–szeg [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

A magyar közönség nagyon keveset tud a mai Lengyelországról. Az újságoknak, amelyek hol a kormányzat sikereiről, hol „ellenséges elemek garázdálkodásáról” számolnak be, nincs hitelük. Az Elnyomás és ellenállás dokumentumai, amelyből már három gyűjteményt adott közre az AB Független Kiadó, egyrészt a hadsereg és a ZOMO[SZJ], másrészt a föld alá szorított ellenállás harcáról adnak hírt. De hogyan élnek a lengyelek, milyen az élet Lengyelországban az 1981 decemberében meghirdetett és 1983 tavaszán felfüggesztett szükségállapot – vagy használjuk inkább a szépítgető magyar kifejezés helyett a lengyel megnevezés pontos fordítását – a hadiállapot után? Hogyan látja ezt egy fiatal értelmiségi, aki több hónapos távollét után tért vissza hazájába?

Az első benyomásom, amikor visszamentem Lengyelországba, az volt, hogy a közellátás sokat javult. A közszükségleti cikkek nagyobb része már jegy nélkül is kapható, az élelmiszerek közül csak húsból szűkös a kínálat. Vagyis aki borjúhúst akar (mert Lengyelországban borjúhúst is lehet kapni), annak hajnalban oda kell állnia a hentes elé. Gyengébb minőségű húsokat viszont bármikor vásárolhatsz. Inkább az a gond (de ez csak számunkra új, a magyarok régóta ismerik), hogy van ugyan mit vásárolni, de nagyon meg kell nézned, hogy mire költesz, mert az árakhoz képest szűkében vagy a pénznek.

Nem jelenti-e ez azt, hogy a kormánynak végül mégis sikerül végrehajtania a konszolidáció programját, és előbb-utóbb elfogadtatja magát a lakossággal?

Gazdasági dolgokhoz nem értek, nem is beszélek róluk. Ami azonban az emberek véleményét, a hangulatot illeti: nyoma sincs elfogadásnak. Az idősebbek szerint a hivatalos szöveg teljesen olyan, mint az ötvenes években volt. Gierek idején nagyon sok értelmiségi úgy érezte: Rakowski lapja más, mint a többi lap, a Polytika akkor valóban befolyásolta az értelmiség véleményét.

Amióta azonban Rakowski Jaruzelski miniszterelnök-helyettese lett, ő is elvesztette minden hitelét. Ekkora szakadék még sohasem volt a hivatalos vélemény és a társadalom véleménye között. Ma talán már valamivel kevesebben, de a hadiállapot idején sok-sok ezer varsói család az ablakban tartotta a tévékészülékét, képernyővel az utcának fordítva; így jelezték ország-világnak, hogy nem érdekli őket a hivatalos propaganda.

Ha így van, mi magyarázza, hogy az újonnan engedélyezett szakszervezeteknek már kétmillió tagjuk van?

Ezek valójában nem új szakszervezetek, hanem a régi, ágazati szakszervezetek kezdték meg újra a működésüket. A régi szakszervezetek ugyanis sok helyütt a Szolidaritás idejében is léteztek, csak elvesztették jelentőségüket. A hadiállapot viszont, amely minden szervezet tevékenységét felfüggesztette, rájuk is vonatkozott. Új szakszervezet viszonylag nagyon kevés helyen alakult. Egy új alapszerv bejegyzéséhez már tizenöt tag elegendő, és vannak varsói nagyüzemek, ahol ezt a tizenöt embert nem sikerült összetoborozni.

A katonai kormányzat marad, a társadalom azonban nem békéi meg vele; nem keseríti el az embereket ez a patthelyzet?

Úgy látom, az emberek ma oldottabbak, bizakodóbbak, mint a hadiállapot idején voltak. A múlt évben mindenki magába zárkózott, hallgatott, nagyon sokan féltek. Ma a társadalmi kapcsolatok ismét élénkebbek, az emberek beszélgetni kezdenek az autóbuszon, villamoson, akárcsak a Szolidaritás idején. Pedig ez Lengyelországban nem volt szokásban, a társadalmi érintkezés ott formálisabb, mint Magyarországon, például a tegeződés sokkal kevésbé általános. Márciusban a varsói egyetemen egy történészprofesszor előadást tartott a nagy birodalmak bomlásáról. Az előadás után az egyik hallgató megkérdezte, mennyi idő kell egy birodalom felbomlásához. Erre nincs szabály, mondta a professzor, Nagy Sándor birodalma egy nap alatt omlott össze, az egyiptomi birodalom négyezer év alatt. Csak az biztos, hogy végül minden birodalom összeomlik. A közönség nevetett és tapsolt – ez jellemzi Varsó (de legalább a fiatal lengyel értelmiség) hangulatát 1983 kora tavaszán.

Mi magyarázza a bizakodást? Hiszen rengeteg ember van börtönben, egyre súlyosabb ítéleteket szabnak ki, és a rendszer a KOR perét készíti elő.

Nem tudok mást mondani: a vallás és a hagyományaink. Lengyelország évszázadok óta hozzászokott a nyílt és a passzív ellenállás mindenféle formájához. Inkább azon töprengünk – persze, ez is a bizakodást mutatja –, hogy képesek leszünk-e együttműködni a saját kormányunkkal, ha egyszer Lengyelország ismét szabad lesz. A katonai kormányzat alatt újra feltámadt a „patronátus” hálózata, amely a német megszállás alatt az elhurcoltak családját támogatta; ma az internáltak, bebörtönzöttek családját segíti, szétosztja a hazai és a külföldről érkező csomagokat. A társadalom szolidaritása a katonai kormányzatot is óvatosságra kényszeríti. A hadiállapot idején fokozatosan javították az internáltak életkörülményeit, nem akarták, hogy még nagyobb legyen a nemzetközi felháborodás. Így aztán az internáltak között is megszerveződhetett az ellenállás; volt olyan internálótábor, ahol újságot adtak ki, egy barátom meg azt mesélte el, hogy a cellájukban rádiót állítottak össze. A foglyok a sétán franciául beszélgettek egymással – az őrök nem értették, miről folyik szó, de hiába dühöngtek. A táborokban újjászerveződött a repülőegyetem is, igen színvonalas előadásokkal – bár az elnevezés nyilván furcsán hangzik, tekintettel a körülményekre. A társadalmi tiltakozás sokszor mérsékli az ítéleteket is; Anna Walentinowicz például viszonylag enyhe ítéletet kapott, mert a pere miatt nagy volt a felzúdulás. Persze vannak ellenpéldák is: nemrégiben tíz-tíz évet szabtak ki egy gépkocsivezetőre meg egy diáklányra, mert nyomdai felszereléseket szállítottak. De azt hiszem, az ilyen ítéletek is a rendszer ellen fordulnak: ha semmiségekért is tíz éveket osztogatnak, akkor nincs különbség kis és nagy kockázat között – aki egyszer kapcsolatba kerül a földalatti mozgalommal, ezek után nem fogja mérlegelni, hogy csak kisebb feladatot vállaljon-e. De talán a rendszer mérlegel: Walesát most sem merték hosszasan fogságban tartani.

Magyarországon sokan úgy vélték, Walesa engedett a rá nehezedő pszichikai nyomásnak, és ha nem írt is alá semmiféle nyilatkozatot, szabadon bocsátása kompromisszum következménye, ami nehezíti azoknak a Szolidaritás-vezetőknek és KOR-tagoknak a helyzetét, akik ellen pert készítenek elő.

Lengyelországban is voltak ilyen vélemények. Walesa magatartása azóta alaposan megcáfolta őket. Én mindig úgy gondoltam, Walesa szabadsága jelkép: azt jelképezi, hogy nem mernek, nem tudnak velünk a kényük-kedvük szerint bánni. Gondold meg, a hadsereg elfojtott egy hatalmas népmozgalmat, és a mozgalom vezetője szabadon jár Gdansk és Varsó utcáin. Őrzik, mert félnek tőle, de nem merik perbe fogni, mert félnek tőle.

Közbevetőleg egy kérdés: hogyan lehetséges, hogy miközben a lengyel társadalom mondhatni teljes egészében azonosult a Szolidaritás mozgalmával, a hadsereg, amely mégiscsak a társadalom része, Jaruzelski engedelmes eszközeként végrehajtotta a puccsot?

A közvetlen akciókat általában nem a hadsereg hajtotta végre, hanem a belbiztonsági alakulatok, a rendőrség és a ZOMO. A ZOMO-ról mindenki tudja Lengyelországban, hogy állománya nagyrészt bűnözőkből áll, akiket többnyire erőszakos bűncselekmények miatt ítéltek vagy ítélnének börtönbüntetésre – ehelyett ajánlották fel nekik a fegyveres szolgálatot. A hadseregben Jaruzelski nagyon népszerű volt, az a mítosz terjedt róla, hogy szükség esetén az oroszokkal is kész szembeszállni. A puccs előtt a hívei eldöntött tényként terjesztették a tisztek között: ha a hadsereg nem veszi át a hatalmat, az oroszok csinálnak rendet. Ennek ellenére volt ellenállás. A tábornoki karból tízen adlak be a lemondásukat a puccs után; a sorkatonák között előfordultak parancsmegtagadások, szökések. Biztosat erről senki nem tud, de állítólag néhány katonát agyonlőttek, illetve zendülésért kivégeztek.

Térjünk vissza Walesára. A népszerűsége Magyarországon, úgy hiszem, megint olyan osztatlan, mint a Szolidaritás legszebb napjaiban volt. Bűvészmutatványnak is hihetetlen: a rendőrség egyik fele Bujakot keresi, a másik fele Walesát követi – ők meg titokban találkoznak. Hogyan lehetséges ez?

Két lengyel misére megy – ez igazán olyan mindennapi dolog, hogy a legéberebb rendőrnek sem tűnik föl. A templomokat, kolostorokat valamennyire még a rendszer is tiszteletben tartja. Másképp nyilván nehezebb volna a földalatti Szolidaritás dolga. Igaz: annak idején a németek nem tartották tiszteletben a templomokat, az ellenállás mégis létrehozta a Honi Hadsereget.

Sokan úgy vélik, az egyház nem lép fel elég határozottan a puccsista kormánnyal szemben, a főpapság, miközben közvetíteni próbál, túlzott engedményeket tesz a rendszernek.

Nincs igazuk. Glemp érsek valószínűleg nem olyan szuverén, nem olyan rendkívüli személyiség, mint Wyszynski bíboros volt, de híven járja azt az utat, amelyet a bíboros és a pápa jelölt ki a lengyel egyház számára. Az egyháznak nem feladata, hogy a politika minden kérdésében állást foglaljon, hogy minduntalan benyúlkáljon a politika fogaskerekei közé. Az egyháznak elsősorban morális példát kell adnia. Az egyház példája nélkül és főképp hit nélkül Lengyelország nem volna képes a belső ellenállásra. Magyarországon is emlékeznek rá az emberek, hogy tavaly augusztusban, a gdanski megállapodás évfordulóján a varsóiak óriási virágkeresztet raktak ki a Győzelem terén. Újra és újra helyreállították a keresztet, gyerekek és öregasszonyok cserélték frissre az elhervadó virágokat. Végül útburkolat-javítás címén lezárták a teret, ma is körül van kerítve. Viszont ma már két helyen van virágkereszt Varsóban; az egyik egyházi telken, amelyet – legalábbis burkolatjavítás ürügyével – nem lehet elkeríteni. A vallásos érzés és a nemzeti érzés összefonódása nem új keletű a lengyel történelemben. De olyan szorosan, mint a gdanski sztrájkok óta, talán még soha nem forrt össze a kettő.

Az erőteljes nemzeti érzést, amelyre Kelet-Európa nemzeti szuverenitásukban korlátozott népeinek égető szükségük van (a magyar népnek különösen, hisz a magyarul beszélők közel egyharmada határainkon kívül él, és a magyar kisebbségekhez tartozók egyes országokban csak emberi jogaik kárára, hátrányos megkülönböztetést vállalva ragaszkodhatnak anyanyelvükhöz és kultúrájukhoz), a nemzeti érzést tudatunkban keskeny határsáv választja el az agresszív nacionalizmustól. A demokratikus ellenzék és a Beszélő arra törekszik, hogy világosan elválassza a kettőt, és tiszta fogalmakat teremtsen. Ezért is indokolt a kérdés: a katolikus vallásossággal ötvöződött nemzeti érzés nem teszi-e fogékonnyá a tömegeket arra a propagandára, amely a KOR egyes vezetőit zsidó származásuk ürügyén, antiszemita célzásokkal próbálja lejáratni. Hiszen Lengyelországban, akárcsak Magyarországon, mély gyökerei vannak az antiszemitizmusnak.

Semmi sem járatja le jobban az antiszemita propagandát a lengyel nép szemében, mint az, hogy ez a rendszer él vele. Egyébként a lengyel egyház és a Szentatya egyértelmű kijelentésekkel és gesztusokkal tett hitet a keresztény–zsidó megbékélés mellett. A pápa 1980-as hazalátogatásakor elment a birkenaui haláltáborba, és térden állva imádkozott a zsidó mártírok emlékműve előtt. A hivatalos Lengyelország most először ünnepelte meg a varsói gettófelkelés évfordulóját. A megemlékezés, amelyet ugyancsak a pápa kezdeményezett, jó alkalom a rendszernek nemzetközi kapcsolatai erősítésére. De vajon ki emlékezik meg méltóan a gettó hősi halottairól: a katolikus és „nacionalista” Walesa, aki koszorúval próbált tisztelegni az elesettek emléke előtt, vagy az állítólag kommunista és állítólag hazafi Jaruzelski, akinek a katonái feltartóztatták és őrizetbe vették Walesát? A Gdanskban kezdődött népmozgalom egyszerűen túlhaladottá telte – remélhetőleg véglegesen – az antiszemitizmust, amit a hetvenes évek elején a Moczar-féle „nemzeti kommunista” pártvezetés[SZJ] felszított és meglovagolt.

Bizakodó vagy, bizakodóbb, mint a Beszélő kétkedésre hajló munkatársai. Persze, az 1980–81-es nagy forradalmi mozgalom és a két éve eleven ellenállás jó alap a bizakodáshoz. De úgy tetszik, más is kell hozzá. A hitre gondolok…

Gyerekkorom óta hívőnek tudtam magam. De most már világosan látom, hogy a Szolidaritás korszakában lettem katolikus. A Szolidaritás idején vált élményemmé, amit addig csak az eszemmel tudtam: a hit – tevékenység. Nem mintha különösebben aktív részese lettem volna a mozgalomnak, nem vagyok politikus alkat, sem szervező. De mint a levegő, úgy vett körül a tevékeny bizakodás, és megtanultam – bár nem is kellett megtanulnom, természetes lett –, hogy csak úgy érdemes élni, ha minden nap valami kis erőfeszítést jelent. Ha mindennap teszünk valamit azokért, akiket szeretünk, vagy akiknek szükségük van ránk. Ha csak annyit is, hogy lemondunk valamiről, amihez kedvünk volna, pusztán azért, mert a másiknak nem esne jól. Tudom, hogy ez nem politika. De hát először önmagunkban kell megszüntetni a hadiállapotot, hogy a világban egyáltalán érdemes legyen.