(Horváth József), –szeg [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Nyílt levél Kőszeg Ferencnek!

Tisztelt Uram!


Megtisztelő volt számomra, hogy A tábornok vallomása című visszaemlékezés-kötetem néhány sorát elolvasva azonnal reagált. Ezek kapcsán – sajnos – felködlik bennem a sikerpropaganda időszakára jellemző féligazságokkal végzett manipuláció. Ilyesmit akkor sem vállaltam, napjainkban pedig remélem: ártó szándékok nélkül beszélhetek és írhatok róla. Ezért kénytelen vagyok rákérdezni, vajh’ szabad-e prejudikálni, a teljes ismeret nélkül elmarasztaló jelzőket használni, és a nyilvánosság előtt emberek becsületébe gázolni? Ön nagyon pontosan tudja, hogy a mi kettőnk szellemi pengevágása egyenlőtlen viszonyok között megy végbe. Korábban ön kötöttségek nélkül, bátran szembeszállt azzal a diktatúrával, amelyik „kompromisszumokra, mérlegelésre képtelen volt”. Nos, lehet, hogy nem azt a történelmet éltük meg Kelet-Európa e térségében, amelyben a kádári rendszer – diktatúra jellege ellenére – megkülönböztetett értékelést kapott a világtól.

Természetesen mindenkinek joga, hogy átírja önmaga szellemi horizontját, megváltoztassa nézeteit, de ha ezt mérlegelés nélkül teszi, és főként, ha egy ország új útra térésének időszakában a politikai elit tagjaként lép elő, az már közügy, írásának stílusára csak röviden reflektálok. A stílus maga az ember. Ha ön ezt a stílust találta méltónak önmagához, és a Beszélő szerkesztői is úgy vélték, hogy ezzel a régi Beszélő legjobb hagyományait követik, úgy nincs mit hozzátennem, jóllehet nem ilyen stílusra emlékszem a korábbi évekről.

Ily módon csupán a tárgyi igazság kedvéért válaszolok, néhány észrevétel erejéig. Először: Az ön telefonjának lehallgatásával kapcsolatban tett nyilatkozatom emlékezetem szerint 1989 szeptemberében hangzott el, az ominózus Napzárta műsorában. Abban az időben kötött a titoktartás, és bizonyos vonatkozásban ma is ez a helyzet, amit ön kihasznált. Nem voltam a teljes informáltság birtokában sem, mert nem volt kötelességem – fizikailag is lehetetlenség lett volna – minden alárendeltem részintézkedését feldolgozni. Ennek megvolt a maga szervezeti és időbeli rendje. Azt viszont tudom, hogy akkor, vagyis a jelzett időben már nem ellenőrizték az ön telefonját. Az ok egyszerű, hiszen az összes ellenzékiséggel kapcsolatos telefon-ellenőrzés és egyéb 1989 elején még alkalmazott intézkedés megszüntetésére, a totális ellenőrzés elvetésére a számomra körülhatárolt kereteken belül intézkedéseket tettem. Az arra illetékes parancsnok a végrehajtást jelentette, tehát nemcsak az ön esetében, hanem az „ellenzéki” magatartás miatt ellenőrzöttek ügyében is ez történt. Ön azonban megfeledkezett egy tényről. Az Ellenzéki Kerekasztal és az akkori hatalom közötti tárgyalások során a megfigyelést nem tartották fontos kérdésnek, nemzetbiztonsági törvényt csak áprilisra igényeltek.

Amikor felmerült a szervezetbe történő behatolás és titokszerzésre utaló jelzés, ami az ön személyét is érintette, az illetékes parancsnok az érvényes szabályzatok alapján köteles volt minden ellenőrző intézkedést megtenni a védelem érdekében. Ön jól tudja, hogy a titok kifürkészéséhez öntől kértek technikai segítséget. Ezt az ellenőrzést tehát az én kijelentésem után vezették be novemberben.

Másodszor: Ami az ellenzék behatolásával kapcsolatban tett kijelentésemet illeti, álljon itt szó szerint az, amit ön a Beszélő 1990. augusztus 18-i számában írt:

„Már nyugdíjasként a Pesti Hírlapnak azt nyilatkozta, azért volt szükség még tavaly novemberben, decemberben is telefonlehallgatásra és levélfelbontásra, mert értesültek róla, hogy az ellenzék behatolásra készül a Belügybe. Ha értesült róla, megint többet tudott, mint maga az ellenzék, mert számomra bizony olyan váratlan volt Végvári jelentkezése, hogy kezdetben egy szavát sem hittem el.”

És most álljon itt a nyilatkozatom valódi szövege:

„A Duna-gate botránynak voltak bizonyos előjelei. 1989 szeptemberében jött egy olyan bejelentés, amely valószínűleg provokáció volt, és azt tartalmazta, hogy az SZDSZ és a Fidesz létrehozott egy fegyveres csoportot, amelynek az lenne a feladata, hogy behatoljon a biztonsági szolgálathoz, és megszerezzen anyagokat, valamint az ügynökök névsorát.” (Pesti Hírlap, 1990. június 13., 8. oldal)

Harmadszor: Nem kért fel Zólyomi Tamás, aki az Árnyékvilág című könyvet írta, hogy védjem meg. Ő soha nem volt a beosztottam, és nem is találkoztam vele. Nincs fogalmam arról, honnan vannak az információi. Zólyomi nem a Beszélő szerkesztőségéről, írói gárdájáról vagy a terjesztőiről írt, hanem, ha az ön idézete pontos, Demszky Gábor nyomdájáról volt szó. A kettőt én nem találtam azonosnak. Demszky egyébként is unikum volt, mint szamizdatkészítő és figyelő-bolondító.

Negyedik: Az „elhárító dobásról” is szabadjon valamit mondani. A nyolcvanas évek Beszélője és annak az időszaknak sok tiszteletre méltó törekvése gondolkodásomat és cselekvésemet jelentős mértékben befolyásolta. Szerencsére nemcsak egyetlen szerző cikkeit volt alkalmam elolvasni, hanem higgadt, elemző, az ország, a nép, a jövő számára utat mutató írásokat is. Ezért most keserűség tölt el. Hiszen éppen ezen munkák hatására döntöttem úgy, hogy megírom a visszaemlékezéseimet, és hozzájáruljak egy korszak reálisabb megítéléséhez. Nem szerecsenmosdatás vezette a tollamat, nem a felelősség alóli kibújás, még kevésbé olyan nemtelen gondolatok és célok, mint amit ön nekem tulajdonít. Egyébként ha megtisztel azzal, hogy végigolvassa a könyvemet, remélem, változni fog a véleménye. Mindenesetre nem képzeltük magunkat filozófusoknak, nem mi voltunk az ellenzék, és nem tartunk igényt semmiféle elismerésre. Megelégszünk az önök által még a rendszerváltás előtt követelt jogokkal, kifejezésre juttatott törekvésekkel az emberi és az állampolgári tisztesség érdekében. Ami a 10-15 százalékos belügyi sugallatra vonatkozó megállapítást illeti, lehet, hogy félreérthető azok előtt, akik nem ismerik a szervezet szerepét, feladatait, erőit és eszközeit, nem is beszélve a kapcsolatrendszerét és a módszerét illető kérdésekről. Mi feladatunknak tekintettük, ezért dolgoztunk is érte, hogy a jogállamiság megteremtése békés úton, társadalmi robbanások, véres leszámolások, értékek megsemmisítése nélkül történjen. Ezt a gondolatot terjesztettük a szélsőségek, valamint az akadályozó nézetekkel szemben. Ennyi és nem több, amit tettünk.

A jövőben filozófusoknak adott útravalóról szólva, engedje meg nekem, hogy megkövessem önt. Én pedig úgy tudtam, nincs emberfia, aki magánál hordozná a bölcsek kövét, illetve, aki felismerésre eleve képtelen lenne. Ezért 1990 augusztusában a rendőrök lehallgatása ellen szólnék. Ötödször: Ami a „csacsi tábornokunk” megszólítást illeti, kifejezetten kedvesnek tartom. Egy régi ismerősöm fogadott ezzel, amikor a január 5-i sajtótájékoztató után beültem a tévé képernyője elé, megértésben reménykedve. A „megrögzött füllentő” nevet pedig én szoktam használni, ha valamelyik barátom elfelejt valamit megtenni ígérete ellenére, és utána hosszas magyarázkodásba kezd. Nem veszem hát becsületsértésnek. Miután nem vagyunk közvetlen kapcsolatban, egyedül azon gondolkodom, hogy vajon a szabad sajtóban ez lesz-e a divat, ez-e az írástudók etikája? Az is foglalkoztat, vajon mivel váltottam ki az ön személyes gyűlöletét. Ha netán konkrét oka van, kérem, közölje velem. Mert, tisztelt uram, lehangoló arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy ebben a békés átmenetben egy prejudikálást követően még a becsületem megkérdőjelezését is el kell viselnem. Ön ma is az ellenzék padsoraiban ül. Írásának stílusa azonban – már ne is haragudjon – a közelmúlt hatalmi reakcióit juttatja az eszembe.

Tisztelettel:

Horváth József

Már megbocsásson, Vezérőrnagy Úr!

A tábornok vallomása részletének megjelenése meg a rá adott válaszom után a tévé Napzárta című műsorában ismét szemtől szemben beszélgethettem Horváth vezérőrnaggyal. Ez a dialógus olyannyira civilizáltra sikerült (barátaim szerint puha voltam), hogy a tábornok vissza akarta vonni indulatos válaszát. Mégis kértem, küldje el a már megírt szöveget. Örülök, hogy így tettem.

Kezdettől fogva borzongtam az ellenzéki lét heroizálásától, és a rossz helyzetekben is megpróbáltam megtalálni a kedélyes mozzanatot. De azért nem szeretném, ha viszonyom Horváth József vezérőrnaggyal kedélyessé oldódna. Végül is nem két szerző vagyunk, akik különbözőképpen vélekednek egy elméleti problémáról. Kedélyesség ide, kedélyesség oda, Horváth úr (bár a nevét akkor nem is sejtettem) nem egy olvasó volt, akit sikerült vagy nem sikerült meggyőznöm a nézeteimről, én pedig nem közíró voltam a számára, akinek hol igazat ad, hol pedig nem. Horváth úr szemében én célszemély voltam, akit az utcán megfigyeltetett, akinek a telefonját lehallgattatta, a kocsiját feltörette, hogy magnetofont rejtessen belé. Célszemély voltam, akit Horváth úr „munkatársai” (hogy az általa kedvelt kifejezést használjam) időnként különböző testrészei szétrúgásával fenyegettek. Gyanúsított voltam, akinek még hálát is kellett éreznie, hogy a lakását elözönlő házkutatók először a gyerekek szobáját túrták fel, hogy óvodás és kisiskolás gyerekeim éjfélkor végre ágyba kerülhessenek. Elkövető voltam, akit azzal fenyegettek, hogy bevágják Baracskára zsebtolvajok és garázdák közé. A civilizált párbeszéd híve vagyok, és igyekszem a múltat is, a jelent is némi kedéllyel szemlélni. De azért Horváth úr ne felejtse el, miféle gépezetnek volt ő nem is kis csavarja, hanem derék hajtóműve.

–szeg

• Visszabeszélő