyvennyolc tavaszán láttunk hazafele menő magyar hadifogoly-szerelvényeket, de ránk csak negyvennyolc őszén került sor.

Arról mit tudtatok, hogy közben mi történt Magyarországon?

Nézd, a Pravda vagy az Izvesztyija mindenhol ki volt függesztve, s a legelső orosz tudásunkkal mi mindig azt böngésztük, hol van Budapest. Aztán valamikor negyvenhétbe’ értesíthettük a családot egy kiadott levelezőlapon, hogy „Élek, jól vagyok”; mást nem lehetett ráírni. Később már levelek is érkeztek a címünkre; persze, azokban a levelekben ártatlan dolgok voltak, úgyhogy a politikai fejleményekrül semmit nem tudtunk. Negyvennyolcba’ kaptunk egy rádiót, a láger úgynevezett antifasiszta csoportja – az egy ilyen kultúrszoba volt, egy fölmentett vezető alatt –, és ott este tizenegy fele bejött Budapest. Persze, a mi fő problémánk az volt, hogy a hírek után be szokták mondani, hogy na, most hazaérkezett két hadifogoly-szerelvény Máramaros-szigetre. Ugye, nekünk ez volt a fő hír – hogy ki a miniszterelnök, az huszadrendű kérdés volt a számunkra. Én egyébként a Rajknak az öccsivel voltam egy lágerba’, a Sándorral. Ő nem a nyilas, hanem aki később katonatiszt lett, és a bátyjával együtt letartóztatták. Kapott ő egy szép lapot a bátyjátul, sose felejtem el: „Légy boldog öcsém, hogy helyben ismerheted meg a Szovjetuniót!”

Mikor jöttél haza?

Negyvennyolc októberébe’. Időközben édesapám möghalt; édesanyám még most is ott él Csurgón, nyolcvanöt éves. A házban cselédet találtam, és kuláknak voltam minősítve. Csak úgy tudtam a cselédet elküldeni, hogy a földdel együtt fölajánlottam az államnak. Szóval, nekem ez volt a legelső dolgom, mert se kulák, se kolhozparaszt nem akartam lenni.

Nézd, mi a lágerba’ magyar nyelven is kaptunk valami újságot, amit ott készítettek valahol Moszkvában, és abba’ le volt írva, hogy milyen fejlett a szovjet mezőgazdaság. Ugye, én valamit értettem hozzá, aranykalászosgazda-szakiskolát végeztem – ezek meg olyan primitív módon akarták bemutatni a fejlett mezőgazdaságot, amit nálunk otthon a legutolsó paraszt is sokkal modernebbül csinált, hogy... Hát én magam is arattam sarlóval a Szovjetunióba’! Meg a gépállomáson nyolc-kilenc traktor állt az udvaron, abbul jó, ha egy működött! Lóval nyomtattak, tapostatták ki a gabonát negyvennyolcba’, szóval... Meg én ott olvastam Sztálin A leninizmus kérdései című ékes könyvét, amelyben van egy levél; egy ukrán parasztasszony írja Sztálin elvtársnak (hát negyven éve már ennek, hogy olvastam, de otthon fölütheted; biztos, hogy ez az értelme): „Kedves Sztálin elvtárs, ments meg az éhhaláltól! Amikor idejöttek az agitátorok, és hát biztattak, hogy lépjek be a kolhozba, fölhúztam a szoknyámat és a meztelen fenekemre ütöttem, hogy: Ez lesz a tietek, nem a fődem! Bocsásd meg, drága Sztálin elvtárs, ezt a bolondságot, mert rájöttem, hogy milyen bolond voltam: most nincs egy szem gabonám, nincs kenyerem. Ments meg az éhhaláltól, engedj belépni a kolhozba!”

Mi fölajánlottuk az egyház földjét is az államnak – de az egész falu nekem támadt, én lettem a kommunista, meg ez, meg az, mert hogy „Amit az apáink szereztek!” Pedig hát reálisan köll gondolkodni: „Hát ki műveli meg azt a földet? Mert jó, elmegyünk kapálni, a mi földünket. És ha nem lesz megkapálva a papnak a kukoricája, akkor majd elviszik – és akkor te mész helyette?” Meg hiába magyaráztam szegény nagybátyáimnak is – mondták: „Vögyék el!” De hát attól az ukrán asszonytól se vették el, hanem még ő könyörgött! Ugye, aztán mind a két nagybátyám Recskre került mint kulák. Én viszont így, hogy fölajánlottam a földemet, mögmenekültem a kitelepítéstül. Kaposvárra kerültem, ott voltam vasutas; az osztálymérnökségen dolgoztam – ez a pályafenntartásnak egy részlege – mint tisztviselő, egészen ’56-ig.

Csurgón az, új rendszer kiépítésének mik voltak az első jelei?

A nyomás először a kulákokkal kezdődött, ugye, a különböző büntetések, adóztatások, a beszolgáltatás satöbbi.[SZJ] Meg ott építették ki a híres „Láncoskutya elleni erődvonalat”;[SZJ] negyvenkilenc–ötvenbe’, mikor lakásínség volt, legalább egy háromszázezer lelkes városnak megfelelő betont raktak be a földbe – gyönyörű deszkákat, cementet, vonatszám hozták az építőanyagot. Meg már maga a tény, hogy a község mint határsáv tele volt katonával, ávóssal, elég megfélemlítő volt. A fele falut, vagy százhúsz főt kitelepítettek az Alföldre. De hogy valamit a mezőgazdaságrul is mondjak: ma már Csurgóval egybeépült község Alsok. Ez a két háború között az ország legfejlettebb szarvasmarha-tenyésztő községe volt; ugye, ezer fejőstehén, borjú, bika évente az ezer lélektül. 1948-ban a Budapesti Mezőgazdasági Kiállítás szarvasmarha-állományának több mint harmadát ez a község szállította. Na most, 1951-re ezeket a tenyészállatokat mind levágták – mert az emberek zöme kulák-félkulák, középparaszt volt! A svájci import szimentáli teheneket húsbeszolgáltatásba köllött a parasztoknak leadni. Totál tönkretötték! A parasztok mind elmenekültek Sztálinvárosba segédmunkásnak, meg Komlóra bányásznak.

Az ’53-as változásból éreztetek valamit?

Hogyne! Az az igazság: az emberek szívébe az ’53-as Nagy Imre került; a ’45-ös Nagy Imrének nálunk nem volt sok böcsülete.[SZJ] Mert nézd, ezek ősi jobbágyfalvak voltak; ezeknek a lakói a földosztással végeredményben nem részesültek egy komoly juttatásban, mert a régi jobbágyfalunak annak mögvolt a határa. Meg általába a magyar paraszt számára a földosztás az az, hogy az évszázados jussát veszi vissza; ott nincs érdeme senkinek: se az oroszok, se a kisgazdapárt, se Nagy Imre nem számít.

Na most, 1953-ban a képviselőválasztásra készült az ország.[SZJ] Nagy Imre tartott beszédet a kaposvári Kossuth téren. Én is kimentem – ugye, Kaposvárott dolgoztam –, és elkezdi Nagy Imre a programbeszédit: „Ha a Föld Isten kalapja, úgy hazánk a bokréta rajta.”[SZJ] Na, mondom, választás van, korteskedés. Aztán folytatja Nagy Imre: „Ki fogjuk söpörni az apparátusból mindazokat, akik a törvényt megsértették!” Rázom a fejemet: jól hallok? Aztán meg: „Mi olyan társadalmat akarunk, ahol a képesség, a tisztesség és a nemzethöz való hűség dönti el kinek-kinek a helyét és a megbecsülését.” Erre a mondatra aztán fölzúgott a taps a korábban hűvösen hallgató közönségen; én magam is egészen meg voltam zavarodva, hogy mi történt itt. Aztán mikor a Szabad Európa bemondta, hogy Nagy Imre a miniszterelnök, és ilyen meg ilyen programot adott,[SZJ] én kitettem a rádiót az ablakba. Annak a programnak a lényege – már ami a falu népét illette – az volt, hogy ki lehet lépni a téeszbül, mindenki magánparaszt lehetett, és hogy föloszlatják az internálótáborokat. Másnap vonatra ültem, mentem a kitelepített rokonsághoz az Alföldre; egy juhakolban laktak, Balmazújváros környékin. Az ottani lakókat kizavarták, ugye, aztán egy-egy sarokba’ egy-egy család, és a közepin is egy; szóval, öt család egy juhakolba’. Én ezekhöz utaztam – könnyen utaztam, ugye, mert vasutas voltam. Azt hiszem, Sárbogárdon állt a vonat, a hangosbemondónál álltunk egy negyedórát, és ott Rákosi mondta, hogy nem egészen úgy van, ahogyan Nagy Imre akarja, mert a párt és az állam az nem egy; a párt másként értelmezi ezeket.

Azért egészibe’ ’53–54-be lényegesen enyhébb volt vidéken a helyzet, mint az ötvenes évekbe’, lényegesen. Már maga az, hogy kevesebb kulákpör volt, vagy majdnem semmi már. Ugye, akik Kistarcsán voltak, Recsken voltak, börtönben voltak, azoknak a büntetésit elengedték, hazajöhettek. (Már ugyan Csurgóra nem, a határsáv miatt; a kitelepítésbül, az Alföldről vagy Recskről hazajöttek a járáson kívül telepedtek le, a rokonoknál.) De egészibe’ könnyebb volt a helyzet. Ugye, aki rossz sorba’ van, annak egy kis engedmény is sokkal erősebben esik a latba. ’53-ba’ sokan kiléptek a téeszből; számadatom nincsen, hogy mennyi, de lényegesen – és főleg a kisparasztok.[SZJ] A középparaszt az félt a visszatéréstül, és inkább bennmaradt. Meg magába’ a téeszbe’ is egy bizonyos fokú javulás lépett elő, tehát úgy a termelési metódusba’, mint a munkaegységbe’; kevesebb volt a fölülről kihelyezett káder. Tehát a magyarság-parasztság szívébe’ az ’53-as Nagy Imre került: a lágerokat, internálótáborokat föloszlató, a börtönök ajtajait részben kinyitó, a kolhozból való kilépést biztosító Nagy Imre. Tehát ’56-ban az ’53-as Nagy Imrét várták, nem a ’45-öset.

Ekkor, ’53 után, gondoltál-e rá, hogy önálló gazda legyél?

Nem. Nézd, én ezt eldöntöttem. Amíg ez a rendszer fönnáll, itt önálló gazdálkodásrul nem lehet beszélni.

És mit gondoltál, meddig áll fenn ez a rendszer?

Amíg ki nem mönnek az oroszok.

Ezt mindenki így gondolta ott a községben?

Nem, hát nézd, ez a bizonyos csodavárás, ugye, hogy „Guggolva is kibírjuk”, meg hogy „Majd jönnek az amerikaiak”. Sajnos, a magyar népnek az egész háború alatti magatartásában – meg aztán később is – ez a csodavárás volt. Ha valaki reálisan szólt, próbálta mögmagyarázni, hogy mi az út, azt lehurrogták.

Beszélgettetek arról, hogy mi lesz, hogy lesz? Egyáltalán: volt valami közélet Csurgón? Összejártak az emberek?

Nézd, hát közélet: mögvolt a színház, a mozi, akkor a gimnáziumban ilyen műsoros estek – ugye, vidéken ez a közélet. Meg Somogyban ott van a szőlőhegy: a férfiak kimönnek dolgozni, és hát nem akkor jönnek haza, mikor a nap lemegy, hanem amikor már a hold mutatja az utat. Mi inkább így Csurgó intellektüeljeivel jártunk össze, istentisztelet után, vagy kinn a szőlőbe’ egy pohár borra; gimnáziumi tanárok, a mezőgazdasági technikum tanárai. És hát beszélgettünk arról, hogy ez nem tarthat így örökké, jön majd egy változás, és biztos, hogy az nem békésen történik. Mert ha kimönnek az oroszok, vagy gyöngül a hatalom, akkor ez a szerencsétlen nép, aki itt egymás ellen van uszítva – a kulák-nemkulák, a téeszparaszt-magánparaszt – ezek egymásnak esnek. A mi kötelességünk az lesz egy ilyen szituációban: azonnal föllépni, és megóvni az egymás ellen kijátszott tömeget attól, hogy egymás ellen küzdjön. Persze, semmi konkrét nem volt; hát mit lehetett tenni, ugye, vártunk. Annyira a beszolgáltatástól meg a téesztül való félelem nyomta rá a bélyegét az emberekre, hogy bújták a Szabad Európát, Londont, és várták, hogy na, valami lesz. Szóval, ez a csodavárás volt, meg az egyik naprul a másikra élés.

És mikor jött a csoda?

Az a csoda még ma is várat magára! Na jó, ha úgy értjük, akkor a csoda októberben jött, ’56 októberében.

Neked mikor jött?

Október 18-án. Az történt ugyanis, hogy a vasútnál, ahol dolgoztam, odajön a párttitkár, mellette a szakszervezeti titkár, és azt mondja nekem: „Te kulák – ugye, engem ott kuláknak hívtak –, kaptunk mi valami meghívót máma estére a tiszti kaszinóba. Valamilyen téesz-problémárul lesz gyűlés, és minket meghívtak, de mi nem értünk ehhöz semmit. Nem jönnél el velünk, te mégis értesz valamit hozzá! Mert jön ide a Nagy Imre is, a Dobi is.” Nézzétek, mondom, elmegyek én. Elindultam ezzel a két pártemberrel, és ott az utcán mondja valaki, hogy a nagy moziba’ lesz a gyűlés, mert nem lehet a tiszti kaszinóba beférni. Hát tömve volt az egész mozi, a karzat, mindenfelé emberek, vagy hét-nyolcszáz ember. Ugye, ott volt az egész apparátus, az ÁVÓ civilbe, párttitkárok, megyei küldöttek Bácsbul, Zalábul; ezeknek a berendelt embereknek az lett volna a feladatuk, hogy a kormány álláspontját támogassák az írókkal – Márkus István, Erdei Sándor, Kunszabó – szemben. Mert hát az írók felelősségre vonták a kormányt az erőszakos téeszesítésért már korábban, az Irodalmi Újságban, főleg Márkus István tanulmányaival,[SZJ] De ugye a Zrínyi Körnek meg az volt a lényege, hogy olyanok is kerüljenek be, akik már ebbe’ az ’53-as, ’56-os nyári légkörben éltek, és inkább az írók mellett foglaljanak állást a vitaesten; a Kör titkára a Kunszabó Feri volt, ugye. Így hát óriási tömeg gyűlt össze erre a gyűlésre. Na és akkor elkezdik – Dobi ült fenn, Tildy, Erdei, Kunszabó, a megyei küldöttek; Nagy Imre nem jött el, mert Badacsonyba’ volt szüretölni –, elkezdik nagy ünnepélyesen, hogy „Üdvözlöm a körünkben megjelent államelnök elvtársat...”, de a tömeg fölmorajlik: „Hagyják már ezt! Jöjjön és mondja, amit akar!” Akkor Dobi elkezdi a beszédit, hogy ő mennyire szegényparaszti származású, meg hogy milyen sokan voltak, szegények voltak, de aztán ugye jött a szocializmus. Utána fölszólalt Tildy, hogy ő mint református pap most érkezett Kovács Bélátul, Pécs mellől, és hát Kovács Béla is egy fejlődést, kibontakozást kíván, de hát bocsássuk meg, ami volt, mert hát ugye mégiscsak a szocializmus... Szóval, a frázisok ezek is, de mégis, Dobitól eltérőleg már emberibbek. Na akkor egy író – azt hiszem, Kunszabó Feri –, hogy: „Fölszólítom a kormányt, számoljon el az urániumszállításrul, számoljon el az orosz–magyar gazdasági szerződésrül!” Erre fölugrik Dobi: „Ismerjük ezt a hangot! Nem tűrjük ezt a hangot!” Mire megszólal az elnöklő író (azt hiszem, Erdei Sándor): „Fölkérem az államelnök elvtársat, ne zavarja az előadót. Mi nem értettünk önnel egyet, mégse kiabáltunk közbe. Üljön le, és kérjen szót!” Erre a tömeg is: „Üljön le, kérjen szót! Üljön le, kérjen szót! Tanulja meg, mi a demokrácia!” Nekem ez volt a csoda! Az Irodalmi Újság is hozta a következő számában, hogy „Aknaszedés Kaposvárott”.

Valamit mondani is köllene a tömegnek


Na most, az október 23-i fejlemények után – tüntetés, fölvonulás Pesten, minden – Vályi Nagy Ervin, a református lelkész átjött hozzám, és a rádió mellett így együtt, ahogy most veled ülök, meghallgattuk a Gerő beszédit[SZJ]. Borzasztó nagy csalódás volt! Ugye, ebbe’ a légkörbe’ már másképp köllött volna beszélni. Hát már a kaposvári gyűlésen szóban is közölték az államelnökkel, és azután – a véghatározat alapján – táviratot is küldtek a minisztertanácsba, hogy Nagy Imrét azonnal helyezzék vissza a vezetésbe, és hogy állítsák vissza a Somogy megyei mandátumát, amitől ’54-be’ megfosztották.[SZJ] Ugye, ezután azt vártuk, hogy valami már mégiscsak lesz. Hát már Szegeden is voltak megmozdulások.[SZJ]

Ezekről ti honnan tudtatok?

Hallgattuk a rádiót, a pestit, Szabad Európát, Londont; meg volt, amiről az újság is írt. A rádió is másképp beszélt, és hát ebbül is lehetett bizonyos fokig a bizonytalanságra meg az összevisszaságra következtetni. Hallottuk, hogy Pesten volt valami: lődöztek, halottak vannak, statárium, fegyvert lerakni, a Sztálin-szobor ledöntése, ilyenek. Nézd, a budapesti események hírhordói a vasutasok voltak. Ugye, minden vonat Budapestre ment; a vasutasok töltöttek ott pár órát, aztán hordták tovább a híreket vagy megtelefonálták a barátaiknak, akik aztán továbbadták. A valóságos eseményekrül – hát valóságos: amit egy ember látni tud – arról mi értesültünk. 25-én már tiszta volt a kép, hogy mi van Pesten.

Na most, 26-án pénteken – 23-a ugye kedd volt – Ervin megy haza az iskolából, vallásóráról. Akkor szerelték föl Csurgón a közvilágítást, és hát egy szerelő leszól a villanydúcról, hogy „Jónapot, lelkész úr. Hát nálunk már nem lesz semmi?” Erre az Ervin bement a Zrínyi Körbe – ugyanis Csurgón is megalakult a Kör, ahol az intellektüellek már nyáron valami reformokrul tárgyaltak –, és most ezeknek a tanároknak, hogy hát valamit tényleg köllene csinálni, mert már az emberek is itt szólnak. És hát elhatározták, hogy este 7-kor csöndes tüntetést rendeznek a budapestiek mellett; megszerveztek embereket, akik majd fölvonulnak tüntetni – elsősorban a diákokat meg a technikumi hallgatókat, de másokat is. Na most, a vonatom háromnegyed 7-kor érkezett meg Kaposvárról. Az állomáson vár rám az unokaöcsém, hogy az Ervin üzeni: azonnal menjek az internátushoz, mert este tüntetés lesz, de nem akarják addig elkezdeni, míg oda nem érek. Én azonnal odamentem. Az utcán alig égtek a villanyok, bent az udvaron a gesztenyefák alatt meg ott szorongtak fáklyákkal, zászlókkal a diákok. Ismerve a pesti eseményeket, én féltem a rendőri provokációtól, és azt mondtam, mikor megérkeztem: addig nem szabad ezeket a gyerekeket innét a zárt udvarrul kiengedni a sötétbe’, míg a rendőrséggel meg nem beszéljük a dolgot. Elindultunk négyen vagy öten, de alig megyünk vagy ötven métert, jön velünk szembe a rendőrkapitány, az ávóparancsnok, a tanácselnök, a járási párttitkár, és már ott az utcán elkezdenek kiabálni, hogy „Mit akarnak maguk!”, meg így, meg úgy. Mondom: „Erről beszélgessünk kicsit”, és bementünk az internátus egyik termébe. Én ugye egyéniségemnél fogva nem szeretem a kiabálást és a veszekedést, inkább kiegyensúlyozásra törekvő típus vagyok, és mikor láttam, hogy mind a két oldal mérgesen kiabál, próbáltam kompromisszumot kötni – természetesen nem föladva az elvet. Ez sikerült is, úgyhogy megegyeztünk abba’, hogy mi vállaljuk a felelősséget a rendért, de a tüntetést mindenképpen megcsináljuk. Na most, az internátustól a község főteréig, az körülbelül olyan háromszáz-négyszáz méter – az egész tüntetés, vagy hát fölvonulás, ez a háromszáz-négyszáz méter volt. Ott a főtéren aztán elénekeltük a Himnuszt, előtte az utcán a Kossuth-nótákat énekeltük, és hát mondták, hogy valami legyen is, valamit mondani is köllene a tömegnek. A téren pislogott egy kis lámpa, a lámpa alatt volt egy ilyen elhagyott pótkocsi, egy teherautó pótkocsija, és mondták nekem, hogy hát én beszéltem a rendőrséggel, minden, hát „Menj föl, és mondj valamit”. Én fölmentem és elmeséltem, hogy mi van Kaposvárott, mit hallottam Budapestrül, és hogy nekünk is köllene alakítani egy bizottságot, amelyik a kitelepítettek hazatérésének az előmozdítására fölvenné a kapcsolatot a különböző hatóságokkal, mert a tanács erre nem képes. Meg bizonyos fokig a tanács munkájának az ellenőrzésire is köllene ez a bizottság. És hát előkészíteni, hogy itt is valami változás legyen, mint az ország többi részibe. Ad hoc, az összeverődött tömeg mögválasztott hét embert ebbe a bizottságba, úgyhogy ez lett a hetes bizottság. Ott álltunk fenn a pótkocsin, és hát már szó volt arrul, hogy váltsák le a kompromittáltakat. De ugye ott volt egy csomó parasztember, ilyen egyszerű emberek, akiknek az a szó, hogy kompromittáltak, nem mondott semmit, hogy „Kik azok?” meg „Mi az?” Akkor én elmagyaráztam, miről lévén szó, és hát elkezdték, hogy „Ja persze, a begyűjtési felelős”, meg ez, meg az...

Voltak jelszavak is ezen a tüntetésen?

A tüntetésen és utána a gyűlésen lényegében a központtal, a pestiekkel való szolidaritásnak a kifejezése volt. Meg hát a kitelepítetteket haza, ugye, inkább ilyen helyi dolgok.

Hogy „Ruszkik haza!”, ilyesmi nem?

Nem, hát ugye az első időkben nem. Szóval, az én véleményem szerint, ahol az oroszok nem avatkoztak bele, ott ez nem volt első helyen. Csurgón – a határsáv miatt, meg a Titóval való jó viszony érdekiben – nem voltak oroszok.

És mondd, miért voltál te ennyire népszerű a községben? Mire magyarázod ezt?

Nézd, a tömeg általában tanácstalan – ezt én a Szovjetunióban, a lágerben láttam. Egy tömegnek mindig szüksége van valakire, aki valamilyen ideát bemond, egyszerűen fogalmazva, amit aztán a tömeg követ. Ezért van az, hogy a tömeg lincsel, mert a tömegbe’ bedob valaki egy ilyen ideát. De ezért van az is, hogy egyetlen ember meg tud nyugtatni egy óriási tömeget, ha megtalálja a hozzá szóló szavakat. Én katona voltam három évig, és nekem ott is, meg a lágerba’ is, számtalanszor köllött egyénileg föllépni tanácstalanság esetén. Hogy én jót léptem, vagy rosszat léptem, az más kérdés, de mindig léptem. Soha nem maradtam a hátsó sorba’. És nekem olyan szerencsém volt az életbe’, hogy mindig megtaláltam ezeket a szavakat, hogy le tudtam csöndesíteni a tömeget, meg tudtam fogni, és abban a pillanatban bizonyos irányba tudtam terelni.

Ezt értem; de valaminek ott ’56 előtt is kellett lennie, mert azt mondod: addig nem akarták elkezdeni a tüntetést, amíg te oda nem érsz.

Nézd, engem a községbe’ mindenki ismert, mert olyan családbul származom, amelyik politikával foglalkozott. A nagyapám harcostársa vagy szervezőtársa volt Nagyatádi Szabó Istvánnak, aki a szomszéd járásba’, Nagyatádon volt képviselő, nagyapám meg a csurgói járás képviselője volt az első világháború után. Ugye, Nagyatádi halálával aztán fölbomlott a Kisgazdapárt; a nagyapám is kikerült a Parlamentbül, és elkezdett gazdálkodni. Szóval, a család kisgazdapárti meggyőződésű volt, a Nagyatádi-féle kisgazdapárti, tehát a gazdák pártja. És hát engem így, a család révén is, a községbe’ mindenki személy szerint ismert. Nem voltam mondjuk népszerű, de ismertek, és hát mondjuk rendes embernek tartottak, ami alapkövetelmény ahhoz, hogy egy tömeg valakit meghallgasson. Meg hát ezt a fölvonulást is azok szervezték, akikkel így istentisztelet után mi a jövőrül, a kibontakozásrul diskuráltunk; szóval, ezek ismerték az én véleményemet, ismerték az egyéniségemet, ami mondjuk nem kiváló, de bennük bizalmat keltő lehetett. Vagy tudták azt, hogy én járok a rokonaim után a kitelepítésbe’. Amikor azokat, akik Recskre kerültek, valami tűz miatt statáriális bírósággal halálra akarták ítélni, én futkostam a megmentésükre a bírósághoz, én kerestem az ügyvédet. Tehát ez valószínűleg szájrul szájra ment, hogy a Bandi nem fél. Szóval, nem tudom, hogy miért, de bíztak bennem. Más nem volt ott; nem volt ott szervezkedés. Ez ad hoc esemény volt, hogy bennünket a hetes bizottságba megválasztottak, hogy föl köllött állni a pótkocsira.

Karakterek

Másnap, szombaton bemöntem a járási párttitkárhoz és a tanácsba. De ekkor már szóba se akartak velem állni. Ugye, már lecsöndesedett a nép, már nem akartak beszélgetni. Ez engem nagyon lehangolt. Akkor megírtam ennek a tüntetésnek a lefolyását, és szombaton mást nem is sikerült elérnem, mint hogy a járási titkár aláírta az általam legépelt szöveget, amelyben az volt, hogy Csurgó népe és a diákság békés tüntetéssel fejezte ki együttérzését Budapest hős népével, és hát rálépett arra az útra, ami a demokratikus átalakulást Csurgón és környékén is végzi. És hogy ezzel a tüntetéssel vagy fölvonulással a párt jelenlevő járási titkára is egyetért, és a pártnak is az az érdeke, hogy itt egy átalakulás folyjon. Aláírás: Rudics József járási párttitkár. Nekem az volt a célom, hogy ezt a gépelt szöveget elvigyem Kaposvárra, a Somogyi Néplap szerkesztőségébe. Elkértem a pártbizottság kocsiját, és kérdi a párttitkár, hogy bejöhet-e ő is velem. Hát, mondom, mért ne, hát önöké a kocsi.

Ez a párttitkár helybéli volt?

Nem, egy csepeli vagy valamilyen budapesti gyárbul jött.

És milyen ember volt?

Nézd, én mondjuk böcsültem, mert bár erősen sztálinista volt, de ő decemberben is azt mondta, amit augusztusba’ meg amit októberbe’. Én augusztusban találkoztam vele először, mégpedig apósom kuláklistáról való levétele ügyében. Apósom a ’44-es időkbe’ zsidók mentésivel foglalkozott. Ő erősen filoszemita ember volt, egy humánus, karitatív ember. Ilyen zsidó részvénytársaságnál volt igazgató már a húszas évek elejitül, és később, mikor a zsidóknak vissza köllött vonulni, ő lépett a helyükbe.[SZJ] Meg az összes környékbeli fuvaros úgy kapta meg a lóvásárlásra az engedélyt, hogy az apósom mint kezes aláírta. Amikor ’44 decemberében ki köllött üríteni Csurgót, mert jöttek az oroszok, az apósom a terménykereskedésnek volt az elnöke, és megkapták, hogy a gabonaraktárat azonnal ki köll üríteni. Akkor ő kidoboltatta a községbe’ és a környékin, hogy mindazok, akiknek nincs meg az új termésig a terményre valójuk, azonnal jöjjenek a terménykereskedéshöz, ha van pénzük, ha nincs, a fejadagot megkapják. Tehát mondjuk ő is egy öntevékeny ember volt. Körülbelül három vagon gabonát osztatott széjjel, mikor megjelentek a nyilasok: a két kezét összetörték, és elvitték a börtönbe. Onnét hamarosan kiszabadult ugyan, de hát ebbül látszott, hogy őt ’44-ben a nyilasok mint zsidóbérencet, meg hát utasításmegtagadás miatt, ugye, hát üldözték. De viszont ő kulák volt, neki volt vagy harminc-negyven hektár földje, és így az első pillanatba’ kuláklistára került. Na most, amikor ’56-ba’ le lehetett venni olyanokat a kuláklistárul, akik arra érdemesek voltak, én megírtam a kérvényt, amibe’ fölsoroltam mindezeket a dolgokat. Bevittem a járási pártbizottságra, de előzőleg aláírattam ezekkel a fuvarosokkal, akik tanúbizonyságot tettek – ugye, ezek akkor magas pozíciókban voltak, mint agrárproletárok: tanácselnök-helyettes, meg ez, meg az. Szóval én ekkor beszéltem először ezzel a járási párttitkárral, Rudiccsal, aki erősen sztálinista volt, erősen dicsérte a Szovjetuniót. Mondom neki: „Nézze, járt ott?” Mondja, hogy nem. Na, én három és fél évig voltam ott. De hogy ő filmen látta. Jó – mondom neki –, ha engem január 1-jén beültet a moziba, december 31-én kijövök és azt mondom: Jaj, de szép tájakat láttam! Mert olyat, amit a mozikban mutatnak, olyat maga ott nem lát.” Erre ő emberileg reagált, hogy „Nézze, én erre nem tudok mit felelni.” De ő ugyanazt mondta nekem augusztusban, mint amit október végin, és ugyanazt mondta november 4-én meg decemberben is. Egy meggyőződéses ember volt. Később megyei agitprop-titkár lett, de aztán a Kádárék számára túl baloldalinak, túl sztálinistának minősült. Valószínűleg azért bukott le, mert állítólag abba’ a gyárba’, ahol dolgozott, ő tartotta a gyári kollektíva neviben a Rajkot elítélő nagybeszédet, és ez ugye ’57 nyarán már éppen a fekete pontok közé tartozott, ami korábban őt fölsegítette a járási párttitkár pozíciójába. De mondjuk egy tárgyalóképes ember volt, mert ő azt mondta tényleg, amit ő követett.

Említetted az előbb: zsidók voltak a faluban?

Nézd, nagyon kevés jött vissza. ’44 előtt Csurgón – mint hát általába’ így kisvárosba’, nagyközségbe’ – a kereskedelmi, orvosi, ügyvédi pozíciók hát elég erősen zsidó kézbe’ voltak. Csurgó és környékirül valami száz vagy százötven zsidót elvittek. Akiket Auschwitzba vittek, azokbul senki nem jött vissza; azokbul jöttek vissza, akik mint munkaszolgálatosok lettek elvíve.

És mi lett ezekkel, akik visszajöttek?

Ezek aztán elkerültek a községbül. Az egyik az ávós tiszt lett, akit korábban kulákok bújtattak; ő aztán a Rajk-pörben lebukott. Az egy karakter volt, mert amikor ’56-ban rehabilitálni akarták, azt mondta: az ő rehabilitációja az, ha visszateszik a korábbi pozíciójába (Nagykanizsa rendőrkapitánya volt, vagy valami ilyen magas beosztású rendőrtiszt). A másik az unokaöccse volt, az egy csúnya ávóstisztté vált; nem otthon lett ávós, de... Azonkívül volt egy másik zsidó fiú, aki...

Várj egy kicsit: ezzel az ávóssal mi lett?

Ez elkerült az ország másik végibe.

És honnan tudtátok, hogy csúnya ávóstiszt lett?

Hát ugye, itt kezdte a Csurgói járásba’ mint rendőrtiszt; ’48-ba’ került az ávóhoz. Összevert embereket; ilyen erős zsidógyerök volt, úgyhogy... Aztán volt egy másik zsidó fiú, aki két évvel járt följebb a gimnáziumba’, mint én – az öccsivel jártam együtt, az szegény möghalt, meg az egész család –, ez viszont az ötvenes években a Belügyminisztériumba’ volt magas beosztásba’. Amikor szegény apósomat az ötvenes években elvitték börtönbe mint kulákot, akkor a sógornőm fölment hozzá – ugye, említettem, hogy az apósom jóba’ volt az egész környékkel, már így a bankárokkal –, hogy a Dénes Pista majd tud segíteni. A sógornőm több ajtón körösztül bement hozzá, de ő mondta, hogy: „Nézd, én semmit nem tehetek.” Mire a sógornőm kérte, hogy „Csak annyit írj le, hogy hogyan viselkedett”. Itt jött aztán a szomorú dolog, mert az apósom végeredménybe’ értük sokat szenvedett – ő meg: „Ezt én nem tudom, az apámmal volt neki kapcsolata.” Szóval...

Ott tartottunk, hogy szombaton bevittétek ezt az újságcikket...

Bevittük Kaposvárra. Én mentem az újsághoz, a párttitkár meg ment a pártbizottságra; úgy egyeztünk meg, hogy majd ott találkozunk, és autón haza is visznek. Korábban értem oda, bent valami eligazítás volt, és kijött valami Szirmai nevű – hogy ne legyek egyedül, vagy hogy ne hallgatózzak –, és vele értelmesen elbeszélgettünk. Arrul faggatott, hogy mi a nép panasza, mit csináltunk, és hát ő úgy nyilatkozott, hogy végeredménybe’ ő Nagy Imre mellett, a kolhozok feloszlatása és egy új belső demokratizálódás érdekében van maga is, és hogy a párt is ezt akarja. Aztán mikor vége lett a megbeszélésnek, kijött a Rudics, és bemutatott a megyei párttitkárnak, Tóthnak, aki megköszönte nekem, hogy a tüntetéskor milyen korrektül viselkedtem, hogy a meggondolatlan diákokat kordában tartottam, mert hát Isten tudja, mit csináltak volna ott azon az éjszakán. (Na jó, sok mindent gondoltam én magamba’, de nem szóltam semmit.) És ha nekem bármilyen problémám van, csak forduljak őhozzá. Na, akkor elindultunk hazafelé; elöl ült a párttitkár a sofőr mellett, én meg hátul, és ahogy egy-egy településen körösztülmegyünk, a párttitkár valami röplapokat szórt: így a párt, úgy a népfront, meg ez, meg az, valami nyolc vagy tíz pont. Nyilván az eligazításon kapta ezeket.

Végre beértünk Csurgóra – a főtéren óriási tömeg. Körösztülhajtatunk, bemegyünk a járási pártbizottság udvarára. Sötét volt már – ez egy kastélyba’ volt, egy park közepin –, és minden fa tövibe’ egy-egy puskás ember feküdt, a bejáratnál meg ott a rendőrkapitány. A Rudics mindjárt kérdi, hogy „Mi van?” „Jaj, agyonverik a feleségemet, összedöntötték a bulgár emlékművet, leverték a vöröscsillagot...”

Bulgár?

Ott bulgárok voltak; Magyarországot a déli részben bulgárok szállták meg, nem oroszok. Szóval, hogy „Agyonverik a családomat!” „Hát maga itt van?!” – mondom. „Hát hol legyek?” „Hát védje a családját!” „De nekem a pártházat köll védeni.” „Na – mondom –, akkor jöjjön velem!” Ahogy a főtérre érünk, ott állnak az én hetes bizottsági embereim, a rendőrök meg a fák alatt, de senki nem csinál semmit, a tömeg meg hullámzik, és vagy tíz-tizenöt ember töri a követ, akik az emlékművet lerombolták. Nekem ez nagyon nem tetszett, és odamegyek az egyik fiúhoz – unokatestvérem volt –, hogy „Mit csinálsz itt, Jóska?” Ez meg elkezd káromkodni, hogy ezek a szemetek, meg ez, meg az, és elkezd sírni – kicsit részeg is volt, igaz, de hogy mennyire, vagy pedig hogy az izgalom? És a következőket mondja nekem ez a fiú: „Ott azon az oszlopon – mutat az első világháborús emlékműre – ott van az én nagyapám neve, aki Szerbiába’ halt meg. Az apám meghalt Oroszországba’, annak a neve nincs hova fölírva – ezek a piszkok meg, akik a szemem láttára becsmérölték meg anyámat, ezeknek itt a neve. Amíg az apámnak nem lesz itt a neve, addig pusztuljon ez is innét!” – és kezdi verni a követ tovább. Hát nem tudtam szólni. Mit szóltam volna? Mert részben igaza volt – mert ha ott lett volna az apja neve is, hogy „Fogjunk össze, mind a kettőnk szerencsétlen, ugye, mert végeredménybe’ egyikünk se a maga akaratábul ment el harcolni...” Közben meg a járási tanács előtt másik tizenöt-húsz fiatal a begyűjtési táblát hasogatja, a deszkákat, hogy „Gyerünk be a tanácsházára, égessük el a begyűjtési lapokat!” Meg a cigánylányok ott pusmorognak a gyerekeknek, hogy „Gyere a földművesszövetkezethöz!”, szóval hogy azt törjék föl, a kiskereskedést. Mondom, itt baj van! Két tiszti iskolás gyerek meg nagy hangon: „Gyerünk az oroszok ellen! Lövik a testvéreinket Pesten!” Mondom nekik: „Hát itt akartok harcolni, a deszkákkal? Összetöritek a deszkát? Hát az építőanyag! Nem pusztítani köll, hanem építeni!” „De az oroszok!” Mondom: „Jó, akkor gyerünk, harcoljunk az oroszok ellen!” „De azok Pesten vannak.” Mondom: „Katonák vagytok ti?” „Igen!” – vágja rá az a kettő. „Na, akkor sorakozó, indulás az állomásra!” „De nincs vagon!” „Én vasutas vagyok, majd én intézem a vagont.” Alig megyünk vagy kétszáz métert, látom ám, hogy tünedeznek el a sorbul. Mondom: „Nóta!” – ugye, én azt akartam, hogy ne álljanak ott a főtéren, ne törjenek-zúzzanak. Jön oda az egyik is, a másik is: „Nem lehetne hazamenni ruháért?” Mondom: „Jó, úgysincs vagon, majd holnap reggelre megrendelem. Szóval, reggel kilenckor találkozunk itt a főtéren.

A nép minden rétegibül, arányosan

És másnap, vasárnap kilencre odamentem, de éjszaka a járási párttitkár hozatott egy század katonát, és aki az utcán volt, mindenkit hazazavartak. Én rögtön mentem a párttitkárhoz, mert mint a hetes bizottságnak az elnöke felelősségre akartam vonni, hogy hogy van ez: hát meg se kérdeznek bennünket, és kijárási tilalom?! Meg hogy katonákat hozat ide?! A pártbizottságon volt egy százados, aki elkezdi: „Mit akar maga!” Persze, erre fölcsattantam: „Kérem szépen, magának ahhoz semmi köze. Én a nép megbízottjaként vagyok itt.” Erre elkezdődik a sugdolózás, hogy „Százados elvtárs, megválasztották”, meg ez, meg az. De a százados azt mondja: „Nem lehet, engem iderendöltek.”

Nagyon le voltam törve. Elmentem az ismerősökhöz, hogy most mit csináljunk. Hát nem tudunk csinálni semmit, ez így van. Egész éjjel nem jól aludtam, törtem a fejem – és reggel fél hat fele bemondja a rádió, hogy a Minisztertanács és Nagy Imre miniszterelnök legálisnak jelenti ki a nemzeti bizottságokat. Aha, mondom, megvan! Hát nemzeti bizottságot köll csinálni! Amíg öltöztem, eszembe jutott, hogyan köllene ezt csinálni. Ugye, a hetes bizottság kicsi; a községnek körülbelül ötven-egynéhány tanácstagja van – tehát nekünk ötven új tanácstagot, vagyis hát nemzeti bizottsági tagot köllene választani, mégpedig a nép minden rétegibül, arányosan. Átszóltam a szomszéd fiúnak – aki aztán később velem menekült -, hogy szaladjon el az unokaöcsémért. Aztán fölosztottuk egymás között a föladatokat: te mégy a Kossuth téeszbe, te a Zrínyi téeszbe, a harmadik az egyéni parasztokhoz, aztán a szövetkezethöz, a vasutasokhoz satöbbi, mégpedig az akkorra általam már kiszámított – önkényesen kiszámított – kettő-hármas tanácstagszámmal. Tehát hogy hívjanak össze rögtön egy gyűlést, válasszanak meg maguk közül két delegátust, és aki csak tud, tizenegy órára jöjjön a főtérre, ahol a község nyilvánosan megválasztja az új tanácstagokat. Ez hétfőn volt, 29-én. Én magam Alsokra mentem, mert mondták, hogy föloszlik a téesz, és hordják szét a téeszvagyont. Odaértem, elmondtam, mit akarok – de azt mondja a párttitkár: „Nem lehet kimenni az utcára, mert lőnek a katonák!” Mondom: „Hát az magátul függ, hogy lőnek vagy nem lőnek! Én Csurgó lakosságát odarendeltem tizenegy órára a főtérre.” „Nem lehet, nem lehet!” – de mire mentünk onnét vissza, már jöttek is az emberek. A katonák elhelyezkedtek az egyik épületbe’ – most szálloda, de korábban az is a tanácshoz tartozott –, annak az ablakaiba’ voltak a katonák lövésre készen. Mi pedig a főtéren, raktunk oda két széket meg egy asztalt, és akkor én elmondtam, hogy miről van szó. Még mielőtt a választást elkezdtük volna, kérdi a párttitkár, hogy ő is fölszólalhat-e. Mondom: „Kérem szépen, ha van magának mit mondani, tessék csak nyugodtan.” Kiáll oda, de elkezdődik, hogy „Le vele! Nem akarunk kommunistát hallani!” Én erre: „Kérem szépen, nem! Ebben az országban demokrácia lesz, itt mindenkinek szabad szólása lesz. Halljuk, mit tud mondani a párttitkár a saját maga és a pártja védelmire. A döntés az önöké, de neki joga van elmondani, amit akar.” A párttitkár akkor rövidre fogta, hogy hát tudjuk a hibákat, elvtársak, ki fogjuk javítani. Aztán azt kérdi tőlem: „Na és a párt nem delegálhat?” Mondom: „Dehogynem! Hát kettő maguknak is jár!” Úgyhogy az ötven-egynéhány tagból a pártnak két delegátusa volt Csurgón. Jött a szövetkezet is, meg így sorra a többiek, hogy ők ezt meg ezt delegálják, van-e valami kifogás ellenük. Amikor a választás mögvolt, azt mondtam: „Délután öt órakor tanácsülés, vagyis hát nemzeti bizottsági ülés.” Akik meg nekem reggel segítettek, motorkerékpárra kaptak, mentek a járásba, mert mondtam: „Mindenhol hasonló módon válasszák meg a nemzeti bizottságokat, és minden községbül két delegátus este hat órára jöjjön a Művelődési Ház nagytermibe, mert megválasztjuk a Járási Forradalmi Bizottságot.” Mindez egy nap alatt történt, hétfőn, 29-én.

Este megtörtént a megalakulás. Engem választottak elnöknek: az Ervint ajánlották alelnöknek, de ő mint lelkész nem vállalta, így egyik alelnöknek az alsoki téesz-elnököt választották, másiknak a mezőgazdasági technikum igazgatóját, a harmadik alelnök meg a faárugyár egyik delegátusa lett. Még előtte, délután a rendőrség is kirúgta magábul, aki az ávóból belépett; a rendőrparancsnok átállt. Megszerveztük akkor este a nemzetőrséget, úgyhogy éjjel már egy rendőr vagy finánc és egy civil teljesített szolgálatot. Letartóztattuk az ávósokat – ugye, azoktul féltem. Mégpedig ügyészi végzéssel tartóztattuk le őket, mert hoztak oda nekem egy végzést, én meg mögkérdeztem az ügyészt, hogy hogyan lehetne az ávósokat letartóztatni; azt mondja: „Hát kiállítom én népellenes bűncselekmény alapos gyanúja miatt!” Letartóztattak két másodtitkárt is, akiket én másnap bocsánatkérések közepette szabadon engedtem: „Kérem, azért, hogy valaki párttitkár volt, még nem jár büntetés.” Meg hazavezényeltük a katonaságot. Fölhívtam Kanizsát, hogy „Kérem szépen, a nemzeti bizottság és a nemzetőrség átvette a rend és a karhatalom fönntartását; azonnal rendelje vissza a katonáit, mert itten ez csak nyugtalanságot okoz.” Azután bemöntem a századoshoz, hogy hívja föl a parancsnokát, és két órán belül hagyják el a járás területeit. Úgyhogy mi végeredménybe’ hétfőn este átvettük az egész közigazgatást és a karhatalmat az egész járásban.

Mik voltak az első intézkedéseitek?

Az első napokba’ – kedden, szerdán – elbocsátottuk azokat, akik kompromittálták magukat. Jobban mondva nem elbocsátottuk, hanem fölfüggesztettük, mert azt mondtam: „Jelenleg érvényben van a Munka Törvénykönyve, mely előírja, hogy egy fölfüggesztett alkalmazottnak három hónapig jár a fizetése; tehát ez idő alatt köll lefolytatni ellene a fegyelmi eljárást.” Úgyhogy fölfüggesztettük a tanácstitkárt – érdekes: a tanácselnököt nem akarták, az maga mondott le –, akkor a begyűjtési osztálynál meg egyéb osztályoknál is fölfüggesztettünk embereket; a mezőgazdasági osztálynál például az egyik rokonom volt, de azt is leváltottuk – ugye, nem volt mese, azt mondta a nép, hogy nem oda való. Meg leváltottuk a járási titkárt is; ez nő volt, dr. Szokola Károlyné, most Siófokon van vagy hol, a somogyi képviselőcsoport elnöke. A fölfüggesztésekkel együtt kiadtuk a káderlapokat. Az egyik, akit leváltottunk – azt hiszem, begyűjtési főfelelős volt vagy mi – hozza oda nekem a lapját. Mondom, én ezt nem akarom elolvasni, ehhöz annak van joga, akirül írták. „De nézze meg, milyen rosszakat írtak rólam, és le akarnak váltani!” Mondom: „Látja, ez a párt. Magát kihasználta, ráadásul rosszat írt magárul.”

Mit csináltak ezek a leváltott emberek később? Bezárkóztak, vagy vonatra ültek és megpucoltak?

Nézd, az ávóparancsnok másnap reggelre elment. Később mondta is, hogy én őt el akartam fogatni – de megmondtam neki: „Nézze, uram, ha én azt akartam volna: hát én tudtam, hogy maga Kaposvárott, a Gilice utca 10-be’ van!” Elmenekült a járási párttitkár is a feleségivel, Őriszentpéterre. Szóval, én tudtam, hogy hol vannak, de gondoltam: nincs itt, nem zavar.

Az emberek nem akarták őket, mint a régi rendszer híveit, megleckéztetni? Egyáltalán: megvertek valakit, vagy...?

Nézd, megverni megvertek, de semmi komolyabb. Mi arra nagyon vigyáztunk. Ott Csurgón megverték az egyik begyűjtési megbízottat, mert mikor mentek be hozzá, a gyalogösvény le volt rakva szalmával, az le volt öntve petróleummal vagy benzinnel, ő meg ledobott egy gyufaszálat. Erre feldühödtek, megfogták és megverték. Aztán volt, hogy az egyik nap jönnek hozzám; „Az öreg Bosznai randalírozik otthon, nagy fejszével akarja kiverni a házábul az állatgondozót!” (Ő a nagybátyám; kitelepítették, és a házába tették az apaállat-istállót.) Ejnye, mondom, és szóltam két nemzetőrnek: „Menjetek, tartóztassátok már le az öreget!” Szóval, a bátyámat behozattam a börtönbe, és odatettem az ávósok mellé. Mikor megyek be hozzá, azt kérdi: „Csak nem, öcsém?” Mondom neki: „De bizony!” Szóval, erre mi vigyáztunk. Mert nem így köll ezt elintézni. Ott volt például a járási tanácstitkár, a dr. Szokola Károlyné. Amikor átvettünk mindent, a kezembe került a kitelepítettek listája, és hogy ki vette meg ezeknek az ingóságait. Kiderült, hogy ez a nő kétszáz forintér’ mögvette az egyik kitelepítettnek az egész szoba- és konyhabútorát. Na most, jött ez az ember, hogy „Követelem vissza a bútoromat!” Erre a nő, hogy „Mit, még hogy ilyet! Hát hol alszik a családom?” Mondom neki: „Hát hol alszik ez az ember, akitől igazságtalanul elvették a bútorát?” De hogy ki fizeti meg az ő pénzit. „Az állam majd kártalanítja magát – mondom neki. Tessék visszaadni, ami ezé az emberé volt!” Úgyhogy aztán – már decemberbe’ – sikerült is a bútort kicsikarni tőle, az ígéretire hivatkozva.

Semmi erőszakosságra nem került sor?

Semmire. Ahol hordták szét a téeszvagyont, vagy ilyesmi, oda én rögtön küldtem a nemzetőröket. Na mondjuk, volt egy csúnya incidens: a somogyudvarhelyi határőrs belelőtt a berzencei tüntetőkbe, több halott volt, és erre az őrs – a lakosság haragjátul való félelmibe – bezárkózott, fegyverekkel védte az őrsöt, és mint erődítmény tartotta is magát november 4-ig. Nekem az volt a véleményem, hogy ha győz a forradalom, akkor ezeknek előbb-utóbb úgyis ki köll jönni, ezért a nemzetőrség arra törekedett, hogy visszatartsa az embereket az őrstül. Meg fölhívtam a nagykanizsai parancsnokságot, és az Üveges őrnagy utasította a katonáit, hogy egy védőövet állítsanak föl az őrs és a lakosság között, nehogy vérontásra kerüljön sor. Később ezért be is zárták. Volt egy haláleset is Csurgón, de ez már egy egész más eset. Aznap este, mikor mi átvettük a hatalmat, én bemöntem a pártbizottságra mögmondani nekik, hogy mi a helyzet. Ott már nagyba égetik a papírokat, és akkor belép egy ember – Penczingernek hívják, fölülről kinevezett káder, egy kulákközségbe’, Iharosberénybe’ volt téeszelnök és rákezdi: „Jaj, Rudics elvtárs, azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek; ölik a malacot, viszik a téeszvagyont széjjel.” Azt mondja a Rudics: „Akkor te mért vagy itt?! Menj vissza, neked ott a helyed!” „De hát nincs fegyverem.” Erre Rudics a szemem láttára – meg hát voltak ott mások is – neki adta a pisztolyát. Na most, ez a szerencsétlen ember ahelyett, hogy visszament volna, Csurgó és Iharosberény között az erdőszélen agyonlőtte magát. Az orvosok megállapították, hogy öngyilkosság. Viszont november 4-e után exhumálták, hogy gyilkosság, és rám akarták kenni. Még az volt a szerencse, hogy mások is látták: „Hát nem az én fegyveremmel lőttek, hanem az önével!”

De egészében konszolidált volt a helyzet?

Nézd, az első két-három nap még inkább a fölbolydulás időszaka volt, hétfő, kedd; de a nemzetőrség mindenütt föllépett, ha köllött, és semmi komolyabb incidensre nem került sor. Na most, én 31-én bemöntem Kaposvárra és megmondom őszintén: megijedtem. Nagy zűrzavar volt. Azt mondtam: ha én lennék a Szovjetunió, és az én barátaimat rugdosnák-lökdösnék az utcán, hát én szembeköpném magamat, ha hagynám. A tankok meg – az orosz tankok – ott álltak Kaposvárnál két kilométerre beásva! Nekem nagyon rossz érzés volt ez a zűrzavar. Ugye, ott a Vidovics beszélt; ez a kisgazdapártnak egy régi embere volt, alispán vagy főispán.[SZJ] Be volt zárva, hazajött, és mondta, hogy így a prímás úr, meg ez, meg az. Ugye, az már egy nagyobb hely, ott már különböző vélemények voltak. Tudom, nekem nagyon tetszett egy katonáé, aki a katonaság nevibe’ beszélt, hogy „Mi nem azért álltunk át, hogy itt a régi rend visszajöjjön, hanem egy demokratikus Magyarországért!” Ez volt a mi otthoni, csurgói véleményünk is – de ez itt csak egy hang volt a fölszólalók közül. Volt ott egy ekkora kis mérnök, a fenekéig ért a piros-fehér-zöld szalag – az már egy demagóg volt, ugye, azzal én már nem éreztem semmi közösséget.

Ezen a kis szigeten



Akkor én hazamentem, elmondtam az Ervinnek, amit láttam, és hogy aggaszt engem ez a zűrzavar, és azt mondtam neki: „Nézd, én nem hagyhatom most itt Csurgót. Neked van ismerősöd Pesten; menjetek föl a Varga Jóskával, nézzetek körül, hogy mi a helyzet.” Ugye, nekünk Kaposvárral, a megyével semmi kapcsolatunk nem volt; egyszer jött két küldött, de hát azok nem képviselték a megyét, csak valami csoportot. Nálunk, Csurgón és a járásba’, 30-a és 1-je között konszolidálódott a helyzet az első napok felbolydulása után: akit akartunk, fölfüggesztettünk. De viszont föltétlenül szükségesnek látszott, hogy a járáson belül egy egységes magatartás legyen minden nemzeti bizottságnál. Ezért a november 1-jei csöndes napon, mikor mindenki a temetőbe ment, és végre szabadon meggyújthatta gyertyáit a halottainál, a járási tanács központi épületében székelő járási nemzeti bizottság elnöksége ülést tartott, és több pontba’ – most nincs nálam a dokument, de rendelkezésre áll eredeti formájába’ – összefoglalta azt, amit egységesen a járás összes községibe’ elrendelt. Ebbe’ benne volt az őszi szántás, a budapestieknek lévő ajándékozás összeszedése és nyilvántartásba vétele, a téeszek feloszlatásának rendje, a nyugdíjak kifizetése – szóval, ami akkor pillanatnyilag a járásba’ szükséges intézkedés volt. Megszabta a nemzeti bizottság elnöksége, hogy ki lehet nemzetőr, ki viselhet fegyvert, és hogy mi a nemzetőrnek a föladata. Az iskoláknak is kiadta egy rendelettel, hogy az addigi ideológiai óra helyébe a tanács maga intézkedjen, hogy milyen órát vezet be. A téeszek fölosztására volt az utasítás, hogy csak a nemzeti bizottság tagjainak jelenlétében, az előírt rendszabályok szerint lehet végezni; semmiféle önkényes dolog nincs: közgyűlést köll összehívni, aztán aki akar, benn marad, aki akar, kiléphet, de a fölosztást vagy a részleges kilépési kártalanításokat csak felügyelet alatt lehet végezni. Ugye, kifizettük a nyugdíjakat meg a fizetéseket is: utasítottam a bankot meg a postát, hogy az előző havi lajstromok alapján történjék meg a kifizetés. Tehát úgy nézett ki november 1-jén, 2-án, hogy nálunk, azon a kis szigeten, a járásban egy konszolidált, normális közigazgatás és közbiztonság lépett föl. A járás lecsöndesedett az első napok felbolydulása után, mert az emberek látták, hogy megtörtént végre a várva várt változás: a téeszek meghirdették a közgyűléseket. Tehát úgy nézett ki – minden kormányintézkedés nélkül –, hogy a téeszeknek a teljes vagy részleges föloszlatása egy igazságos formába’ történik meg. Mert egyet nem szabad elfelejteni: aki azt hiszi, hogy a magyar paraszt gyújtogat és rombol, az nem ismeri a parasztságot. Mert a magyar paraszt tudja, hogy egyévi terményt mennyi verejtékkel, mennyi munkával köll összegyűjteni – és a magyar paraszt egy gyilkosnak meg tud bocsájtani, de egy gyújtogatónak soha. Mert a gyilkosságot fölindulásnak, fölindultságból elkövetett emberölésnek tekinti; de a gyújtogatást, amikor egyévi termés pár óra alatt tönkremegy, azt a legnagyobb bűnnek tartja, ami csak egy faluba’ megtörténhet. Ettül tehát nem köllött félni, és így a téeszek feloszlatására való törekvés végbemehetett.

Mialatt az Ervin meg a Varga Jóska fölmentek Pestre, mi szétküldtük ezt a körlevelet a járási nemzeti bizottságokhoz. Na most, Ervinek fönt Pesten találkoztak a nemzetőrség vezetőségével, jártak a minisztériumokba’, a pártoknál, és elmondták, hogy milyen konszolidáció van nálunk és milyen formában. Amikor november 3-án éjjel hazaértek, azt mondták: „Többet vittünk, mint hoztunk.” És azt a kérést tolmácsolták az írószövetség részirül, hogy menjünk föl és mondjuk el, próbáljuk pontokba foglalni, amit mi itt megvalósítottunk. Sajnos, erre már nem került sor, mert akkor jött november 4-e.

Hősök nincsenek



Én Nagy Imre szózata után rögtön rohantam a járási tanácsra, és hangos dobszóval reggel kilencre elrendeltük a teljes mozgósítást. Százával jöttek az emberek! És akkor – ezt a sort most figyeld meg – a demokratikus hadseregbe’ kiképzett tisztek irányításával, a megyei pártbizottság későbbi kultúrfelelősének a vezetése alatt, a kémiatanárok részvételével, a két téesz benzinéből és a szövetkezet üres palackjaiból több száz Molotov-koktélt készítettünk. Ugyancsak kiosztottuk a nagyatádi kaszárnyábul behozott fegyvereket és kézigránátokat. De aztán jött a hír – a vasutasok is jelentették, meg én állandó összeköttetésben voltam ezzel az Üveges őrnaggyal –, hogy Kaposvár ellenállás nélkül az oroszok kezire került; a nagyatádi hadsereg, amely a forradalom oldalán állt, nem állt ellen, a marcali páncélosok nem lőttek, a kanizsaiak hasonlóképpen cselekedtek. Erre én elrendeltem 12 órakor a Molotov-koktéllal fölszerelt lakosság teljes leszerelését és hazaküldését. Mert az volt a véleményünk: ha a katonaság nem állt ellen, akkor mi ezekkel a primitív fegyverekkel semmiféle eredményt nem tudunk elérni.

Mindenkit hazaküldtem, csak a nemzetőröket nem, és délután öt óra fele hazamentem ebédelni. Egyszer csak jön egy kerékpáros hírnök, hogy a katonai parancsnokság századosa hazazavarta őket a nemzeti bizottság termébül, mert azt mondta, hogy a forradalom – illetve ő már „ellenforradalom, lázadás”, Isten tudja, milyen szavakat használt – megbukott, és ő átveszi a hatalmat. Én otthagytam az ebédet, és rohantam kerékpáron a tanácsba. Kértem a századostul egy írást, hogy ha ő a nemzetőrséget leszereli, a rendőrség egy részit mi már korábban szabadságoltuk, a katonaságot is visszahívták, szóval ha itt éjszaka a karhatalom nélkül maradt községbe’ bármi történik, azért ő vállalja a felelősséget. Ő erre nem volt hajlandó, és szégyenszemre hazakullogott. Én este 6 órakor elrendeltem a szokásos nemzetőrségi őrjáratot, és a közben visszaérkezett párttitkárral egyetértésben másnap reggel 9 órára tűztem ki a hatalom vagy a közigazgatás vagy nevezzük annak, aminek, a váltását.

Ez tehát másnap reggel 9-kor, a járási tanács épületében folyt le: az egyik oldalon ott volt a járási nemzeti bizottság nyolc-tíz tagja – akkor már néhányan ugye nem mertek eljönni –, a másik oldalon pedig ott volt a régi, illetve hát most új apparátus. És akkor a járási párttitkár azt mondja, hogy „Mi megbocsátunk”. Én azt feleltem: „Nézze, Rudics úr, megbocsátásra nincs szükség, mert mi nem követtünk el semmit. Ha itten egy koalíciós rend lesz – mert végeredménybe’ Kádár János a rádióbeszédibe’ azt mondta, hogy Nagy Imre akkor tér vissza a kormányba, amikor akar[SZJ] –, akkor mi egyenlő sanszon leszünk, akkor nem köll megbocsátani. Ha pedig visszajön a régi rendszer, akkor – bár egy járási párttitkár nagy úr – nálánál nagyobb erők döntik el, hogy kinek bocsátanak meg, kinek nem. Én csak egyet kérek: velünk is úgy bánjanak, ahogy mi önökkel. Senkit ne vigyenek el ügyészi végzés nélkül; mi nem vertünk meg senkit, maguk se verjenek meg senkit.”

Tartottál tőle, hogy megtorlás lesz?

Őszintén mondva, ahogy 48 óra alatt összeomlott az egész régi apparátus – a politikai, a közigazgatási, a pártapparátus –, én el se tudtam képzelni, hogy ezeknek legyen akkora erejük, hogy újra olyan hatalmat hozzanak létre, ami az első időkbe’ retorziókkal tud élni. Hisz végeredménybe’ sehol se voltak az égvilágon, úgy összeomlottak, mint a kártyavár!

Na most, november 5-én megjelent egy szovjet páncélos, és elvitte az egyik gimnáziumi tanárt és az egyik mezőgazdasági technikumi tanárt; mást nem is kerestek. Sírva futottak hozzám az asszonyok, hogy íme, minden ígéret ellenére elvitték a férjüket. Én másnap reggel Kaposváron – vasutas ruhába’ – odamentem a börtönhöz. Ott állt két orosz páncélos négy gépfegyveres katonával, és én a gyönge orosz tudásommal, ami megmaradt a fogságbul, odaköszönök: „Zdrasztvujtye tovaris, ggye kommendát?”, hogy hol a parancsnok. Kinyílik az ajtó, és jött is a parancsnok. Én mondom, hogy a csurgói járás forradalmi bizottságának elnöke vagyok; a barátaimat behozták, azoknak a sorsárul érdeklődök. „Nincsenek itt a barátai; 4-én reggel kiengedtük őket!” Mondom: „Nem, hát akkor hozták be!” Ezt nem értette, és volt ott egy magyar repülős mint tolmács, és az elkezdi neki mondani, hogy itt van ez az ellenforradalmár, és ez azt akarja... Mondom: „Kérem szépen, álljon meg a menet! Maga tolmács, nem pedig kommentátor. Azt fordítsa le, amit mondok.” Kérdi az orosz, hogy mi a baj. Mondom neki – nem tökéletes oroszsággal, mert hát sose tudtam –, hogy nem jól fordít, mert kommentárt mond, nem azt, amit én mondok. „Fordítsd azt, amit mond!” Előadom, erre ő azt kérdi: „Akkor maga mért nincs itt bent?” Mondom, én azt nem tudom. Én csak azt kérdezem, hogy azok mért vannak itt; kinek a parancsára. „Azokat hoztam be, akit nekem a pártbizottság névjegyzékbe adott.” Mondom: „Köszönöm szépen, ezt akartam tudni” – és mentem a megyei pártbizottságra. Ott mondom, hogy a Tóth elvtárssal akarok beszélni, a megyei párttitkárral. Jön, hogy hát mi van. Mondom: „Kérem szépen, pár napja itt jártam, és akkor ön azt mondta: ha bármi problémám van, keressem meg. Most ez és ez a problémám.” „Nem én foglalkozok ezzel, hanem egy másik elvtárs, de várjon.” Bement, kihozott egy papírt, hogy: „Nézze, itt a papírunk, hogy a csurgói járásbul ezt a két embert. Tehát ha maga ki akarja őket hozni, akkor menjen a csurgói párttitkárhoz, és az adjon egy papírt.” Én megköszöntem, és este otthon elmentem a pártbizottságra a Rudicshoz, hogy: „Lám, tegnapelőtt mit ígért, és huszonnégy órán belül máris bevitetett két embert!” Hogy nem ő, hanem a visszajött ávósok. Mondom, adjon papírt, hogy ezek visszajöhessenek. Ő nem adhat, mert neki ezt meg köll beszélni a megyei pártbizottsággal – este van, telefonálni se tud, de legyek nyugodt, ő az ígéretit megtartja. Meg is tartotta, mert egy héten belül hazaengedték ezt a két embert. Na most később, épp karácsony előtti napon az istállóba’ vagyok – mi kihoztunk tehenet, disznót a téeszbül, és elkezdtünk gazdálkodni, mert gondoltam: engem a vasúttól úgyis kirúgnak –, szalad a kis keresztlányom, hogy: „Keresztpapa, viszik édesapámat az ávósok!” – a sógorom volt a helyi nemzetőrség parancsnoka. Kiállok az utca közepire, leállítom a dzsipet; kiugranak a géppisztolyos katonák, hogy: „Mit akar!” Mondom: „Azt kérdem, hova viszik Pákozdy Gyulát?” „Mi köze hozzá!” „Hát kérem szépen, elsősorban is: magyar állampolgár vagyok, és én úgy érzem, nekem mindenhez közöm van, ami itt ebben az országban történik. Másodszor meg, ha azért viszik, hogy mit csinált a forradalom alatt: én voltam a Járási Forradalmi Bizottság elnöke. Tehát szeretném tudni, hogy kinek az utasítására viszik, és hogy hol a letartóztatási végzés.” „Menjen és kérdezze a nemtudommilyen százados elvtársat.” „Köszönöm szépen, ezt akartam.” Hazamentem, a szomszédból meg átjött ez a barátom, akivel később menekültem, hogy: „Mit akarsz csinálni?” Mondom: átöltözök, megyek föl. Akkor már ott volt a másik szomszédbul egy pesti munkás – annak az unokaöcsémnek a sógora, aki a bulgár emlékmű ledöntésinél részt vett –, és kérdi, hogy ő is velem jöhet-e. Mondom: minden további nélkül. Akkor így hárman fölmentünk a rendőrségre – az egy jó kilométer gyalog. A rendőrök, akik engem jól ismertek az előző napokbul, bementek jelenteni, hogy itt van valaki, és engem betessékeltek egy szobába. Benn ingujjban ott ül egy kövér, jó százhúsz kilós ember, előtte a sógorom Bocskai-télikabátba’, ahogy bevitték, a szobában legalább huszonnyolc fokos meleg; a sógorom izzad. Mondja a rendőr, hogy van még itt két ember. Akkor kimegy ez az ingujjban lévő – fogalmam se volt, kérdem a sógorom: ki ez? „A százados; egy barom, ordít, minden” – de már hallom is az ordítást: „Mit képzelnek, maguk ellenforradalmárok! Vigyék őket a fogdába!” Meleg volt, én levetettem a télikabátom, és beültem az egyik fotőjbe. Amikor bejön, rám is elkezd ordítani. Mondom: „Idehallgasson, maga velem ne ordítson! Én idejöttem magához, én emberhöz jöttem, én emberi hangot várok el magátul.” Meghökkent. Mondom: „Én voltam a forradalmi bizottság elnöke; sógorom van itt, azért jöttem, hogy mit akar tőle.” „Mert maguk ilyenek! Nem akarok kulákuralmat, nem akarok papuralmat!” Mondom: „Én se. Itt demokráciát akartunk.” „De amikor összetörték a szobrot, százan voltak az utcán; most, amikor a romokat köllene takarítani, akkor senki nincsen!” Mondom: „Nincsen magának embere? Hát mennyit akar? Kétszázat, ötszázat? Egy órán belül ott lesz a főtéren.” Akkor elkezdi, hogy „Mit képzel, az én öcsém azért tüntetett a Műegyetemen, hogy kulákuralom legyen?” Mondom: „Nem. A maga öccse azért tüntetett, amiért mi itt dolgoztunk, hogy ne legyen sztálinizmus.” Szóval, vitatkoztunk, és kezdett egész emberi hangon beszélni. Végül azt mondja: „Jó, akkor maga elmehet.” Mondom: „Én?! Hát én harmadmagammal jöttem! Meg itt van a sógorom, ötgyerekes családapa, és holnap lesz karácsony. Én innét el nem megyek, csak negyedmagammal.” „Na – kiszól –, engedjék ki azt a két embert!”

Sajnos, aztán, mikor januárban elvitték a sógoromat, és hat nap múlva hazajött, a család nem ismert rá. A feje összetörve, és aláírattak vele egy jegyzőkönyvet, hogy az erdőn egy ág levágta őt a teherautórul, és az törte össze a fejit. A gyerekei nem mehettek be hozzá, hogy ne lássák. Meg utána egymás után jöttek emberek, akiket úgy megvertek, hogy nem tudtak leülni. Ezek már a karhatalmisták voltak, ávós tisztek katonatiszti egyenruhában, mikor megkezdődtek a kihallgatások és a súlyos tettlegelések, januárban.

Téged is kihallgattak?

Hogyne. Ugye, én mondtam, ha bármikor akarnak velem beszélni, otthon megtalálnak. Úgyhogy valami négy-öt éjszaka jött is a rendőr, és a rendőrségre vittek. Nem ütöttek meg, én bevallottam mindent: „Meg akarta dönteni a rendszert?” „Igen.” „Fegyveresen?” „Igen.” „Miért?” „Mert másképp nem dőlt meg.” Persze, ahol rosszul fogalmazott a kihallgatótiszt, ott én kijavítottam; ha például ellenforradalomrul beszélt vagy ilyesmi. Meg megmondtam neki: „Nézze, a járásnak csak kis része volt kommunista a régi rezsimben, és csak kis része vett aktívan részt a forradalomban. Ne kérdezze a barátait, hogy mi volt itt, ne kérdezzen engem, hanem kérdezze meg azokat, akik nem vettek részt, akik passzív szemlélői voltak úgy az első rezsimnek, mint a forradalomnak. Azok biztos tárgyilagosak lesznek.” Én biztos voltam benne, hogy ha az bűnnek számít a magasabb vezetésnél, amit csináltunk, akkor úgyse tudjuk megúszni a pert, és hát bíztam egy normális bírósági tárgyalásban. Meg, mondhatnám azt is, hogy nekem nem volt gyerekem; igyekeztem azoknak a családapáknak a tetteit magamra vállalni, amikrül hát úgy gondoltam, hogy talán több volt, mint amit én tettem volna a helyükbe’. Gondoltam: fél évvel, egy évvel több, nekem mindegy; inkább, mint hogy másik hármat vagy négyet vigyenek be. Meg úgy éreztem, hogy ha én ezeket az embereket bizonyos fokig belehúztam egy dologba, amelyik hát nem úgy dőlt el, ahogy mink szerettük volna, akkor a felelősségbül az enyém több, mint az övéké.

Egyenként vitték el az embereket?

Egyenkint. Visszajöttek a régi ávósok; Nagyatád lett a központ, oda vitték be az embereket – volt nemzetőröket, nemzeti bizottsági tagokat.

Semmi olyan nem volt, hogy valakit megvédtek volna a többiek, hogy nem engedték elvinni?

Nem. Hát szóval, nézd, ez megint egy paraszti mentalitás: égiháborúba’ esernyőt vagy pokrócot köll a fejemre húzni, nem pedig fölfele fenyegetőzni. Szóval, ilyen védelemrül, tehát lázadásrul a hatalom ellen, szó se lehetett. Ez eldőlt azzal, hogy a nagy erőközpontok – a városok, Budapest, a kormány, külföldön az UNO – semmit nem tud csinálni.

Tegyük fel – ezt most csak kérdezem – mi történt volna, ha megszervezitek, hogy ha valahol éjszaka megáll egy autó, összeszalad az egész falu, és...

Nézd, ott voltak előtte a kitelepítések: megállt éjszaka az autó – erre mindenki behúzódott a kuckójába, még a függönyi is alig merte elhúzni. Ez az emberi mentalitás. Hősök nincsenek.

De hát te is mentél, és kihoztad az embereket a rendőrségről meg az oroszoktól.

Na jó, de nézd: én voltam a forradalmi bizottság elnöke. Ha egyszer valaki magát vezetőnek tartja, annak ez kötelessége. Egy bajtársnak kevésbé. Ha egyszer az ember valakikért felelősséget vállalt, akkor a saját biztonsága kockáztatásával is azok biztonságáért neki ki köll állni. Ez egy erkölcsi norma, amit magam elé állítok, de senki mástul nem követelem. Ez mindenkinek az egyéni dolga. És hát nézd, amikor tíz-tizenöt fegyveres áll szembe’ három, vagy négy, vagy húsz, vagy ötven fegyvertelen emberrel, akkor ez illúzió, hogy ilyenkor...

Értem. És körülbelül hány embert vertek meg a faluban?

Hát azt nagyon nehéz megmondani, mert mindegyikkel aláírattak egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem szólhat róla egy szót se, és ki ne menjen az utcára, míg föl nem épül, mert még egyszer beviszik. Sokrul nem tudtunk, mint ahogy a sógorom se mert kimenni a szobábul, még a gyereke elé se.

Mégis, körülbelül hány ember lehetett? Csak a nagyságrendje: öt, tíz, száz, ötszáz?

Nem tudom – nézd, ez felelőtlenség lenne. Jó, hát hatvan, nyolcvan az egész járásba’. Csak akikrül személy szerint tudok, az mondjuk tizenöt-húsz; de mondom, sok nem mert kijönni az utcára, míg meg nem gyógyult. Csak az ember hallotta, hogy ezt is megverték, azt is megverték – de hogy igaz volt-e? Konkrét eset például, hogy én február elején kaptam egy gennyes vakbélgyulladást, és bevittek a kórházba – utána ugye, mikor mentem az utcán, sántítottam. „Mögvertek, Bandi?” Mondom: nem. De senki nem akarta elhinni, hogy engem nem vertek meg, hanem csak fölvágták a hasamat az orvosok, normálisan, és hát nem voltam olyan fitt, mint azelőtt.

Egyébként még mikor a kórházban voltam, értesítettek arrul, hogy otthon a párt nagyon erősködik, főleg az Ervinnel szembe’: követelik a pénzt a párt autójának az igénybevételiért. Pesti taxiárat számoltak fel, és ki is jött nekik valami ezerkétszáz forint – az abba’ az időbe’ még pénz volt. A párttitkár evvel akarta a kódis papot megbüntetni. Én kértem eltávozást a kórháztul, hazamentem, fölmentem a pártba, és letettem az asztalra azt a pénzt. Kérdi a párttitkár, hogy miért én, miért nem az Ervin. Mondom: „Uram, aki rendel, az fizet.” (Később, mikor már elmenekültem, a többi forradalmi bizottsági tagok összeadták édesanyámnak ezt az összeget.) Ervinnel meg megbeszéltük, hogy elmegyünk az ő rokonaihoz Debrecenbe – ugye, időt akartunk nyerni, míg lábra kapok, mert ha engem a frissen operált hasammal bevisznek, még valami komolyabb bajom történhetett volna. Úgy egyeztünk meg, hogy Ervin fölmegy Pestre, én visszamegyek a kórházba kötözésre, aztán majd Pestrül együtt utazunk Debrecenbe. Én vissza is mentem a kórházba, és mondtam az orvosnak, aki megoperált, hogy: „Nézze, az a helyzet, hogy én ma este elmegyek; nem tudom, hova, meddig tart, megfognak-e, elvisznek-e – mindenesetre a kötést úgy tegye rám, hogy ha engem kétszer-háromszor hasba rúgnak, a munkája ne menjen tönkre.” Azt mondja, ő nem hallott semmit, menjek a kötözőbe; ott aztán egy ápolónő valami huszonöt-harminc méter gézt rátekert a hasamra.

A kétórás vonattal hazamentem, mert nem éreztem jól magam. Somogyszobon elém jön egy barátom,[SZJ] hogy: „Bandi, csinálj, amit akarsz: este 7-kor vár a rendőrség az állomáson. Azt üzenik: vége van, az ügyészség kiadta az elfogatási parancsot.” Gondoltam: ha csak 7-kor visznek, akkor még nyugodtan hazamehetek. A másik oldalon szálltam le az állomáson, és hátul mentem haza. Otthon mondtam, hogy ez a helyzet – nem tudom még, hogy mit csinálok; menjenek ki a szobábul, fáradt vagyok, nem jól érzem magam, lefekszek. A többi forradalmi bizottsági tagnak megüzentem, hogy ha engem letartóztatnak, akkor valószínűleg rájuk is ez vár. Akkor átjött a szomszédom,[SZJ] aki segített a forradalomban, a feleségivel, hogy: „Jaj, ne várják meg, menjenek Jugoszlávián körösztül!” Öt óra tájban aztán úgy döntöttem, hogy hát ilyen beteg állapotban tényleg nem tehetek mást, minthogy elmegyek. Fölöltöztem, és úgy fél hét felé elbúcsúztam, hogy na, akkor indulok.

Kitől búcsúztál el?

Édesanyámtul és a feleségemtül.

Ő nem akart veled menni?

Nem, hát ugye, mikor az ember menekül, rövid időre megy, hogy: „Nemsokára hazajövünk.” Egy emigráns rövid időre megy. Meg hát, nézd, az az igazság, hogy az én házasságom az lényegében mint partnerschaft tönkrement. A háború elején nősültem, egy évig együtt voltunk, aztán a katonaság, a fogság; nyolc év után jöttem csak haza, de azután is csak ágyrajáró voltam hét évig. Ugye, a házasság az nemcsak a törvény előtt megkötött egyezség, hanem partnerschaft, emberi együttlét, ami viszont a sok távollét után előbb-utóbb széttörik. Aztán így az emigrációval meg végleg eltávolodtunk. Szóval, én elbúcsúztam, hogy indulok – és akkor kopognak az ajtón. Na, gondoltam, elkéstem. De szerencsére az Ervin felesége volt; egy kis csomagot hozott, hogy vigyem a férje után, Pestre. Mondtam, hogy én már nem megyek Pestre, hanem menjen ő az Ervin után, és mondja meg, hogy engem le akartak tartóztatni, és hát én elmenekültem. Erre mondja, hogy van az Ervinnek Svájcban egy barátja, akivel levelezik, egy teológus; írjak neki, és akkor mehetek Svájcba. Ezután én kiléptem az ajtón. Negyedóra múlva jött a vonat. A rendőrségi autó ott volt az állomáson, de a Kovács nem volt az állomáson. A rendőrségi autó ment a Kovácsék házához; bent épp az asztalnál ülnek, vacsoráznak. A rendőrök kérdik: hol a Kovács? Kaposvárott. Ott nincs, onnan eljött. Hát akkor biztos ott van az állomáson, mindjárt jön haza. Ott nincs. Akkor aztán két nap, két éjjel rendőri felügyelet alatt volt a ház; az udvarban bujkáltak éjjel, lesték, mikor megyek haza. Riadóztatták a határőrséget is, de mi két napig az ellenkező irányba mentünk; meg volt szervezve, hogy mindenki a rokonánál aludt, és csak azután mentünk át a határon, ami könnyű volt, mert száraz határ volt ott, három falu a Drávátul északra. Gyékényesrül besötétedés után elindultunk, átmásztunk – akkor már nem volt szögesdrót –, körösztülmentünk a síneken, és egy Góla nevű községben bekopogtattunk egy házba. Február 21-én léptük át a határt.

Lágermentalitás



Szóval, bekopogtattunk a földimmel egy házhoz. Én ugye oroszul kezdtem velük beszélni, a forradalomrul: mondtam, hogy mint maguknál a Gyilasz, ugye. Meg hát kucsma volt rajtam, csizma, fekete nadrág, sötétszürke zakó – szóval, ezek mögijedtek. Aztán jött egy asszony, aki tudott magyarul, és annak elmagyaráztuk, kik vagyunk, mik vagyunk, meg hogy engem egy hete operáltak. Akkor leszedték az ágyat, lehúzták mindkettőnkrül a ruhát, ami csupa víz volt, mert kint szakadt az eső; kimosták a nadrágot, inget, kiterítették, nekünk meg adtak valami hálógatyát, és a földimmel együtt ott aludtunk egy ágyon – ők meg kimentek az istállóba aludni. Másnap fölvettük a száraz ruhát, megreggeliztünk, és mentünk jelentkezni a rendőrségre. Bevittek bennünket egy moziba, ott voltak szalmazsákokon összegyűjtve az emberek. Március 14-én aztán átvittek Csáktornyára, az volt a gyűjtőtábor. Ott már jöttek elém csurgói diákok, akik részt vettek a forradalomba’, hogy: „Jaj, Bandi bácsi, hát megjött!”

Hány ember volt Csáktornyán?

Az egyik szobába’ – illetve ez egy nagy kiállítási csarnok volt – abba’ olyan ezerkettő, a kicsi szobába’ 560 ember; később nekem köllött ezeknek a problémáival foglalkozni. A nők szobájába’ is lehetett olyan 75-80. Na most, alig ülök le ott a priccsre, hallom, hogy a hangosbemondó neveket olvas be, hogy ezek azonnal menjenek teljes pakkal a kapuhoz. Kérdem ott az egyik diákot, hogy mi ez. „Azokat viszik, Bandi bácsi, akik a holnapi ünneplést szervezték.” Kérdem tőle: „El tudod szavalni a Talpra magyar!-t?” „Hát persze!” „Na, akkor mondd meg mindenkinek, hogy holnap, ahogyan tervezve volt, ünnepölünk!” Másnap fölébredünk, került magyar zászló, hordják a padokat – erre jönnek a jugók, hogy mit akarunk. Mondom, ünnepölni. Kérdik, ki fog beszélni. Mondom, én. Hát nem szeretik, mert hát a Jellasics, meg hát nem lehet itt a Kádár Jánosrul beszélni. Én mondom nekik, hogy: „Kérem szépen, mi nem a Jellasics ellen harcoltunk – azt már nem mondtam, hogy ő harcolt ellenünk –, mi a Habsburgok ellen; és Kádár Jánosnak meg ’48 márciusához az égegyadta világon semmi köze.” Akkor ez a fiú elszavalta a Talpra magyar!-t, egy másik a Szózatot, én meg elmondtam az ötvenhatot így szépen ’48-cal, hogy hát a pesti nép az idegen hatalom jelképit lerántotta a kocsijárul a Lánchídon, szóval így sorjába’, szépen. Akkor már ott kérdezgették az emberek, hogy „Ki ez, aki beszél?”

Volt egy másik föllépésem is, mikor a gatyákat osztották. A jugók megbíztak egy fiút, aki tudott szlovénul vagy horvátul, és hát az a saját haverjainak osztogatta a gatyát. Hozzám meg jönnek sorba, hogy ez átúszta a Drávát, a másik a Murát, nincs semmijük, ezeknek meg négy kofferjük van tele. Akkor én odamentem ehhez a fiúhoz, hogy adjon ezeknek is. „Nincs már!” Na, mondom, akkor mutassa a kofferját. „Mi köze hozzá!” Mondom: „Az a közöm, hogy magának tele van a kofferja, a másiknak meg nincs semmije. Addig itt senkinek se jár kettő, amíg a másiknak nincs egy se.” A többiek meg a hátam mögött, hogy: „Igaza van! Úgy van!” Ez kinyitotta akkor a kofferjét, én meg kivettem a gatyákat, szétosztottam, neki meg meghagytam egyet, a sajátját. Ugye, én Oroszországba’ három és fél évig voltam lágerba’, én tudom, mi a lágermentalitás. Neked nincs hatalmad, de ha látják rajtad, hogy te őket szolgálod, többet tudsz elérni, mintha a hátad mögött akárhány fegyveres áll. Két ilyen fellépés, aztán neked köll intézni mindent, mert mindenki hozzád fordul a gondjával. Úgyhogy a harmadik napon engem választottak meg annak az 560 embernek a szobaparancsnokául. Vagy ott van a munkára való beosztás, az is gond. Mert ez is egy lágermentalitás: Menekült? – Neki jár a gatya. – Söpörni köll? – akkor már húzódik félre. Én azt mondtam: most ez a sor söpör, aztán a másik, a harmadik, így sorba’. Volt ott egy cigány, a Kalányos, az amikor az ő sora következett, áthurcolkodott a másik sorba, egy üres priccsre. Észrevettem, és azt mondtam: „Ez az ember kihúzza magát a közösségi munkábul, ez az ember ebbe’ a szobába’ nem alszik! Fogjátok meg a szalmazsákját, és tegyük ki az udvarra!” Kinn szakadt az eső, egész éjjel szakadó esőbe’ volt kinn a cigány. Mikor másnap reggel könyörgött, azt mondtam neki: „Csak úgy jöhetsz be, ha egy hétig söpörsz!” Ő aztán söpört is, mintha egy század katona állt volna mögöttem. Szóval, ilyesformán mentek a dolgok Csáktornyán, míg el nem vittek onnat bennünket.

De ezt meg éhségsztrájkkal vívtuk ki, hogy onnat elvigyenek. Ugye, a nyugati országok kimerítették a menekült-kontingensüket, és hát azzal a tizennyolcezer emberrel, aki Jugoszlávia felé menekült, senki nem akart foglalkozni. Ott voltunk azon a szögesdróttal körülkerített udvaron, meg a csarnokokba’, vártunk, vártunk, de csak nem foglalkoztak velünk. Aztán híre jött, hogy az egész tábort át akarják vinni Ausztriába, egy másik lágerbe – erre hirdettük meg mi az éhségsztrájkot. Kijött akkor egy civil ruhás úr, hogy hát mi a panaszunk. Én elmondtam, hogy nagyon köszönjük a jugoszláv népnek, meg hát a hatóságoknak, hogy átmenetileg befogadtak bennünket, de hát azt szeretnénk, ha mindenki a végleges helyire kerülne, ahova kérte magát. Bennünket ne vigyenek másik lágerba. Akkor azt mondta ez a civil úr, hogy a komité írjon egy beadványt a menekültügyi hatóságnak, és abban kérjük az ügyünk rendezésit. Mi megírtuk – ez a dokument is a rendelkezésre áll –, abbahagytuk a sztrájkot, és hát tényleg, lassan mindenki el is mehetett, ahova kérte magát: Ausztráliába, Kanadába, Németországba, szerteszét a világba.

Viszont értem és a földimért senki nem jelentkezett, úgyhogy én kértem, hogy hadd menjek föl Belgrádba az ügyünk elintézésire. Két géppisztolyos őr kíséretibe’ föl is mentünk a belügyminisztériumba, és ott egy elegáns, bőrfotelos szobába kísértek bennünket. Na, ott viszontláttam ezt az előbbi civil urat – mint kiderült, ő volt Horvátország belügyi főnöke. Azt kérdi tőlem: „Ismeri a Toldi ávóst? Mert hogy itt járt nálunk, és kérte, hogy adjuk ki magát annak a téeszelnöknek az ügyibe’.” Én akkor elmondtam neki, hogy hogy volt ez az eset, mire azt mondja nekem: „Nézze, Kovács úr, én ismerem magát. Én októberbe’ ott voltam Csurgón, én láttam, hogy maga hogyan viselkedett.”

Helyettük is



Végül augusztus 14-én Svájcba érkeztem. Ugye, el köllött helyezkedni. Kicsit pötyörögtem németül, az adminisztratív munkához is értettem valamit – de hát hogy könyvelést végezzek németül, arra gondolni se lehetett. De ha már itt vagyok Svájcba’, egy mintagazdaságot mögnéznék. Így aztán szeptember l-jétől egy évig gazdasági cselédként dolgoztam egy ilyen mintagazdaságban; fizetést is kaptam, pedig még én fizettem volna, hogy ilyet lássak. Insbruckban megszereztem a magyar gimnáziumi érettségit; a zürichi mezőgazdasági főiskolára akartam menni, agrármérnöki szakra, de nem sikerült a fölvételi, így csak 1965-ben szereztem meg a diplomámat a bázeli közgazdasági egyetemen, mégpedig munka mellett – ösztöndíjat nem kértem, mert azt mondtam: negyvenéves vagyok, ha nem sikerül, énutánam ne kiabáljon senki. A Ciba Geigy vegyészeti gyárhoz kerültem közgazdászként; a tervezés, könyvelés, munkaszervezés egy része tartozik rám.

1960-tól voltam a Bázeli Magyar Egyesület elnöke – ugye, március, október: ha beszélni köll, beszélni tudok. 1972 óta, megalakulásától alelnöke, elnöke, most meg titkára vagyok az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek. Hogy mit végeztünk és végzünk a nyugati magyar kulturális élet munkájában, erről most adunk ki egy kötetet Harminc év címmel.[SZJ]

Nézd, én kijöttem; nekem az itt adott lehetőségek között nem lehet a babérokon ülni, hanem dolgozni köll. Mondjuk, nekem ez belső habitusombul is ered, de nekem van egy olyan érzésem is, amitül nem tudok szabadulni: hogy azoknak a barátaimnak és bajtársaimnak a későbbi rossz sorsáért, akik otthon maradtak, bizonyos fokig én is felelős vagyok. Ez nálam nem negatív, hanem pozitív indíték arra, hogy énnekem itt kinn is dolgozni köll, helyettük is. Azért, amiben ők is hittek, én is hittem – dolgozni köll helyettük is, mivel ők most otthon nem dolgozhatnak.

1986 májusában


A Csurgói Járási nemzeti bizottság Elnökségétől.
Csurgó. Tanácsszékház. Széchenyi tér 2. Telefon: 36, 95.




FELHÍVÁS!



Valamennyi Községi nemzeti bizottság Elnökének!
Székhelyén




A Csurgói Járási Nemzeti Bizottság az alábbiakban közli ... község nemzeti bizottság elnökével az 1956. nov. 1-i ülésének határozatait:



1.) Haladéktalanul állítsa fel a nemzeti bizottság segélyezési csoportját, amelynek vezetője a nemzeti bizottság egy kijelölt tagja, a F. msz.[SZJ] helyi felvásárlója, továbbá szükség szerint a gyűjtés népszerűsítésével, a szabadságharcosok részére ajándékozott élelmiszerek összeszedésével megbízandó fiatalok.

Elnök úr adja tudtára dobszó útján a falu népének, hogy kivívott szabadságunk megőrzése, megvédése a gyorsan történő segélyezés.

Lehet adni mindennemű élelmiszert, élő állatot, csak ez utóbbi tárolása biztosítatlansága esetén maradjon a felajánlott élő állat az adakozóknál, amely a későbbi intézkedéssel jut rendeltetési helyére. Hívja fel a község dolgozóit arra, hogy a Földművesszövetkezet felvásárlójának szabadforgalmi áron is adjanak el terményeket. (Szerződött állatokat csak az Állatforgalmi Vállalat láttamozott marhalevelei alapján.)

A nemzeti bizottság segélyezési csoportjának vezetője minden esetben adjon elismervényt az ajándékozónak és kérjen ellennyugtát az ajándékozótól, mert a szűkölködőknek szánt értékekről elszámolási kötelezettsége van a községi és járási nemzeti bizottsággal szemben. Az ellennyugták alapján fektessen fel egyszerű nyilvántartást minőség, mennyiség, név feltüntetésével:









2.) A járási nemzeti bizottság megindította a jogtiprás áldozatainak, a kitelepített magyaroknak már korábban a járási tanácshoz beadott panaszai elintézését, illetve az elintézett vagy visszautasított kérelmek felülvizsgálását. Elnök Úr haladéktalanul hirdesse ki, hogy községében az érintett egyének adjanak be a községi nemzeti bizottsághoz lehetőleg részletes kérvényt, amely az ellenük elkövetett törvényellenesség minden fontos körülményét tartalmazza. (Kapott-e a járási tanácstól segélyt és mennyit, ingóságait, ingatlanát jelenleg ki használja, mikor szándékozik elfoglalni az esetleg más által használt lakását stb.) A községi nemzeti bizottság a kérelemhez csatolja a valódiságnak megfelelő igazolást, majd küldje be a járási nemzeti bizottság elnökének, hogy intézkedését megtehesse. Minden panasz érkezési sorrendben nyer elintézést. Elnök Úr hívjon fel mindenkit, hogy az önkényes elintézéseket a nemzeti bizottságok szükség esetén nemzetőrségi karhatalom segítségével is megakadályozzák.



3.) A nemzeti bizottságoknak a községi tanácsokhoz való viszonya tisztázására szükségesnek tartja a járási nemzeti bizottság közölni, hogy a községi tanács intézkedései fölött ellenőrzési joga van a községi nemzeti bizottságnak. Ugyanígy ellenőrzési joga van a községi tanács felügyelete alá rendelt intézmények (iskolák, napközik, bölcsődék, legeltetési bizottságok, kultúrotthonok) és maga a községi tanács működése, leltára és okmányai megőrzése, megvédése szempontjából. Felhívom Elnök Urat, hogy a községi tanács leváltott vagy helyén hagyott vb-elnöke, -titkára, beosztott szakelőadók beszámoltatása útján 1956. november 4-én reggel 10 órára írásbeli részletes tájékoztatót adjon a járási nemzeti bizottság elnökének, hogy a becsületes közigazgatási munka folyamatossága biztosítható legyen.



4.) A nyugdíjasok járandóságainak folyósítása a helyi postahivatalok útján az alábbiak szerint történik:
Az esedékes havi nyugdíj folyósításához a nyugdíjas mutassa fel előző havi nyugdíjszelvényét. (MNB-postautalvány szelvénye.) Felhívom Elnök Urat, hogy minden érdekeltet a községi tanács hivatalsegédei dobszó, szóban stb. útján értesítsenek erről.




5.) A gépállomások a szükséges mezőgazdasági munkák elvégzésére a szokásos feltételek mellett készen állnak. Intézkedjen Elnök Úr, hogy a földművelő nép munkaigényeit jelentse be a községi agronómusnak vagy az Ön által megbízott tanácsalkalmazottnak, hogy a gépek ésszerű irányítása megtörténhessen.



6.) A termelőszövetkezetekből való kilépés, zárszámadás, és minden ehhez tartozó körülményt a járási nemzeti bizottság megfelelő szerve nov. 2-án községenként és termelőszövetkezetenként külön-külön megvizsgál, és biztosítja, hogy összeütközések, jogtalan egyéni előnyök vagy sérelmek nélkül a zavartalan továbbműködés vagy a feloszlás a felelőtlenség teljes kikapcsolásával történjen.



7.) A községi párthelyiségek leltárát jegyzőkönyv felvétele mellett a helyi felelős rendőr, két nemzeti bizottsági tag és községi párttitkár, vagy helyettese jelenlétében vegye őrizetbe és pecsételje le. A nemzeti bizottság elnöke ugyanilyen intézkedést foganatosítson a lakatlan vagy elhagyott, gazdátlan objektumokra vonatkozóan. (Gazdátlan présház stb.)



8.) A demokratikus pártok szabad szervezkedése a kivívott szabadsággal ma már valóság. A járási bizottságnak jelentse be alakulási szándékát a parasztpárt, független kisgazdapárt és szociáldemokrata párt helyi képviselője. A kommunista pártnak egyenlő joga, de semmivel sem több joga van a szervezkedésre, mint a fent említett, újjáéledő demokratikus pártoknak.



9.) A községi nemzeti bizottság elnöke gondoskodjon arról, hogy szombaton reggelre a csurgói postahivatalnál futár jelenjen meg a községi alkalmazottak illetményeinek kikézbesítése céljából. Személyi igazolványt a futár hozzon magával, valamint a községi nemzeti bizottság megbízólevelét.



Csurgó, 1956. november 1-jén.



A Csurgói Járás Forradalmi nemzeti bizottsága.
Kovács Andor s. k.
Tóth Ágoston s. k.
Füstös József s. k.

• 1956