Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

A jugoszláv menedék


Mielőtt a per és előzményei történetébe belefognék, szeretnék néhány szót szólni a mi november 4-i felelősségünkről, ami amúgy is fölvetődött, amikor Nagy Imre és a kommunisták a Parlamentből a jugoszláv követségre mentek,[SZJ] a polgári politikusoknak nem szóltak, így azok a saját belátásuk szerint cselekedtek. Utólag egészen képtelennek tűnik, hogy mennyire felkészületlenül ért bennünket a támadás. Én ezzel magyarázom azt a sok hibát – politikai hibákat és emberileg is nehezen védhető eljárásokat –, amelyek ebben a pánikhelyzetben bekövetkeztek. Szerintem az helyes és indokolható is volt, hogy 30-a után szilárd elhatározással és optimizmussal néztünk a jövő elé, hogy arra rendezkedtünk be: konszolidálódik a helyzetünk. De a minimum az lett volna – ha előbb nem, hát amikor Maléterékkel megszakadt az összeköttetés[SZJ] –, hogy a kormány vagy a párt ideiglenes vezetősége összeül és megbeszéli, hogy ha mégis bekövetkezik a legrosszabb, akkor mi történjék. Ilyen megbeszélésre azonban nem került sor. Azt még valahogy meg lehet magyarázni, hogy mi, kommunisták azért voltunk ennyire – utólag nyugodtan mondhatjuk – együgyűek, mert el sem tudtuk képzelni, hogy a Szovjetunió ilyesmire határozza el magát. De hát ott voltak a polgári politikusok, akik már sok mindenen átmentek! Nyilván ők sem számítottak rá, mert ők is kapkodtak, lényegében egyéni elhatározásokra hagyatkoztak. Ahogy utólag megtudtuk, Bibó volt az egyetlen, aki a helyén, a Parlamentben maradt egészen addig, míg 6-án reggel föl nem szólították, hogy hagyja el az épületet. Mindszenty története közismert;[SZJ] Tildy, Kovács Béla, B. Szabó István pedig hazamentek.[SZJ]

Te tudtál a jugoszlávok felajánlotta menedékjogról?

Nem. És az is bizonyos, hogy Nagy Imrének is csak az intervenció után mondta el Szántó Zoltán, hogy nekik – és kevésbé konkrét formában Losonczy Gézának – fölajánlották a jugoszlávok, hogy ha a biztonságukat veszély fenyegeti, akkor a jugoszláv követség menedéket nyújt neki. Amikor Szántó ezt közölte Nagy Imrével, akkor született meg az elhatározás, hogy a kommunista politikusok a jugoszláv követségre mennek, a családtagokat pedig utánuk hozzák. De erről nem tájékoztatták a bent lévő polgári minisztertársaikat.

És veled mi történt?

Én nem mentem a követségre, mert én a Parlamentben sem voltam bent, és semmit nem tudtam erről az egészről. Ugye, én 1-jén kapcsolódtam be a kormány munkájába, mint sajtófőnök. A miniszterek – Tildy, Kovács Béla, de a mi vezetőink is, tehát Nagy Imre, Szántó, Donáth – bent aludtak a Parlamentben, én viszont minden este hazajöttem. Az első két napon meglátogattak a motorversenyző barátaim – az egyik a Libik, a másik egy Európa-hírű motoros, Sziklai –, és fölajánlották, hogy esténként hazavisznek, reggel behoznak. 3-án már volt autóm, sofőrrel; egyébként a Széna téren keresztül jöttünk, állami rendszámmal, de senki nem tartóztatott fel bennünket. Elég későn értem haza, fáradt is voltam, a gyerekek már régen aludtak; beszélgettem kicsit Edittel, aztán lefeküdtem.

Hajnali négy óra valahány perckor csöngött a telefon. A vonal másik végén Donáth Ferenc közölte velem, hogy röviddel azelőtt a szovjet csapatok, ávós egységekkel, megkezdték Budapest ostromát; ez a helyzet. Megkérdeztem tőle, hogy most mit tegyünk. Nem tudott válaszolni; annyit mondott: cselekedjék mindenki a belátása szerint. (Ebből arra következtetek, hogy akkor még semmiféle elhatározás nem született meg.) Bennem fölébredt ekkor a régi, illegalitásból maradt ösztön: sebtiben felöltöztem, és elindultam itthonról. Utólag nagyon elítélem magam ezért a cselekedetemért, röstellem is magam, hiszen végül is magára hagytam Editet a három apró gyerekkel. Az első pillanatban nem is tudtam, hogy merre induljak; mondom, az ösztön dolgozott bennem. Gondoltam rá, hogy voltaképpen a Parlamentbe kellene mennem, de mivel Donáth-tól ezt a választ kaptam, ebben is bizonytalan voltam. Mindenesetre elindultam a Pasaréti út felé. Egy eléggé közeli, de politikailag nem exponált barátom lakásába csöngettem be.[SZJ] Gondoltam, itt majd tájékozódhatom a helyzetről.

Te letartóztatástól tartottál?

Igen. Donáth közlése után, a régi reflexeim alapján, úgy gondoltam, hogy a szovjet csapatok bevonulásával egyidejűleg egy letartóztatási hullám vonul végig a városon. Ha ezt ’44. március 19-én néhány óra alatt meg tudták csinálni a német biztonsági szervek, semmi okom nem volt feltételezni, hogy ugyanezt nem tudnák megismételni a szovjetek.

Vagyis tájékozódni akartál, és megőrizni a cselekvőképességedet…

Nézd, én ezt egyáltalán nem gondoltam végig. Elmenekültem otthonról, ez a lényeg. A Parlamentbe nem mehettem; abban sem voltam biztos, hogy mi van ott, abban sem, hogy egyáltalán odaérnék-e. Tehát úgy gondoltam: elmegyek egy semlegesnek ítélt lakásba, és próbálok informálódni. Ettől a barátomtól aztán hamarosan átmentem a Torockó utcában lakó Schurecz Józsefhez, aki több volt, mint barát; hogy úgy mondjam, inkább harcostárs. Innen próbáltam a Parlamentbe telefonálni, de nem sikerült. Akkor hazatelefonáltam. Volt akkoriban a gyerekek mellett egy vidéki lány, ilyen kisegítő-féle, aki csak annyit tudott mondani, hogy a család elment. Lehívattam vele a fölöttünk lakó Széll Jenőt, aki elmondotta, hogy egy jugoszláv diplomáciai kocsi jött Editért és a gyerekekért: közölték vele, hogy menjenek be a követségre, mert ők is Tito marsall védelme alatt állnak. Jenő megkérdezte, hogy hol vagyok. Megmondtam neki. Itt aztán, a Torockó utcában, felhívott Erdős Péter, aki közölte velem, hogy nem tudok átmenni a hídon, nem jutok be a követségre, úgyhogy menjek át a jugoszláv katonai attasé helyettesének a lakásába, a mai Mihályffy Ernő utcába,[SZJ] és ott várjam meg a továbbiakat. Átmentem. Hamarosan odaérkezett Erdős és Nádor Ferenc, a Légierő parancsnoka, családostul.

Bocsáss meg: Erdős mi volt ekkor?

Újságíró volt, igen aktív. Az ő személyével kapcsolatban többeknek fenntartása volt, ezt azonban én nem osztottam. Na most, itt voltunk ennek a diplomatának a lakásán, ami tulajdonképpen semmiféle védelmet nem jelentett. Arra azonban jó volt, hogy ezen a szálon kapcsolatba léphettem a családommal. Ők megtudták, hogy hol vagyok, én is tudtam róluk.

Telefonon érintkeztetek?

Nézd, se nekem nem volt szabad telefonálnom, sem ők nem telefonálhattak. Én ezt persze kijátszottam, és amikor nem volt otthon az attasé meg a családja, akkor próbáltam őket és a barátaimat elérni. Beszéltem Gimessel, Kendével, másokkal is; mind nagyon helytelenítették, hogy a jugoszláv követségre mentünk (illetve én ehhez az attaséhoz). Szerintük ott kellett volna maradni a helyünkön, a Parlamentben. Én ma úgy gondolom, hogy akkor lényegében csupán két hetet nyertünk volna; Maléter letartóztatása ezt elég világosan mutatja. De megértem, hogy akik kint maradtak és ellenálltak, szervezték a harcot, illegális újságot adtak ki, azok rossz néven vették, hogy a vezérkar meghúzódott egy látszólag biztonságos menedékbe. A később történtek fényében, persze, kissé másképp fest az egész.

Te miért nem kapcsolódtál be a szellemi-politikai ellenállásba?

Akkor énbennem mindenek fölé emelkedett a családom iránti felelősség; tehát az én legfőbb gondom az volt, hogy semmiképpen ne alakuljon a sorsom másképp, mint a családomé, hogy újra összekerüljünk. Többször kértem, hogy engem is vigyenek oda a követségre, de mindig azt a választ kaptam, hogy ez nem lehetséges, mert az épület körül van zárva. De politikailag is nehezen csatlakozhattam volna az ellenálláshoz, mert nekem már a második naptól kezdve az volt a véleményem, hogy itt a szovjet politika – és ennek folytán az ő intencióikat megvalósító magyar politika – semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Tehát nem voltak olyan illúzióim, hogy ezek – tanulva a forradalom eseményeiből – most valamiféle szövetségi politikát fognak folytatni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam: perre kerül sor, és Nagy Imrét ki fogják végezni. De hogy bennünket a politikai életből likvidálni fognak, és hogy a forradalomnak mindenfajta következményét fölszámolják, erről meg voltam győződve. Elképzelhetetlen volt, hogy miután vállalták a katonai akciót annak összes súlyos nemzetközi következményeivel, meghátráljanak és engedményeket tegyenek. Hozzátenném: meg vagyok róla győződve, hogy Gimes Miklós gondolkodása nem sokban különbözött az enyémtől. Hogy ő mégis részt vett az ellenállásban, ebben nem annyira politikai meggondolások, mint inkább erkölcsi kötelességérzet vezette.

Végül kik mentek be a jugoszláv követségre?

Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Szilágyi József, Haraszti Sándor, Lukács György, Fazekas György, Rajk Júlia, Újhelyi Szilárd, Tánczos Gábor, Szántó Zoltán, Vas Zoltán. Plusz a feleségek és a gyerekek, például a Rajk Laci, Losonczy Anna, Edit a mi három gyerekünkkel, a Julival, Marcsival és Pistivel, akkor az öregnek[SZJ] a felesége, Donáth édesanyja, a Trézsi mama; sokan voltak, vagy ötvenen. Mint utólag hallottam, külön szobája csak Nagy Imrének és talán Lukács Györgynek, Szántónak volt; a többiek mind egy kupacban, a szoba sarkaiban, összetolt fotelokon, pokrócokon aludtak – Vas Zoltánék példának okáért a zongora alatt. Meg hát egy pokol lehetett ezzel a rengeteg kisgyerekkel ebben a totális bezártságban.[SZJ] Szerelnék kiemelni egy politikailag fontos momentumot, ami az első pillanattól rányomta a bélyegét a jugoszlávok menedékajánlatára. Már a második nap két dolgot közöltek az ottaniakkal: az egyik, hogy nem telefonálhatnak, mert ez sértené az exterritorialitás elvét; magyarán: politikailag megbénították a társaságot. A másik Rankovics üzenete[SZJ] volt: vegyük tudomásul a tényeket, ismerjük el és támogassuk a Kádár-kormányt. Ez teljesen képtelen szituáció volt, és az első pillanattól megmérgezte a légkört. Ma már azt is tudjuk Micsunovics, egykori moszkvai követ naplójából,[SZJ] hogy ez előre eltervezett akció volt; november 2-án Hruscsov repülőgépen felkereste Brioni szigetén Tito marsallt, aki áldását adta Magyarország lerohanásához, és megígérte, hogy segít a Nagy Imre-kormány semlegesítésében; mindössze az volt a kívánsága, hogy ne Münnich legyen az új miniszterelnök, hanem Kádár.

A mi helyzetünk egyébként az attasé lakásán kedvező volt. Vendégszeretően fogadtak és viselkedtek; ami kényelmet biztosíthattak a kétszobás lakásban, azt meg is adták. A napjaink azzal teltek, hogy beszélgettünk, újságot olvastunk, hallgattuk a rádiót, esténként bridzseltünk. Ez egyébként nem sokáig tartott, mert pár nap múlva a magyar hatóságok részéről megbeszélések voltak Erdőssel és Nádorral; ezeknek a tartalmát nem ismerem, de elég az hozzá, hogy ők aztán távoztak, én meg egyedül maradtam.

Veled nem próbáltak tárgyalni?

Nem. Nyilván a jugoszlávok tájékoztatták őket az emberek hangulatáról, és ez nálam politikai szempontból is egyértelmű volt, amihez hozzájött az érzelmi tényező is, hogy én a családomhoz akartam kerülni. Végül úgy november 16–17-e tájt egy jugoszláv diplomatakocsin átvittek a mai Népstadion útra, a kereskedelmi kirendeltség épületébe, a tanácsos, Mijátovics lakásába. Biztonság szempontjából ez sem jelentett nagyobb védelmet, de közelebb volt a követséghez. A tanácsosnak egyébként volt két kedves, csinos lánya, akik járták a várost, és beszámoltak nekem a látottakról.

Üzenetekre is vállalkoztak?

Nem. Ezek szigorúan betanított diplomaták voltak. Pár nap múlva viszont felkeresett egy követségi tanácsos, Georgievics, akivel már október 23-a előtt is volt kapcsolatunk, és elmondotta, hogy hamarosan véget ér ez az egész, és ami a legfontosabb: nem Jugoszláviába megyünk, hanem bántatlanul hazatérhetünk. Hozzátette, hogy Lukács, Szántó és Vas Zoltán már el is határozták, hogy hazamennek, szóval a személyükre már megvan a megegyezés. Én erre többször próbáltam Szántó és Lukács lakására telefonálni, de senki nem vette fel a kagylót. Amikor másnap rákérdeztem, hogy mi van Lukácsékkal, azt a választ kaptam, hogy hazamentek, sőt, már tárgyaltak is bent a Parlamentben. Ez egy abszolút rosszhiszemű, semmivel nem menthető félretájékoztatás volt.[SZJ] A gyanúm tehát megnövekedett, mert én tudtam, hogy nincsenek otthon; tehát itt valami nem stimmel.

Végül megérkezett Jugoszláviából Vidics külügyminiszter-helyettes, aki korábban moszkvai nagykövet volt, a szocialista országok specialistája. Ő az, aki a magyar kormánnyal megkötötte az egyezményt, hogy mi büntetlenül hazatérhetünk, nem esik bántódásunk; egyelőre visszatérünk a magánéletbe, aztán majd megbeszélések lesznek a továbbiakról. Vidics egyébként 21-én este nem a követségen aludt, hanem Mijátovicséknál; együtt vacsoráztunk, és ő kérdezgetett, hogy van-e családom, hány évesek a gyerekeim, majd hozzátette: nyugodjak meg, a végén minden jóra fordul. Szóval ez a beszélgetés sem volt valami megnyugtató. Másnap Mijátovics közölte, hogy ma délután, 22-én lesz a hazamenetel, mégpedig oly módon, hogy mindannyian egy buszon megyünk, mindenkit hazavisznek a lakására. Kvázi tehát szervezetten, együtt átadnak bennünket a magyar kormánynak. Én annak örültem, hogy újra együtt leszek Edittel meg a gyerekekkel, de azért tele voltam aggódással.

Már esteledett, amikor beültünk a Mijátovics diplomáciai kocsijába. Odaérkeztünk a Hősök terére, ahol már ott állt egy ócska, jellegzetes szovjet katonai busz, második világháborús Ford vagy valami efféle; tudod, aminek olyan az orra, mint egy teherautó, csak van rajta egy nagy doboz. Susmutoltak egy darabig, majd azt mondta nekem Mijátovics, hogy bizonyos dolgokat még rendezni kell; de nem baj, itt a kocsi, legalább körülnézünk egy kicsit a városban. Elindultunk. Azt javasoltam, menjünk át Budára. Amikor a Moszkva térhez értünk, mondtam neki, hogy öt percre vagyunk a lakásomtól; ugorjunk már fel, hadd nézzem meg, milyen állapotban van, be van-e kapcsolva a fűtés, hogy ne hidegre jöjjünk haza. Nem, nem, ő ezt nem teheti; gyerünk vissza a követséghez.

A visszaérkezésünk nagyon pontosan volt időzítve, mert én épp akkor szálltam ki a Mijátovics autójából, amikor a többiek jöttek ki a követség épületéből, és kezdtek beszállni a buszba. Editékkel a busz mellett találkoztunk újra. Emlékszem, Marcsit Georgievics a karján hozta, tőle vettem át; megcsókoltuk egymást Edittel meg a gyerekekkel, hogy mindnyájan épségben megvagyunk, és mi is beszálltunk a buszba. Bent általános rémületet keltett annak a megállapítása, hogy a sofőrülésen ugyanaz a szovjet katona ül, akit két héten keresztül a követség előtti tank őrtornyában láttak. Amikor Nagy Imre is beszállt, mindenki mondta neki, hogy nyugtalanító ez a helyzet. Nagy Imre visszament az épületbe, és a követnél tiltakozott: arról volt szó, hogy a magyar kormánynak adnak át bennünket, nem pedig a szovjet szerveknek. A követ azt válaszolta: ha nem látja biztonságosnak a helyzetet, menjünk vissza a követségre. Nagy Imre erre azt mondta, hogy ebből a menedékből többet nem kérünk, a kocka el van vetve. A követ biztosítékul három diplomatát adott mellénk kísérőül. Így aztán elindultunk.

Az első saroknál megszólalt a Trézsi mama: Kérem szépen, tessék megállni, mert én itt lakom a Benczúr utcában. De azok mintha meg sem hallották volna, csak mennek tovább – mire a Trézsi mama: Nahát! Felnőtt emberekkel ilyet csinálni! (Szegény, vele se történt volna soha ilyesmi, ha a fia, Donáth Feri nem lesz kommunista.) A busz ezután befordult az Ajtósi Dürer fasorba, ahol akkor a pártfőiskola épületében[SZJ] a szovjet városparancsnokság rendezkedett be. Itt megálltunk, és a jugoszlávokat fölszólították, hogy szálljanak le, majd miután vonakodtak, a szó szoros értelmében lerugdosták őket; helyükbe szovjet tisztek szálltak fel. Mi persze zajongtunk, méltatlankodtunk, de ezek mit se törődtek vele. Újra elindult, majd ment, ment a busz, végig a sötét városon.

A Rákócziánum


Végül megérkeztünk egy helyre, amiről csak annyit tudtam megállapítani, hogy szovjet laktanya. Akik ismerték, mondták, hogy ez a sashalmi Rákócziánum, tisztnevelő középiskola, afféle szocialista cőgeráj, jelenleg KGB-központ. Itt elhelyeztek bennünket a tanári szobákban, családonként, és ránk zárták az ajtót.

Másnap szabályos börtönébresztő volt: egy őrmesternő elkezdett oroszul ordítozni, hogy keljünk fel. Az ajtók még zárva voltak. Sorban kopogtunk ki, és amikor mentünk a dolgunkat végezni, láttuk, hogy végig a folyosón felfegyverzett orosz katonák őrködnek. De hamarosan felborult a rend, kezdtünk átjárni egymáshoz, mert ezek nem tudták, hogy ki melyik szobából jött ki, és hogy oda megy-e vissza. Nagy Imrét elkülönítették tőlünk, így vele nem érintkezhettünk. A vizitelés során tudtam meg egyébként, hogy Lukácsékat valóban nem haza, hanem ide hozták. Éspedig a következőképpen jutott ez a tudomásomra: benyit hozzánk Fazekas Gyuri; Tudjátok, mi történt? Állok a piszoárban, oldalt nézek, és hát ki áll mellettem? A Gyuri bácsi. Kérdezem: Na, és mi van vele? Hát, szebb nem lett.

Délután valaki szólt, hogy itt van Münnich Ferenc, aki mindenkivel beszélni fog. Álláspontunk nyilvánvaló volt; a beszélgetéseknek a tartalma azonos volt, csak a drámai hevességükben különböztek egymástól. Rajk Júlia például olyan patáliát csapott, hogy belezengett az épület; Mit akartok ti, akik egy hónapja azt mondtátok, hogy a Lacika ezentúl a párt gyereke lesz, a párt oltalmazza majd, most meg kihoztok bennünket ide ebbe a szovjet laktanyába! Münnich próbálta nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Szilágyi Jóska rácsapta az ajtót, szóba se állt vele, pedig ő ismerte legrégebbről, még rendőr korából. Én a magam részéről leültem, és két perc alatt, higgadtan elmondottam, hogy a helyzetet semmiféle tárgyalásra nem tartom alkalmasnak. Váltsák be az ígéretüket, engedjenek haza bennünket, és majd mindenki eldönti, hogyan viszonyuljon az új hatalomhoz. Münnich egykedvűen tudomásul vette, amit mondtam; nem reagált rá.

Később, amikor már szürkülni kezdett, egyszer csak ismét elordítja magát az őrmesternő, hogy mindenki készülődjön, mert megyünk tovább. Hogy hova, merre, mi lesz: senki nem tudta. Kitereltek bennünket az udvarra, majd megint egy ilyen autóbuszba, azzal a különbséggel, hogy ennek az ablakai papundeklivel be voltak fedve, úgyhogy se ki, se be nem lehetett látni. Amikor már mindannyian bent ültünk, és vártuk, hogy mi lesz, egyszer csak feláll Vas Zoltán: Elvtársak, fontos bejelentenivalóm van. Azt hittük, tud valamit; mire a Vas: Kérem, vegyék tudomásul, hogy mostantól a Dicike a feleségem.[SZJ] Erre a mellettük ülő Lukács a szivarja mellől kipöfögte: Tudniillik ez most itten a legfontosabb.

Szóval ettől a bejelentéstől nem lettünk sokkal okosabbak. A busz elindult velünk a nagy magyar éjszakába, fogalmunk se volt, hogy merre. Egyszer csak az országút szélén megállt, és leszállítottak bennünket a papírcsomagjainkkal, cókmókunkkal, és taszigáltak, hogy induljunk neki a mezőnek. Nem volt valami kellemes érzés a vaksötétben, szovjet katonák sorfala közt, gyerekekkel, asszonyokkal beleindulni az ismeretlenségbe. De aztán megvilágosodott az elménk, mert kezdtek kirajzolódni három repülőgépnek a körvonalai. Kiderült, hogy a mátyásföldi repülőtéren vagyunk (legalábbis így okoskodtuk ki utólag). Ott valami terv szerint kezdtek bennünket a három gépbe szétosztani.

Senki sem próbált ellenállni?

De. Szilágyi Ella a földre vetette magát, hogy ő sehova nem megy innen, mire három orosz megragadta, minden emóció nélkül fölemelte és berakta a gépbe. Mi Nagy Imréékkel, Lukácsékkal, Szántóékkal és Újhelyi Szilárddal kerültünk egy gépbe. Ezek egyébkent rendes, nagy repülők voltak, mégpedig szalon- vagy kormánygépek; tehát asztalok és fotelok voltak benne, elég kényelmes volt. Hamarosan fölszállt a gép, de nem tudtuk, hogy hol fog leszállni. Illetve mi még valamennyire sejtettük, mert Nagy Imre elmondta, hogy vele nem Münnich, hanem egy Roman Walter[SZJ] nevű, régi román kommunista funkcionáriusból lett belügyes tárgyalt. Ebből sejthettük, hogy könnyen lehet: Romániában fogunk landolni. Így is történt.

Snagov

A gépünk egy hómező közepén szállt le, Bukarest mellett. Nyílt az ajtó, belépett egy román vezető funkcionárius, akit Nagy Imre is, én is felismertünk: Mogyorós elvtárs, aki a széljárás szerint hol így nevezte magát, hol meg Moghiorosnak. Közölte velünk, hogy szeretettel üdvözöl a Román Szocialista Népköztársaság területén, és hogy mi ezentúl az ő, illetve a párt vendégei vagyunk. Nagy Imre erre fölcsattant, hogy mi itt nem vendégek vagyunk, bennünket ide erőszakkal hurcoltak; szóval elmondta, amit az adott helyzetben el kellett mondani. Leszálltunk a repülőgépről (a másik kettő is megérkezett már); Nagy Imrét, Losonczyt és Donáth-ot külön kocsiba rakták, és elszállították őket; bennünket, többieket megint egy autóbuszba raktak, és elvittek egy pártüdülőbe, a snagovi tó partjára. (Ez közvetlenül Bukarest mellett van; olyasfajta kirándulóhely, mint a pestieknek mondjuk a János-hegy vagy Ráckeve.) Fürdőszobás, kétszobás apartmanokban helyeztek el bennünket. Az ebédlő is abszolút kulturált volt; családonként ültünk, illetve, akiknek nem volt családjuk, azok egy asztalnál foglaltak helyet, például Lukácsék a Szántóékkal. Jó vacsorát szervíroztak, italt kínáltak. Egyszóval kezdetben tényleg úgy viselkedtek, mintha a román párt magas rangú vendégei volnánk.

Azt persze, az első pillanattól tudtunkra adták, hogy kényszerlakhelyen, lényegében internálva vagyunk. Nagy Imrét, Losonczyt és Donáth-ot teljesen elszigetelték tőlünk, külön dácsákban helyezték el őket, az üdülőpark távoli sarkában. Miránk éjszakánként ránk zárták az épület ajtaját, és az őrök világosan értésünkre adták, hogy a mozgásterünk az épületre és az üdülő előtti díszmedence körüli sétányra – ahogyan ők mondották: okolo bazen – korlátozódik. Ha valakinek valami baja volt, hívattak orvost; ha súlyosabb volt a baj, akkor konspiratív körülmények között bevitték a kórházba; Donáth Feri felesége például így szülte meg a harmadik gyerekét, a kis Ferkót.

Valahogy berendezkedtünk. Délelőttönként sétáltunk; az ebédet követő szieszta után lementünk a dohányzóba, kvaterkázni. Eleinte hetenként egyszer filmvetítés is volt; primitív szovjet háborús filmek mentek, de azért ez mégis esemény volt. Kialakultak állandó kártyapartik is; a bridzspartinak Újhelyi Szilárd, Vas Zoltán, Rajk Júlia és én voltunk a tagjai, a kaláberpartinak Újhelyi, Haraszti és én. Haraszti, Szilágyi és mások sakkoztak is; én, bár tudom a lépéseket, nem ismerem a játékot. Természetesen a gyerekekkel is sokat sétáltunk, játszottunk. Az első hónap után, amikor már látszott, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk, az asszonyok hozzáláttak a gyerekek oktatásához. Ehhez kértünk könyveket, de elég hosszú időbe telt, mire megkaptuk. Az oktatás kezdetben családi alapon ment, legfeljebb odacsapódott egy másik gyerek is. Később aztán, amikor bennünket elvittek, már szabályos osztályok, korosztályok voltak rábízva egy-egy emberre. Edit pedagógus, úgyhogy ő kvázi hivatalból is foglalkozott a gyerekekkel; Bácskai Vera, a Tánczos felesége, magyar–történelem szakon végzett, úgyhogy ő is, meg a Rajk Júlia is sokat foglalkoztak a gyerekekkel. De mondom, ez már arra az időszakra esik, amikor bennünket, férfiakat hazahoztak.

Említetted, hogy jó egy hónap után derült csak ki, hogy hosszabb időre kell berendezkednetek. Addig mit tudtatok, vagy mit gondoltatok arról: mi fog veletek történni?

Mi úgy gondoltuk, hogy hamarosan – eszközökben nem válogatva – megtörténik Magyarországon a stabilizáció; akkor hazaengednek bennünket, és nyilván nagyon erős ellenőrzés mellett, de hagynak bennünket a civil életben tevékenykedni. Az nyilvánvaló volt, hogy mivel mi ezt a kormányt nem ismerjük el, ránk politikai szerep nem vár; mint ahogy azt is ki tudtuk olvasni az Előréből,[SZJ] hogy a stabilizáció nem az engedmények és kompromisszumok, hanem a konfrontáció útján halad. De úgy gondoltuk, azért a civil életbe visszatérhetünk, tudom is én, könyvtárosnak, a Nagy Imre otthon tudóskodhat, és így tovább. Aztán a januári határozatok, amikor bennünket már árulónak bélyegeztek, ezeket az illúziókat szertefoszlatták. De még nem volt világos, hogy egy nagyon hosszú száműzetés lesz-e a sorsunk, vagy visszahoznak, és felelősségre vonnak a történtekért.

Ezzel az egésszel kapcsolatban szeretném leszögezni, hogy a jelenkori történelem sok-sok képtelensége és visszataszító jelensége közt ez az akció, a maga abszurditásával, méltó helyet vívott ki magának. Lényegében az történt, ugye, hogy emberrablásban, melynek áldozatai közt kisgyerekek és idős emberek is voltak, hivatalosan részt vett négy kormány. A magyar kormány felelősségéről nem kell beszélnem, ez evidens. A jugoszlávok cinkosságát is teljes biztonsággal megállapíthatjuk, hiszen bár formailag tiltakoztak az elrablásunk ellen, azért a Lukácsék elrablása után sok illúziójuk nem lehetett róla, hogy a magyar kormány betartja-e a szavát. Tehát az egész akcióhoz ez volt a fügefalevél. A szovjet felelősség megint csak evidens: szovjet laktanya, szovjet repülőgépek, szovjet őrök; tehát a technikai lebonyolítást a magas szintű biztonsági szolgálat vállalta magára. A románok pedig elvállalták az internáló feladatát. Ismétlem, a mi elrablásunk a XX. század gyalázatban bővelkedő történetében is egyedülálló ügy, aminek a jóvátétele nem is képzelhető el másképp, mint nemzetközi fórumok előtt.[SZJ]

A teljesség kedvéért hozzátenném azt is – s ez szintén felvet bizonyos nemzetközi felelősséget –, hogy mi a helyzetünkről és a véleményünkről közösen több emlékeztetőt írtunk a román és a szovjet pártnak mint közvetlenül érdekelteknek, de írtunk a lengyel, az olasz és a francia pártnak is. Nem tudom, hogy ezek a beadványok eljutottak-e a címzettekhez; de ha nem, az sem csökkenti a felelősségüket, hiszen nekik ugyanúgy észre kellett venniük, hogy mi eltűntünk, mint bárki másnak. Azt is lehetett tudni, hogy Romániában vagyunk, mert ez valahogy kiszivárgott.[SZJ] Ez egyébként külön perfidiája az ügynek, hogy pont a románok őrzésére bíztak bennünket, akikkel a táboron belül köztudottan a legfeszültebb volt a viszony. A kormányok felelőssége mellett tehát nem elhanyagolható a kommunista pártoknak a cinkossága sem.

Úgy tudom, a románok sem pusztán csak őriztek benneteket, hanem ők is próbáltak nyomást gyakorolni rátok.

Igen. Már másod- vagy harmadnap felkeresett bennünket két-három magyar származású funkcionárius, és hivatalosan bejelentették, hogy a román párt megbízásából beszélgetni fognak velünk a történtekről. Összehívták az egész társaságot, hogy mi a véleményünk. Egyöntetűen vállaltuk, amit tettünk, vállaltuk a forradalmat is. Egyetlen kivétel volt: Szántó Zoltán, aki azt mondotta, hogy itt antikommunista, ellenforradalmár, sőt fasiszta elemek is vannak, ő semmiféle közösséget az itteniekkel nem vállal. A jelenet annyira döbbenetes volt, hogy vacsora előtt Lukács György és a felesége, akiket ’19 óta évtizedes mozgalmi barátság és moszkvai emlékek fűztek Szántóékhoz, fölemelték az eszcájgjukat, és minden magyarázkodás nélkül átültek az Újhelyi Szilárd asztalához. Szántót aztán pár nap múlva elvitték tőlünk, egy külön dácsába. Röviddel később ugyancsak elment tőlünk Vas Zoltán is, de ő azzal, hogy itt nagyon sok a gyerek, rettenetes a zaj; ő író, dolgozni akar, és ilyen körülmények közt ez képtelenség. Lukácsot is kapacitálták, hogy menjen el tőlünk, őt arra is, hogy jöjjön haza; többször bevitték a román pártközpontba, de Lukács minden alkalommal visszautasította ezt, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy ő politikailag nem ért velünk egyet, de az emberi tisztesség és szolidaritás visszatartotta attól, hogy ilyen lépést tegyen. Végül erőszakkal távolították el tőlünk; közölték velük, hogy csomagoljanak, majd betették egy dzsipbe, és átköltöztették őket egy dácsába. Ugyanezt próbálták megtenni Újhelyi Szilárddal is, de ez kudarcba fulladt. Elvitték őt is, de két hét múlva visszahozták, mert éhségsztrájkba kezdett. Ez már március végén, április elején lehetett. Ez azért is fontos volt, mert tőle tudtuk meg bizonyossággal, hogy milyen sors vár ránk. Snagovba érkezett ugyanis Kállai Gyula, és próbálta meggyőzni, hogy határolja el magát tőlünk, jöjjön haza Magyarországra, vállaljon pozíciót az új kormányban. Kállai érvei között szerepelt az is, hogy bennünket többieket bűnvádi eljárással fognak felelősségre vonni azért, amit tettünk, ami történt.

De ezt mi már sejtettük a velünk szembeni bánásmód változásaiból is. Az első hetek még az említett színvonalon zajlottak, de aztán – úgy januártól kezdve – ahogyan romlott a történtek magyar és nemzetközi megítélése, amikor kezdték Nagy Imrét nem egyszerűen gyöngeséggel, hanem árulással és ellenforradalmisággal vádolni, fokozatosan romlott a bánásmód is.

Említetted, hogy ez csak januártól kezdett romlani. A karácsony hogyan nézett ki?

Azt még rendesen megünnepelhettük, akkor még nem volt éles a hangulat. Vacsora után hoztak italt meg egy gramofont, úgyhogy zene is volt. A gyerekek betanultak versikéket, meg voltak valami apró ajándékok is. Szóval, a körülményekhez képest rendesen lement a karácsony. Egyvalami azonban elrontotta az egészet. Kértük, hogy a Losonczyék kislánya, Anna hadd jöjjön át hozzánk, a nagyszüleihez, Harasztiékhoz, a Jánosi gyerekek pedig mehessenek át a nagyapjukhoz, Nagy Imréhez. Ehhez hozzájárultak, de nagyon rosszul sült el az egész. A gyerekeket odafelé is, visszafelé is megmotozták, kirakták őket az ajtó elé, közben egy szót nem szóltak hozzájuk; úgyhogy elhatároztuk, ezt többet nem csináljuk. A bánásmód januártól kezdett romlani, mondom, a megítélésünk függvényében.

Rádiónk egyébként nem volt, meg hát a külvilággal sem volt semmiféle kapcsolatunk. Tájékozódni az Előréből tudtunk, ez ugyanis előszeretettel közölte a történtekkel és a velünk szemben ellenséges állásfoglalásokat. Úgyhogy innen és a Szilárd beszámolójából ekkor már nagyjából tudtuk, hogy mi vár ránk.

Kialakítottatok erre az esetre valami közös álláspontot?

Nézd, azt persze nem tudhattuk, hogyan zajlik majd ez az egész. Általános volt a vélemény, hogy amit ténylegesen tettünk, az abszolúte nem róható fel egyikőnknek sem, hiszen minden elhatározás törvényes és pártszerű keretek közt történt, mely keretekben és szervekben részt vettek az új vezetés emberei is, elsősorban Kádár János, de a többiek is. Ennek csak az utólagos politikai értékelése változhat meg, de hát, ismétlem, a felelősség még ebben az esetben is megosztott. Másrészt arra kell törekedni – legalábbis én ezt határoztam el –, hogy nem kell belemenni ideológiai és politikai vitákba. Ezzel már nem mindenki értett egyet. Én erről sokat beszéltem Szilágyi Jóskával, részint mert az ott lévők közül ő volt a legrégibb és legközelebbi barátom, másrészt mert ismertem az ő rendkívül heves temperamentumát és nyíltságát. Próbáltam rábeszélni, hogy ha majd bekövetkezik a felelősségre vonás, igyekezzék fegyelmezni magát, és úgy viselkedni, mint amikor az ember az ellenség kezére kerül. Szilágyi ezt egyértelműen visszautasította. Ő nem tett lakatot a szájára a Horthy-nyomozók előtt sem, amikor ’39–40-ben az elhárítás kezére került, és most is meg fogja bélyegezni azokat, akik próbálnak bennünket elítélni. Azt mondotta: ő egyszerűen nem tud anélkül élni, hogy ne mondaná meg bárkinek nyíltan a véleményét. A vizsgálat és a tárgyalás során eszerint is viselkedett, és ennek tulajdonítható, hogy a per során leválasztották rólunk, egy nap alatt elítélték és kivégezték, mert egyszerűen kezelhetetlen volt. Az ellene koholt vád és a tényleges szerepe nem volt olyan jelentős, hogy így kellett volna végeznie.

A letartóztatásunkat kell még elmondanom, és hogy hogyan szállítottak Magyarországra bennünket. Április 10-én este az őrzésünkkel megbízott román parancsnok, egy ezredes közölte velünk, hogy itt vannak a magyar elvtársak, beszélni akarnak velünk; ezért kérik a családfőket, menjenek át egy másik helyiségbe. Ott magas rangú államvédelmis tisztek fogadtak bennünket; egyikük felolvasta az őrizetbe vételünket elrendelő belügyminiszteri utasítást, melyet Biszku Béla írt alá, majd engem, Haraszti Sándort és Jánosit megragadtak a román őrök, beraktak egy nagy, fekete, lefüggönyzött kocsiba, és elhurcoltak egy román börtönbe. Később utánunk hozták Nagy Imrét, Losonczyt és Donáth-ot, valamint a már korábban letartóztatott Tánczost, Szilágyit és Fazekast. Április 15-én nagy szcénával, megbilincselve, szemünk elé fekete hegesztő szemüveget téve, repülőre raktak és hazahoztak. A haza ebben az összefüggésben természetesen a Fő utcát jelentette.

Érzelmek iskolája

A Fő utcában egyébként ugyanazok az államvédelmis tisztek irányították az ellenünk folyó vizsgálatot, akik letartóztattak. Mindegyiknek tudom a nevét; van közöttük olyan, aki most magas pozíciót tölt be. A továbbiakban is tudom mindenkinek a nevét, akik ebben szerepet játszottak, a bírótól, ügyésztől, hóhértól a hóhérsegéden át a börtönparancsnokig és a börtönőrökig. De elhatároztam, hogy senkinek a nevét nem fogom most kiadni. Nem azért, mintha bármitől is tartanék, hanem mert nem akarok módot adni rá, hogy megismétlődjék, ami a Rajk- és egyéb ügyek rehabilitálása során történt, hogy áthárítják néhány személyre a felelősséget, odadobják őket bűnbaknak. Ezek az emberek embertelenül, visszataszítóan viselkedtek; de végül is csak a végrehajtói voltak a parancsoknak. A felelősség azért, ami velünk történt, elsősorban nem őket terheli.

A Fő utcán a harmadik emelet egy kiürített szárnyában, magánzárkákban helyeztek el bennünket, teljesen elkülönítve egymástól; annyira vigyáztak erre, hogy két magánzárka közt hagytak egy üres cellát, hogy még véletlenül se tudjunk kopogással vagy másképp érintkezni egymással. Ilyen tökéletes izoláltságban voltunk 1957 áprilisától 1958 augusztusáig – már aki megérte élve; akiket júniusban vagy korábban megöltek, azoknak akkor véget ért ez a gyötrelem. Mert valóban, utólag úgy tűnik, ez a magánzárka-lét elviselhetetlen. Kis, egyszemélyes, sötét zárkákban voltunk; az ablaknyílás egy pléhszerkezettel volt elzárva, úgyhogy épp csak beszivárgott valami kis fény a tetején; egy 25-ös izzó volt benn, ami éjjel-nappal égett. A priccs szélén kellett ülni, hogy a cirklin az őr mindig láthasson; sétálni is csak hosszában lehetett, ugyanezen okból. Kilométereket sétáltam így, három méteres szakaszokban. Az őrök nemezpapucsban voltak, így sohasem lehetett tudni, hogy nem éppen az ajtónál áll és figyel-e. Sétára, az előírások ellenére, nagyon-nagyon ritkán, havonta ha egyszer vittek le bennünket, akkor is csak pár percre, a börtönudvar egy külön e célból elkülönített, magas téglafallal körülvett, szűk sétáló-cellájába, természetesen egyenként. Egészen ’57. augusztus végéig olvasnivalót sem kaptunk, se könyvet, se semmit a világon. A külvilággal, a hozzátartozóinkkal semmiféle kapcsolatunk nem volt. Reggel hatkor volt az ébresztő, kilenckor a takarodó, és közben a változatosságot a cella reggelenkénti fölmosása, a kihallgatások és az étkezések jelentették. A kosztra egyébként nem lehet különösebb panasz; nehéz, vitaminszegény, de laktatós börtönkoszt volt. Ami szinte elviselhetetlenné tette az életünket, az a hihetetlen mennyiségű poloska volt. Ha a poloskáktól egyáltalán el tudtam aludni, az őrök rengetegszer felvertek az álmomból. A végén az álmatlanságom már olyan mértékű volt, hogy esténként injekcióztak, mert semmiféle altatószer nem használt.

Mi tartotta benned a lelket?

Nézd, én viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok; igyekeztem tornázni és mindenfélét csinálni, hogy fizikailag és lelkileg meg tudjam az egyensúlyomat tartani. Ez azonban se nekem, se a többieknek nem sikerült teljes mértékben. Elővettek a szokásos börtönbajok: ott fejlődött ki a magas vérnyomásom, amivel egy egész életen át együtt éltem, és ami azóta egy infarktust is okozott. Ott mentek teljesen tönkre a fogaim; ott volt egy krónikus székrekedésem és gyomorbántalmam, amiből szerencsére a kiszabadulás után kigyógyultam. Természetesen idegileg is nagyon megviselt az egész, amiből szintén a kiszabadulás után többé-kevésbé kievickéltem. Volt azonban egy időszak, amikor egyszer csak elkezdtem az egyik lábamra sántítani. Amikor észrevették, adtak valami vitamint, de a helyzet nem változott. Akkor ijedtek meg kicsit, amikor ’57. december 21-én Losonczy Géza meghalt; ma sem tisztázottak még teljesen a körülmények, hogy az éhségsztrájkja, a kényszertáplálás során szándékosan nyomták-e a tüdejébe a csövet. De tény, hogy a Géza testi és lelki állapota addigra már teljesen leromlott. Így tehát az a veszély fenyegetett, hogy amikor a nagy per elkövetkezik, nem lesz kit felvezetni a színjátékhoz. Úgyhogy akkor két hétre felvittek bennünket az úgynevezett írószobákba, ahol nem volt poloska, világosabb is volt, de aztán megint visszahoztak a harmadik emeletre, a magáncellákba. Így voltunk, mondom, egészen ’58 augusztusáig. Illetve, amikor az én állapotom olyan nagyon rossz volt, akkor betettek hozzám két hétre egy fiatal, tehetséges és művelt fiút, Erdélyi Sándor hadnagyot, aki egyébként hegedűművész volt; rövid ideig az Angyalék csoportjában harcolt. Nagyon megörültem, és segített is a helyzetemen; emlékszem, a karácsony beleesett ebbe a mi együttlétünkbe, és ő kapott csomagot, amit nagyon testvériesen és bajtársiasan megosztott velem. Én az egész idő alatt nem kaptam se csomagot, se levelet.

Még előtte, augusztus végén, ahogy a vizsgálat lezárult, végre részesültem abban a kedvezményben, hogy kaptam könyvet a börtönkönyvtárból. De az állomány annyira rossz volt, hogy amikor hónapok után, teljesen kiéhezve a betűre, megkaptam az első könyvet, öt oldal után a falhoz csaptam; valami türkmén kolhoztörténet volt, és én igazán igyekeztem fegyelmezni magam, mert tudtam, hogy az olvasás elterelné a gondolataimat a gondjaimról, de egyszerűen képtelen voltam rá. Később aztán lehetővé tették, hogy mielőtt Gimes és Déry visszaadnák a könyveket, amiket kaptak (kitűnő irodalmat, elsősorban eredeti angolt és franciát), azt előbb nekem ideadták. Úgyhogy ez nagy megkönnyebbülés volt.

Miket olvastál?

Nagy jártasságra teltem szert Flaubert-ban; nagyon megszerettem, pedig korábban valahogy nem tudtam annyira élvezni. Az Education Sentimentale-t[SZJ], amint befejeztem, azonnal újrakezdtem. Elég furcsa volt abban a koszos, poloskás, sötét zárkában Flaubert-t, Proustot olvasni, a fényes, elegáns vacsora- és báli jeleneteket. A szemem egyébként nagyon elromlott a 25-ös lámpa meg a gyér napvilág-csík mellett, de hát ezzel együtt az egész magánzárkás időben az egyetlen örömöm az olvasás volt. Lelkileg is megerősített, amire nagy szükségem volt.

Nekünk nem kellett olyasmiket mondani, ami nem felelt meg a valóságnak

A kihallgatások egyébként rögtön, már április közepén megkezdődtek. Mint mondottam, ugyanazok a volt ávós tisztek végezték, akik bennünket Romániában letartóztattak. A kérdésekből és a kihallgatók megjegyzéseiből kezdettől nyilvánvaló volt, hogy koncepciós pert fognak összehozni. Azt is értésünkre adták, hogy a tárgyalás zárt ajtók mögött zajlik majd, tehát semmiféle politikai demonstrációra nem lesz lehetőségünk.

A jegyzőkönyvek összeállítása rendkívül egyszerű, mondhatnám primitív szisztémával ment, és a koncepció felépítése is inkább a régi szovjet perekére emlékeztetett, mint a magyar perekre. Nekünk nem kellett olyasmiket mondani, ami nem felelt meg a valóságnak; a koncepció nem ebben volt, hanem a minősítésekben. Mi azt mondottuk el, hogy 1954-től lazább, majd szervezettebb formában hogyan harcoltunk Rákosiék politikája ellen, a párton belül és a párton kívül, de kommunista platformról. Nem tagadtunk el semmit: sem Nagy Imre kéziratainak terjesztését, sem az Író-Memorandum szervezését, sem a Petőfi Kör vitáin való szereplésünket, hiszen ezek mind olyan dolgok voltak, amelyek miatt kizártak a pártból, de ’56 szeptemberében rehabilitáltak, illetve semmisnek nyilvánították a kizárásunkat. Ezek nyugodtan vették föl a jegyzőkönyvet, nagyon részletesen és aprólékosan, őket csak a tények érdekelték. Majd amikor az egésznek vége lett, ugye, akkor jött a minősítés, és mindaz, amit tettünk, most már nem a pártellenzék harcának minősült, hanem ellenforradalmi összeesküvésnek. Ha leegyszerűsítem, ez a kulcsa az egésznek.

A koncepció felépítésének másik primitív alkotóeleme az volt, hogy mindazokat a döntéseket – többpártrendszert, semlegesség, nálam ugye a sajtószabadság helyreállítása –, amelyeket mi nem az ujjunkból szoptunk, hanem ezek mind kollektív párt- és kormányhatározatokon alapultak, egyszerűen a nyakunkba varrták, és árulásnak minősítették. Hiába mondtuk, hogy például a többpártrendszer visszaállításáról az a pártvezetés döntött, amelynek tagja volt Nagy Imrén kívül Kádár János, Apró Antal, Münnich, Szántó és Kiss Károly. Azt mondták, ez nem ide tartozik, ez az ő dolguk. Most arról van szó, hogy Nagy Imre és maguk mit csináltak. Szóval, egészen primitív felépítése volt a koncepciónak.

Döbbenetes az is, hogy az egyetlen dokumentum, ami a perről megjelent, a Fehér Könyv,[SZJ] az a vádiratnak csak egy része, tehát még csak nem is a teljes vádirat. És az is hajmeresztő, hogy magát az ítéletet soha nem közölték, hanem az ítéletről csak egy közleményt adtak ki. Tehát még abban a helyzetben sem volt merszük az ítéletet úgy, ahogy van, közölni, annyira képtelen volt az egész. Egyébként ebben a néhány oldalas kommünikében nincsen egyetlen olyan mondat – ez nem túlzás! –, amely valótlanságot ne tartalmazna. Vegyük csak a legutolsó mondatot: „A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa mérlegelve a bűncselekmény súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösöknek mondta ki, és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 év börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 év börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 év börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 év börtönre ítélte.” Úgy néz ki, hogy ez egy ténymegállapító mondat. Nem igaz; nem felel meg a valóságnak, mert amikor ez az ítélet elhangzott, akkor Szilágyi József már három hónapja halott volt. De ha akarod, vagy ha erre valaki egyszer teret szentelne, végig tudnék menni az egész szövegen. Az első mondat, például: „Az igazságügyi hatóságok befejezték az eljárást ama személyek vezető csoportja ügyében, akik 1956. október 23-án az imperialisták aktív közreműködésével ellenforradalmi fegyveres lázadást robbantottak ki a Magyar Népköztársaság törvényes rendje megdöntésére.” Ebben három vaskos hazugság van. Soha, még a tárgyalás során sem sikerült bizonyítani, de föl se vetették, hogy bármi kapcsolatunk lett volna az úgynevezett imperialista körökkel, nyugati kormányokkal, hatósággal, szervvel. Ez teljesen légből kapott állítás. Aztán, a világon semmi közünk nem volt nemhogy az „ellenforradalmi fegyveres lázadás”-hoz, de még a felvonuláshoz is nagyon kevés. Elmondottam már neked, hogy a felvonuláson csak akkor vettünk részt, amikor már teljesen kibontakozott; és Nagy Imre még csak részt sem vett, mert nem értett vele egyet. Az is teljes képtelenség, hogy arról az emberről, aki 23-án éjszaka törvényesen miniszterelnök lett, azt állítják, hogy a „Magyar Népköztársaság törvényes rendje megdöntésére” szervezkedett. Ez a legelső, a bevezető mondat; de ha továbbmennénk, nem találnék olyat, amelyikben ne volna valami valótlanság.

De beszéljünk magáról a perről. A vizsgálat, vagyis hát ez az aktagyártás, tartott a letartóztatásunktól, április közepétől augusztus végéig, elég feszített tempóban. Augusztus végétől ott ültünk a magánzárkán, a kutya se tőrödött velünk, hónapszám senki szóba nem állt velünk. Megkérdeztem a többi életben maradt „bűntársamat”, náluk is ez volt a helyzet. Kihallgatás, jegyzőkönyvfelvétel többé nem történt; tehát nyilvánvaló, hogy a nemzetközi és a belső viszonyoktól függött, hogy mikor állítanak bennünket bíróság elé. Közben, ahogy azt a törvény előírja, formálisan hónapról hónapra meghosszabbították az őrizetben tartásunkat azzal, hogy a vizsgálat érdekei ezt kívánják.

De ha már a törvényes előírásoknál tartunk: egy civilizált ország történetében példátlan az a szemérmetlen eljárás, ahogyan ezt az ügyet lebonyolították. Nekem például az egész vizsgálat alatt soha nem volt alkalmam ügyvéddel beszélni. Egyetlen egyszer beszélhettem ügyvéddel, közvetlenül a tárgyalás előtt, öt percre, a kihallgatóim jelenlétében. Természetesen kijelölt ügyvédek voltak; különösebbet nem mondhatok róluk: nem vádoltak, nem is igen védtek, eléggé passzívan viselkedtek, és talán még ez volt a leghelyesebb. De az is eléggé elképesztő, hogy egy ilyen jelentőségű ügyben még kijelölt ügyvédből is két-két vádlottra csak egy jutott. Nekem például Kopácsival volt közös védőm; Gimesnek Maléterrel, aki nagyon sikeresen működött, mert mind a két védencét halálra ítélték; Donáth-nak Jánosival volt közös védője, egyedül Nagy Imrének volt külön ügyvédje. A tárgyaláson a tanúk mind a vád tanúi voltak; szóba se került, hogy netalán a védelem is megnevezhetne tanúkat. A tanúk túlnyomó többsége egyébként szintén elítélt vagy vizsgálatis volt, tehát kiszolgáltatott. A titkolódzást annyira komolyan vették, hogy mint utólag megtudtam, sem az ügyvédek, sem a kinti tanúk nem hagyhatták el a bíróság épületét az egész per ideje alatt, őket is bent tartották a Fő utcán. Hallgatóság természetesen nem volt; öttagú úgynevezett népbíróság[SZJ] tárgyalta az ügyet, egy hivatalos bíróval, mellette két-két népbíróval, szundival. A mi ügyünket először a Radó Zoltán tanácsa tárgyalta, aztán a második fordulóban Vida Ferenc vette át a per vezetését.

A vádiratot 1958. január elején kaptuk kézhez. A vádakból számomra világos volt, hogy milyen sors vár Nagy Imrére és Maléterre; kétes volt, hogy ugyanez vár-e Gimesre és Kopácsira. A vádirat alapján az is egyértelmű volt, hogy Tildy, Jánosi, Donáth, Szilágyi meg én nem tartoztunk azok közé, akiknek meg kell halniuk. Hogy mi lesz a büntetésünk, azt nem lehetett kiolvasni, de ez másodlagos is volt. Megjegyzem, ebben a vádiratban még nem szerepelt Losonczy Géza, aki pedig ’57. december 21-én meghalt, mint mondottam, máig tisztázatlan körülmények között. Magukról a tárgyalásokról én egyébként viszonylag keveset tudok, mert a perrendtartás szerint ugye az úgy zajlik, hogy elővezetik az összes vádlottat, felolvassák a vádiratot, megkérdezik, hogy megértették-e, majd elvezetik őket, kivéve az elsőrendű vádlottat, akinek megkezdődik a kihallgatása. Mivel én az utolsórendű vádlott voltam, senkinek a kihallgatását nem hallottam, csak a tanúvallomásokat. Tovább megyek: a Nagy Imre kihallgatását közülünk senki nem hallhatta.

A per első fordulója tehát 1958. február 6-án kezdődött, a Radó-tanács előtt. Amikor két-két nyomozó kíséretében sorban odaállítottak bennünket, akkor derült ki, hogy Losonczy Géza nincs közöttünk. Szilágyi volt az egyetlen, aki megkérdezte ennek okát; tehát már ezzel is felborította a tárgyalás menetét. Elhangzott a vádbeszéd, ami lényegében azonos volt a vádirattal; megértettük, visszavittek bennünket a celláinkba. Engem a harmadik napon, tehát 9-én vittek le ismét; kihallgattak, majd a bíró szünetet rendelt el. A szünetben a folyosóra vezették az első tanút, Haraszti Sándort; bennünket bevezettek, és megkezdődött volna a tanúkihallgatás. Ám az ügyész teljesen váratlanul felállt, és arra hivatkozva, hogy valami jelentéktelen ügyben ellentmondást lát Maléter és Tildy vallomásában, kérte a tárgyalás elnapolását; a dolog szemlátomást Radót is meglepte. Megkérdezte tőlünk, hogy tudomásul vesszük-e az elnapolást. Mi sorban igennel feleltünk, mert egyrészt úgyis teljesen ki voltunk szolgáltatva, másrészt azt gondoltuk: qui habet tempus, habet vitam,[SZJ] nekünk nem sürgős. Az egyetlen kivétel Szilágyi Jóska volt, aki megfogta a vádiratot, odacsapta a padra azzal, hogy maguknak majdnem egy év kellett hozzá, hogy ezt a szennyiratot összehozzák, tele hazugságokkal. Mihez kell még maguknak idő? Én nem fogadom el az elhalasztást. Ezzel leült. Szóval, most is felborította a koreográfiát, és ezek miatt – meg az egész magatartása miatt – szegény Jóskát leválasztották rólunk,[SZJ] egy nap alatt elítélték és kivégezték.

Én egyébként a tárgyalásán tanú voltam. Lényegtelen kérdéseket tettek fel, és a válaszaimból is kiderült, hogy Szilágyi alig vett részt az előkészítő munkákban, mert esti hallgató volt a műegyetemen, és a munkája mellett ez nagyon lefoglalta. Tudomásul is vették; nem volt jelentősége; egyszerűen kellettek tanúk, kellett a tárgyalás, hogy kivégezhessék. Amikor az ítéletet kihirdették, megkérdezték tőle, kér-e kegyelmet. Jóska azt válaszolta: kegyelmet nem kérek; jobban szerelném, ha nem akasztanának, hanem agyonlőnének, de maguktól még ezt se kérem. Szóval, ez történt a bizonyíték-kiegészítés alatt. Az ügyész egyébként alapos munkát végezhetett, mert a kiegészítés tovább tartott, mint az egész vizsgálati szakasz.

Végül a perre június 9-e és 15-e között került sor. Ezt már Vida Ferenc vezette. (Radó állítólag betegségre hivatkozva lemondott, vagy lemondatták.) A tanúvallomások teljesen preparáltak voltak; túl sok értelme nem volna beszélni róluk. Egyetlen egyet emelnék ki közülük, Szántó Zoltánét, mert embernek ilyen mélyre süllyedését addig egyszerűen elképzelni sem tudtam. Szántó harmadik személyben, mocskolódva, Nagy Imrét vádolva beszélt mindazokról az értekezletekről, amelyeken ő is jelen volt, ahol ő is döntött. A független magyar bíróság persze nem kérdezett rá, hogy mindezt ön honnan tudja, hogyan is volt ez. Teljesen preparált volt a kihallgatása, amire csak egyetlen momentumot említek. A bíró megkérdezte, hogy milyen volt Romániában a légkör. Mire Szántó kihúzta magát, és a meghatottságtól tremolózó hangon azt mondta: Kérem, ott olyan volt a légkör, hogy még a gyermekek is ellenforradalmi kijelentéseket tettek; amiért én persze nem a gyerekeket teszem felelőssé, hanem a szülőket, akik ilyen szellemben nevelték őket. Látható volt, hogy még ez a pribék-személyzet is undorodik ettől a hüllőtől. A tanúkról egyébként nincs más mondanivalóm; többségük tisztességesen viselkedett, a valóságot mondták el úgy, ahogy volt; inkorrekt dologra nem voltak kaphatók. Többen előzetesen voltak, például Déry, Háy Gyula, Haraszti Sándor.

A tárgyaláson történt egy-két váratlan fordulat is. Egyszer például hirtelen átalakult mozivá a tárgyalóterem: bemutattak valami dokumentumfilmet az októberi napok szörnyűségeiről. Utána fölszólítottak bennünket, hogy nyilatkozzunk a látottakról. Lényegében nem nyilatkozott egyikünk sem. Mondtuk, hogy elítéljük a kegyetlenségeket, de politikai konzekvenciákat nem vontunk le.

Téged mivel vádoltak?

Nézd, az az igazság, hogy én sem a vádiratot, sem az ítéletemet tulajdonképpen nem ismerem. Most, harminc évvel a per után, kértem a Legfelsőbb Bíróságot, hogy bocsássa rendelkezésemre az ítéletet, mert perújrafelvételért kívánok folyamodni, de ezt sem tették lehetővé. Első válaszuk az volt, hogy az iratok nem állnak rendelkezésükre. Akkor kértem, hogy mondják meg: kinek állnak a rendelkezésére. Második levelükben már kicsit másképp festett a dolog, mert azt írták: ekkor és ekkor keressek fel egy megnevezett tanácselnököt. Bementem, jött ez a tanácselnök, és közölte velem, hogy az egész ítéletet nem adhatja ide, csak az én személyemre vonatkozó kivonatát. Kérdeztem, hogy ezt magammal vihetem-e. Nem, hát azt nem lehet. Erre közöltem, hogy akkor nincs tovább beszélgetni valónk. Végre hozzájárult, hogy jegyzetelhessek. Ez egy háromflekkes, primitív kivonat volt, amiből a politikai részt teljesen kihagyták, csak a konkrét vádak voltak benne.

Ezek, emlékezetem szerint, nagyjából úgy festettek, hogy tevékenyen részt vettem a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben, ezen belül szerepem volt az ellenforradalmi Író-Memorandum megszervezésében;[SZJ] én tájékoztattam október 28-án az Értelmiség Forradalmi Bizottságát a politikai fordulatról[SZJ] – ami vádként eléggé furcsa, hiszen nem titkos határozatról volt szó, meg ebben a formában nem is felel meg a valóságnak; vád volt az is, hogy miféle sajtótermékek jelentek meg november 1-je után, amikor én a Minisztertanács sajtófőnöke voltam; ami megintcsak abszurd, mert ehhez semmi közöm nincs, ezek nem az én engedélyemmel jelentek meg. Nagyjából ezek voltak a vádak. Beadtam a per-újrafelvételi kérelmemet. A mai napig nem jött válasz.[SZJ]

Magáról a perről kívánsz-e még valamit elmondani?

Nézd, én nem szeretek olyan dolgokról beszélni, amelyeket nem tudok határozottan, amelyeknek nem voltam személyes tanúja. Rengeteg találgatás folyik szerte a világon a per hátteréről, előzményeiről, okairól. Ebbe én nem kívánok beszállni, mert én se tudok többet, én is csak kombinálni tudnék. Rengeteg legenda kering a per szereplőinek magatartásáról és kijelentéseiről is. Ebbe megint csak nem akarok beszállni, mert mondottam már, hogy én mint utolsórendű vádlott csak a magam és a tanúk kihallgatásán, és persze az ítélethirdetésen voltam jelen. Egyvalamit azonban szeretnék elmondani, mert ennek szem- és fültanúja voltam, és sok hamis legenda kering róla; ez pedig Nagy Imre utolsó szó jogán tett állítólagos kijelentéseire vonatkozik.[SZJ]

A perrendtartás szerint valóban mindannyian élhettünk az utolsó szó jogával, és ezt mindannyian meg is tettük – Nagy Imre kivételével, aki elmondotta, hogy készült ugyan erre (mutatta is a feljegyzéseit), mégis eláll tőle, mert a tárgyalást komolytalannak és törvénytelennek tartja, és ő ennek nem kívánja a törvényesség látszatát adni azzal, hogy él az utolsó szó jogával. Amikor viszont az ítéletek elhangzottak, a bíró megkérdezte – mert hát ezt is előírja a perrendtartás –, hogy a halálra ítéltek kérnek-e kegyelmet. (Fellebbezésnek helye nem volt, mert ez a Legfelsőbb Bíróság.) Elsőnek természetesen Nagy Imre válaszolt, aki elmondotta, hogy az ő ügyében a végső szót a magyar nép, a történelem és a nemzetközi munkásmozgalom fogja kimondani. A bíró már a mondat elején elkezdett csapkodni és ordítani, hogy ne erről beszéljen, hanem azt mondja meg, hogy kér-e kegyelmet vagy nem. Nagy Imre azonban nem hagyta, hogy belefojtsa a szót, és végigmondta, amit idéztem, majd kijelentette, hogy nem kér kegyelmet. Ennek ez a hiteles története. Az, hogy „Csak attól tartok, hogy majd azok fognak rehabilitálni, akik elítéltek” és a többi, ez egyszerűen kitaláció, valami bombasztikus hatás kedvéért.

Ennyi hangzott el, és nem több.

Egyébként a tény, hogy Nagy Imre nem kért kegyelmet, semmi alól nem mentesíti az igazságügyi szerveket, mert az ő nevében az ügyvédje ezt hivatalból megtette. Utólag megtudtam – és ez is beletartozik a magyar jogrendbe –, hogy a kérvényt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa nem terjesztette fel az Elnöki Tanácshoz. Gondolom, ugyanez volt a helyzet Maléter és Gimes kérelmével is.

Akkor már csak a végjáték maradt hátra…

Igen. A tárgyalás ilyetén végeztével bennünket kezdtek sorban kivinni a teremből. Nagy Imrét, Malétert és Gimest félreállították, majd betették őket egy rabóba[SZJ]. A Gyűjtőbe vitték, külön zárkákba, és másnap, 16-án hajnalban kivégezték őket. Egyébként ezen a reggelen a foglyokat nem vitték munkára: reggelit is később kaptak a szokásosnál. Amit most elmondok, azt csak közvetve, őröktől és más raboktól tudom; de elmondom, mert a történethez hozzátartozik. Hogyan töltötték a halálra ítéltek az utolsó éjszakájukat? Nagy Imre írt a cellájában. Levelét vagy feljegyzéseit soha nem továbbították a hozzátartozóknak; a felesége mindössze egy jegygyűrűt kapott vissza a börtönből – arról is kiderült, hogy hamisítvány. Maléter egész éjszaka föl-alá járkált. Gimes viszont végigaludta az éjszakát, és azt is tudom azoktól, akik a kivégzésen jelen voltak, hogy teljes megnyugvással és lelki békében tette meg utolsó lépéseit is. Megadással fogadta a halált, ami talán a megváltást jelenthette számára. Említettem már neked, hogy mennyi lelki vívódáson, önmarcangoláson keresztül jutott el annak felismeréséig, hogy vétkezett azzal, hogy újságíróként beállt a rákosista kórusba. Erkölcsi érzékenysége miatt messze túlértékelte ennek a jelentőségét, és valóban elviselhetetlennek érezte. (Hányan élnek ma is békében és zavartalanul ennél jóval súlyosabb bűnökkel!) Ez a lelki önmarcangolás és az, hogy jóvá akarta tenni, amit elkövetett, ez magyarázza az ő egész forradalom előtti, alatti és utáni magatartását.

A kivégzések, akasztással, a kisfogházban, egy zárt helyiségben történtek. Mint köztudott, a holttesteket jeltelen sírokban temették el, az Új Köztemető egy távoli sarkában. A hozzátartozóknak és a nemzetnek a mai napig nem tették lehetővé még azt sem, hogy azonosíthassák a sírhelyeket, emlékjelet állíthassanak.[SZJ]

A beszélgetés további – a forradalom előzményeivel, magával a forradalommal, illetve a váci börtönélettel és a kiszabadulás óta történtekkel foglalkozó – részleteit későbbi számunkban közöljük. (A szerk.)[SZJ]

• 1956