Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

„Csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.”
Veres Péter: Ha nem lehettél szálfa

Mielőtt rátérnék voltaképpeni témánkra, a KMT szerepére, arról szeretnélek faggatni, hogyan vezetett az utad ’56 novemberéig, hogyan éltél és gondolkodtál addig. Kezdjük az elején: hol születtél?


Hódmezővásárhelyen születtem, 1933. március 17-én. Apám nincstelen zsellér volt, aki elvette feleségül egy szegény pásztor nyolcadik gyermekét. Én hat hónapos koromban anyai nagyanyámhoz kerültem Izsákra, mert apám nem akart elfogadni, anyám meg Pestre jött, gyári munkásnőnek. Apám ’42. szeptember 16-án halt hősi halált a Don-kanyarban. Szóval, özvegy nagyanyám nevelt egészen ’46-ig, míg Pestre nem jöttem; én voltam a tizenhatodik gyermek, akit felnevelt, így hát nekem Izsákon is kemény munkával kellett bizonyítanom a jogot az életre.

Pestre édesanyád után jöttél?

Nem. Ez úgy volt, hogy a faluban kidoboltatták: Budafokon kollégiumot szerveznek tanulni vágyó árva és félárva gyerekeknek, és én a nagyanyám tudta nélkül jelentkeztem a községházán. ’46. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján érkezem meg a Keletibe; éppen annyi pénzem maradt, hogy megvegyem a villamosjegyet a kollégiumba – de rossz villamosra szállók, eltévedek. Máriabesnyőn[SZJ] találom magamat, a búcsú kellős közepén. Ez az első élményem Pestről: a rengeteg ember, az énekek – meg az, hogy ebben a forgatagban egyedül állok, eltévedten, s annyi pénzem sincs, hogy visszamenjek Izsákra. Mert legszívesebben visszamentem volna. Szóval, a szegénységemnek köszönhetem, hogy Pesten maradtam.

Mindjárt a Beloianniszba kerültél?

Nem, hanem Polacsek Gyulánál kezdtem, asztalosinasként. Harmincöt kilós, vézna gyerek voltam ekkor, és a Nyugatinál lévő Big Bill bútorbolt és Budafok között naponta kétszer kellett megtennem az utat a bútorszállító kiskocsival. Csak egy évig asztalosinaskodtam, mert nagyon legyengültem, és az orvos eltiltott minden fizikai munkától. Könnyebb munka után néztem, így lettem kádárinas. A kollégiumban laktam huszonötödmagammal, katolikusok, protestánsok, zsidók vegyesen. ’48-ban szét akarták oszlatni a kollégiumot, de én javasoltam, hogy maradjunk együtt. Ezután dolgoznom kell, nagyon keményen, hogy ellássam magam, mert senkik senkije vagyok, senki nem ad egy darab kenyeret, ha én meg nem keresem magamnak. De én ennél többre is vágytam: tanulni akarok, szakmát akarok a kezembe, hogy egész ember legyek. ’48-ban megyek a Standardhez, a Beloiannisz elődjéhez. Három hónapig sorjázó gyerek, majd két évig szerszámkészítő inas voltam; már ’49-ben lekerülök a tanműhelyből, Major Konstantin mesterem keze alá; ’50 szeptemberében szabadulok. Aztán ’53-ban katonának visznek.

Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de szeretném megkérdezni: te, illetve ti ott a gyárban hogyan éltétek át az új rendszer kiépítésének fordulóit?

Tudod, mi valahogy tényleg a bőrünkön éreztünk minden változást. Amikor a Standardhez kerültem, egy szocdem művezető irányította a kétszáz fős műhelyt, egyetlen irodista kisasszonnyal. Aztán a Vogeler- és Sanders-pör[SZJ] meg a pártegyesítés után hoztak oda egy kommunista művezetőt, aki szakmailag nagyon gyönge volt, és az adminisztráció is mindjárt megnövekedett. A régi szocdem szakik, persze, nem engedték lezülleszteni a műhelyt, meg elég nagy volt a zúgolódás a felduzzasztott bürokrácia miatt is. Nekünk kell eltartanunk őket, ráadásul azt látjuk, hogy kevesebb léhűtővel jobban ment a munka. Nagy volt a morgás, de végül átgyúrták a műhelyt – igaz, két év kellett hozzá. Ez a szocdem szellem nagyon kemény ellenállást jelentett.

Tagja voltál a Szociáldemokrata Pártnak?

Nem, sem ennek, sem másiknak. Tudod, én mindent, ami korlátozza a szabad gondolkodást, ami megköti a kezem: azt én elvetem. A műhelyben sem a szocdem párt volt a lényeg, hanem a szolidaritás, az összetartás, az, hogy az ember figyel a másikra, a mellette dolgozó munkájára meg az életére. Szóval, a munkásöntudat a lényeg. Én úgy látom, hogy ’48-ban – meg aztán később, ’56-ban – elvesztettük azt a lehetőséget, amit a történelem, egy pillanatra földobott: hogy a munkások a maguk kezébe vegyék a gyárakat. De ez már másik téma…

Nem felejtkezem el róla, de igazad van: ne siessünk annyira. Említetted, hogy két évbe telt a műhely „átgyúrása”. Mégis: volt-e olyan pillanat vagy esemény, amit úgy értékeltetek, hogy ettől kezdve valami megváltozott?

Volt, de – látod, érdekes – valahogy ez sem a nagypolitikában történt változásokhoz kötődik, hanem ezt is a bőrünkön éreztük. Valamikor ’49 végén történt, hogy egy szerszámkészítőt kirúgtak. Hogy miért? Tudod, a műhelyben az a szokás, hogy egy inast leküldenek uzsonnáért; na most, ez a munkás – mert a küldönc csak egy darab kenyérrel jött vissza – kihúzta a fiókját, és nagy káromkodásokkal bevágta oda azt a kenyeret. Igaza volt: nem lehet üres kenyéren dolgozni. De elvitték, és valami ürüggyel – hogy lazított vagy mi – kirúgták. Ezzel érttették meg velünk, hogy más világ kezdődik.

Maradjunk még egy kicsit a műhelynél. Ugye, itt ismerted meg Bali Sándort?

Igen, miután lekerültem a szerszámkészítőkhöz; egy satupad van közöttünk, és a reggeliknél is gyakran beszélgetünk. Bali tíz évvel idősebb nálam, ’45-től kommunista párttag, megbecsült ember a műhelyben, szakszervezeti bizalmi. Én, ugye, mindig morgók, „ellenzékieskedem” – de Bali türelmesen végighallgat, a fiatalságom számlájára írja hevességemet. Ez is érdekes: nekem az ellenzéki magatartásomat mindig a jó munkámmal kellett alátámasztanom. A kommunista művezető egyébként próbálkozott is, hogy rossz munkákat ad, amivel nem lehet keresni, és ráadásul népszerűtlen is: kalkulánsnak, normamegállapítónak akart megtenni – de Baliék nem engedték neki, azt mondták, többre vagyok én képes; igaz, én se vállaltam volna el a normásságot. Melegmegmunkáló és mélyhúzó szerszámokat készítettem a műhelyben, és a gépen dolgozók mindig hozzám jöttek, ha valamit igazítani kellett: „A Sándorra kell bízni, az majd megcsinálja becsülettel.” Szóval, a munkámmal kivívtam magamnak valami kis jogot a morgásra. Úgy képzeld el a dolgot, hogy papíron nem lehettem sztahanovista, mert – mint a művezető mondta – „politikailag nem képeztem magam”, de sztahanovista fizetést kaptam, mert 180 százalékot teljesítettem.

Egészen ’56-ig ebben a műhelyben voltál?

Nem, mert ’53 októberében elvittek katonának a Budapesti Híradóezredhez, és itt valahogy kikristályosodott körülöttem a levegő. Tudod, én addig tényleg „nem képeztem magam politikailag”, nem engedtem, hogy belekényszerítsenek mindenféle szemináriumokba, hogy a véleményemet befolyásolják – de itt nincs mese, itt be kell ülni a gyűlésekre. És hát szembe találom magam az előadókkal, mert felállók és elmondom: hát hogyan lehet, hogy a paraszttól még az utolsó tehenet is elviszik! A parasztfiúk nekem drukkolnak, mert helyettük is kimondom az igazat. És hát én a júniusi beszédből[SZJ] megértettem Nagy Imre célját: hogy azt az agyonsanyargatott mezőgazdasági munkásréteget felszabadítsa, hogy gépesítse a mezőgazdaságot, hogy nagyobb szabadságot és lehetőséget adjon a munkásembernek, hogy szűnjön meg a szigor, a parasztverés, az ávósuralom. Csak ezeket mondtam a katonaságnál is, és valahogy kikristályosodott körülöttem a levegő.

Mikor szereltél le?

’55 októberében kerülök vissza a Beloianniszba; kezdődik újra a proletárélet. Az üzemben nagyot változott a világ: a besúgók sorra lebuktak, és közutálat tárgyává váltak. Volt például egy munkás, akinek az öltözőszekrényében felfedeztek egy mikrofont: a vezetőség azon hallgatta, miről beszélgetünk öltözés-vetkőzés közben. Ezt a fiút aztán el kellett tenniük a műhelyből, mert senki nem volt hajlandó dolgozni vele. Aztán ’56 nyarán lekerültem a II-es műhelyből a KI-es műhelybe, szerszámjavítónak.

Lehetett-e már ekkor érezni valamit a későbbiekből?

Hogyne! Ekkor már a XX. kongresszus után vagyunk, szabadabban lélegzünk, szókimondóbbak vagyunk a hivatalos fórumokon is, meg egymás közt is nyíltabban beszélünk.

Október 23-a a gyárban ért?

Nem, mert 5-én kórházba kerültem. Csak 17-én csinálták meg a mandulaműtétemet, mert vérzékeny vagyok, és nem mertek műteni. 23-án kiszököm a Péterfyből, mert Gerő és Piros beszéde az utcára kényszerít. Nem tudok beszélni a műtétem miatt – a Sztálin ledöntése aztán visszaadja a hangom. Azt ma már nehezen tudjátok elképzelni, mekkora élmény volt, amikor a szobor megingott: Budapest népe, akiknek a nevében felállították azt a szobrot, odament és ledöntötte. Mindenki a barátod volt akkor ott a téren. Aztán hogy ledöntöttük a Jóskát, és már csak a csizmák álltak a talapzaton, jöttek teherautóval, hogy menjünk a Rádióhoz, mert lövik az embereket. Aki csak tudott, kapaszkodott fel az autókra; az utcákon mindenütt emberek; két jelszótól visszhangzik a város: „Ruszkik, haza!” és „Nagy Imrét a kormányba!” Nem tudtunk bemenni a Rádióhoz, akkora volt a tömeg; a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán álltunk meg. A kocsiról leszállva valahogy melléin keveredett egy Marika nevű lány – egész este vele voltam –, együtt mentünk mindenfelé. A Kálvin téren autók, villamosok égtek; a sarkon katonák várakoztak – éppen az én egykori alakulatom, de nem mentem oda hozzájuk. Úgy tíz óra körül jött négy magyar páncélos; nem tudtak bemenni az utcába, mert az emberek körbefogták őket, felugráltak rájuk, és azt kérdezték a parancsnoktól: „Hát te magyar ember vagy?! Hát ki fizette a te tanításodat? Ránk jössz tankkal?”

Meddig voltál a Rádiónál?

Éjfél körül értem vissza a kórházba. Marika kísért el, ő vett rá, hogy visszamenjek, mert az orvosok mondták, hogy könnyen felszakadhat a sebem. Marika egyébként később, a letartóztatásomkor felkereste anyámat, és ’63-ban, a szabadulásom után találkoztunk is párszor – de valahogy nem lett semmi a dologból. Rendes lány volt, vasutaslány, tanítónő – és, tudod, engem éppen az zavart, hogy majd nem taníthat, ha hozzám köti az életét. Ezért húzódoztam én ettől az ügytől. De vissza a kérdéshez: éjfél körül értem vissza a kórházba, ahol még nem lehetett sok sebesült, mert nagyon ráértek engem hallgatni. Másnap hajnali 5-kor megint kiszököm, az EMKÉ-hez megyek; megállók a sarkon, jönmegy a tömeg, én meg elkezdek ott nekik beszélni. Nem tudom már, hogy miket, csak úgy rögtönöztem. Olyasmiket például, hogy elmegy mellettünk egy tank, mire én mondom: „Azok a tankok lőnek ránk, amiket a mi békekölcsöneinkből építettek.” Mindig volt körülöttem vagy száz-kétszáz ember, volt aki azt mondta: „Le kellene az ilyet tartóztatni!” Mások meg biztattak, hogy csak mondjam, mert igazat beszélek. Erre mondtam, hogy a szobor ledöntése visszaadta a hangom. De két-három óra múlva vissza kellett mennem a Péterfybe, mert nagyon gyönge volt még a torkom.

Másnap megint kijöttél?

Persze, mindennap, aztán 28-án végleg hazamegyek, a Murányi utca 1-be. Ezt elfelejtettem mondani: ’55-ben, a leszerelésemkor vettem egy ablaktalan raktárhelyiséget, ahol az anyámmal laktam aztán. Ide megyek haza vasárnap, 28-án, itt alszom, másnap bemegyek a gyárba – aztán nem is alszom ágyban egészen a letartóztatásomig, december 11-ig. Na, mindegy. Szóval, 29-én, bent a gyárban, a kultúrteremben összegyűltünk vagy ötszázan; álldogáltunk, beszélgettünk – volt miről. Utcai ruhában voltunk, nem öltöztünk be, mert ahhoz kevesen voltunk, hogy beindítsuk a termelést. Már nem emlékszem, hogy kicsoda, de valaki azt javasolta: válasszunk munkástanácsot. Arra sem emlékszem már, hogy az én nevemet ki dobta be; elég az hozzá, hogy nekem is fel kellett mennem a színpadra. Tizenöt tagú lett végül az ideiglenes munkástanács. A kultúrteremből felmentünk az igazgató szobájába; itt meg valaki azt javasolta, hogy legyek én az elnök, de én nem vállaltam. A koromra, a tapasztalatlanságomra hivatkoztam – huszonhárom éves voltam –, és a Bali Sanyit javasoltam. Tudod, egy kicsit az is bennem volt, hogy egy ilyen elnökség engem nagyon megfogna, odakötne a gyárhoz, meg hát ezerféle kommunista is volt ott, én meg nem akartam civódni senkivel. Így aztán összekötő lettem a kerülettel meg a többi üzemi munkástanáccsal.

Kikre emlékszel a munkástanácsból?

Simon Ferenc, egy nagyon rendes mérnök és Opatowszky Árpád géplakatos. Volt ott két tizennyolc éves, lelkes fiatalember, akik nem voltak tagok, de a tanács munkáját nagyon segítették: a Balogh Jóska és Szelvényi Imre. Szelvényi olyan személyititkár-félém lett nekem később: a kerülettel, a kerületi munkástanáccsal meg az üzemiekkel ő tartotta a kapcsolatot, vele üzentem, ha valakivel beszélni akartam, mert ő hozott be nekem ennivalót a gyárba.

Mik voltak az első intézkedéseitek?

Még fent az irodán elhatároztuk, hogy a munkát felvesszük, és gyárőrséget szervezünk. Azt természetesnek tartottuk, hogy a forradalom kivívta: ne az igazgató dirigáljon, hanem mi vegyük kézbe a gyárat. Az őrségre meg azért volt szükség, hogy a gépeket, anyagot védjük, és nehogy kétes elemek jöjjenek be a gyárba. Én délután hozattam két rádiót meg magnókat, hogy felvegyük a különböző rádióadásokat, szóval, hogy tájékozódjunk. Meg aztán, ahogy sétáltam az üzemben, sorra leszedtem a dekorációkat képeket, csillagokat, szobrokat, mifenét. Mondtam, hogy aki nem tud nélkülük meglenni, az hazaviheti – termelni dekoráció nélkül is lehet. Ezek voltak az én első „intézkedéseim”, azért mondom így idézőjelben, mert nem kellett ott utasítgatni senkit, tudta a dolgát mindenki. De van itt egy nagyon érdekes eset: hogy hogyan lett nekem ávósom. Olyan 5 óra körül lemegyek az utcára – jön velem szemben egy bőrkabátos fiatalember, és név szerint engem keres. Azt mondja, rejtsem el, mert nem mer hazamenni: ávós százados, a felesége meg egy orosz nő. Cserébe felajánlja, hogy leírja a titkos szovjet rádióadásokat, amiket 28-án ő mint híradós hallgatott le. Én azt gondoltam: van az alagsorban néhány jól zárható légóhelyiség, odaviszem, aztán majd meglátjuk. Bevittem magammal a gyárba, adtam neki papírt, tollat, ő munkához is látott, én meg rázártam az ajtót. Pár óra múlva visszamentem, és amikor elolvastam, hogy miket írt, alig akartam hinni a szememnek: hogy mennyi katonát mozgósítsanak az oroszok, milyen csapatmozgásokat végezzenek, ilyesmik voltak azon a papíron. Megint rázártam az ajtót, és beszéltem a munkástanács négy tagjával: ez annyira fontos dokumentum, hogy adjuk át Nagy Imrének, mert értesíteni kell ezekről. 30-án délelőtt 10-11 körül be is mentünk a Parlamentbe, ez tehát az első látogatásom itt. Nagy Imre szobája előtt vagy harmincan várakoznak; Nagy Imre kilép az ajtón, és nagyon megütközik: maguk mire várnak? Mondják, hogy pártengedélyre. Még most is a fülemben cseng, mit válaszolt erre Nagy Imre: „Nézzék, én kommunista vagyok, én más pártot nem szervezek. Hogy milyen pártok alakulhatnak, azt majd a miniszterelnökség dönti el.” Én egyébként még előtte elintéztem a dolgomat két szóban elmondtam, mit hoztam, és átadtam neki az ávós feljegyzéseit.

Ne haragudj, hogy közbevágok: megvan ennek a másolata valahol?

Nincs, mert csak egy példányban készült. Tudod, akkor forradalom volt, nem értünk rá a történészekre gondolni. De lehet, hogy megvan valahol – ez már a ti dolgotok, hogy utánajárjatok. Szóval, Nagy Imre aztán visszament a szobájába, én meg elkezdtem beszélgetni ott a többiekkel, hogy: „Elment az eszetek? Ráértek pártokat szervezni, amikor ezer más, fontosabb dolog van?” Volt ott két újságíró az Igazságtól, ők aztán átvittek a New Yorkba, és kérdezgettek. Meg is jelent valamelyik számban az interjú, ott elolvashatjátok a véleményemet a többpártrendszerről. De hogy befejezzem az ávósom történetét ezután visszamentem a gyárba, ahol néhányan éppen az alagsorban császkáltak, hogy ezt az ávóst egy kicsit megsimogatják. Mondom nekik: rendben van, itt a kulcs, felőlem akár fel is köthetitek – de előbb engem lőjetek le, mert én a becsületszavamat adtam ennek az embernek, hogy nem lesz bántódása. Szépen lelőtök engem, aztán a tiétek az ávós. Erre lelohadtak egy kicsit. A százados feleségének küldtünk élelmet, ő meg ott lakott bent a légóban néhány napig; csak 3-án adtuk le a kerületi rendőrkapitányságon. Úgy tudom, később bíróság elé állították, kirúgták az ÁVO-ból, vagyis hát nem vették vissza. Én kértem, hogy az ügyemben idézzék meg, hiszen megmentettem az életét, de a bíró szerint ennek nem volt jelentősége. Hát, lehet, hogy tényleg nem volt, nem tudom.

Térjünk vissza 29-e utánra. Mi történt a munkástanácsban?

3-áig semmi, legalábbis semmi lényeges. Ismerkedtünk egymással, a kerület munkástanácsainak képviselői, beszélgettünk, telefonálgattunk. Én bent éltem a gyárban; ott aludtam, ahol tudtam: fotelban, asztalon. A konyhán főztek az asszonyok – volt mit, mert vidékről kaptunk krumplit, húst, libát. Ez is a forradalomhoz tartozik: a parasztok, batyuval a vállukon – jönnek, hogy táplálják a forradalmat. Az előleget is a munkástanács fizette ki az embereknek, már aki bejött érte. 3-án egyébként, amikor vittük az ávósomat a rendőrségre, körbenéztünk egy kicsit a városban, megnéztük a békét, a gazda szemével. Bementünk a Bajza utcába, az írószövetség és a szovjet követség környékére; mindenütt csönd, vihar előtti csönd fogadott. Hétfőre terveztük, hogy felvesszük a munkát, és arra voltunk kíváncsiak, milyen a városban a hangulat, be tudunk-e jönni dolgozni. Meg, tudod: nem véletlenül akartam én megnézni a szovjet követséget. Valahogy kezdettől nem bíztam abban, hogy az oroszok meghagyják, amit kivívtunk magunknak. Aztán jött 4-e…

Amikor arra ébredtetek, hogy lövik szét a várost…

Nem ébredtünk mi semmire, mert le se hunytuk a szemünket. Nekem nagyon nem tetszett az a csönd 3-án! Azzal sem értettem egyet, hogy Maléterék bemennek a körülzárt szovjet hadiszállásra – éjszaka már szólongatta is őket a rádió, hogy adjanak magukról életjelt. Aztán hajnali 4 óra után elhangzott a rádióban Nagy Imre rádiószózata. Azt ti nem tudjátok elképzelni, azt a tragédiát! Rettenetes volt hallani ezt a kommunistát, aki szinte sírva kéri az oroszokat, hogy ne bántsák ezt a várost, ezt a kicsi országot. Még ma is fülemben van, mert oroszul is beolvasták: „Nyimánye, nyimánye!”[SZJ] Nem tudom, mit jelent, de valami olyasmit, hogy: „Kérem, kérem!” Az első ágyúlövéseket csak jó másfél óra múlva hallottuk meg. 6-áig nem is volt más, mint harc.

Ti is harcoltatok?

Akik a gyárban voltunk, mi nem. Húszan voltunk mindössze, fegyver semmi, csak valami pisztolyok – nem sok értelme lett volna. Én a gyárépület tetejére álltam ki, onnan láttam a szanaszét röpködő lövedékeket, bombákat. Szörnyű elkeseredettség volt rajtunk és düh. Hiszen egy békés, nyugodt, éppen termelni készülő országot támadtak meg!

Mihez tudtatok kezdeni?

8-áig semmihez. Ekkorra hívtunk össze egy kerületi munkástanácsülést a Kismotor– és Gépgyár kultúrtermébe. Valami százan jöttek el; tulajdonképpen csak annyi volt a célunk, hogy az emberek egy kis reményt lássanak. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a munkástanácsokra most már aktív szerep vár. Eddig nem avatkoztunk bele a politikába, mert bíztunk Nagy Imrében, a forradalom politikai biztosítékát benne láttuk, de Kádárék őt is, a forradalmat is elárulták. Kádárt mindenki elvetette akkor, senki nem akart vele szóba állni – leszámítva azt a pár embert, akivel a kormányát összetákolta. Szóval, úgy gondoltuk, hogy a kiharcolt szabadságból minél többet meg kell mentenünk, ez most a dolgunk.

Ezen a kerületi ülésen fogadtatok el valamiféle politikai programot a kibontakozásra?

Nem emlékszem rá, hogy lettek volna pontok. 12-én már biztosan voltak, amikorra a Beloianniszba hívtuk össze a kerületet. Még annyit azért elmondok előtte, hogy a Bali Sanyit 8-án egy Pobedával elvitték három-négy órára az orosz parancsnokságra, Berecz Bertalan igazgatóval együtt. Ez a Berecz egyébként a forradalom alatt végig bent volt a gyárban: a Gellérthegyen lakott, és nem mert hazamenni – nálunk biztonságban érezte magát. (Később, a perünkben mondták is, hogy milyen veszélyesek voltunk mi a káderekre – na, mindegy.) Berecz elég jóba volt a Sanyival, és 4-e után mindkettőnket próbált rávenni, hogy lépjünk be az új pártba, mert „az ilyen embereknek ott a helyük” – amikor én éppen azért agitálok, hogy minden pártot kitiltsunk a gyárak területéről! November vége felé még egy gellérthegyi villát is felajánlottak, ha visszavonulok a politikai életből.

Hogyan zajlott le ez a 12-i gyűlés? Kik jöttek el, miről döntöttetek?

A kerületi munkástanácsokból jöttek az emberek; látásból sokat ismertem közülük, mert – mint mondtam – én voltam korábban az összekötő. Elég aktív voltam ezekben a napokban; lehet, hogy ezt a gyűlést is én nyitottam meg, de erre már nem emlékszem. Volt bennem valami olyasmi is, hogy a Sanyi mégiscsak családos ember, az oroszok is elvitték; úgyhogy amit lehetett, én csináltam. Ekkorra egyébként már megfogalmazódtak a politikai követelések: a szovjet csapatok kivonása, a Nagy Imre-kormány visszaállítása, a munkástanácsok és forradalmi bizottságok törvényes elismerése, ilyenek. A küldöttek közül négy vagy öt ember pontokba is foglalta ezeket, fent az irodán, aztán szavaztunk a platformról. Ez azért fontos, mert 14-én Bali Sanyi már ezzel a kész programmal ment az Egyesült Izzóba, a Központi Munkástanács alakuló ülésére.

Te nem voltál ott az Izzóban?

Nem, mert csak az elnököket hívták. Sanyi aztán 15-én hajnalban, a parlamenti küldöttségük után elmesélte nekem, hogy megalakult a KMT. Úgyhogy én tőle értesültem a dologról.

Mikor kapcsolódtál be a KMT munkájába?

Várjál egy kicsit, ne siessünk annyira, mert van itt valami fontos dolog. Még 14-én este Sz. Nagy Sándor, a Ganz marósa felkereste a munkástanácsunkat, hogy másnapra összehívta a munkástanácsokat a Koltói utcába, a Vasas Székházba; képviseltessük mi is magunkat. Én 15-én mondom Sanyinak, hogy küldjenek el ide engem, mert valami falsot érzek a dologban. El is megyek; 10 körül nyit az ülés, és már az se tetszik nekem, hogy olyan nagyon ünnepélyes a hangulat vagy négyszáz ember a nagyteremben, az elnöki asztalnál ülők szépen kicihelődve, fehér ing meg minden – rajtam és a többieken ott a teremben, ugye, az a munkásgönc, amiben bementünk a gyárba. Na mindegy, gondolom, megvárjuk, mire megy ki a játék. Megállók hátul, a terem végében. Elöl az első felszólaló beszél, egy magas, nyurga fiatalember, de nagyon összevissza, hézagosán, rosszindulatúan tálalja a 14-i munkásköveteléseket. Én erre a két széksor között előremegyek az asztalhoz, megállók a fiatalember mögött, megvárom szépen, amíg befejezi a mondókáját – aztán jó hangosan megkérem: mutatkozzon be, legyen szíves, kifele, miféle, ki küldte ide. Kiderült, hogy egyetemista, és két ismeretlen ember kereste fel, hogy jöjjön ide, és mondja azt, amiket mondott. Na, akkor majd én elmesélem, mi is a helyzet. Odafordulok a terem felé, mondom a nevemet és hogy a Beloiannisz küldött; kijelentem, hogy erre a gyűlésre itt semmi szükség nincsen, mert az Izzóban már megalakult a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács, ellen-munkástanács meg nem kell, úgyhogy én el is hagyom a termet. Aki kíváncsi rá, hogy mi a KMT igazi programja, az Akácfa utca 15-ben megtudhatja. Ezzel kimegyek a teremből, le az utcára, és várok. Tíz perc múlva kezd a tömeg szállingózni utánam. Jól van, gondolom, és egy motoros fiút megkérek: vigyen át az Akácfa utcába, a Budapesti Villamosvasút Vállalat épületébe.

Itt aztán megint volt egy érdekes jelenet. Az első emeleti tanácsterem ajtajához egyszerre érkeztem Déry Tiborral, aki az írószövetség üdvözletét hozta; ő az idősebb, ő ment be elsőnek. Amíg kint várakozók, megérkezik a négyszáz ember a Koltóiból. Akkor aztán bemegyek, elmondom, mi történt, és javaslom: tartson a Központi Munkástanács beszámolót ennek a négyszáz embernek. Babay Pista erre kinyittatta a IV. emeleti kultúrtermet, hogy beférjünk. Alighogy elkezdődik a beszámoló, megjelenik az ajtóban két orosz katona. Én megint hátul ültem le, jól hallottam, amikor csőre töltötték a géppisztolyukat. Mindenki hátranéz, az elnökségből meg elindul feléjük Fazekas – de ezek intenek a géppisztollyal, hogy menjen csak vissza a helyére. Megfagyott a levegő, szinte pánikhangulat tört ki. Erre én azt gondolom magamban: kifelé nem lehet jönni – de hátha lehet befelé? Felállok, hátamban érzem a két csövet, de kimegyek az asztal elé, és elkezdek beszélni: „Azért, mert két orosz katona csőre töltött fegyverrel itt áll az ajtóban, azért még meg kell beszélnünk a magyar munkásság problémáit!” A hangulat felengedett, és a két katona is eltűnt az ajtóból.

Szóval, így kerültél be a KMT-be?

Nem egészen. Már korábban megérkezett Szelvényi, a lépcsőházban várt rám, a XI. kerület határozatát hozta magával, hogy én képviseljem a kerületet (azt tudjátok, hogy kerületenként voltak a delegátusok). De annyi igaz, hogy ezzel a felszólalásommal már a másodikat léptem előre. Az első ugye, a Koltóiban volt, amikor megakadályozom az ellen-munkástanács megalakulását; a második meg ez, amikor megmentem a helyzetet a ruszkiktól. Szóval, így aztán kilépek az ismeretlenségből. Szerintem ez számított nem az, amit Bill Lomax ír, hogy Rácz képviselte leghangosabban a munkásság követeléseit Nem a hangerő számított ott, hanem valami más. Annyi még hozzátartozik ehhez az esethez, hogy később megérkezett Sándor József is az ülésre – ő volt a KMT és a Kádárék összekötője –, és azt mondta, hogy félreértés történt az oroszokkal, és ezért a kormány nevében bocsánatot kér. Én nem hiszem, hogy félreértés lett volna, mert kiderült, hogy mindenkit, aki a folyosón volt, bezavartak a nagyterembe, az épületet meg páncélosok vették körül. Persze, lehet, hogy valamit félreértettek…

Így aztán a KMT tagja lettél.

Igen. Bemutattam a megbízólevelemet, elfogadták, én meg leültem. Többen voltunk egyébként, mint ahány kerület képviseltette magát, de szavazni csak kerületenként egy küldött szavazhatott. Bali Sándor is itt volt?

Nem, ő nem volt itt. Nézd, én tudom, hogy ti történészek szeretnétek Bali Sándort jobban elfogadni, mint engem; azt mondjátok – legalábbis én eddig még csak erről olvastam –, hogy ő igyekezett befolyásolni, mert én heves voltam. De ez nem így volt. Bali, Rácz: ez egy ember, ’56-ban legalábbis egy. Korábban, az ötvenes években, amikor visszafogott, azt is csak féltésből tette.

Mi történt itt a KMT ülésén?

Megbeszéltük Sándor Józseffel, hogy küldöttség megy a Parlamentbe. Kábé tíz főt választottak be a küldöttségbe, köztük engem is. Ez már több volt, mint amire számítottam. Hiszen én voltam a legfiatalabb közöttük! De ebben biztosan az játszott közre, amit mondtam: a két korábbi fellépésem.

Mikor találkoztatok a kormánnyal?

Sándor Józseffel úgy volt megbeszélve, hogy este 8-kor lesz a találkozó – de Kádár csak úgy éjfél körül jelent meg, addig váratott bennünket. Puhított. De nemcsak ez volt az oka. Tudod, én először jártam a Parlamentben, ráadásul milyen körülmények között! Meg fiatal is voltam – szóval, nem nagyon akartam én ott villogni, hanem figyeltem. És látom ám, hogy mire megy ki ez a várakoztatósdi! Beterelnek bennünket a tárgyalóterembe, és bejön a kormány négy tagja – ez 8 körül van, amit mondok –, bejön Biszku, Ribánszky, Sándor József, Marosán, ilyenek; észre sem veszed, már jobbról is ül egy, balról is egy, és jól kifaggatnak, hogy mit is akartok tulajdonképpen. Aztán hirtelen eltűnnek, és Kádár már előre tudja, mire mit válaszoljon. Én ugyan nem sokat lotyologtam velük, az biztos. Szóval, éjfélkor bejön Kádár. Tudod, az volt a megállapodás, hogy a rádió egyenesben közvetíti, amit beszélgetünk – erre jön Kádár, az asztalhoz lép, félrelöki a mikrofont: „Tudok én enélkül is beszélni!” Vagyis felrúgta az előzetes megállapodást. Ezek után szerintem fel kellett volna állnunk – de Dévényi, az elnökünk nagyon nem úgy viselkedett, ahogy egy munkásemberhez illett volna. Nyelt, nyögdécselt, dadogott, a kezét törte – egyszóval szánalmas volt.

Nem is született megállapodás?

Megállapodás?! Valami egészen más volt ott; mindjárt elmondom, hogy mi, de előbb még valamit: tudod, a miniszterelnöki rezidenciában tárgyaltunk, a Margit híd felé néző szárnyban; a Dunával párhuzamosan van a tárgyaló, és miután Kádár ellökte a mikrofont, a Dévényi meg dadog, és már vagy egy órája folyik a lotyogás, akkor felhallatszik a Duna-partról a fegyverropogás. Ekkor úgy érzem: most szót kell kémem. Felállók és azt mondom: „Mi itt lötyögünk, mint a ludaskofák, miközben kint az utcán lövik a magyar munkást – és ezért senki se érzi a felelősséget ebben a teremben!” Erre felugrik Kádár, hogy ő ezt a hangot nem tűri; Biszku nyugtatgatja: „Hagyd rá, Kádár elvtárs, ez egy naiv gyerek.” Hát, lehet, hogy naiv voltam, de az igazságot mondtam. Ezután elromlott a hangulat, megszakadt a tárgyalás. A szünetben körbefogtak az újságírók, rádiótudósítók meg a salgótarjáni bányászok küldöttsége – akik szintén részt vettek a tárgyaláson –, és beszélgettünk. Szóval, ez a harmadik olyan pillanat – legalábbis én így érzem –, ami az ismeretlenségből előhozza Rácz Sándort, és később a KMT elnökévé teszi.

A szünet után mi történt?

Nem emlékszem, folytatódott-e a tárgyalás, vagy hogy miről volt szó. Hajnalban kocsit kaptunk, és én visszamentem a gyárba, a Fehérvári út 70-be. Reggel 8-ra KMT-ülés volt hirdetve. Itt Dévényi beszámolója után szót kérek, elmondom, mi történt a Parlamentben, aztán bizalmatlansági indítványt teszek Dévényi ellen – mert szerintem nem munkáshoz méltóan viselkedett –, és egyben bírálom az egész küldöttség magatartását. Kemény vita kezdődött. Az ötven körüliek inkább Dévényi mellett szólaltak fel, hogy ő majd elér valamit az alkudozásaival; a negyven alattiak viszont radikálisabb állásponton voltak. (Csak hogy tudd: ekkoriban és még jó sokáig az utca, mindenki elutasította Kádárékat.) Amikor aztán titkos szavazással új elnököt választottunk, kiderült, hogy rajtam kívül mindenki Rácz Sándorra szavazott. Ez meglepett, én nem ezt akartam elérni a bizalmatlansági indítvánnyal – de elfogadtam, mert úgy éreztem, hogy vállalni kell. Az elnökhelyettes Kalocsai György, a titkár Babay Pista lett. Babayról kiderült később, hogy valamikor kisnyilas volt – pedig én az elnöki „székfoglalómban” mindenkinek a lelkére kötöttem: nem babra megy a játék, az életünkről van szó, úgyhogy aki ’56 előtt valami olyasmit követett el, ami nem összeegyeztethető a KMT feddhetetlenségével, az inkább vonuljon vissza. Mert bennünket nagyítóval fognak megvizsgálni! Dévényi egyébként visszavonult, mert megsértődött; Csepellel aztán nem is tudtunk szót érteni, ami szerintem emiatt is volt. Leváltották még Fazekas Jánost is. Így aztán az én befolyásom a KMT-ben megerősödött, és a megalázkodó magatartás háttérbe szorult.

Mi volt a KMT új vezetésének az elképzelése?

Először is az, hogy fel kell venni a munkát, be kell hozni az embereket a gyárakba. (Először a XI. Kerületi Munkástanács fogalmazta ezt meg, de én is így gondoltam.) Nem szabad engedni, hogy a Kádárék adjanak munkát, kenyeret a munkásoknak, mert akkor ők manipulálják őket. Ha a KMT be tudja hozni az embereket az üzemekbe, gyárakba, akkor a saját pozícióját is megerősíti – ez volt az elképzelés. A végleges munkástanácsokat is meg kellett választani. (Kádárék mindig azt mondogatták, hogy a munkástanácsok nem érvényesek, mert a munkások nem is voltak bent a gyárban – mintha őket viszont közfelkiáltással választották volna...) 16-án aztán ezzel a tervvel, a munkába szólító röpirattal megyünk be a Parlamentbe, újabb tárgyalásra. A felhívást én olvastam be a rádióba; a stúdió akkor ott volt bent, a Parlament épületében. Ezen a megbeszélésen történt, hogy Apró Antal azt mondja: „A KMT három tagját beválasztanák a kormányba.” Amire én: „Mit gondol, azért küldtek engem ide, hogy holmi miniszteri tárcákra alkudozzak?! Arra válaszoljon inkább, amit kérdezek: mikor mennek ki a szovjet csapatok, mikor jön vissza Nagy Imre a kormány élére, és mikor veszik be a törvénybe a munkástanácsokat?”

A szovjet csapatokkal nem voltak súrlódásaitok?

Nézd, akkoriban már nagyban mentek a deportálások. Volt nekünk egy háromtagú kiszabadító bizottságunk, és ők jártak az orosz parancsnokságra kihozni az embereket a deportálásból. Ők közvetítettek aztán egy találkozót Grebenyik tábornokkal, a főparancsnokkal. Ez később, november 23-a, a néma tüntetés után történt, mert arra jól emlékszem, hogy éppen ekkor jött el a KMT ülésére – Sándor József kíséretében – három szovjet katonai történész, hogy megismerjék az álláspontunkat. Emlékszem, egyikük lement délben az utcára, és szinte sírva jött vissza, hogy ez a város, ahol még éjszaka is színes élet van, egy órára halottivá válik, egy lélek sincs az utcán – mert a KMT arra szólította fel az embereket, hogy így tüntessenek az egy hónapos fordulón. Ez után pár nappal mentem el az Ajtósi Dürer sorra, a volt pártfőiskola épületébe, ahol a főparancsnokság volt. Ez is egy érdekes kép: Grebenyik és a többi orosz tiszt zubbonyába be van tűzve a Kossuth-címer – tudod, amit mindenki viselt a forradalom alatt –, amikor pedig a kacsát mákos kaláccsal szolgálják fel, visszaküldi a kalácsot, hogy a magyar ember kenyeret eszik. Grebenyik jóindulattal volt velünk szemben, és én itt el is fogadtam a vacsorát, mert nem akartam megsérteni a külföldiek vendégszeretetét. Egyébként is azért mentem el hozzájuk, mert nem akartam, hogy csak a Kádárék tájékoztassák őket és rajtuk keresztül Moszkvát; úgy gondoltam, én őszintén elmondom, hogy mit akarunk – aztán beszélhet bárki, amit csak akar. Sikerült is valamit enyhítenünk a deportálásokon és a kijárási tilalmon. Aztán még kétszer jártam a főparancsnokságon; egyszer egy hatalmas tatárral vagy mongollal beszéltem, másodszor meg egy köpcös orosszal, azt hiszem, a Szerovval. Ők már nem voltak olyan barátságosak.

Hogyan képzeltétek el a munkástanácsok országos hálózatának a kiépítését?

Az Országos Munkástanács soha nem alakult meg. 21-ére, reggel 8-ra hívtuk össze az ország munkástanácsainak küldötteit értekezletre, a Sportcsarnokba. Gyülekeztek is az emberek, több százan – de a csarnokot úgy körülvették a szovjet tankok, hogy egy egér se tudott volna átjutni. Erre átmentünk a MÉMOSZ-székházba, de oda se engedtek be bennünket, így vagy hatvanan-hetvenen átmentünk az Akácfa utcába. A kisterembe csak egy-két vidéki küldött fért be, már csak ezért sem alakulhatott meg az Országos Munkástanács. Pedig én egy kicsit reménykedtem, hogy ennek már nem én lennék az elnöke – igaz, ekkor már nemigen tülekedett senki, szorult a hurok körülöttünk. Szóval, itt elhatároztuk, hogy 22–23-án kétnapos sztrájkkal tiltakozunk a gyűlés megakadályozása és Nagy Imréék elrablása ellen. Ennek a felhívásnak az volt a jelentősége, hogy ugye, két napja behoztuk az embereket a gyárba, most meg már sztrájkba hívjuk őket; szóval ez is a KMT erejét bizonyította.

Volt kapcsolatotok Nagy Imréékkel?

Nem, mert mi a jugoszláv követségre nem mentünk be, hogy ne tegyük még csavarosabbá az amúgy is bonyolult diplomáciai helyzetet; de az elrablásukról értesültünk. Szóval, 21-én újra bemegyünk a Parlamentbe... Elfelejtettem mondani: én előzőleg felszólaltam a KMT elnökségében, hogy sokan mondják, hogy túl fiatal, talán heves is vagyok, válasszanak helyettem valaki mást – de megint engem választottak, így aztán ismét én megyek tárgyalni. A Parlamentben két dologban állapodtunk meg: fogadják el rendelettel a munkástanácsokat és a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot, és adjanak nekünk egy helyiséget. Valamelyik előző napon már felkeresett Fock Jenő, hogy beszéljük meg a rendelettervezetet, amit magával hozott, mert minisztertanács lesz, és elő kell készíteni. Egész nap dolgoztunk a tervezeten, megállapodtunk a végleges formában, nálunk is maradt egy példány – aztán 22-én mégis a javítatlan szöveg jelent meg minisztertanácsi rendeletként.

Ti mit javítottatok a kormány tervezetén?

Hogy a gyárigazgatói helyeket pályázat útján kell betölteni, az igazgatót a munkástanács elbocsáthatja; ilyesmiket. De látszott már: hiába ülsz le tárgyalni a kormánnyal, semmibe vesz, szembeköp. Egyébként ezek a „javítások” most már kormányprogrammá váltak, úgy tudom.

Várjuk ki a végét, Sándor…

Hát, nem tudom, munkástanácsok nemigen lesznek, az már igaz.

És mi lett a másik kérésetekkel, a helyiséggel?

Először a Földművelődésügyi Minisztériumban akartak nekünk helyet adni, de én nem fogadtam el: nem vagyunk mi minisztérium! Persze, inkább az járt a fejemben, hogy ha ekkora épületben kapunk helyet, tökéletesen ellenőrizhetnek bennünket. Az Andrássy úton kinéztem egy különálló épületet – de ők is tudhatták, hogy itt bármikor magunkra csukhatjuk a kaput, és ezért nem adták oda. Végül december 3-án kaptunk néhány szobát, a MÉMOSZ-székház ötödik emeletén, a Dózsa György úton.

Mi történt a munkástanács-rendelet után?

A kormány 25-ére meghívta az elnököket és a gyárigazgatókat. Erre a Bali Sanyi ment el, mert én Veszprémben voltam, a megyei munkástanács megalakulásán; ők üzentek, hogy vegyek részt az alakuló ülésükön. A gyár Packardján mentem le; elég elkeseredett hangulatban voltam, őszintén elmondtam nekik, hogy a kormány milyen játékot űz velünk. Volt egyébként egy másik munkástanácsülés is, ahol részt vettem: a gyár óbudai Vörös Csillag Gyáregysége üzent, hogy baj van az ottani munkástanáccsal, mert csupa kommunista van benne, és nem arra mennek, amerre a munkások szeretnének. Én kimegyek, összehívom az embereket, megköszönöm az eddigi munkástanács munkáját, és mondom: akkor most válasszák meg azokat, akiket akarnak. Tíz perc alatt végeztem is az egész választással. Szóval, visszajövök Veszprémből; 27-én újabb tárgyalás a kormánnyal. Ezt a küldöttséget már én vezetem. Bevisznek bennünket a tárgyalóba; egy ovális asztal megterítve: Kádár felesége meg egy másik nő sürgölődik, resztelt májat szolgálnak fel. Én leülök a fal melletti kanapéra, előveszem a táskámból a lókolbászt meg a kenyeret, amit Szelvényi nyomott még délelőtt a kezembe, és ott falatozom egyedül. Ezt a vacsorát, a Kádárét már nem fogadom el. Közben bejön Marosán, és elkezd pattogni, hogy: „Na, híres vasasok! Mi, pékek sütjük a kenyeret, a híres vasasok meg sztrájkolnak. Nem biztos, hogy az mind munkás, aki cejgnadrágban van…” De senki nem reagált rá, hát visszabújt a szobájába. 11-kor jött Kádár – én aztán előhozakodom a kérdéseimmel: „Mi a véleménye Kádár úrnak arról, ami történt? Nagy Imréék elrablása, a sztrájk, a munkások elítélése…?” Erre felpattan, hogy ő ezt nem bírja idegekkel. Ugye, most nem engedtem, hogy előre kifaggassanak bennünket, nem tudott felkészülni, így a mosoly le is hervadt az arcáról. Ezzel aztán vége is lett a tárgyalásnak.

Nem is tárgyaltatok többet?

De, még egyszer, december 6-án. De ekkorra már nagyon elmérgesedett a viszony a kormánnyal. Ugye, a párt is szervezkedett, meg a KMT is egyre erősödött. Megalakultak a szakcsoportok: a sajtó– és tájékoztatási Sebestyén Miklós, a szervezőcsoport Tőke Ferenc vezetésével, aztán a gazdasági szakcsoport és a többi. 28-án akartuk megjelentetni a Munkásújságot, Obersovszky Gyula szerkesztésében. Már megkezdődött a próbanyomás, amikor telefonált Sándor József, hogy ezt a kormány ellenséges lépésnek venné. Jól van, mondom, akkor leállítjuk a nyomást – lássák a jóindulatot így csak egy stencilezett Tájékoztató jelent meg, ha jól emlékszem, három számmal, az utolsó tán december 5-én. Ekkoriban van az is, amit nagyon fontosnak tartok: felkeres engem egy ősz hajú úr – a nevét azóta sem tudom –, és átad nekem vagy negyven gépelt oldalnyi szöveget a kibontakozás útjáról. Főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozott ez az írás, de politikai kérdésekben is használható volt. A letartóztatásomkor vitték el az irodámból, és Molnár János könyve[SZJ] a KMT gazdasági programjaként emlegeti. Szóval, ez eredetileg nem a mi programunk volt, meg hát semmi nem valósult meg belőle, de sok mindenben egyetértettünk vele, és megvitatásra akartuk javasolni, de erre már nem került sor.

Mik voltak a főbb elképzelései ennek a programnak?

Például olyasmik, hogy a nem nyereséges üzemeket szerződéssel át kell adni a dolgozóknak… Szóval, ami ma már szintén kormányprogram.

A kormánnyal való birkózásnak milyen további lépései voltak?

Először is az, hogy nagyon kapacitáltak bennünket: vegyük fel a kapcsolatot a szakszervezetekkel. A SZOT-osok még október 23-a előtt kint jártak Jugoszláviában, és az ottani tapasztalatok alapján kidolgoztak egy munkástanács-tervezetet[SZJ] – de én nem akartam, hogy a SZOT maga alá tapossa a munkástanácsot, meg Gáspár Sándorral amúgy sem akartam szóba állni, mert ő már a Rákosi-érában eljátszotta a maga szerepét, mint SZOT-vezér. De nagyon nyomtak bennünket a szakszervezetek felé.

A másik lépés a két tüntetés volt a nőtüntetés meg a december 6-i, a kormány melletti tüntetés. A december 4-i nőtüntetésre egyébként a KMT nem adta előzetes beleegyezését, mert sokan azt mondták: provokáció – beléjük lőnek, aztán bennünket terhel a felelősség. Én ezzel nem értettem egyet, de a többség akaratához kellett igazodnom. Nagyon megható és szép lett végül ez a tüntetés: az asszonyok, lányok az ismeretlen katona sírjához mentek, a Hősök terén; ott elővették kabátjuk alól a nemzetiszín zászlókat, kibontották, és egy-egy szál virágot helyeztek el a síron – úgyhogy a végén egész virágkazal bontotta; annyi volt a virág, hogy a középen kivágott zászlókat ebbe a kazalba szúrták le az asszonyok. A Tájékoztatóban meg is dicsértük őket, hogy elégtételt adjunk, amiért előtte nem álltunk melléjük. A másik, a kommunista tüntetés 6-án volt: vörös zászlókkal, dalolva vonultak fel, és 4 óra körül érkeztek a Nyugati elé, épp amikor Angyalföldről, Újpestről odaértek a munkások – akik aztán jól elagyabugyálták a tüntetőket. Mi éppen ekkor, 6-án délután voltunk benn a Parlamentben; a Memorandumot vittük. (Ez jelent meg a Magyar Füzetek 7. számában.) Kádárék a nyakunkba akarták varrni a zavargást. „Álljon meg a menet – mondom –, az a felelős ezért a provokációért, aki engedélyezte a tüntetést!” Korán volt még a kormány mellett tüntetni, vörös zászlókkal felvonulni! A Memorandumra másnap, 7-én kellett volna elhangzania a válasznak a rádióban, de Kádárék egy szót se szóltak róla. 8-ára összehívtuk az Országos Munkástanács küldöttértekezletét Tőke Ferenc szervezte, és csak én tudtam az előkészületekről, mert tanultunk az előző esetből. A MÉMOSZ-székházban volt az értekezlet, reggel 9-kor kezdődött. Én nem mentem be, mert a KMT-nek az volt a véleménye, hogy ne én elnököljek: befolyásolnám a küldötteket (Elfelejtettem mondani: 6-án kértem a KMT-t, hogy szavazzon újra az elnöki tiszt betöltéséről, mert többen azt mondták, hogy merev és inzultáló vagyok a kormánnyal szemben, nem lehet velem tárgyalni – de ismét engem választottak.) Szóval megkezdődik az ülés, és úgy 10 óra tájban felhív Sándor József, hogy ne merjük megtartani az értekezletet, mert a kormány nagyon ellenzi. Mondom neki, hogy hát én itt vagyok az irodában, nem tudom, van-e ilyen ülés vagy nincs. Aztán dél körül jött egy másik, egy sokkal fontosabb telefon: Salgótarjánban lövik a munkásokat, ötvennél több halott! Én azonnal kihívatom a salgótarjáni küldöttet, hogy ismer-e egy ilyen és ilyen nevű embert, és hogy megbízható-e? (Azt nem mondtam meg neki, hogy miért kérdezem, mert előbb tájékozódni akartam.) A küldött teljesen megbízhatónak mondta a telefonálót, úgyhogy én felhívtam a szovjet parancsnokságot meg aztán a kormányt is: ki a felelős a sortűzért? Semmit nem feleltek a kérdésemre. Bementem a terembe, ahol már többen kérdezgették: hol van Rácz Sándor, miért nincs itt? Kimegyek az emelvény elé, elmondom, hogy miért nem én elnököltem, és elmondom a salgótarjáni hírt is. A teremben – ezt éreztem – amúgy is feszült volt a hangulat; sorra szólaltak fel az emberek, és aztán egyhangúlag elfogadtuk a javaslatot: 48 órás sztrájk! 9-én reggeli 8 óráig hírzárlatot rendeltünk el a döntésről, nehogy a küldötteket lekapcsolják útközben. A KMT fogalmazott egy felhívást is a világ munkásaihoz, amiben kérjük, hogy támogassák a magyar munkásokat a félelem nélküli életért folytatott küzdelmükben; ez azután bejárta a világsajtót. Tulajdonképpen a 11–12-i sztrájk és felhívás volt az utolsó szavunk. Nem volt már mit mondanunk Kádáréknak, akik tárgyalás helyett belénk lövetnek. Tudod, én úgy érzem, hogy a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács mint egy pecsét hitelesítette az egész forradalmat: hogy ez nem huligánok, hanem a munkások felkelése volt.

Ezután következik a letartóztatásod…

Igen, bent a Parlamentben. A kormány, illetve a Központi Bizottság nevében meghívták Balit és Ráczot a Parlamentbe, 11-ére. (A KMT többi tagját ekkor már letartóztatták, a KMT-t törvényen kívül helyezték; mi két napig bent voltunk a gyárban, oda nem mertek értünk jönni.) Szóval, 11-én bejön Berecz Bertalan meg a Baranya megyei párttitkár – a nevére már nem emlékszem –, hogy menjünk a Parlamentbe. Több órát vitatkoztunk velük, mert nem akaródzott bemenni – én tudtam, mi vár rám, bujkálni nem akartam, mert ma is vállalom, akkor is vállaltam, amit csináltam, de jobban éreztem magam a gyárban; jöjjenek be oda értem, ha annyira kellek nekik. Végül mégis elmentünk velük. A Parlament folyosóján rengeteg ember, ami szokatlan volt, de akkor már nem csodálkoztam semmin. Berecz a portással beszélt egy-két percig – eddig ez sem volt szokásban –, aztán odajön hozzánk, hogy ő most elmegy belépőért (korábban belépő sem kellett). Jól van, mondom, itt megvárjuk. Ahogy nyílik az ajtó, látom, hogy két fekete autó gördül az épület elé; kiszáll belőlük néhány tejfölösszájú suhanc, és kezdik igazoltatni a folyosón állókat. Odafordulok az egyikhez: „Rácz Sándor vagyok, értem jöttek – nyugodtan abbahagyhatják az igazoltatást.” Azt mondja erre, hogy tényleg magáért jöttünk – és már kísérnek is a kocsihoz. Egyikük oldalamba nyomja a géppisztolyát. Mondom: hagyja el, megyek én enélkül is. „Ne pofázz, hanem indulj!” – szóval, kezdődik az ávósnyelvtan... A Sanyit a másik kocsiba tuszkolják, és visznek át bennünket a Margit hídon, a Fő utcába. Gyönyörű, napsütéses délelőtt volt…

Balit ugyanoda vitték?

Igen, de őt pár nap múlva kiengedték, és csak márciusban hozták be újra. Csak hogy lássátok, milyen ember mondták neki, hogy ha rám vall, szabadon engedik – de ő nem volt hajlandó erre, pedig otthon várta a felesége és a két kisgyereke. Meg is kapta a tizenkét évét.

Meddig voltál a Fő utcán?

Kilenc hónapig; utána átvisznek a Markóba, itt kapom a számomat: 50-834 (tedd meg a lottón, hátha szerencsét hoz!). A Fő utcán először is két napig egyfolytában aludtam: október 28-a óta nem láttam ágyat. Az első kihallgatom Kása Sándor hadnagy volt – szépen elmondtam neki is mindent, mint ahogy most neked, nem volt mit tagadnom. Aztán egy Izler nevű – legalábbis ezen a néven futtatták – folytatta a kihallgatásomat. A május elsejei felvonulás képét is ő nyomta az orrom alá, hogy: „Na, Rácz, b… meg, hát mit akarnak a munkások? Te itt rohadsz, a munkásaid meg tapsolnak.” Voltam egy hónapig magánzárkán is, volt időm a forradalomról gondolkodni – mert az események alatt nemigen értem rá ilyesmire.

Mire jutottál?

Hát, sok mindenre, de főképp arra, hogy ez a forradalom akkor is győzött, ha mindnyájunkat kivégeznek - mert mekkora erővel, milyen eszközökkel kellett ezt eltaposni?! Én egyébként tényleg arra számítottam, hogy kivégeznek – bár egy pofont nem adtam senkinek, tíz fillért nem vettem el senkitől –, mert a parlamenti kommunisták annyira gyűlöltek a magatartásom miatt, hogy nem gondoltam, hogy életben hagynak. Én a peremben sem, azóta sem tagadtam meg a forradalmat; így, ezzel a szóval szerepelt a peranyagomban is. A halállal meg barátságban vagyok, ugye, mint hívő ember.

Szeretnék itt, Sándor, valamit megkérdezni tőled. Gyakran hallottam – igaz, az ellenkezőjét is -, hogy ’56-ban antiszemita jelszavak…

Nézd, ez egészen egyszerűen nem igaz; legalábbis én a munkások között ilyennel nem találkoztam. Az igaz, hogy az ávó meg az apparátus ellen eléggé éles volt a hangulat, és ezek igencsak ki voltak bélelve zsidókkal - de a nem zsidó ávóst éppúgy utálták, mint a zsidót. Meg hát: hány zsidó rabtársamat soroljam neked, akik különbek voltak sok másnál? Nézd, ha valaki érti a dolgát és emberileg elfogadható, akkor az megáll előttem. Nekem ez a mérce. Volt például nálunk egy idősebb zsidó normás – nagyon rendes volt, mert hagyott élni bennünket. A Petőfi-korról is egy zsidó fiú mesélt nekem először, egyébként ugyanez a fiú hívott engem november 6-án Nyugatra, hogy a nagybátyjánál biztosan megtalálnám a számításomé – de én nem mentem, mert nekem itt volt a dolgom. Szóval, a fiatalabbak mellénk, a forradalom mellé álltak; az idősebbek már nem nagyon akartak beleavatkozni a dolgokba – rossz történelmi tapasztalataik voltak. A józanul gondolkodó zsidóknak viszont érezniük kellett a felelősséget a ’45 után kialakult helyzetért: az elhurcolt, majd később visszakerült zsidók egy része ugyanolyan szélsőséges eszközökhöz nyúlt, mint ahogyan velük bántak. De szerintem az egyik bűn nem mentesíti a másikat.

Az ítéletedet mikor mondták ki?

’58. március 17-én, a huszonötödik születésnapomon. Életfogyt. Eredetileg nagy pert akartak csinálni: 86 vádlott, az összes munkástanácsos, akit behoztak. De aztán szétszabdalták az ügyet – ami szerencse, mert egy ilyen monstre perben legalább tíz halálost kimondták volna. Úgyhogy Rácz, Bali, Nemeskéri József, Abód László és Mester Ede: ez volt a munkástanácsper. Van itt még egy érdekes dolog: hogy hogyan úsztuk meg végül a kötelet. Az első fok után fellebbeztünk, és a Bali Marika kap egyszer egy telefont: „Ázik már a kötél a munkástanácsosoknak; vonják vissza a fellebbezést!” Ehhez tudnod kell, hogy az új népbírósági törvény értelmében másodfokon akkor is súlyosbíthatott a bíró, ha az ügyész nem fellebbezett súlyosbításért. Mi eredetileg tizenkét évet, életfogytot kaptunk, de fellebbeztünk. A telefon után Marika tördeli a kezét, hogy hogyan közölhetné a hírt a Sándorral; senkit, se hozzátartozót, se ügyvédet nem engedtek ekkor már hozzánk. Valaki azt tanácsolta neki, hogy mondja azt örökbe akarja adni a gyerekeket; erre nem tagadhatják meg a beszélőt Marika be is jön a beszélőre, és mondja a Sanyinak, hogy örökbe adja a gyerekeket, ha Sándor is beleegyezik. Sándor elsápad, elveszti a fejét „Te kurva, hát hogy gondolhatsz ilyesmire!” Életében soha egy rossz szót nem mondott a feleségére. Marika erre lassan, nyugodtan elkezdi neki magyarázni: „Érts meg, Sándor, lehet, hogy holnap már nem vagy…” Erre rögtön felugrik a smasszer, hogy azonnal hagyják abba a beszélgetést! Elvezetik a Sándort, aki még visszaszól: „Köszönöm Marikám, köszönöm!” Marika meg utánakiabál: „De mind az öten ám!” Így aztán, amikor az ügyész kérdezi a tárgyaláson, hogy fenntartjuk-e a fellebbezésünket, vagy megnyugszunk az első fok ítéletében, sorra mondjuk, hogy visszavonjuk a fellebbezést. A vérbíró mindannyiunkat felköttetett volna. Mert akkor olyan hónapok jártak, hogy könnyen osztogatták a kötelet – tudod, ez mindig attól függött, hogy éppen ki látogatott a kormányhoz és miért.

A Fő utcából hova vittek?

Vácra, a fegyházba. Az is érdekes, hogyan szállítanak engem Vácra. Egyedül raknak be a rabóba, és mellém ültetik a fegyveres őrt; máskor a fegyvert és a rabot mindig elválasztják. Az úton meg egyszer megállunk egy benzinkútnál, és engem megkérnek, hogy adogassam ki az üres benzineskannákat a kocsiból – előttem sarkig kitárva a rabó ajtaja. Tudod, nekem az volt az érzésem, hogy arra számítottak: megkísérlem a szökést, és akkor eltehetnek láb alól. Végül megérkeztünk Vácra; a földszintre vittek, és pár nap múlva behozták hozzám Mécs Imrét, aki velem egykorú műegyetemista; ő is életfogytos, bár első fokon halálos volt. Szóval ott ültünk a zárkában, és valahogy nem vettük komolyan az egészet – hát nem is lehetett azt ép ésszel komolyan venni. Imre, emlékszem, matematikára tanított engem; az egyik feladványa még most is a fülemben cseng: „Hogyan teszi meg egy pók a falon az utat, ha a legrövidebb úton akar eljutni a cella egyik sarkából az átellenes sarokba?” Azért olyan emlékezetes ez, mert tudod, a cellában nincsen pók; mindenütt, ahol ember él, megél a pók is, de a cellában nem.

Meddig voltál Vácott?

A ’60. áprilisi éhségsztrájkig. De még annyi hozzátartozik, hogy velem itt különös gonddal foglalkoztak: munkába nem engedtek, pedig a gombgyárban szükség volna a munkámra, és a legszigorúbb fegyelemben tartanak. Az éhségsztrájk előzménye a ’60-as korlátozott, „kádermentő” amnesztia volt. Lehet, hogy ez az akkor kiengedettekre sértő, de az az igazság, hogy csupa olyan embert engedtek ki, akik ismertek voltak. De jól értsd meg: nem az volt a baj, hogy őket kiengedték, hanem hogy bennünket, a többieket benn tartották. Az egész börtön spontán éhségsztrájkba kezdett emiatt. A sztrájk szervezését a Bibó Pista bácsi és Göncz Árpi nyakába akarták varrni: azt mondták, hogy innen, a börtönből kiindulva meg akarták dönteni a népköztársaság államrendjét. Elég az hozzá, hogy a sztrájk harmadik éjszakáján összeszedtek bennünket a cellákból, és hat rabot zsúfolásig megtömtek velünk, hogy moccanni, lélegezni se bírtunk. A mi kocsink borítólemezén volt egy gombostűnyi lyuk, és azon keresztül ismerte fel valaki hajnalban a várost, ahol keresztülhajtottunk: Miskolc. Erre aztán törhettük a fejünket, hogy vajon kivisznek-e bennünket az országból? Mert akkor nagy baj van. Végül a sátoraljaújhelyi börtön udvarán szállítottak le bennünket, és minden rabot egy-egy cellába raktak; én Bibó Pista bácsival, Mérei Ferenccel, Széll Jenővel, Marián Pistával és másokkal kerültem össze. Néhány kemény hónap következett, szinte a teljes elszigeteltségben, ami csak lassan kezdett oldódni. Aztán egy nap tizenhatunkat felsorakoztattak, hogy elszállítanak bennünket. Amikor hozták a láncot, hogy láncra fűznek bennünket, én kértem, hogy ezt hagyják el: öntudatos munkások vagyunk, vállaltuk, amiért elítéltek, úgysem fogunk szökést megkísérelni – de mégis összefűztek bennünket. Erre elkezdtük torkunk szakadtából énekelni az Internacionálét; különösen annál a résznél emeljük meg a hangunkat, hogy „Ez a harc lesz a végső!”. A smasszerek futkosnak ide-oda, végül így, láncra fűzve, énekelve pakolnak be bennünket a rabóba. Mi végigénekeljük az utat a városon át, csak az országúton hagyjuk abba.

Hova vittek benneteket?

Felhoztak Pestre, a gyűjtőbe. A játékgyárban szükségük volt szerszámkészítőkre, és ott dolgoztattak bennünket. Én egyébként, mert büntetés alatt álltam, nem spejzolhattam, nem hozhattam magamnak élelemkiegészítést kintről, ezért a társaim adtak nekem ezt-azt; a maguk szájától vonták meg. Nagyon bántott, hogy miért kell engem ilyen helyzetben tartani. Levelet írtam a börtönparancsnoknak, hogy ha fizikai munkát végeztetnek velem, akkor spejzolhassak is; ne kívánja, hogy a csontvelőmön dolgozzam, vagy hogy mások elől egyem el az élelmet. A válasz: harminc nap szigorított. Tudod, mi az? Egyik nap félkoszt, a másikon csak víz. A harminc nap elteltével megint eltiltottak a munkától, ráadásul kémek közé raktak. Csak valamikor ’61-ben engedtek dolgozni újra: a Filatélia számára tépkedtük le a bélyegeket a borítékokról, és kis tasakokba csoportosítottuk. Itt a Bibó Pista bácsival sokat beszélgettem így bélyegtépegetés közben. Később az asztalosműhelybe vittek. Itt volt egy kis incidensem, mert a munkámról normát akartak venni, de én nem engedtem: ugye, én valamikor asztalosinas voltam, az én kezemhez nem úgy állt a szerszám, mint a másikéhoz – ezért nem engedtem meg ezt a dolgot. Még annyi hozzátartozik a gyűjtőhöz, hogy itt fejeztem be a nyolcadik osztályt, ’56-ban hét elemivel védem a magyar munkások igazát, aztán a börtönben olyan tanáraim vannak, mint Mérei professzor és Litván György. A kiszabadulásom után, ’67-ben le is érettségiztem, az esti gimnáziumban. Nem ide jelentkeztem először, hanem a Bánki Donát Szakközépiskolába, de nem vettek fel, felsőbb utasításra. Egyetemre is akartam menni, de úgy alakult az életem, hogy számomra csak börtönt építettek, egyetemet nem.

Mikor szabadultál?

A ’63-as nagy amnesztiával, március 28-án. Vissza akartam menni a gyárba, a Beloianniszba, de nem engedték; még vagy huszonöt nagyvállalatnál adták vissza a munkakönyvemet, így aztán egy maszek műszerésznél elhelyezkedtem. Igaz, nem a szakmámban, hanem mint lakatos, de hát valahogy meg kellett élnem. Végül augusztus 3-án felvesznek a Híradástechnikai Szövetkezetbe, ahol jelenleg is dolgozom, ’79 óta már mint bedolgozó szerszámkészítő.

Miért lazítottad meg ennyire a kapcsolatodat a szövetkezettel? Jobban kijössz így anyagilag, vagy…

Nézd, ennek több oka is van. Az első, hogy a családom Izsákon él. Anikót, a feleségemet Izsákon ismertem meg, amikor egyszer a nővéremnél voltam látogatóban. ’73. október 23-án, a Mátyás-templomban volt az esküvőnk, két kisgyerekünk van: Anikó, nyolcéves és a hatéves Sanyika. A feleségem örökölt egy házat Izsákon, és így került le a család. A másik ok, hogy összezördültem a főosztályvezetőmmel. Elég bonyolult ügy, a lényege annyi, hogy nekem akkor két feladatom volt az egyik, hogy mint szerszámgazda a vidéki leányvállalatokat jártam, és a szerszámjavításokat elvégeztem, a másik, hogy bent egy satun javítottam a benti szerszámokat. Egyszer egy kétnapos kiszállás után az a kép fogad, hogy a satupadomról a holmim lesöpörve, és egy másik ember dolgozik a padon. Erre megkérdeztem a főosztályvezetőt: „Hol tanították ezt neked, hogy így bánj egy munkással? Majd ha megint biztosítod számomra a munkafeltételeket, akkor csinálom tovább a munkát, amit rám bíztál.” Egy hónap múlva írt egy levelet az igazgatónak, hogy nem tart igényt a munkámra. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy távolabbra kell kerülnöm tőle. Aztán meg az is bennem volt, hogy ’79-ben mintha mozdult volna valami a világban – és én úgy gondoltam: jobb, ha félrehúzódom, és átengedem a terepet másnak, mert engem annyira lefeketítettek, annyira negatívban állítottak be, hogy csak kompromittálnám, ha valami elkezdődne. Így hát lehúzódtam Izsákra. A biztosított havi fizetésem 650 Ft; a kertben kapálgatok, van egy kis fóliám is, a pincében meg gombászom. Ez is érdekes, hogy hogyan lesz belőlem újra paraszt. Volt a szövetkezetnél egy ellenszenves titkárnő, akivel egyszer véletlenül együtt utaztunk be a munkába, a villamoson. Nem lehetett már egymást elkerülni, úgyhogy leültünk egymással szemben; ő elővesz egy újságot, kettétépi, a felét ideadja, hogy olvassak én is. Itt találom meg a hirdetést, hogy a Kertészeti Egyetem gombatermesztő tanfolyamot hirdet; jelentkezem, elvégzem, és így leszek újra paraszt, mezőgazda. El tudom tartani magam: én nem ácsingózok senki ajtaja előtt a prémiumért.

Hogyan látod a munkások mai helyzetét és lehetőségeit?

Nehéz kérdés; legalább még egyszer, annyit kellene beszélnünk róla, mint amennyit eddig összesen beszélgettünk, hogy a véleményem pontosan kifejeződjön. Mégis, röviden: szerintem a mai munkásember helyzete elszomorítóbb, mint 1945–46-ban volt, mert az az egység, amit a háború és a sokféle gond teremtett, nem úgy alakult később, ahogy azt a magyar munkások érdeke megkívánta volna. A legnagyobb gyalázatnak azt tartom, hogy 1948 után a rendszer nem a munkásöntudat formálását és elmélyítését segítette elő, hanem – a spiclirendszer kiépítésével – szétzüllesztette azt a munkásegységet, amiből tulajdonképpen tovább kellett volna fejlődnie az igazi munkáshatalomnak. 1956-ban ezek a becsapott munkások helyesen ismerték fel helyzetüket keményen és határozottan a forradalom mellé álltak, védték, míg az erejükből futotta. Tették ezt azért, mert felismerték a történelmi pillanatot, hogy lehetséges egy kizsákmányolásmentes, szabad társadalom kialakítása Magyarországon. A magam részéről a magyar munkások ’56-os helytállását tartom a legjelentősebb politikai-történelmi cselekedetnek a magyar munkásmozgalom történetében; azért, mert ez belőlünk fakadt, mindenféle manipuláció nélkül. Munkásembernek lenni mindig is nehéz volt, de a munkában becsülettel helytállni még nehezebb; ha bármi megzavarja a munkásember egyensúlyát – legyen az politika, gazdasági, társadalmi vagy családi ok –, az rögtön megmutatkozik a munkáján. Ezért kellene végre egy olyan társadalmi berendezkedés, amely óvja és védi mindazon tagjait, akik létrehoznak, termelnek és alkotnak valamit. Mert valljuk meg: ma a kétkezi munkának nincs becsülete – márpedig enélkül egyetlen társadalom sem képes létezni. Ezen túlmenően különösen meg kellene becsülni azokat, akik még gondolkodni is hajlandóak; és ha netalán a hatalomnak nem tetsző gondolatok is megfordulnak egy-egy fejben, azért még nem szabadna azt a fejet levágni.

Mit gondolsz a lengyel munkásmozgalomról?

Nézd, erre így nem tudok válaszolni; pontosabban: nem akarok, mert megint csak nagyon bonyolult kérdés, és nincs elég terem rá, hogy a véleményemet teljesen kifejtsem. Meg hát nem is biztos, hogy én mindent helyesen ítélek meg; másképpen festenek a dolgok, ha az ember kapálás közben elgondolkodik rajtuk, és megint más, ha minden információ birtokában, a politikai vezetés szemszögéből nézi. De sejtheted, hogy a szívem hova húz.

Voltál-e valahol külföldön?

Nem. ’63 óta háromszor kértem útlevelet, de elutasították. „Büntetés hatálya alatt áll” – ezt írták a papírra.

Nem kérted a rehabilitálásodat?


Nem. Nézd, én azt se kértem, hogy ítéljenek életfogytra, azt se kértem, hogy rehabilitáljanak.

Hova mennél legszívesebben, ha tehetned?

Indiába, Japánba, a szigetekre. Mert valahogy ott az emberséget mélyebben szántja az idő, mint az európai embernél; az egyszerű emberek is emberségesebbek. Nyugatra nem vágyom, mert nem vagyok kibékülve a Nyugattal: ’56-ban is, Trianonnál is magunkra hagytak, rövidlátásból. Trianonnal a Tanácsköztársaságért bűnhődtünk – aztán oda csatlakoztunk, ahonnan a sérelmeink orvoslását reméltük. Szinte bele voltunk ebbe kényszerítve. ’56-ban meg, a Szuezi-csatorna bombázásával szinte szabad kezet adtak a Szovjetuniónak, hogy elzönöljön bennünket – ami megint csak rövidlátás volt a Nyugat részéről.

Azt hiszem, alaposan megvallattalak. Mit mondanál az utolsó szó jogán?

Nagyon örülök, hogy húsz év után végre valaki megkeres, és érdeklődik azok után az események után, amelyek nagymértékben meghatározták a nemzet további életét. Mert akár beszélünk az 1956-os forradalomról, akár nem: ott van a mindennapi életünkben. Azok a politikai, gazdasági és társadalmi problémák ma éppoly elevenen élnek, mint 1956-ban, és amíg a megoldásuk nem valósulhat meg, csak tovább növekszenek és terjednek. Azok a figyelmeztető dátumok, amelyeket már ismer a világ – 1956, ’68, ’80 –, mind azt bizonyítják, hogy a magyar népnek volt igaza 1956-ban, és bizonyítják azt is, hogy a hatalmon lévő politikusok olykor még a korszakot jelentő történéseket is mennyire falsul ítélik meg. Végtelen nagy bűn, hogy még ma, 1983-ban sem beszélhetek nyilvánosan, szabadon, őszintén és félelem nélkül 1956-ról és azokról a dolgokról, amelyeknek résztvevője és irányítója voltam. Tudom, hogy forradalmárként nem lehet leélni egy életet, de azt is tudom, hogy élni csak úgy érdemes, ha hűek maradunk az 1956-os magyar forradalom szent gondolataihoz.

Köszönöm a beszélgetést, és a Beszélő nevében is sok boldog születésnapot kívánok!

• 1956