[Csalog Zsolt]

Nyomtatóbarát változat

Interjúnk 1982-ben készült, nem sokkal azután, hogy az írószövetség 1956. december 28-i taggyűlésének jegyzőkönyve szamizdatban hozzáférhetővé vált.[SZJ] Közreadásával Erdei Sándor emléke előtt tisztelgünk.


Arra kérnélek, hogy az 1956-os forradalomról beszélj, s ezen belül is az írók és az írószövetség szerepéről – mint az írószövetség akkori főtitkára, autentikus tanúja vagy ennek a történelmi korszaknak. Az írószövetség 1956. december végi taggyűlésének fennmaradt jegyzőkönyve, amely a Te főtitkári beszámolódat is tartalmazza, fontos és gyönyörű dokumentuma a forradalomnak – szerencsésnek tartanám, ha ezt a taggyűlést állítanánk a beszélgetésünk középpontjába. Az ’56-os események azonban nehezen szakíthatók el az előzményeiktől; kérlek tehát, hogy tekintsük át ezeket is, induljunk el egy korábbi dátumtól. Meddig nyúljunk vissza? A moszkvai XX. Kongresszusig? Vagy 1953-ig, Nagy Imre első kormányának idejéig?
<?xml:namespace prefix = o />

Én ’53-mal kezdeném. ’53 egy fontos dátum, minden változás gyökere itt fogható meg. Az én személyes sorsomban is fordulópont volt ez az év – ez, mondjuk, nem lenne fontos, hiszen nem a személyes sorsomról kívánok most beszélni, ha nem éppen a politikai helyzet megváltozásának következtében változott volna meg az én egyéni életem is.

Kérlek, hogy beszélj azért a személyes életutadról is. Köztudott, hogy eredetileg a Parasztpártban tevékenykedtél.


Így van. Aztán megszűnt a Parasztpárt, és én – mivel kommunistának éreztem magam – nem sokkal utána, 1950-ben beléptem a Kommunista Pártba.

Amelynek akkor már Magyar Dolgozók Pártja volt a neve.


Úgy van. Újságíró voltam, a Szabad Szót szerkesztettem, amely szintén megszűnt[SZJ] – én beléptem a pártba, és megbíztak a Népművelési Minisztérium akkor induló lapjának, a Művelt Népnek a szerkesztésével.[SZJ] De nem soká csinálhattam, mert pár hónap múlva behívatott Révai, hogy át kell vennem a Minisztérium színházi főosztályának a vezetését. Előzőleg írtam én drámákról is kritikákat, talán ebből következtethette, hogy értek a színházhoz – én mondtam neki, hogy nem értek hozzá, de ő azt felelte, hogy elég, ha az irodalomhoz értek. Aztán meg még miniszterhelyettes is lettem, az én reszortom lett a film, a színház, az irodalom, a képzőművészet, szóval majdnem minden, azon a címen, hogy én szobrász is vagyok – mert képzőművészeti főiskolára jártam, ugyan nem végeztem el, de jó, hát mondjuk, voltam szobrász is. Nagyon rosszul éreztem magamat ott, és próbáltam is szabadulni, de Révai a maga jellegzetes stílusában mindig visszautasított. Hiába mondtam neki, hogy én ezt nem tudom csinálni, messze a színvonalam alatt csinálom, mert egyszerűen nem érzem jól magam benne, azt felelte rá Révai: – ha a párt Jugoszláviába küldene partizánnak, akkor oda kellene menned! – Nem tehettem mást, tudomásul vettem. Hát én akkoriban nagyon komolyan vettem a párttól kapott utasításokat. Révaira meg úgy tekintettem, mint egy kisistenre, de tényleg: szellemileg én őt nagyon nagyra tartottam – egyébként még ma is nagyra tanom, mindannak ellenére, amit azóta tudok róla. Amíg ő volt a miniszter, nem tudtam megszabadulni. Csináltam, ahogy tudtam – és közben kínlódtam. De nagyon keservesen éreztem én magamat ezalatt a három év alatt!

Na erre jött akkor a nagy fordulat. Jött a Nagy Imre-kormány, a júniusi program, Révai leköszönt, leváltották, kinevezték Darvast – jött Darvas, és én másnap már nem voltam ott. – Ez legyen az első és legszebb miniszteri tetted – mondom Darvasnak –, hogy engem innen most eleresztesz! Neked se volna jó a régi garnitúrával dolgozni, új emberek kellenek ide neked! – mondom neki, és tényleg: hát Darvas megértett, és elengedett onnan. Mondjuk számomra ez a személyes része a történetnek: a fordulattal megszabadultam a Népművelési Minisztériumból, és boldogan fellélegeztem. Na így kerültem az Új Hanghoz[SZJ] szerkesztőnek, az irodalmi élet közepébe.

Az irodalmi élet közepébe – amely mint írónak, gondolom, kellemes terrénum lehetett számodra. A tájékozottságod is megvolt ebben a témában.


Azelőtt én újságíró voltam, csak titkos vágyaimban gondoltam arra, hogy író szeretnék lenni – de hát az ambícióim mindenképp ide kötöttek, és tény, hogy a tájékozottságom is megvolt, mert hát az irodalom engem mindig is érdekelt, kezdettől már, nekem ahhoz nem kellett funkció sem, hogy az irodalmat figyelemmel kísérjem, ismertem az írók jó részét is, az irodalmi életet is – igen, mondhatom, hogy megvolt a kellő érdeklődésem és tájékozottságom.

Az Új Hang ezeknek az éveknek egyik legfontosabb irodalmi orgánuma volt – kérlek, beszélj róla.


’53 augusztusában rám bízták az Új Hang szerkesztését. Benjámin Lászlótól vettem át a folyóiratot – ezt ezért is hangsúlyozom, mert a Benjámin szerkesztette Új Hang már korábban is, már ’52-ben, sőt, ’51-ben is egy nagyon érdekes fórum volt, amely állandó vitákat váltott ki a pártvezetésben. A párt kultúrpolitikusai, irodalompolitikusai állandó gyanúval kezelték, és sok kifogást emeltek az Új Hang munkája ellen, és személy szerint szerkesztői munkája ellen. A hivatalos részről felmerülő bírálat summája az volt, hogy Benjámin az írásaiban egy aggályoskodó, pesszimista hangot üt meg, ezt a hangulatot erősíti az írók egy részénél is, és a folyóiratából is ez a hang csendül ki. Ezért is váltották le Benjámint. Hogy pontos legyek, egy rövid átmeneti időre még Fekete Sándor volt a főszerkesztő Benjámin után, az a Fekete, aki most az Új Tükörnek a főszerkesztője, de ez csak pár hónap volt, úgyhogy én gyakorlatilag Benjámintól vettem át a stafétabotot, Feketével nem is találkoztam. Emlékszem, hogy Benjámin az átadáskor kissé fellengzősen, nem gúnyosan, de nem minden súly nélkül azt mondta nekem: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdek, folytasd te!”, és e mögött kimondatlanul ott volt, hogy ebben a folyóiratban egy olyan szellemet kell továbbvinni, amely hát nem teljesen azonos a hivatalos irodalompolitika vonalával, és ennek a gondolatnak most, ’53-ban, a politikai fordulat idején különös aktualitása van – és én eléggé komolyan is vettem Benjáminnak ezt a tömör fogalmazású útravalóját.

Engedj meg itt egy kérdést: Mondhatjuk, hogy az az irányvonal, amit a Benjámin szerkesztette Új Hang képviselt, nagyjából a maximum volt, amit az adott korban, helyzetben ki lehetett alakítani?


Igen, ez a maximum volt. Az adott viszonyok mellett a maximum.

Ami egyben személy szerint Benjámint is minősíti.


Ez is hozzátartozik, igen: ez Benjámin morális tartását is bizonyítja, és az ő érzékenységét a problémák iránt. Ismerte a magyar valóságot, a társadalmat, és egyre nehezebben tudta egyeztetni az országos politikát azzal, amit a nép között látott. És mindezzel összefüggésben egy tartalmas folyóiratot tudott csinálni, már ezekben a korai időkben, ’52-ben, ’53 elején. Összehozott ott egy nagyon jó társaságot – például Csanádi Imre verseit közölte, Berda József az állandó költője volt, és így tovább. És közben hát Benjámin saját versei is egyre inkább teli voltak gonddal, aggodalommal, egyáltalán nem napfényes víziókat láttatott. Kétségtelenül értéknek kell ezt ma is tekinteni, Benjámin akkori költészetét is, meg az Új Hangot általában. Én Benjámint különösen szerettem. Kezdettől fogva az egyik legsúlyosabb szavú költőnek tartottam őt ebből a nemzedékből, és máig is annak tartom, kevés szavú költő sajnos, de súlyos szavú. Nekem barátilag is nagyon jó kapcsolatom volt vele – ma már sajnos ez nincs meg, de ez most nem tartozik ide.

1953 jelentős változást hozott az írók hangulatában és hangjában?


Igen. ’53 ilyen szempontból is egy nagyon erős, drámai fordulat volt. ’53 nyara: megalakul a Nagy Imre-kormány, meghirdeti az új kormányprogramot, ami egyet jelentett azzal, hogy lelepleződik a Rákosi-féle politika, amely a személyi kultuszon, az erőltetett, feszített terveken, a valóságtól való elforduláson alapult – ez akkor egyértelműen lelepleződött. És ami szintén döntő jelentőségű volt: világossá vált, hogy a Rajk-per egy konstruált per volt, hogy Rajk Lászlót és elvtársait ok nélkül és ártatlanul végezték ki. Persze ’53 nyarán ez még nem pontosan így hangzott.

És még nem vált publikussá…


...de azért lényegében már világos volt. Legalábbis az írók java része számára. És ez egyben vízválasztó volt, szerintem e kérdés körül egyértelműen kiderült, hogy ki az, aki valóban író, ki veszi komolyan a hivatását és ki nem. Itt most azoknak is, akik nemrég még Sztálinról és Rákosiról írtak dicsőítő verseket, rá kellett ébredniük, hogy rettenetes hazugságnak estek áldozatául. Mert sok mindent gyanítottunk már addig is homályosan, hogy azért itt is baj van, az se jó, ez a brutális erőltetett menet, meg hogy folyton mást mondunk, mint ami a valóságban van, és így egyre messzebb kerülünk a valóságtól – az írók közül sokan érzékelték ezt már ’53 nyara előtt is. De amikor most egyszerre világossá vált, hogy az egész Rajk-ügy egy konstruált ügy, ez drámai erejű hatást gyakorolt az írókra. Most aztán kinek-kinek szembe kellett néznie azzal, hogy „én is hazudtam”, „én is segédkezet nyújtottam ehhez a bűntényhez”, és ez egy óriási lelkiismereti válsághoz vezetett. És akkor ébredtünk rá, hogy micsoda szörnyűségek történtek itt még, túl a Rajk-ügyön is: a mezőgazdaság erőltetett kollektivizálásával okozott szenvedések, az értelmiség egy része ellen elkövetett indokolatlan, kegyetlen fellépések, és hát ez az egész erőltetett és erőszakos politika – hát ez épp elég volt. És állítom, hogy éppen az akkori időknek az első vonalbeli pártpoétái élték át a legdrámaibban ezt a krízist – nemcsak Benjámin, hanem Zelk Zoltán, Kónya Lajos és a többiek...[SZJ]

És ez kifejezésre jutott rögtön a munkájukban, a verseikben is, és kifejezésre jutott az írószövetség vitáiban, mozgolódásaiban, így indult el ez. ’53 nyarától, Nagy Imre első színrelépésétől, a Nagy Imre-féle program elhangzásától[SZJ] kezdve megfogalmazódott egy olyan elhatározás, szinte fogadalom, hogy „többé nem hazudunk”. Vagy hosszadalmasabban fogalmazva: nem adjuk, nem rendeljük alá az irodalmat és az írói szolgálatot egy ilyen politikának, és egyáltalán a politikának többé úgy nem rendeljük alá az irodalmat, ahogy az eddig alárendelődött!

Hozzátenném és hangsúlyoznám, hogy ezek az írók ugyanakkor változatlanul vállalták a szocializmust. Nem fordultak szembe nemcsak általában a szocializmussal, hanem az addig elért – hát olyan amilyen, de mégiscsak valamilyen – eredményekkel sem, amelyekért keményen megkínlódott a nép, megkínlódott mindenki. Tehát ami már mint eredmény megvolt, azt nem akarta senki eldobni, megtagadni – de mindent ki akartunk dobni, ami hazugság, és ami nem a szocializmushoz és nem a demokráciához illő volt a politikában.

Ennyire általánosságban kell ezt fogalmaznom, ha az írókról, többekről beszélünk, akkor csak így lehet, hiszen ez az alapgondolat kinél-kinél más-más módon fogalmazódott meg. De mondhatom, hogy mindegyikünknél ez az alapgondolat variálódott.

Hogy egy példát említsek: Kónya Lajos, a legszaporább költőnk, aki mindenre verset írt, bármi történt vele, rögtön folyt a tolla alól a vers, hol gyöngébbek, hol jobbak, hát főleg gyöngébbek ugye, de azért én számon tartom, hogy voltak neki jó versei is – szóval ez a Kónya Lajos most ugyanilyen szaporán, vagy még szaporábban énekelte meg, versben és prózában és mindenképpen ezt a drámai krízist is! És fáradhatatlanul ösztökélte magát is, meg az írótársait is, hogy most aztán itt az idő, most végére kell járni ennek a beteg szellemnek, ami itt kialakult, és ezeket a hibákat gyökerükig ki kell ásni, mert másképp nem lehet jóvátenni és elkerülni őket! – Most Kónya nevét említettem példának, de a többieknél is hasonlóan zajlott le ez a folyamat.

No, ez vonatkozik a pártbeli írókra. A pártonkívüliekkel eléggé más volt a helyzet – hát őket kevésbé fűtötte a lelkiismereti válság energiája. Bár azok, akik egyáltalán publikálhattak, nyilvánosság elé kerülhettek közülük, a nagyobbak azért egy kicsit szintén ezt az utat járták. Valamennyire talán még Illyés is; az ő magatartásában sok minden volt azelőtt is, ami szemben állt a Rákosi-féle politikával, ugyanakkor azonban elég gyakran tett elég egyértelmű hűségnyilatkozatokat is. Úgyhogy talán az ő helyzete sem különbözött olyan alapvetően a pártírókétól. De a legtöbb pártonkívüli íróról szinte nem is tudtunk akkoriban, annyira háttérbe szorította őket a kultúrpolitika! ’53-ban a pártonkívüli írók helyzetében elsősorban éppen azzal következett be változás, hogy most ismét bekerültek az irodalmi élet vérkeringésébe. Az írószövetségben addig mégiscsak a párttag írók voltak a hangadók, sőt a tagok között is alig találunk párton kívülieket a korábbi időkben – most viszont ez az írószövetség tágulni kezdett, nemcsak érdeklődésében, nemcsak az élet, a társadalmi valóság felé nyitotta ki az addig bezárt ablakokat, hanem kezdett kinyílni az írószövetség a többi író felé is. ’54-ben már bekerültek a szövetségbe – hogy csak a legnagyobb neveket említsem – Tamási Áron, Németh László, Szabó Lőrinc.

Ők korábban tagjai sem voltak az írószövetségnek?

Nem, nem voltak tagok! Hát ők mind számkivetésben voltak! Ilyen mértékben, bizony! Más dolog, hogy ők azért közben dolgoztak, Szabó Lőrinc is dolgozott,[SZJ] Németh Lászlónak tudjuk, hogy Vásárhelyen megvolt a műhelye, és egy csomó remek fordítást, egy sor drámát köszönhetünk neki, amiket ezekben az években csinált, meg az Égető Esztert – de hát ők szóhoz nem juthattak![SZJ]

Nahát ekkor, ’53 végén, ’54 elején az írószövetség megtelt! Hát ez egy érdekes élmény volt, látni, ahogy egymás után érkeznek meg az íróink, hogy most már nemcsak az Illés Bélát és a Gergely Sándort látni ott! No jó, Illyés addig is tag volt, meg hát Veres Péter volt az állandó elnök, meg ugye volt ott egy úgynevezett derékhad, meg hát a fiatalok – na de mégis, ahogy most felvonultak az igaziak, Tamási Áron, Németh László, Szabó Lőrinc, Ottlik Géza, Kassák Lajos – hát óriási dolog volt a Kassák megjelenése is az írószövetségben! Egyenes tartású, nyakas figura volt, meglehetős fellengzősen fogalmazott, pózolt is, a maga eredeti módján – de hát egy Kassák Lajos volt! És hát most jött ő is, az írószövetség tagja lett, sőt az ’56-os közgyűléssel elnökségi tag! Meg hát nemcsak ezek a patinás nevek, hanem sokan, sokan. Mint Csathó Kálmán például! Megkérdeztük tőle, hogy van-e kedve, jönne-e – és jött! Talán még a Herczeg Ferencet is megkérdezte valaki – nem én, nekem valahogy Herczeg Ferenchez nem volt kedvem. Szóval, aki íróként számított valamit Magyarországon, az akkor bekerült az írók társaságába, az írószövetségbe. És attól kezdve az írószövetség többé már nem egy felső politikának a végrehajtó szerve volt. Hanem önállóan és felelősen gondolkodó íróknak a testülete.

Tudjuk, hogy ’49-től kezdve, tehát amióta a pártok megszűntek Magyarországon, mióta egypártrendszer lett, attól kezdve egyszerűen nem volt nyilvános kifejeződési lehetősége annak, hogy ebben a társadalomban léteznek osztályok, rétegek, amelyeknek a helyzete egymástól eltérő, amelyeknek nem pontosan azonos az érdekük – mindezen tények kifejezésére nem volt többé közéleti lehetőség. Pusztán csak az fejeződhetett ki, amit a Kommunista Párt fejezett ki – na de hát olyan nincs, hogy egyetlen párt mindent meg tudjon határozni egy tarka társadalom számára, egymással ellentétes érdekeket is ki tudjon fejezni, érvényesíteni tudjon! Az ilyen érdekek csakis a társadalomban fogalmazódhatnak meg – erre viszont ’49-től kezdve nem volt mód. És egyre csak szorítóbb lett ez a helyzet, egyre többen éreztük, hogy fulladunk, mert nem lehet kimondani a dolgokat, a társadalmi valóság tényeit. Tehát nemcsak a közvetlen politikai üldöztetés okozta ezt a zárt levegőtlenséget, hanem hogy nem lehetett kimondani a dolgokat! Nem lehetett véleményt nyilvánítani a mezőgazdaság kollektivizálása során elkövetett nagyon súlyos hibákról, bűnökről, a kulákpolitika jogtalanságairól és egyéb erőszakoskodásokról – szinte az egyetlen lehetőség az maradt, hogy kerülő utakon, levelekkel próbálhattunk orvosoltatni egy-egy egyedi sérelmet, jogtalanságot, de rendszerint ez a módszer sem vezetett eredményhez. Hogy újságokban, politikai lapokban vagy folyóiratokban juttassunk kifejezésre valamit ezekből, hát az nem, az egyszerűen nem ment. Holott a helyzet egyre szorítóbb volt, a közhangulat egyre sűrűbbé, drámaibbá vált! Nos, attól kezdve viszont, hogy az írók társasága kezdett egyre önállóbbá válni, kezdett a saját fejével gondolkodni, és kezdett a saját maga tudta gondok tisztázásához látni, attól kezdve menthetetlenül kezdett fórummá válni az írószövetség. Éppen mivel más fórum nem létezett!

És egyre inkább politikai tényezővé is vált.

Akár akartuk, akár nem! Na természetesen arról szó sem volt, hogy mi ne akartuk volna. De aztán fokozatosan olyan méretűvé vált ez a politikai szerep, hogy azért ennek határozottan éreztük a terhét is.

’54 nyaráig szerkesztetted az Új Hangot. Milyen volt a folyóirat ebben az időben?


Azt hiszem, lényegében olyan, mint előbb, Benjámin szerkesztése alatt. És hogy mennyire elmentünk a határokig, arra talán az is bizonyíték, hogy az egyik számunkat el is kobozták. Ezt elmondom, mert jellemző történet, és úgy tudom, nincs is sehol dokumentálva – a debreceni megyei könyvtár csinált egy Új Hang repertóriumot, és abban említés történik ugyan egy számról, amelyet betiltottak, de a dolog hátteréről semmi. Azon kívül pedig ezt a számot nem is betiltották, hanem elkobozták, az újságárusoktól szedték össze a példányokat! – No, ott kezdődik a történet, hogy az Új Hang ugye a fiatal írók orgánuma volt, és ezért úgy tekintették, hogy az írószövetségnek és az akkori ifjúsági szervezetnek, a DISZ-nek a közös folyóirata. És hát ennek megfelelően elég rendszeresen tartottunk közös értekezletet, az Új Hang szerkesztősége, a DISZ és az írószövetség, jó néhány ilyen megbeszélésen részt vettem, előbb mint főszerkesztő, aztán pedig az írószövetség részéről. És egy alkalommal – igen, akkor már nem én voltam a szerkesztő, hanem Földeák János, én már az írószövetséget képviseltem ezen az értekezleten, a DISZ-t pedig Hollós Ervin – és arról folyt a szó, hogy vitákra volna szükség a folyóiratban is, és egyáltalán hát a társadalmi kérdéseket kellene szőnyegre hozni, minél nyíltabban, mert csak így lehet a bajokon segíteni. És itt feltűnt nekem, hogy milyen látványosan megváltozott a Hollós Ervin hangja. Azelőtt ő mindig nagyon határozottan szemben állt a mi kritikai álláspontunkkal, amelynek az Új Hangban kifejezést adtunk – itt meg most éppen ő az, aki a vita szükségességét hangsúlyozza! És többször kimondta Hollós a bűvös Szárszó[SZJ] szót is, hogy tudniillik olyan fórumot kellene teremteni a társadalmi problémák vitájának, mint amilyen annak idején Szárszó volt. Én persze egyértelműen Szárszó híve voltam, és persze hogy azt szerettem volna, ha eljuthatnánk odáig, hogy valóban kialakuljon egy ilyenféle vitafórum – na de pont Hollós Ervintől hallani ezt, ez nekem egy kicsit meghökkentő volt. Rá is kérdeztem, amire ő nagy lezseren azt válaszolta, hogy – Igen, hát ki kell mondani a dolgokat! – mint akinek ez egy magától értetődő apróság!

Beugratásnak, provokációnak értelmezted Hollós színeváltozását?


Igen. Határozottan ez volt az érzésem. Nem akartam rásütni, hogy na hát ez provokáció, és akkor még nem is vontam le különösebb következtetéseket a dologból, de mindenesetre megjegyeztem magamnak. – És akkor ezt követően, pár hónappal később történt, hogy az Új Hangnak egy számát elkobozták az utcán – elkoboztatta a DISZ. Hollós Ervin utasítására! Mégpedig egy Derkovits-rajz miatt! Ilikének, Derkovitsnénak a Derkovitsról írott életrajzát én rendeztem sajtó alá, hát eléggé benne voltam akkoriban a Derkovits-ügyekben, a Dombai Viktória visszaemlékezéseinek a részleteit is az én javaslatomra közölték,[SZJ] és ezt a rajzot is én adtam az Új Hangnak. Gyönyörű rajz volt, „A gond”, egy ülő vagy térdelő proletárasszony, maga elé meredő, gondterhelt figura – valamelyik 1955 eleji szám címlapján jelent meg,[SZJ] és ezért a rajzért került zúzdába a szám! – Farkas Mihály volt akkoriban már a kulturális ügyek főnöke – valami más ügyben volt épp egy megbeszélésünk a pártközpontban, és ott többen hevesen kikeltünk emiatt. De különösen én nagyon éles voltam – hát ki ez a Hollós Ervin, hogy csak úgy kiadja az utasítást az elkobzásra, anélkül, hogy az írószövetségnek, amely szintén gazdája az Új Hangnak, egy szót is szólt volna előzőleg! És ráadásul egy Derkovits-rajz miatt! – Hogy Farkas Mihály mit gondolt a dologról, mit nem, az nem derült ki, hát valószínűleg nem keltett ez benne különösebb emóciókat, mert nem is reflektált, és nem történt utána semmi – de nem is ez az érdekes. Hanem úgy ugyanaz a Hollós Ervin, aki két hónappal előbb ott ugrált nekünk Szárszóval, most ezt tette! – Meggyőződésem különben, hogy Hollós Ervinnek ez a fajta provokátori szerepe még csak mélyült az idők folyamán, számomra az ő ’56-ról szóló úgynevezett történeti stúdiumai is ezt bizonyítják.[SZJ]

Közben persze ’54 végén, ’55 elején történt egy általános keményedés a politikában, Rákosi újra megerősödött, Nagy Imrét félreállították.[SZJ] Ezek a változások hogyan éreztették a hatásukat az írók viselkedésében, az irodalmi élet mozgásaiban?

Igen, ez már a visszafordulásnak az ideje volt. De nem volt olyan egyszerű végrehajtani Rákosiéknak ezt a visszafordulást, az irodalmi életben nagyon nehéz volt keresztülvinni, mert addigra már az egész írói front fel volt bolydulva, ez a szellemi folyamat megállíthatatlan mozgásba lendült! Sajnos az évszámokat most már nagyon keverem, ekkora időtávolságból tévedhetek részletekben – az ugye egyértelmű, hogy ’53 második fele és ’54 nagy része a folyamat kibontakozásának az ideje volt. ’54 végétől már érezhető az ellenhatás – de azért az irodalmi életben ezzel nem állt meg a pezsgés! Az Irodalmi Újságban, az Új Hangban egymás után jelentek meg a botránykeltő írások, versek, novellák, cikkek, mind ebben a szellemben! Hogy csak az emlékezetesebbeket említsem: Ott volt például Háy Gyulának az az írása, hogy „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?”,[SZJ] mármint hogy azt a politikát, amelyet ez a fajta káder képvisel, ez az Irodalmi Újságban volt. Vagy ott volt Kuczka Péter – akkoriban sokat beszéltünk róla, azóta talán már el is felejtette az irodalmi közélet, hogy Kuczka valaha Kossuth-díjas is volt. Nem akarom őt személyében bántani, mert ismerem őt, emberi vonatkozásaiban is, nem látnám indokoltnak, hogy summásan félredobjuk őt – már csak azért sem, mert ez a Kuczka Péter írta meg ’53 őszén a „Nyírségi napló”-t. Hát az egy megrázó jajkiáltás volt, a szegénységnek a drámai jajszava! Ezt is az Irodalmi Újság közölte, és óriási megrökönyödés fogadta, a párt vezetői részéről meg persze felhördülés. De utána mégis egymás után jött a többi írás, amely ezt a megrökönyödést és felhördülést újra meg újra kiváltotta. Még az Új Hang szerkesztője voltam, amikor Szabó Páltól közöltünk egy nagyszerű cikket, az volt a címe, hogy „A szocialista mezőgazdaságért”, ténylegesen pedig az oktalanul megbántott dolgos parasztgazdák érdekében emelt szót benne Szabó Pál, igen élesen és nagyon derekasan – meg is kapta érte a magáét, meg én is a magamét. Vagy ott volt Benjáminnak egy sor verse – ez is olyan jellemző volt, ahogy egy sor írónak egészen megváltozott a termékenysége ezekben az időkben. Benjámin is, aki azelőtt az évi 8-10 versét ha letette, és nehezen többet, most kezdett sok verset írni és publikálni, egyre-másra szinte ontotta őket – és egyre meggondolkoztatóbb és jobb verseket! – Ezekben az években megindult valami, és ezt nem egykönnyen lehetett már a politikai vonal megváltoztatásával megállítani!

’54 nyarán közgyűlést tartott az írószövetség[SZJ] – te ugye akkortól voltál az írószövetség főtitkára?


Igen. Egy nagyon pezsgő korszakban kerültem oda – pontosabban ennek a pezsgő korszaknak a vége felé. Úgyhogy a pezsgésen kívül azért más dolgokra is emlékszem. Elég gyakori volt abban az időben, ’54-ben, ’55 elején, hogy az írószövetség vezetőit, vagy az írószövetségi pártszervezet vezetőit behívták megbeszélésre a Politikai Bizottsághoz. Rákosi volt ott, Gerő, Révai nem mindig, mert azt hiszem betegeskedett akkoriban,[SZJ] annál inkább Farkas Mihály, aki furcsa módon a párt kultúrpolitikájának a gazdája lett – na, ezeknek kellett nekünk számot adni, hogy mit gondolunk, mit szeretnénk. Eléggé éles viták is voltak ezeken a találkozókon, mi, hogy úgy mondjam, elég tiszteletlenek voltunk – ’54-ben már nem éreztünk semmiféle meghatottságot attól, hogy mi most a párt Politikai Bizottsága előtt beszélhetünk, inkább keserűség volt a szavainkban, sokszor pedig türelmetlenség is, mert folyton félremagyarázták, amiket mondtunk – szóval sokszor elég éles hangúak voltak ezek a viták. Utólag aztán lettek ennek különböző következményei is, hogy ki mit mondott ott ezeken a megbeszéléseken, de hát mi akkor ezzel már nem törődtünk. A fő téma mindig az volt, hogy a párt által feltárt hibák kijavítása nem halad előre, sőt, egyre inkább visszakerülünk a régi kerékvágásba – mi rendszeresen ezt a problémát feszegettük. Amire általában azt kaptuk szemrehányásként, főleg Farkas Mihálytól, hogy „hát maguk nem csinálnak egyebet, mint ismételgetik a párt önkritikáját! És ilyen címen támadnak ahelyett, hogy látnák: ez a párt érdeme, hogy önkritikát gyakorolt! Maguk csak ezt az önkritikát szajkózzák, ahelyett, hogy dolgoznának, és beállnának a sorba!” Na ez a fajta érvelés jellemző a Farkasnak a szellemi színvonalára is – hát azért már Rákosit én nagyobb koponyának tartom, sokkal nagyobb koponyának, mint Farkast, a hibái is nagyobbak, de ezt most nem érdemes méricskélni. Meg hát azért Rákosi is mondott néha olyan dolgokat, amin az ember némileg meghökkent. Egyszer például azt fejtegette nekünk, hogy „Maguk mindig azt mondják, hogy nem akarnak hazudni. Pedig már Arany János is azt mondta, hogy »hazudj költő, csak rajt ne fogjanak!«” Szóval ilyen baklövéseket is elkövetett ő, anélkül hogy észrevette volna a dolog képtelenségét.

Na ezeknek a huzakodásoknak a folytatásába esik az íróknak egy közös akciója, a memorandum. Amelyet a Központi Bizottságnak címeztünk, és amelyben leírtuk, hogy miben látjuk a párt politikájának a hiányosságait, hibáit. Hogy ugyan ’53 nyarán sok mindent feltártak, az akkori határozatok változatlanul érvényesek, de telik az idő, és a végrehajtásukra semmi nem történik, tulajdonképpen folyik minden úgy, ahogy addig. Hogy a felelősök megnevezése is elmaradt, az egy Péter Gábort nem számítva,[SZJ] holott nyilván nem ő a felelős mindenért – és így tovább.

Ez a dokumentum ugye nem került nyilvánosságra?


Nem, ezt eleve csak a Központi Bizottságnak szántuk. És el is küldtük a Központi Bizottságnak.

Kik írták alá ezt a memorandumot?


Elég sokan aláírtuk – nem tudom, hogy hányan, és nem tudnám már összeszedni a névsort. Főleg írók – de nem kizárólag, mert egy sor neves művész aláírta.[SZJ] Hát ez is nagyon jellemző volt azokra az időkre, hogy a többi művészeti szövetségből is állandóan átjártak hozzánk, részt vettek az összejöveteleinken, vitáinkon, a Színház- és Filmművészeti Szövetségből, a Képzőművész Szövetségből, de még az Újságíró Szövetségből is, szóval valóban fórum voltunk. Sőt állandó összekötőink is voltak, valamennyi szövetségtől, a színészek részéről Bessenyei, a képzőművészektől például Csohány Kálmán, a grafikus járt át rendszeresen – ő sem él már szegény. Egy ilyen helyzetben aztán elég érthető, hogy a memorandumunkat az írókon kívül aláírta elég sok vezető művész is.

Nem maradt fenn példány ennek a memorandumnak a szövegéből?


Nem, úgy tudom, nem maradt fenn.[SZJ] De maga a szöveg nem volt különösebben érdekes, inkább az, hogy kiknek a neve áll alatta.

Mi lett a következménye a memorandum benyújtásának?


Hát annyi, hogy utána rövidesen megindultak a gyúrások, a kemény gyúrások. Hogy vonjuk vissza az aláírásunkat. Ez a nagybudapesti pártbizottságon történt, sorra behívták az aláírókat, és órák hosszat győzködték őket, egyenként – nem is minden eredmény nélkül, mert voltak, akik visszavonták a nevüket.[SZJ] De végül is, mivel a szöveg semmilyen módon nem került nyilvánosságra, belső ügy maradt az egész, és lassan elcsitult a vihar. Annyi volt csak, hogy pártbüntetést kaptunk – de nem is minden aláíró, hanem csak akik szerkesztettük a szöveget és szerveztük az akciót, talán öten vagy hatan. Tamási Lajosra emlékszem, meg Máté Györgyre,[SZJ] mert ő is a pártvezetőség tagja volt, meg még egy páran. A pártbüntetés utolsó figyelmeztetés volt a pártból való kizárás előtt, Kiss Károly közölte velünk, de ő is már kedélyes jóindulattal – érdekes ember különben az akkori emlékeim szerint, valószínűleg eredendően szektás gondolkodású, de azt hiszem, emberileg tisztességes – hát ő kapta a feladatot, hogy a pártbüntetést közölje velünk. Na ennyi volt.

Mi történt itt tulajdonképpen: Rákosiék nem voltak képesek letörni az írók kialakuló mozgalmát, nem voltak meg hozzá az eszközeik? Vagy provokációs meggondolásból nem akarták letörni egészen, ki akarták ugratni a nyulat a bokorból?


Hogy egy ilyen provokációs taktika időnként működött, az bizonyos, és arra jó példa az előbbi Hollós Ervin-féle eset. De én mégis inkább azt hiszem, hogy ebben az időszakban nekik már nem volt módjuk rá, hogy drasztikus eszközökkel fojtsák el a mi mozgolódásunkat. Egyelőre ez ellen nem tudtak komolyabban fellépni, mert – nagyon érdekes, hogy miért! – tudniillik épp ekkor a Szovjetunióban is egy hasonló olvadási folyamat indult meg. És mi persze lobogtatva hoztuk az erről szóló dokumentumokat! Ehrenburg, Tvardovszkij, aztán utánuk a fiatalabbak egész sora – a megnyilatkozásaikban olyan dolgokat mondtak ki, amik a mi számunkra is nagyon hasznosak voltak! Ez volt a mi hivatkozási alapunk akkor! Na persze a játszma nem volt egyszerű. Mert Rákosiék minden erővel próbálták visszatartani ezeket a Szovjetunióból áramló információkat, éppen azért, nehogy itt hivatkozási alappá váljanak és kovászként hassanak ezek a hírek! – No, az én lemondásom története éppen egy ilyen esethez kapcsolódott.

Már nem emlékszem pontosan, hogy a szovjet írószövetségnek miféle állásfoglalását tették éppen közzé Moszkvában, de az nekünk olyan jól jött, hogy szóról szóra közölni akartuk az egészet magyarul. És, Andics Erzsébet volt akkor a pártközpontban az irodalom gazdája, megtudta ezt Andics, és becitált engem mint írószövetségi főtitkárt. Hogy hallja, hogy mi közölni akarjuk ezt a szovjet dokumentumot. – Igen – mondom neki –, természetesen, teljes terjedelmében közöljük! – Hát, hogy ő nagyon kér engem, hogy ezt ne tegyük. Mert hogy a mi helyzetünk más, nem azonos a szovjet helyzettel, a kettőt nem lehet összehasonlítani, az csak zavart keltene – meg így, meg úgy. – De – mondom – hát ez micsoda képtelenség, hogy mi nem közölhetünk egy szovjet írók által aláírt és kiadott nyilatkozatot! – Nem, nem közölhetjük, és kár a vitáért! És hogyha nekem az ő szava nem elegendő, ha az ő érveinek nem akarok hinni, akkor tessék, felhívja nekem a Rákosi elvtársat, és beszéljem meg a kérdést közvetlenül Rákosi elvtárssal! – És csakugyan, fel is hívta, és ideadta nekem a kagylót. És akkor a Rákosi, az ő szokásos kedélyeskedő hangján: – Nééze kedves Erdei elvtárs, figyeljen rám! Nyugodtan! Nyugodjon meg! Nyugodjon bele, hogy az a helyes, amit mi mondunk! És nem kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni! – Én meg hirtelenjében azt találtam mondani Rákosinak, hogy ebbe a döntésbe én nem tudok belenyugodni, mert én még életemben nem tettem olyat, ami a meggyőződésemmel szemben állt! – Ez persze nem egészen volt igaz. Mert sajnos az ember megalkuszik, és bizony tesz olyasmit is, ami a meggyőződése ellen van. De azért mondjuk ilyen főbb dolgokra vonatkozóan akkor én ezt tiszta lelkiismerettel állíthattam!

A dolog vége persze az volt, hogy közölték: gondoljak, amit akarok, de ezt vegyem utasításnak, a dokumentum nem közölhető, és kész. Hát ez az eset volt a közvetlen kiváltója az én lemondásomnak a főtitkári posztról. ’54 nyarán lettem írószövetségi főtitkár, és ez valamikor ’55 elején történt – az Andicsnál tett látogatásom után szépen beadtam a felmondásomat, kértem a felmentésemet. És az írószövetség pártszervezetének a taggyűlésén kipakoltam: részletesen előadtam, hogy hogyan kerültem ebbe a helyzetbe – ott volt Andics Erzsébet is, meg Horváth Márton a pártközpontból, és persze az írószövetség kommunista tagjai mind. Viharos taggyűlés volt, egyre-másra elmondták az írók, ami a szívükön feküdt – nem tudom már, hogy készült-e jegyzőkönyv, vagy ha készült, fennmaradt-e,[SZJ] de nagyon érdekes olvasmány lenne, ha előkerülne.

Hogyan reagált a lemondásodra az írótársadalom?

Felháborodással. Egyöntetű felháborodással, amiért ilyesmire sor kerülhetett – de hát végül is nem tettek ellene semmit. Nem tehettek semmit – akkorra már megint megerősödtek Rákosiék, ez már a nagy ellentámadás korszaka volt.

A lemondásodat elfogadták?


Elfogadták. Úgyhogy akkor én a Művészettörténeti Dokumentációs Központba kerültem, egy nyugodt kis állásba. Az írószövetség főtitkári székébe pedig utánam Tamás Aladárt nevezték ki – ez nem választás útján történt, hanem szabályos kinevezés volt, a pártközpont bízta meg őt. Persze nagyon nehezen tudott ő ott egy ilyen helyzetben létezni, állandó támadások kereszttüzében élt, és a dolog vége aztán az lett, hogy ’56 nyarán az írószövetség kommunista tagjai szerkesztettek egy beadványt, és kérték Tamás Aladár eltávolítását, ami akkor aztán meg is történt. Én viszont nem jártam rosszul a lemondásommal, mert időhöz jutottam, tudtam megint írni, néha még publikálni is. Az Irodalmi Újság is közölte akkoriban néhány írásomat – többek között az ’56-os dunai árvízről szóló riportomat, amelynek az volt a végső kicsengése, hogy amikor igazán baj van, akkor sikerül félresöpörnünk az útból a bürokráciát. Ez csakugyan nagy élményem volt Mohácson, hogy egy ilyen váratlan helyzetben az élet hogyan tudja kivágni a maga természetes folyásának az utat, az emberek hogy tudnak egyszeriben megszabadulni mindenfajta nehézkes kötődéstől, és hogyan működnek egyszerre a legjava tudásuk szerint, egymást önzetlenül segítve, minden különösebb irányítás és bürokratikus szabályzat nélkül. De úgy látszik, hogy ehhez „nekünk Mohács kell”, ezt írtam, érdekes módon mégis közölte az Irodalmi Újság, pedig akkor már Illés Béla volt a főszerkesztője. Na igaz, hogy viszont Sipos Gyula is ott volt azért, mint belső munkatárs, alighanem ő módolta ki valahogy, hogy ez a cikk megjelenjen.

Rákosiék ellentámadásának egyik emlékezetes mozzanata volt a Vasas-székházban rendezett úgynevezett tömeggyűlés. Van erről valami emléked?


A Vasas-székházi plénum, az írók nyilvános megbélyegzése[SZJ] – ez már az én lemondásom után történt. De azért elmentem, ott voltam. Egy népgyűlésszerű megmozdulás volt ez a Magdolna utcában, összehívtak egy csomó válogatott kádert, azt mondták, hogy ezek mind munkások, meg beültették az írókat is, mint a vádlottak padjára, és Rákosi beszélt. Elmondta, hogy az írók elfajultak, elárulták a nép ügyét, szembefordultak a párttal, pedig ez milyen méltatlan dolog, hiszen ezeket az írókat a párt emelte fel, vagy a párt nevelte fel, és a párt mindent megtesz az igazi irodalom virágzásáért – satöbbi, satöbbi. Rákosi után „munkások” jelentkeztek szólásra – hát egy megrendezett komédia volt az egész. Szégyenletes volt.

Felszólalhattak ott az írók is?


Néhányan felszólaltak. Én nem jelentkeztem felszólalásra, mert hát főtitkár nem voltam már, semmi funkcióm nem volt, és különben is látható volt, hogy nincs semmi értelme itt az érvelésnek. Gál György jelentkezett, kezdett volna beszélni – lehurrogták szegényt. Tamási Lajos is megpróbált – őt is lehurrogták. Úgyhogy látszott tisztán, hogy teljesen értelmetlen dolog itt kínpadon vergődni, úgysem érhetünk el semmit. De én azokat a munkásokat sajnáltam a legjobban. Akiket odaparancsoltak, és a Rákosi frázisait szajkóztatták velük – emlékszem egy hajógyári munkásra, a nevét már nem tudom, de azt úgy sajnáltuk mind! Hát tudja egyáltalán ez a szerencsétlen ember, hogy mit beszél?

Lépjünk tovább az időben: 1956. A tisztulási folyamat megállíthatatlannak bizonyul, és lavinaszerűen szélesedik, gyorsul. Ott tartottunk az eseményekben, hogy az írószövetség kiveti magából a ráerőszakolt vezetőt...


Így történt. A párttag írók beadványa után ’56 szeptemberére összehívták az írószövetség közgyűlését, és összeült ez az elég nevezetes, történelmi jelentőségű közgyűlés.[SZJ] Eléggé más hangulatban és szellemben, mint a legutóbbi, az ’54-es közgyűlés – ott még eléggé az erjedés kezdeti állapotát mutatta az írók társasága, túlságosan is a belső harcok foglalták le, személyes és csoportok közötti perpatvarok, vádaskodások és felelősségre vonások, és persze az írók mint írók általános sérelmei, de mindenképpen inkább az irodalmi élet belügyei kerültek még terítékre ’54-ben. ’56-ban már nagyon más volt ez, most már az országos, társadalmi fontosságú kérdések kerültek előtérbe, és itt már azzal a felelősséggel szólaltak fel az írók, hogy tudták: nemcsak egy szűk írótársaság figyel a szavaikra, és nemcsak a pártközpont, hanem hát az egész ország felajzott közvéleménye, maga a nép. És azon voltunk, hogy el is jusson a hangunk a néphez – hát leginkább az Irodalmi Újság közölt sok mindent ebből a közgyűlésből, amely akkor igen nagy példányszámú és hallatlanul népszerű lap volt. Az egyik nagy tette ez volt ennek a közgyűlésnek, hogy egy hosszú korszak után először csinált egy valóban titkos és demokratikus választást. Újraválasztottuk az írószövetség vezetőségét és választmányát – jegyeztem a leadott szavazatok számát, és emlékszem, hogy a legtöbbet Benjámin László kapta, 198 szavazatot és körülbelül 220 jelen lévő tagtól, utána Illyés következett, aztán pedig egy népesebb csoport, itt már a pontos sorrendet nem tudom, Déry, Kassák, Háy Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, így valahogy. És büszke voltam, hogy én a kilencedik helyen voltam ezen a listán, nagyon büszke voltam. És ez egy nagy dolog volt, hogy ez a közgyűlés most már formájában is megteremtett egy olyan fórumot, amely egy egészséges irodalmi közéletnek lehet a bázisa – legalábbis akkor azt reméltük, mert hatalmas lázban égtünk mindnyájan, és optimisták voltunk.

Ne felejtsük el megemlíteni, hogy az ’56. szeptemberi közgyűléstől kezdve újra az írószövetség főtitkára vagy.


Igen. Veres Péter lett megint az elnök, én a főtitkár, a titkárok pedig a műfajoknak megfelelő szakosztályok élén Képes Géza, Fekete Gyula, Molnár Zoltán és Vészi Endre. És óriási lelkesedéssel munkához láttunk, szakosztályonként munkaprogramokat dolgoztunk ki, tele voltunk tervekkel és reménnyel – szép időszak volt ez. Nem kivonni akartam belőle magamat, mert éppenséggel ehhez az általános lelkesedéshez tartozott nekem az is, hogy írni akartam, folytatni egy korábban megkezdett munkámat, egy regényt, ezért kértem alkotószabadságot – és éppen október 21-én, két nappal 23-a előtt elköszöntem, hogy most én egy időre elvonulok és írok. No mondanom sem kell, hogy másnap, 22-én este újra benn voltam az írószövetségben. És hát ami ezután történt, az a hallatlanul zsúfolt eseménysor már le van írva a decemberi taggyűlés főtitkári beszámolójában.

Igen. Ez a kitűnő dokumentum valóban feleslegessé teszi, hogy a forradalom eseménynaptárán most aprólékosan végigmenjünk. Mégis volna néhány olyan dolog, amiről jó lenne, ha beszélnél. Úgy tudom, október 28-án egy hivatalos írószövetségi delegációval te is jártál az Akadémia utcai pártközpontban, és ott több vezető politikussal tárgyaltál, tárgyaltatok – kérlek, mondd el az erről őrzött emlékeidet.

Mi, írók, az írószövetség küldöttsége arról igyekeztünk beszámolni ott, hogy mi is van a városban. Mert az volt az érzésünk, hogy a politikusok az Akadémia utcában nem képesek tájékozódni, hogy valójában mi is történik az utcán. Emellett pedig főként azt sürgettük, hogy a párt próbáljon a mozgalom élére állni. Október 28-án, ugye, rendkívül zavaros volt még a helyzet, hogy a párt hogy fogja tudni majd összeszedni magát, ez nem volt egy egyszerű kérdés, de – és mi épp ezt próbáltuk volna sugallni – a párt megújulását és talpra állását éppen azzal lehetne előmozdítani, ha a párt a magáénak fogadná el a kialakult mozgalmat, és az élére állna. És ennek a programnak a jegyében a felkelők vezetőivel kellene kiegészíteni az új vezetést, és velük egyetértésben kialakítani az új programot – mi ezzel a javaslattal mentünk oda. És hogy minden módon elkerülni a vérontást. Hogy a kormánynak ne a kijárási tilalomra és a fegyverek beszolgáltatására legyen gondja, hanem keresse meg a kapcsolatot és az egyetértést a felkelés vezetőivel, és ilyen módon vegye elejét a további fegyveres konfliktusoknak! – Egyébként hát a mi akkori álláspontunk és véleményünk kitetszik azokból a kiáltványokból is, amelyeket ez idő tájt fogalmaztunk, és amelyeket decemberben a főtitkári beszámolómban utólag ismertettem.

Tamási Lajos, Kónya Lajos, Máté György, én, és nem emlékszem már, hogy ki volt még velünk ebben a küldöttségben. Velünk volt még Márkus István is, ő is az írószövetség részéről, de ő, azt hiszem, csak úgy hozzánk csapódott, nem hivatalosan képviselte az írószövetséget. A másik oldalon pedig Orbánra emlékszem, meg Darvasra, én őmellette ültem, de ő a párt részéről vett részt ezen a tárgyaláson, és végül aztán Nagy Imre is odaült az asztalunkhoz. És hát Maléter és Kopácsy – ők voltak ott, akik így az új irányzat embereinek látszottak, és vezetésképesnek.

De tulajdonképpen nemigen jutottunk semmire. Elég kaotikus volt a helyzet ott is még – vagy már? –, idegesség, sietség, kapkodás, mindenki csak mondta a magáét, felvetődött ez is, az is, amaz is, de világos választ semmire nem kaptunk – az is zavart minket, engem különösen, hogy Márkus Pista állandóan előállt valamivel, és se vége, se hossza nem volt annak a rengeteg ötletnek és tervnek, amit ő ott összehordott – hát ez tényleg nem volt egy használható tárgyalási alap. Talán ez is oka volt, hogy végül is aztán apró beszélgető csoportokra esett szét ez a hivatalos tárgyalásnak indult találkozó. Én Darvassal beszélgettem, de ő is inkább a privát problémáit mondta el, hogy ki szeretne jönni az Akadémia utcából, és egyebek – úgyhogy végül sajnos dolgunk végezetlen jöttünk el onnan, üres kézzel. Én ezt tartottam volna a legfontosabbnak, hogy a felkelés vezetői közül azokat, akik becsületes és megbízható emberek, vezető helyekre állítani és bevenni a kormányba – hát erre a felvetésre senkitől nem kaptunk semmiféle egyértelmű választ. De azért akkor még nagyon bizakodtunk, hogy majd mégis kialakul ebből valami. Ennyi emlékem maradt erről a megbeszélésről.

A másik dolog, amiről kérdeznélek: a munkástanácsok. Úgy tudom, hogy egészen decemberig, a munkástanácsok végső szétveréséig tartottátok velük a kapcsolatot, még külön összekötője is volt az írószövetségnek e kapcsolattartás szervezésére.


Igen. Mi nagyon sokat vártunk a munkástanácsoktól, nagyon fontosnak tartottuk ezt a kérdést. Már kezdettől, a november 4-ét megelőző napoktól, amikor egymás után alakultak meg a munkástanácsok – elég sokan megfogalmaztuk már akkor azt a véleményt, hogy a demokratikus mozgalom új formája éppen ez, de legalábbis kétségtelenül egyike a legfontosabb új jelenségeknek. Jól emlékszem, hogy november 3-án este azzal feküdtünk le, hogy kitisztult a helyzet, befejeződnek a sztrájkok is, 5-én, hétfőn reggel összeül az országos tanács és dönt a munka felvételéről, többen is írók készültünk elmenni erre az aktusra – hát ezt aztán szétlőtte a történelem, erre a tanácskozásra már nem kerülhetett sor. De hát még sokkal később is, novemberben, decemberben, amikor folyt a harc a munkástanácsok és a Kádár-kormányzat között, még akkor is feszült várakozással figyeltük a fejleményeket, még mindig valamelyes reménykedéssel, hiszen ekkor még az MSZMP egyes vezetői részéről, éppen Kádár részéről is elhangzottak olyan megnyilatkozások, amelyek, úgy látszott, hogy komolyan veszik a munkástanácsokat – hát aztán ez is csak taktikázásnak bizonyult. A mi oldalunkon, az írók részéről nagyon nagy volt a várakozás a munkástanácsokkal kapcsolatban, de ennél többet erről nemigen tudok mondani, hiszen az eseményeknek ezt a vonulatát illetően mi csak távoli megfigyelők voltunk, és személyes élményem ezen a területen nem volt.

Volt viszont személyes élményem is az Értelmiségi Forradalmi Bizottsággal kapcsolatban. Ez még az októberi napokban alakult meg az egyetem központi épületében, és – akkor legalábbis úgy éreztük – jelentős esemény volt a létrejötte. Sipos Gyula volt ott a mi részünkről még, de többen olyanok, akiket jól ismertem, a nékoszos Kardos László, Tánczos Gábor és így tovább. És az Értelmiségi Forradalmi Bizottság formális megalakulása után egy kisebb körben nekiültünk, hogy megfogalmazzunk egy kiáltványt, a nemzet követeléseivel. Sipos meg Lukácsy Sándor volt a két íródeák, akik mondatokká formálták, amit mi összehordtunk – elég éles vitával. Emlékszem, én a precíz és korrekt fogalmazás érdekében emeltem szót. Hogy ne csináljunk demagógiát! Például ugye az alumíniumügyben. Mert szóba jött ott, hogy „mi van a magyar alumíniummal?” – De hát – mondom a jelenlévőknek – tudja valaki közületek, hogy ténylegesen mi van a magyar alumíniummal? Itt olyan határozottan állítjuk, hogy a szovjet kizsákmányol minket, elviszi az alumíniumkincsünket, de közben senki nem tudott semmi konkrétumot! Úgyhogy akkor én azt javasoltam, hogy csak annyit mondjunk, hogy a magyar alumínium a miénk, de ne állítsunk semmi olyat, amiben nem vagyunk teljesen biztosak. Ezen aztán hajba kaptunk kicsit. Emlékszem, Kardos is ellenem volt, Tánczos is, Vásárhelyi Miklós volt még ott, ő is az élesebb fogalmazás pártján állt, közben bekapcsolódott a két zeneszerző, Szervánszky Endre és Járdányi Pál – őket is jól ismertem, mert sokat voltak az írószövetségben, ők voltak a Zeneművészeti Szövetség összekötői, remek emberek voltak, Járdányi maga az emberi tisztaság, Szervánszky maga a fehéren izzó szenvedélyesség, nagyon szerettem és barátaimnak tudtam őket – de ott velük is szembekerültem, mert ők is igen szenvedélyesen nyilatkoztak, bizonyos túlzásokkal. Mindegy, barátok vitája volt ez, olyan embereké, akik egyet akarnak. Végül is megszületett a kiáltvány, megegyeztünk a végleges szövegben, aláírtuk, az írószövetség részéről én is, és vittük a Parlamentbe, mert akkor már a Parlamentben volt a kormány.[SZJ] Lukács György volt ott, Vas Zoltán, velük tárgyaltunk ott, vissza is kaptuk a kiáltványunkat különböző megjegyzésekkel, hogy itt meg ott jó lenne módosítani, enyhíteni rajta...

Fennmaradt ez a dokumentum?


Biztos vagyok benne, hogy megvan valahol. Ha jól emlékszem, mi kiadtuk röplapon, talán ebből is lappang valahol példány. De rémlik az is, hogy a Szabad Nép valamelyik utolsó, de még november 4-e előtti számában Fekete Sándor megjelentette volna ezt a kiáltványt.[SZJ]

Az Értelmiségi Forradalmi Bizottságnak ezen az alakuló ülésén határozódott el az is, hogy nemzetőrséget kell szervezni. Mert hogy valamilyen fegyveres rendfenntartó erőre szükség van, és a nemzeti-demokratikus felkelés rendfenntartó ereje ez az önkéntes Nemzetőrség legyen – ez talán még a kiáltványunkban is megfogalmazódott, Herpai Sándor pedig megkapta feladatul a Nemzetőrség szervezését – ez volt még ott egy jelentősebb lépés, de többre ebből sem emlékszem.

Emlékszem viszont egy ezzel is összefüggő apróságra, egy anekdota értékű emlékemre. Az írószövetségbe mentem vissza innen – és ott ért el telefonon Király István. Azzal, hogy ő szeretne jelentkezni a Nemzetőrségbe. Mert ő tenni akar valamit. A hazáért és a demokratikus forradalomért. Azt feleltem neki, hogy hát mindenesetre köszönjük szépen. – Én most nem tudom azt mondani, hogy gyere ide és kapsz fegyvert – mondom neki –, de majd ha szükség lesz rád, akkor szólunk!

No ezt csak azért mondtam el, mert ellenállhatatlan humora van a történetnek a mai fül számára. Nem nagy megnyugvás, hogy akkor ő így viselkedett, de tény, hogy így viselkedett. Meg azért is mondtam ezt el, mert a megnyilatkozásaiból úgy látom, hogy Király István erre a történetre nem emlékszik. Sőt, egészen más dolgokra emlékszik ezekből az időkből…

Többször említetted az események fonalán Darvas nevét, akivel, gondolom, még a Parasztpárt korszakából közeli kapcsolatban lehettél. Bűvöletesen zavarosnak érzem az ő figuráját és szerepét...


Én elég sokat tudok az ő belső tusakodásairól, mert olyankor, amikor nehéznek érezte a helyzetét, rendszerint a bátyámhoz ment,[SZJ] neki sírta el a bánatait, és így néha én is beszélgettem vele. Nem döntött ő könnyen, mert mindig sokat vívódott, de végül is amikor elszánta magát egy döntésre, akkor mindig rossz irányba szánta el magát.

Mi határozta meg nála ezt a fajta szerepvállalást, ezt a következetesen szerencsétlen szerepvállalást? Egyszerűen csak a véletlenül adódó szituációk, amelyekből lehetetlen kibújnia egy embernek? Vagy a politikai érzék hiánya? Vagy a jellem gyengesége? – ha lehet ezt így egyáltalán szétválasztani.


Igen, összetett dolog ez. Ahogy én látom, ő belekeveredett egy szerepbe, amiből aztán nem tudott már kilépni. Amiben bőven szerepet játszott az emberi gyengeség is: ő belement a hatalmi helyzetből adódó előnyök kihasználásába. Olyan előnyökre is gondolok, amelyeket valószínűleg önmaga előtt sem tudhatott erkölcsi értelemben igazolni. Egy mátrai ház, egy balatoni nyaraló – ez így ment. És a felesége, az első felesége is hajszolta őt ebbe az irányba – sajnos ez így volt, hogy az asszony egyáltalán nem segítette őt abban, hogy emberileg talpon maradjon, hanem az ellenkezőjébe lökte. ’54 őszén, tehát nagyjából éppen akkor, amikor Rákosiék nagy ellentámadása megindult a demokratizálódási folyamat ellen, éppen Darvas volt az, aki egy korszaknyitó cikket jelentetett meg, „A túllicitálásról”[SZJ] címmel. Arról szólt, hogy az írók, akik most itt annyi hibát emlegetnek, valójában nem is ismerik a valóságot. Mert a szemléletük nem eléggé átfogó – meg ilyesmik. Mert a valóság egy összetett dolog, az írók nem érthetnek hozzá – na ez engem különösen bántott! –, úgyhogy szóval az írók csak hallgassanak a politikusokra – ez volt a végkicsengése. Igen, ezt írta a valamikor maga is író Darvas József...

Tulajdonképpen tehát a Rákosi-szövegnek egy változatát...


Igen, tulajdonképpen a Rákosi-szöveget! Épp nemrég járt a kezemben a Csillagnak az a száma, amelyben egy írásomban a Király István mindenféle dolgaival vitatkoztam, de egyebek mellett a Darvas „Túllicitálók” cikkére is van ebben egy replikám.[SZJ] Annyi, hogy hát nem licitálásról van itt szó, hanem egyszerűen arról, hogy a hibákat végre valóban ki kéne javítani! És hogy hát megbocsásson Darvas József, de neki tudnia kéne, hogy az írónak a valóságot úgy kell ismernie, hogy ahhoz sem politikus, sem senki más nem fogható! Ha nem is feltétlen a teljes, az átfogó valóságot, de a valóságnak azt a részét, amelynek a bemutatására vállalkozott, azt bizony jobban kell ismerje, mint akárki politikus! Máig büszke vagyok rá, hogy ezt akkor, ’54 novemberében leírtam. És ami a legnagyobb vicc, hogy ez a Király István szerkesztette Csillagban meg is jelent! Már közeledett a lapzárta, sürgették a kéziratot, Király is meg a helyettese, Szabolcsi Miklós, a mostani akadémikus, az Irodalomtörténeti Intézetnek az igazgatóhelyettese, akkor még kis segédszerkesztő, ő toporgott folyton, hogy na kész van-e már a cikk, mikor viszem már – én meg csak írtam az utolsó pillanatig, adtam oda, és azonnal vitték is nyomdába. Azt kell higgyem, hogy olvasatlanul, de legalábbis Király nem olvasta, csak már a kész lapban, másképp ő ezt aligha engedi át – habár ki tudja. Mert már akkor ő nagyon helyezkedett, kacsingatott erre is, arra is, végül is elképzelhető, hogy olvasta, mégis átengedte, számításból – mindegy, hát ez nem fontos ma már.

Visszatérve Darvasra: Október 28-án, amikor még ropogtak az utcán a fegyverek, Darvas úgy döntött, hogy otthagyja a pártközpontot, és átjön az Akadémia utcából hozzánk, az írószövetségbe. De szerencsétlenül járt az utcán: valaki felismerte, feltartóztatták, és ott az utcán a fejére olvasták a viselt dolgait – hát keserves lecke volt ez Darvasnak. Utána bejött azért az írószövetségbe, de búskomor volt, nem lelte helyét, próbálkozott később is még, de egyszer aztán végleg elmaradt, és – hát ez egy ismert tény – végül is úgy döntött, hogy a másik oldalra áll. Az írókkal szemben álló oldalra. Igen. Ez egy szomorú történet...

Mit érdemes még kiemelnünk a december végi taggyűlésig tartó időszakból?


Minket akkor talán legjobban az első letartóztatások foglalkoztattak – olyan értelemben is, hogy az írószövetség minden lehetséges módon próbálta volna elérni, hogy a lefogott írótársaink szabadlábra kerüljenek.

A december végi főtitkári beszámolódban a következő neveket soroltad fel, mint akik már ekkor letartóztatásban vannak: Eörsi István, Gáli József, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Sándor András. Szó van még Tamási Lajosról is, akit azonban akkorra már kiengedtek, és valaki említette Lükő Gábor nevét, de nem tudom, hogy ő tagja volt-e az írószövetségnek. Gondolom, Obersovszky Gyula újságíró nem volt tag, ezért nem hangzott el a neve Gálié mellett.


Igen, nagyjából ez volt a névsor akkorra. Megemlíthetjük itt még talán Erdei Ferencet, a bátyámat, aki ugyan nem volt tagja az írószövetségnek, de azért tekinthettük őt is írónak, éppen Darvasnak volt ez a felvetése, hogy hiszen Erdei Ferenc a falukutató mozgalom egyik jelentős írója volt, író tehát ő is, álljunk ki érte is. Ő különben úgy került letartóztatásba, hogy ő volt a magyar kormánydelegáció vezetője, Maléterrel és Kopácsival együtt ő tárgyalt a szovjet katonai vezetőkkel[SZJ] arról, hogy miképpen fogják kivonni a szovjet csapatokat Magyarországról. Először a Parlamentben folyt ez a tárgyalás, ott már ki is alakult a nagy egyetértés a két fél között, le is fényképezték őket, sőt filmfelvétel is készült, Máriássy Félix volt ott, ő örökítette meg a nagy barátkozást, Ferencék és a szovjet tábornokok egymást átölelve állnak a felvevőgép előtt. Aztán Tökölön folytatták volna a tárgyalást, a szovjet főhadiszálláson, össze is ült a két bizottság egy tárgyalóteremben, amikor egyszer csak kinyíltak az ajtók, fegyveres katonák rohantak be, és letartóztatták mind a két bizottságot. A magyart is és a szovjetet is.[SZJ]

A szovjet delegációt is? Ez számomra teljesen új.


Így történt, ez a tény: mind a két delegációt letartóztatták. Ennek a hátterét és magyarázatát én sem ismerem, mert a bátyám is csak ennyit tudott, és ennyit mesélt később, így került tehát fogságba Erdei Ferenc. Akkor én persze mindenhová elmentem a kiszabadítása érdekében, részben hivatalosan is, az írószövetség nevében, de hát magánemberként is, jártam például Illés Bélánál is, hátha ő segíthet, hátha akar segíteni – végül aztán Révai segített. És valamikor karácsony körül Ferenc szerencsésen hazakerült. Ha Révai akkor nem lép közbe, nem tudom mi lett volna...

Térjünk akkor rá talán a december 28-i taggyűlés témájára. Kérlek, hogy főleg olyan dolgokról beszélj, amelyek a jegyzőkönyvben nem szerepelnek.


A decemberi taggyűlés előkészületeivel kapcsolatban talán még érdemes elmondanom, hogy engedélyt kellett rá kérnünk, rendőrségi engedélyt, és ezért engem behívtak a budapesti főkapitányságra. Nem emlékszem már, hogy név szerint ki volt, akivel beszéltem, lehet, hogy maga a főkapitány volt, vagy a helyettese, egy idősebb férfi. Jóindulatú, halk szavú ember volt, kíváncsi volt rám – meg is mondta kereken: azért kérte, hogy menjek be, mert kíváncsi volt rám. És hogy mondjam el, hogy mi lesz ezen a taggyűlésen. Hát én mondtam neki, hogy én csak azt tudom elmondani, ami az én beszámolóm lesz, hogy aztán a hozzászólások hogyan alakulnak, azt én pontosan nem tudhatom előre, de remélem, hogy mindenki elmondja majd a magáét. A fő témánk az lesz, hogy hogyan forgolódtak az írók az októberi napokban, és hát én nagyon remélem, hogy mindenki nyíltan, őszintén elmondja a gondolatait. Erre ő azt kérdezte, hogy mi az én véleményem a Magyar Szocialista Munkáspártról és személy szerint Kádár Jánosról. Mondtam neki, hogy én tagja voltam a Magyar Dolgozók Pártjának, de kiléptem, és nem tekintem kommunista párttagnak magam, az MSZMP-be nem is szándékozom belépni, de mindemellett változatlan érdeklődéssel és érdekeltséggel figyelem, hogy mit csinál a párt, mert tisztában vagyok vele, hogy ami ebben az országban történni fog, abban a pártnak nagyon fontos szerepe van. Éppen ezért teli vagyok aggodalommal is, hogy hogyan tud majd megfelelni ennek a szerepnek a párt, egyelőre ennyit tudok erről mondani. Azt mondja erre: De ismerje el, hogy Kádár Jánosnak nagyon nehéz a helyzete. Embertelenül nehéz a helyzete – mondom –, de hát erről nem mi tehetünk, hogy ilyenné vált a helyzet. Azt mondja: Nem kellene segíteni a Kádár elvtársnak, ebben a nagyon nehéz helyzetben? Az írók rájöttek arra, hogy hazugsággal semmin nem lehet segíteni – ezt feleltem rá. Azzal, hogy lehazudjuk vagy elhazudjuk a gondolatainkat, a tapasztalatainkat, az aggályainkat, azzal nem is akarunk segíteni, a Kádár Jánosnak sem! Úgyhogy – mondom – én tisztességes dolognak csakis azt tartom, ha nyíltan beszélünk. – Erre akkor elbocsátott a rendőrtiszt, azzal, hogy „Kérem, tessék az engedély, tartsák meg a gyűlést. A többit majd meglátjuk.” Neki nyilván ennyi volt a szerepe, ennyit bíztak rá. Az írószövetségben éppen együtt ült a vezetőség, a taggyűlés programjáról tanácskoztak – na én részletesen beszámoltam az ott levőknek erről a beszélgetésről. És hát végül is mindenki egyetértett azzal, amit én a rendőrségen állásfoglalásként elmondtam.

A taggyűlés végül ellenőrzés – nyílt vagy kevésbé nyílt ellenőrzés – mellett folyt le? Vagy teljesen magatokra hagytak benneteket?


Formálisan semmilyen ellenőrzés nem volt. Semmilyen látható ellenőrzés nem volt – hát valószínűleg voltak ott olyan megbízottak, akik figyelték, hogy mi történik, bár erre nem volt különösebben szükség, hiszen mi nem titkoltunk semmit. De a taggyűlés után elég hamar jött a reagálás: már január elején folyt az intézkedés, hogy az írószövetség működését felfüggesztik, feloszlatnak, megszüntetnek minket.

A taggyűlésen történteket, az elhangzott beszámolókat és hozzászólásokat a jegyzőkönyv részletesen rögzíti. Mégis volna néhány kérdésem. Nem szól a jegyzőkönyv arról, hogy hányan voltatok a taggyűlésen.


Azt hiszem, nem számoltuk meg. De a nagyterem tömve volt. Kétszázan lehettünk körülbelül.

Ez azért is lényeges kérdés, mert az ellenszavazatok aránya csak ennek az adatnak az ismeretében értelmezhető. A 8 ellenszavazat eszerint azt jelenti, hogy mindössze egy törpe kisebbségnek volt a tiétektől eltérő véleménye.


Így van, ez abszolút kisebbség volt, abszolút kisebbség. Még annyit megemlítenék, hogy a tagokon kívül néhány külföldi újságíró is ott volt a taggyűlésen. Erről pontos adatokat azért nem tudok, mert nekik nem tőlünk és nem rajtunk keresztül, hanem más módon kellett engedélyt kérniük, hogy megjelenhessenek nálunk is, de azt hiszem, az egyik jugoszláv volt és volt egy nyugati is. Ők mindenesetre beszámoltak az otthoni sajtójukban az írószövetségi közgyűlésről, úgyhogy sok minden kijutott azért a határon túlra.

Érdekes a taggyűlés szereplőinek a névsora. De nem érdektelen az sem, hogy kik nem szerepeltek. Feltűnő számomra, hogy Illyésnek nem volt számottevő megnyilatkozása. Volt ennek valami speciális oka?


Illyés nagyon aktív volt azokban az időkben, az összes elnökségi, vezetőségi ülésen szerepelt – egyébként hát többnyíre nem is neveztük már akkoriban ezeket a tárgyalásokat sem ilyen, sem olyan ülésnek, hanem egyszerűen csak leültünk ahányan éppen voltunk, és megbeszéltük hol ezt, hol azt –, mindenesetre Illyés ezeken a megbeszéléseken mindig nagyon aktív volt. Hogy a taggyűlésen nem szólalt fel, ez nekem akkor fel sem tűnt, de most sem látom semmi különleges okát ennek. Talán úgy vélte, hogy ha Tamási Áron elmondta a magáét, meg Veres Péter, akkor neki nem sok mondandó maradt. Valószínűleg nem tartotta fontosnak, hogy ott is szerepeljen. Mert nem hiszem, hogy bármi is visszatartotta volna a felszólalástól.

Ugyanis feltűnő, hogy Németh László sem szólt semmit. Ott volt ő a taggyűlésen?


Igen, ott volt. Ott volt, és nem szólt – őszintén szólva e mögött sem látok semmilyen különleges okot. Talán csak annyit, hogy ő a józanságot, óvatosságot fontosnak tartotta. Október utolsó napjaiban az Irodalmi Újság egyik különkiadásában volt egy írása,[SZJ] arról írt, hogy ő a Dunántúlon, a Balaton mellől jövet értesült az eseményekről, ott látta, hogy mi történik, és már a második percben feltámadt az az aggálya, hogy nehogy túlcsapjon ez a fellángolás a kívánatos határokon, olyan irányban, ami már helytelen volna. Meg is mondta konkrétan: nehogy a Szovjetunió elleni hangulat alakuljon ki, mert ő ezt történetileg is indokolatlannak tartaná, és helyzetileg is veszélyesnek. Magyarán szólva: ez fejjel a falnak menés lenne. Ezt ő akkor leírta, és az írószövetségi megbeszéléseken is többször elmondta az ilyen értelmű véleményét. Nem volt ez ott fékező hatású, pusztán csak egy hangsúly, csak annyi, hogy ő azért az óvatosságot fontosnak tartja, hogy történetileg és földrajzilag józanul érzékeljük a helyzetünket. Amikor a pártszerveződések folytak, a Parasztpárt tanácskozásain Németh László is részt vett mindig, és elég aktívan véleményt nyilvánított. Részletesen nem tudom, hogy mit mondott, mert én nem voltam ott, de tudom, hogy például ő is egyike volt azoknak, akik Veres Péter és Szabó Pál befogadása mellett álltak ki, szemben azokkal a szélsőséges hangokkal, amelyek vétkeseknek tartották és kivetették volna őket. És konkrétan tudom, hogy ő volt a leghatározottabban amellett, hogy az újjáalakuló párt ne használja a Nemzeti Parasztpárt nevet, hanem, mivel az írók pártja, legyen Petőfi Párt. Az írószövetségben is folyamatosan jelen volt Németh László, fel is szólalt többször, és nem emlékszem, hogy bármikor is ellentétes véleménye lett volna az írók ott megfogalmazódott általános véleményével. Ha éppen a taggyűlésen nem szólalt fel, az talán azt jelentheti, hogy ezt nem tartotta fontosnak. De ez csak az egyéni és utólagos véleményem, mert konkrétumot erről nem tudok. Lehetséges, hogy a maga részéről elegendőnek tartott annyi közéleti forgolódást, amennyit az alakuló Petőfi Pártban produkált – habár ekkor, december végen ez már természetesen befejeződött.

Kérlek, beszélj még a kisszámú ellenpárt főszereplőiről, Trencsényi Waldapfel Imréről, Madarászról stb.


Igen, emlékszem, Trencsényi Waldapfel felszólalt, talán többször is, meg közbeszólt többször – de őszintén szólva nem emlékszem, hogy mit mondott. Az bizonyos, hogy a szektás oldalon állt – vagy hogy nevezzem ezt a másik pártocskát? –, de semmire nem emlékszem abból, amit mondott. Ellenben világosan emlékszem a Madarász bácsi közbeszólására. A gyorsírói jegyzőkönyv nem rögzítette, pedig ez egy frappáns részlete volt a tanácskozásnak. Mert amikor az utcai harcokról volt szó, ő közbekiabált, hogy „ez nem igaz!” Én meg azt mondtam neki, hogy „Emil bácsi, hát akik az utcán voltak, azok látták, hogy mi történik! Maga biztos hogy nem volt akkor az utcán, honnan tudja akkor, hogy ez nem igaz?” Nekem különben semmi különösebb bajom nem volt Madarász Emillel, hát egy derék öreg szektás volt, a taggyűlésen is csak abban a szemellenzős szellemben nyilatkozott meg, amely rá általában jellemző volt. Igen, emlékszem: a Bölöni és Illés Béla külföldön tett nyilatkozatai[SZJ] körül robbantak ki viharos jelenetek, ezeket én is megemlítettem a beszámolómban, meg mások is elítélték, ők viszont helyesen védték az állításaikat, de ezt bizonyos értelemben, mondjuk, ha nagyon elvontan nézzük, becsülendőnek is tartom. Ha valaki a többséggel szemben is megmondja a véleményét, azt még mindig többre becsülöm, mint aki lapul, vagy hangot vált. Szóval, emlékszem, hogy e körül elég éles szóváltások zajlottak – amitől persze nem hátrált meg sem Bölöni, sem Illés Béla. De nem is emlékszem tisztán, hogy Illés Béla ott volt-e egyáltalán.

A jegyzőkönyvben nincs nyoma, hogy ott lett volna.


Akkor valószínű, hogy ő nem is volt ott.

Viszont az ellenszavazatok számából következtetve Trencsényin, Madarászon és Gerében kívül azért még mások is állhattak veletek szemben.


Igen, a kevésbé jeles, névtelenebb írók közül lehettek még ott olyanok, akiknek a véleménye nem egyezett a miénkkel – ezekre név szerint nem emlékszem. Voltak ezek közt olyanok, akik meggyőződésből mondtak ellent, Gereblyés László például biztos ilyen volt: egy derék, becsületes, ízig-vérig szektás, dogmatikus gondolkodású ember, meg még a tetejébe rossz költő is, de egy aranyos ember volt Gereblyés László! Most nem emlékszem biztosan, hogy a jegyzőkönyv őriz-e valamit tőle, de ha ő ott hangot adott, ő biztos, hogy ellene szólt a mi véleményünknek. Na emellett aztán voltak olyanok is, akiket az egyéni sérelmeik állítottak szembe, valami régi féltékenység a népiekkel szemben, akik talán úgy érezhették, hogy a népiek háttérbe szorítják a kommunistákat, a párt íróit – például aki Illyésre tette azt az emlékezetes megjegyzést, közbekiabálva – nem emlékszem, hogy név szerint ki az illető, de nagy felhördülést váltott ki a hallgatóság körében.

Felvetődhetett ekkoriban egy olyan aggály, hogy talán túlságosan a népiek kerültek előtérbe? Nem is csak az úgynevezett kommunista írókkal szemben, hanem az urbánusokkal szemben?


Az urbánusokkal szemben, igen – voltak olyanok, akik így fogalmaztak. Pedig szerintem valójában nem volt ilyen veszély. Semmiképpen nem volt, hiszen azért elég sokan szóhoz jutottak urbánus oldalról is. Hogy mondjuk Veres, Illyés, Németh László, akik közül ugyan Illyés és Németh a taggyűlésen nem szólalt fel, de az összes többi fellépésük eléggé feltűnő volt, és az Egy mondat a zsarnokságról, az egy nagyon komoly tény volt[SZJ] – hát nem tudom. Biztos, hogy voltak olyanok, akik egy ilyesféle népies túlsúlytól tartottak – de én azt hiszem, hogy nem volt ennek komoly realitása. És például Zelk nagyon tüzesen állt ki mindig a népiek mellett. Hangot kaptak ugyan ilyesféle aggályok, de azért nem volt ez egy általános vélemény, a taggyűlés hangulatára semmiképp nem volt ez jellemző, de általában sem az írói társaság körére.

Nem kell arra is gondolnunk, hogy egy ilyen késői időpontban, december végén, amikor már nem volt nehéz kivenni, hogy milyen irányban alakul a helyzet, már olyanok is léptek fel veletek szemben, akik egyszerűen csak helyezkedni próbáltak, a személyes karrierjükben gondolkoztak?


Biztos, hogy voltak ilyenek. Mesterházi jut eszembe – nem emlékszem, ő felszólalt a taggyűlésen?

A jegyzőkönyvben nem találtam nyomát.


Lehet, hogy nem jött el. De az ő esetét mindenképpen jellemzőnek tartom. Az ő fordulata engem nagyon meglepett. Ő aztán nagyon hirtelen és nagyon élesen fordult szembe a mozgalommal, a „revizionistákkal”. Én elég közelről ismertem Mesterházit; 1950-ben először egyedül csináltam a Művelt Népet egy tördelőszerkesztővel, aztán ő került oda munkatársként. Akkoriban ő háttérbe volt szorítva, csak akkor kezdett lassan publikálni – néhány novelláját olvastam. A velem való kapcsolatában eléggé őszinte volt – legalábbis én úgy éreztem akkor –, mindig elmondta a gondolatait, és hát azok bizony eléggé „revizionisták” voltak. Az októberi napokban pedig talán még túlzott mértékben is – emlékszem: még én csitítottam őt. Október végén lent járt Szolnokon, meg talán Martfűn, és onnan visszajőve rendkívül élesen fogalmazta a felháborodását a dogmások, szektások ellen. Ez önmagában nem lett volna baj, de azért egy kicsit talán túlment a határon a hibák bírálatában. Jóformán már magát a szocializmust is bírálta, nem emlékszem már erre szó szerint, de arra határozottan, hogy még nekem is feltűnt az ő heves, forrófejű véleménynyilvánítása. Aztán elég hamar megfordult. Gondolom, rájött, hogy itt most van egy érvényesülési lehetőség, csak annyi kell hozzá, hogy behódoljon, és ő megtette. Ahogy megjelent az Élet és Irodalom,[SZJ] ő kezdettől aktív munkatársa volt, talán szerkesztője is, ezt már nem tudom, de az bizonyos, hogy kezdettől írt bele. És szépen haladt előre. Azt hiszem, más módon soha nem lett volna olyan hírű író belőle, hiszen igazi rangja nem volt neki. Ha tisztességes lett volna, akkor ma tisztességgel lehetne emlegetni az erényeit, de így erre én képtelen vagyok. És miután hát az ő egész működése közéleti-politikai tartalmú volt, így ezen a síkon kell őt megítélni. Egy kicsit sok is ennyi szó Mesterháziról, de ő egy jellemző figura volt.

Térjünk akkor vissza az események fonalára. Mi történt a taggyűlés után?

December legvégén lezajlott ez a taggyűlés, és utána rövidesen, már január közepén, vagy talán már január tizedike körül közölték velünk, hogy az írószövetséget feloszlatják. És kitűzték a napot, amikor meg kell jelennünk a kormánybiztos előtt, hármunknak – elnök, főtitkár, párttitkár –, hogy átadjuk az írószövetség minden ügyét és vagyonát.

Tehát Veres Péternek mint elnöknek, neked mint főtitkárnak – és ki volt a párttitkár?


Tamási Lajos.

Már az új párt, az MSZMP részéről?


No, hogy is volt ez akkor? Nem lehetett az új párt részéről, mert ő se lépett be az MSZMP-be. Akkorra volt már, aki belépett, például Máté György, aki elég sokat szerepelt akkoriban, de azt hiszem, az átadásnál ő nem volt ott. Mert ha jól emlékszem, alapszerv még nem alakult ki addig az írószövetségben, úgyhogy eszerint Tamási Lajos mint volt párttitkár szerepelt az átadó bizottságban. A kormánybiztos Siklósi Norbert volt, ő jött ki, neki átadtunk mindent, és hát azután mi már az írószövetségbe nem is mentünk be többé. A felmondás március elsejére szólt, addig még kaptam a fizetésemet is, és hát mehettem valami megélhetést keresni...

Milyen vélemény és milyen hangulat alakult ki az írótársadalomban ezekben az időkben, ’57 elejére, tavaszára? Hogyan reagáltak az írók az írószövetség feloszlatására?[SZJ]


Hát az általánosnak nevezhető reagálás a hallgatás volt. A hallgatás – olyan értelemben, hogy nem adtak az írók kéziratot a sajtónak, kiadóknak, senkinek. Az írók java része nem publikált ezekben az időkben, bizonyára írtak, többen is, de az asztalfióknak, ha írtak. Elég hosszú ideig ment ez, és a hivatalos megnyilatkozásokból is kiolvasható ez a probléma, hogy az írók nem hajlandók megszólalni.

Ez a hallgatólagosan elhatározott passzív rezisztencia, gondolom, nagyon alkalmas lehetett arra, hogy a politikai hatalom aztán lépcsőzetesen próbálja megbontani a tábort, tehát hogy az ismert szalámitaktikát alkalmazza.


Így van, pontosan így van. És ennek a taktikának része volt az is, hogy újabb írók letartóztatására került sor. Azokon túlmenően, akiket még a közgyűlés előtt letartóztattak, most, az írószövetség felszámolását követő hetekben sorra kerültek lényegében mindazok, akiket egyáltalán letartóztattak, tehát Déry, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Fekete Sándor, Tardos[SZJ] – ők jutnak így eszembe a jelentős nevek közül. Tardos Tiboré számomra különösen emlékezetes történet, mert ők a Tibor letartóztatásáig itt laktak mellettünk, a szomszéd lakásban, őt innen vitték el.

Nem gondoltad, hogy téged is utolérhet a letartóztatás?


De gondoltam. A legnagyobb mértékben gondoltam. Akkoriban sokan voltunk úgy, hogy minden éjjel vártuk, hogy mikor jönnek értünk. Ha motorbúgást hallottunk, vagy megállt egy autó valahol az utcában, akkor már szinte készültünk lélekben, hogy na ugye... Egyik éjjel, úgy éjfél körül: csöngetnek. Megyek, kinyitom az ajtót, látom: két rendőr meg két polgári ruhás. Na, megyünk akkor befelé! – és már nyúltam is a kabátom után. Akkor az egyik megszólal:

– Ez a Tardosék lakása?
– Nem – mondom. – Ez nem a Tardoséké, ez az enyém.
– Hát akkor hol lakik a Tardos?
– Hát – mondom – itt szemben.


Ugye nem tagadhattam le, hogy ő a szomszédom, úgyis megtalálják! Na, akkor át oda! Engem otthagytak, átmentek Tardosékhoz, aztán meg nem sokkal később áthívtak engem is oda, hogy tanú legyek a házkutatásnál. Nem akartam menni.

– Ugyan – mondom –, úgyis megtalálják, amit keresnek, akár van tanú, akár nincs!

Ezt elég mogorván fogadták, átvittek, de láthatóan ki volt adva nekik, hogy udvariasan kell viselkedni, ha kérlelhetetlenül is. Hát aztán feltúrták a Tiborék lakását. Nem hiszem, hogy találtak volna bármi olyat, ami különösebben érdekes lehetett, néhány iratot, pár könyvet elvittek, és bevitték szegény Tibort is. Kapott aztán ő is nem tudom hány évet.[SZJ] Szóval mondom: ez akkor mindannyiunk számára bármikor várható lehetőség volt, Benjámin számára, Tamási Lajos számára, nem sorolom, mert hosszú lenne. Tamási Lajost egyébként egyszer már le is tartóztatták, még a harcok idején, amikor a „Piros vér a pesti utcán” kezdetű verse megjelent, de akkor Veres Péter közbelépett, és az ő közbenjárására ki is engedték Tamásit. Én azt hiszem, hogy engem végül is csak azért nem tartóztattak le, mert a bátyámat erősen kapacitálták, hogy vegyen részt a kormányban. Hónapokig agitálták, végül is hiába, mert ő ezt elutasította, megmondta, hogy kormánytisztséget nem vállal, ő csak tudományos munkával akar foglalkozni, de a kísérletet mégis újra meg újra megpróbálták. Azt viszont tudhatták, hogy a kettőnk közti viszony nem egyszerűen egy átlagos báty-öcsi viszony, hanem hát nagyon közel vagyunk egymáshoz, nagyon sok akciót együtt is csináltunk végig Ferenccel, mert amíg ő bent volt, én akkor is elég hevesen sürgettem mindenütt az ő kiengedését, szóval végül is én biztosra veszem, hogy engem csak azért nem tartóztattak le, mert nem akarták ezzel is rontani az esélyét annak, hogy Erdei Ferencet megnyerjék maguknak – én kizárólag erre magyarázom a szerencsémet. Viszont be kellet járnom a Fő utcára kihallgatásokra, hosszú időn át, sorozatos kihallgatásokra. Ezek részben úgy zajlottak, hogy leültetett az ávéhás vagy hogy nevezzem, a főhadnagy vagy őrnagy, leültetett egy szobában, és feladta a kérdéseket írásban, hogy írjam le a válaszokat. Ezek a kérdések mind az írószövetség ténykedésére vonatkoztak, és hát én mindenre pontosan válaszoltam. Persze nagyon sok esetben hivatkoztam éppen a decemberi taggyűlési beszámolómra, amelyben ugyanis összefoglaltam már mindent ebben a tárgyban, hogy aztán ők ennek a beszámolónak a jegyzőkönyvét előszedték-e az írószövetség irattárából, azt azóta sem tudom. Én minden ilyen kihallgatásról úgy jöttem ki: nagy föllélegzéssel, hogy na megint nem tartottak bent. Elég hosszú ideig eltartott ez így, hát aztán egyszer vége szakadt ennek is.

A kihallgatásaid során nem találkoztál ismerősökkel, írókkal?


Egyedül Márkus Pistával. Az utolsó kihallgatások egyikén. Ő le volt tartóztatva, de más ügyben,[SZJ] akkor azonban az az őrnagy, aki az ő ügyével foglalkozott, hallgatott ki engem is, és elkezdett nekem ott Márkusról beszélni. Olyasmiket mondott, hogy hát ez a szegény fiú, ez tulajdonképpen csak egy áldozat, mert hiszen ez a csóró árva magától nem ment volna bele ilyesmikbe, meg ilyenek. Olyan feltűnő volt, hogy most miért mondja nekem ezt, meg talán látszott is rajtam, hogy kételkedem az állításaiban, nem tudom, azt kérdezte akkor az őrnagy, hogy van-e kedvem a Márkussal találkozni, beszélni vele. Hát ha lehet, persze, van kedvem! Erre odahozatta a Márkust, tényleg. Le volt soványodva szegény Pista, nem nézett ki jól, na elég fura volt ez a találkozás, mert amit az őrnagy mondott előzőleg, az valahogy igazolva látszott a Pista magatartásán. Én nem tudom, hogy ez az egész hogy volt. Hogy a Márkus neveket mondott volna, amiket nem kellett volna, vagy hogy eseményekről mesélt volna, amikről nem kellett volna mesélni, ezt én nem tudom. De az biztos, hogy valami együttérzés, együttműködés volt érzékelhető az őrnagy és a Márkus Pista között, s Pista mindenben helyeselt az őrnagynak, az őrnagy pedig lelkesen hivatkozott mindenben a Pistára. Mindezt csak azért említem, mert utána sokan kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen a Márkussal hogy s mint állnak a dolgok, meg hallottam olyan híreket is, hogy ő ezt meg azt lebuktatta volna és így tovább, na hát minderre én semmi konkrétumot nem tudok mondani, csakis annyit, hogy őt ott bent így kezelték. Ez viszont tény, ezt tanúsíthatom. Megkeresett engem a Márkus Pista felesége, a Kresz Panni is, külön azért felkeresett, hogy mit tudok erről – én ezt nagyjából így mondtam el neki is. Annyi valószínű, hogy a Pista magatartásában sokféle bicsaklás történt – na de hát ezzel én nem mondok újat, hiszen ezt később ő maga is sokaknak ilyesformán adta elő.

Mindegy, mert ez nem volt különösebben jellemző. És mi, akik szabadlábon maradtunk, nem ennek az egyedi esetnek az alapján ítéltük meg a letartóztatott írók ügyét, és az írószövetség feloszlatása utáni időkben is azt tartottuk legfontosabb feladatunknak, hogy valamiképpen kiszabadítsuk őket, vagy ha ez nem is sikerülhet, akkor is legalább állandóan nyugtalanítsuk ezzel az üggyel a hivatalos hatalmat. A hivatalos hatalmat akkor már az újjászervezett Népművelési Minisztérium jelentette, és nekünk Aczél Györggyel mint miniszterhelyettessel volt állandó kapcsolatunk, ismétlődő tárgyalásaink a letartóztatott írók ügyében. Többször is jártunk ott – Benjámin László, Tamási Lajos, Képes Géza, Vészi Endre, én, néha Örkény István is jött –, a petíció összetétele alkalomszerűen változott. Néha talán Veres Péter is ott volt – bár az Aczélnál történt megbeszéléseken ő kevésbé vett részt; rá nagyon mély hatással voltak az események, általában is, de még külön az is, hogy a Parasztpárt újjáalakulásakor őt megbélyegezték. Nem azt mondom, hogy teljes passzivitásba vonult, de sokat veszített az aktivitásából, és csak alkalomszerűen vett részt az akcióinkban. Mi, többiek megállás nélkül jártunk Aczél nyakára, hétről hétre, de sokszor hetente többször is.

Sikerült elérnetek valami kézzelfogható eredményt?


Nem. Aczél nekünk azt mondta, hogy könnyebben tudna ő is segíteni, vagy tudnának „ők” segíteni a bebörtönzött írók helyzetén, vagy a kiengedésük ügyében, ha részünkről is tapasztalnának valamiféle megértési hajlandóságot. Hogy tehát vessünk véget a bojkottnak, kezdjünk szépen publikálni, és akkor ezzel megbékéltünk, és akkor szó lehet a bebörtönzöttekről is.

Ez szinte túszmódszer!


Az. Egyébként ekkoriban olyan híreket terjesztettek – célzatosan persze –, hogy Zelk megadó verseket írt bent, Déry bűnbánó nyilatkozatot tett,[SZJ] és így tovább, mi ezeket nem olvastuk, csak a híreket hallottuk. No, a végén mi arra jutottunk Benjáminnal – jól emlékszem a vele való beszélgetésre –, hogy hát mi az istent csinálhatnánk, mit ér a mi hófehér lelkünk, ha nem tudunk vele semmit segíteni a bentieken, akik mégiscsak ott kornyadoznak bezárva, eget nem látnak, hát valamit azért kéne tenni értük! Na így határoztuk el, hogy kiadunk valamiféle olyan megnyilatkozást, amit mi nem tartunk tisztességtelennek, de amiből a hatalom, ha nagyon akarja, kiolvashatja a mi alkukészségünket, hát annyit mindenesetre kiolvashat, hogy mi, magyar írók nem vagyunk a szocializmus ellenségei! Végül is levélformában írtuk meg ezt a nyilatkozatot. Én fogalmaztam meg, és nagyjából abban a változatban el is fogadta a társaság, akik aztán aláírták. Elég sokan, mert az előbbi neveken túl ott volt még Kuczka Péter, Örkény, Karinthy Ferenc, ha jól emlékszem – nem érdemes erőltetnem a memóriámat, mert a levelünk megjelent a Kortárs valamelyik első számában, az aláírásokkal együtt.[SZJ]

Volt valami eredménye?


Mondanom sem kell, hogy semmiféle foganatja nem lett. Úgy értesültünk, hogy Nyugaton hát eléggé elítélően fogadták a nyilatkozatunkat, úgy értelmezték, hogy „az írók beadták a derekukat” – na hát ez ugye a legkevésbé sem érdekelt minket, az érdekelt volna, ha tényleg hát a benti írók dolgában történik valami –, de nem történt a világon semmi.

Közben már lezajlottak a perek is, a letartóztatott írókat el is ítélték. Tulajdonképpen milyen vádak alapján?


Mi az akcióink során abból indultunk ki, hogy egyikük sem követett el semmit, olyasmit, amiért el lehetne ítélni őket, ez meggyőződésünk volt. Úgyhogy mi egyértelműen azt követeltük, hogy szüntessék meg ellenük az eljárást, engedjék őket szabadon. Hát ugye ez nem történt meg. Hogy aztán a perekben milyen vádak voltak? Hát semmilyenek. Semmi tényleges vádalap nem volt. De nagyon érdekes, hogy az esetek többségében a Petőfi Kör-i felszólalásokból csináltak vádat, ez nagyon világosan látszott. Hadd utaljak itt most megint a Hollós Ervin „Szárszó”-trükkjére – akkor ez a provokáció nem vált be –, viszont hát a Petőfi Kör lett azután az a bizonyos „Szárszó”, az a porond, ahová kicsalták és kelepcébe ejtették az embereket. Akik ott az írók közül hangsúllyal felszólaltak, azokat később mind letartóztatták. Tehát Déryt, Háy Gyulát, Tardost – Tardos Tibort például azért, mert a Veres Pálné utcai Tiszti Házban a Petőfi Kör plénumán valami olyasmit fejtegetett, hogy Petőfiék ezt annak idején másképp csinálták: ha nekik nyomda kellett, akkor szépen elmentek a Heckenast-üzembe, rátették a kezüket a nyomdagépre, és azt mondták, hogy mostantól kezdve a sajtó szabad! Ilyeneket mondott ott a Tibor, és ezért került börtönbe.[SZJ]

Te mikortól publikáltál újra?


Az még az Aczéllal való alkudozások idejéhez kapcsolódik. Aczél állandóan kapacitált minket, hogy tessék megszólalni. Hogy tehát nem elegendő, ha valamiféle nyilatkozatot teszünk, hanem hát most már vannak fórumok, van Élet és Irodalom, van Kortárs, ott a rádió satöbbi, hát tessék: írjanak az írók, és lépjenek a nyilvánosság elé. Na jó, hát akkor legyen! Benjámin is adott le valamit, amit aztán nem közöltek sehol, meg én is: egy tanulmányt a Kortársnak. Szabó Dezsőről. Még ’56 előtt vállaltam a Szépirodalmi Kiadónál azt a feladatot, hogy csinálok Szabó Dezső elbeszéléseiből egy válogatást, és ehhez írtam egy kb. 50 flekknyi terjedelmű utószót, a kötetből persze nem lett már semmi, de ezt most odaadtam a Kortársnak. Tessék, hát ha az íróknak meg kell szólalni, itt van, megszólalok! Darvas volt a főszerkesztő, meg Tolnai Gábor volt még ott – nagy tetszéssel fogadták az írásomat, „remek!”, mondták mind a ketten, és hát ugyanekkora terjedelemben nem, mert ez sok, de rövidítsek rajta, és akkor közlik! Nekem nem volt különösebben fontos, hogy az egészet közöljék, belementem a rövidítésbe, megcsináltam a kéziratot, ’57 szeptemberében leadtam, és ’58 januárjában meg is jelent a tanulmányom. Nagy botrány lett belőle. Általános felhördülés. Már nem emlékszem, hogy név szerint ki írt a Népszabadságban,[SZJ] az ÉS-ben a filozófus Szigeti József írt egy nagy vezércikket, teljes kolumnát, „A nemzeti kommunizmus ős-keresése”, ez volt a címe, és azt bizonygatta, hogy Szabó Dezsőben az én „nemzeti kommunizmusom” eszményét próbálom megtalálni, és ilyen koncepcióban próbálom rehabilitálni Szabó Dezsőt! Jó: meggondolatlanság volt, hogy én ezt a tanulmányt leadtam. Mert végül is így nem használtam vele, bár annyit talán mégis, hogy ez a botrány valamennyire felkeltette a figyelmet irodalmi körökben Szabó Dezső iránt. De nekem inkább csak szemrehányást tett mindenki. „Kár volt ellőni most ezt a patront”, azt mondta Sánta Feri is, mert hogy inkább később kellett volna nagyobb ügyet csinálni Szabó Dezsőből. Mindegy, így történt. Nekem Szabó Dezső még diákkoromban volt rajongva szeretett íróm, még 16-17 éves koromban olvastam Az elsodort falut, a Segítséget, a Csodálatos életet meg a többit, akkor én odáig voltam érte! Később aztán már voltak elég éles kritikai észrevételeim is, főleg parasztügyben, mert Szabó Dezsőnek tényleg romantikus képe volt a parasztról, a Böjtke János egy ködalak, olyan nincs a valóságban, a parasztok egészen mások, azt hiszem Szabónak gőze sem volt róla, hogy milyenek, mindegy, mert azért én Szabó Dezsőt olyan értéknek tartottam, meg tartom még ma is, hogy őt kiiktatni a magyar szellemi életből, és kihagyni a Parnasszusból aligha lehet. A hibái dacára! Mert tudjuk: hibái voltak. Az antiszemitizmusát is fel lehet róni neki, meg egyebeket – de akkor is! Ha Gábor Andornak emlékszobája van, és ott lehet a Panteonban – pedig hol van Gábor Andor Szabó Dezsőtől! Szóval, engem az az ambíció fűtött, hogy ami Szabó Dezsőből élő érték, azt élesztenünk kell. De hát sajnos csak a megbélyegzést eredményezte a próbálkozásom. Én belebetegedtem, elővett a gyomorfekély, mindegy, ez már nem tartozik a történelemhez.

Kérlek, beszélj azért a személyes sorsodról is. Hogyan folytatódott az életed ezután?


Éppen ez a gyomorfekély segített hozzá a döntéshez, hogy kimenjek Szigetszentmiklósra kertészkedni, ez aztán egészségileg is rendbe hozott. Ezzel én teljesen kivonultam nemcsak az irodalmi életből, de még a városi életből is. Először egy kertészeti szakcsoportot próbáltunk alakítani Szigetszentmiklóson, hát valahogy meg kellett élni. Ez nem sikerült, úgyhogy aztán a Sasad Tsz-be léptem be, ott dolgoztam két évet. Végül pedig a Magyar Mezőgazdaság című szaklaphoz kerültem, és ott tevékenykedtem, végig.

Nem is kaptál lehetőséget, hogy ennél ténylegesebben visszatérj az irodalmi életbe?


De igen. Többször is. Már egészen a kezdeti időktől, sőt akkor különösen. Próbáltak csábítani az új pártba, ez érdekes módon a Nemeskürty nevéhez fűződik, aki akkor a Filmgyárban volt. Ilyen dokumentarista buzgalmak indultak már akkoriban filmes körökben, a Nemeskürty és a Bacsó körül, és néhány ilyen buzgó fiatal úgy vélekedett, hogy be kell lépni a pártba, és megkörnyékeztek engem is. Hogy csinálnak egy művészek-írók közös pártszervezetet, és ott a helyem nekem is. Ez nagyon korán lehetett, talán még az írószövetség egyik szobájában tárgyaltunk erről, vagy talán az Újságíró Szövetségben? Nem tudom már, és a pontos dátumot sem tudom. Elég az hozzá, hogy én nemet mondtam Nemeskürtynek. Megmondtam, hogy nem lépek be az MSZMP-be. Mert nem tudok még egyszer egy ilyen megrázkódtatást elviselni, amilyent most átéltem. Én mint régi parasztpárti kommunista lettem, és ráálltam hogy belépjek az MDP-be, hogy aztán végig kelljen néznem, hogy a párt vezetői és maga a párt is mit művel, nekem ez elég volt egyszer az életemben. Pedig sajnos úgy érzem: nincs biztosíték az ellen, hogy ez máskor is előforduljon. És én egy ilyen ügyhöz semmiképp nem akarom még egyszer odakötni magam. Drukkolni drukkolok, és halálomig drukkolni fogok, hogy a magyar társadalomban legyen egy épkézláb kommunista párt, amely képes egy demokratikus politikát kialakítani, és ezért aggódva figyelem a folytatást, de az MSZMP-be belépni nem fogok. Meg vagyok róla győződve, hogy akkoriban könnyen megtehettem volna a kezdő lépést, mert elfogadtak volna, adva volt a lehetőség. Az idő haladtával talán már kevésbé. De azért elvétve később is kaptam még ilyen lehetőségeket. Emlékszem egy ilyenre: Horváth József, a Népszabadság riportere és publicistája, akit én még a Szabad Szóból ismertem, Makón járt egyszer, és riportot csinált az ottani Úttörő Tsz-ről. Amely tsz arról volt nevezetes, hogy ’56-ban a tagjai megvédték a feloszlástól, ez egy érdekes és szép dolog volt, indokolt és helyes cselekedet, én is helyeseltem. Na és az Úttörő Tsz embereivel csinált a Horváth Jóska egy riportot, amelyben engem is aposztrofált. Nagyjából így, hogy „a makóiak nem is akarják elhinni, hogy a Sanyi ellenforradalmi dolgokba keveredett, mert hát hogy lehet az, ez nem is hihető!” Egy ilyen ajtónyitás volt ez nekem, hogy na, hát tessék, bejöhetsz, visszajöhetsz! De én nem reagáltam rá, elengedtem a fülem mellett. Egy másik alkalom pedig az lett volna, amikor a Nyugaton élő magyar írók megjelentették az Irodalmi Újságot, és megalakították kint a Magyar Írók Szövetségét.[SZJ] Akkor én kaptam egy megkeresést a Népszabadság szerkesztősége útján – telefonon hívtak fel –, hogy jó lenne ha tiltakoznék ez ellen. Hogy a Népszabadság szívesen helyt adna egy tőlem származó tiltakozásnak. Mert hiszen ugye bizonyára egyetértek velük abban, hogy Magyar Írók Szövetségének csakis Magyarországon lehet helye; jó, akkor éppen itthon sem volt helye, de hát ezt ne firtassuk. Azt feleltem rá, hogy természetesen nem értek egyet azzal, hogy Nyugaton Magyar Írók Szövetségét alakítanak, de nem vagyok hajlandó semmiféle tiltakozó írást adni erről. Mert egy ilyen nyilatkozathoz sok minden fűződne, ami nem akarom, hogy fűződjön.

Az új írószövetség – az itthoni – nagyon későn alakult meg.[SZJ] Miért? Nem merték megkockáztatni a beindítását? Vagy próbálták volna, de nem találtak hozzá elegendő embert?


Mind a kettő. Mert hát azért azok az emberek, akik mindjárt odaálltak, hát azok nem voltak elegendők ahhoz, hogy írószövetséget csináljanak belőlük. Sem számban, sem súlyban. Azt azért tudták ők is, hogy az írószövetségnek, ha már létezik, mégiscsak valamelyes tekintéllyel kell rendelkeznie. És akárhogy vesszük, sem Illés Béla, sem Bölöni nem voltak valutaértékű nevek. Azt pedig, hogy valamilyen demokratizmus alapján próbálni összehozni az írószövetséget, ugyanazokból, akik a régiben voltak, hát ezt nyilvánvalóan nem akarták megkockáztatni.

Igen, hát végül is nem azért oszlatták fel a régi írószövetséget, hogy most ugyanazt újra elindítsák.


Persze. Egyszer már feloszlatták, pont ezért; hát nyilván nem azért oszlatták fel, hogy akkor most újra ugyanezzel a problémával találják szemben magukat!

Bár látom, hogy nagyon fáraszt már a beszélgetés, engedj meg még egy kérdést. Hogy ne csak a sorok közül legyen kiolvasható: tapasztalható volt-e ’56-ban bármi olyasmi, ami a szó tényleges értelmében jobboldali tendenciának volna nevezhető? Akár a forradalmat megelőző hónapokban, akár a forradalmi események idején, akár pedig a Kádár-korszak elején: elhangzottak-e jobboldali hangok írók részéről vagy az irodalmi élet környékén?


Nagyon határozottan, nagyon határozottan állíthatom hogy nem. Az írók körében semmiféle olyan hang, olyan megfogalmazás, amelyet ellenforradalminak lehetett volna minősíteni, vagy akár csak ehhez közelítőnek, nem hangzott el. Az a hangütés, amelyet Mesterházival kapcsolatban már említettem, körülbelül a maximum volt, de azért már nagyon kirívónak, és szinte megbotránkoztatónak tartottam akkor is. Számomra is meglepő volt, hogy az írók igen nagy része milyen pozitív hangon szólalt meg. Nem az olyanokról beszélek, mint például Kassák, aki – ha volt is vitája és vádja Rákosiékkal szemben – kommunista volt, aki számára tehát természetes volt, hogy változatlanul szocialista kategóriákban gondolkodik, és éppen ezért nem is volt rászorulva, hogy hangzatos hűségnyilatkozatokkal fejezze ki a szocialista érzelmeit, nem az ő pozitív fellépése lepett meg. Hanem egy sor polgári beállítódásúnak ismert író. Mint például Ignácz Rózsa, aki az előző években nem volt sehol, most kedvet kapott, írt, beszélt, sürgölődött – mellettünk! Egyetlen bicsaklás nélkül! És hát nem is csak az írók, hanem ahogy az események sodrában az írószövetség exponálódott, a közélet egyik központjává vált, egymás után jelentkeztek nálunk például színészek, hogy felajánlják a segítségüket, például Mezey Mária. Én olyan lelkesedést keveset láttam! Megjátszottá volna? Nem volt miért megjátssza! Azért jött be az írószövetségbe, hogy ajánlkozzon: szívesen menne vidéki körutakra, verset mondani. És ment is! Boldogan eldicsekedett nekem, hogy ő kecskeméti származású, hát azt nem mondta, hogy paraszti származék, mert hát nem az, de olyan jólesett, hogy így jelentkezik, lelkesedik, és mellettünk áll! Török Erzsikéről nem is beszélve, hát ő állandóan ott volt a körünkben, végig velünk izgult a demokratikus kibontakozásért. Vagy Palotai Erzsi – mondjuk ő már régebben is sokat dolgozott nekünk, de most az ő aktivitása is megújult. Vagy az írók közül például Sásdi Sándor, aki párttag nem volt, azt hiszem, soha, de most rendszeresen bejárt, részt vett a vitákban, velünk volt – meg hát sokan még! Persze elvileg lehetséges, hogy voltak olyan hangok is, amiket én nem hallottam és nem jutottak el hozzám, de amit én hallottam és tapasztaltam, az mind egyértelműen a demokratikus irányú szocialista fejlődés melletti megnyilatkozás volt. Persze kiegészítve mindazokkal a követelésekkel, amelyek akkor mindnyájunké voltak, az írói szabadság igényével például, ami egy teljesen indokolt kívánság volt, a párttag írók részéről éppúgy, mint a többiek szájából. Hogy ne legyen megszabva számunkra, hogy mit írjunk, mert úgy írni nem lehet. No, szóval én határozottan állítom, hogy az írók körében jobboldaliságnak nem találtam semmi jelét. Reakciós mozgolódás – talán ez a helyes kifejezés – reakciós mozgolódás nem volt. Még az ilyen bonyolult helyzetekben is, mint a Petőfi Pártnak a megalakulása, hát ott is azért éppen az írók, Németh László, Tamási Áron, Illyés Gyula inkább fékezték a nagyszájú elemeket; Matics,[SZJ] meg nem tudom kik voltak még ezek, akik annak idején mint jobboldaliak kiszorultak a Parasztpártból, még a ’40-es évek idején, és most úgy vélték, hogy visszakerülhetnek, és Veres Pétert, Szabó Pált akarták kiszorítani, Darvasról, Erdei Ferencről nem is beszélve. És akkor éppen az írók, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula volt Veres Péterék mellett! Hozzáteszem: Erdei Ferenc mellett nem álltak ki.[SZJ] Ebben különbséget kell tenni. Illyés szólt is erről azóta, abban a portréfilmben, amit Huszár Tiborék csináltak Erdei Ferencről, elmondta, hogy ő akkor nem értett egyet Erdeivel, később aztán hát rendeződött köztük ez a kérdés, illetve, mondjuk, közelebb kerültek egymáshoz, de akkor a Petőfi Párt belharcai idején ez volt. Nem mintha jobboldali lett volna Illyés! Ugyan! A Parasztpártban, Petőfi Pártban szemben állt Erdei Ferenccel, és kész! Na, ismétlem: én nem találtam jobboldaliságot, reakciós hangokat sehol. Még odáig sem terjedt a skála, hogy valaki például Mindszenty mellé állt volna, az írók közül egy sem volt ilyen. Úgyhogy bizony nagy pocséklást művelt ez az új kormány, amikor eldobta magától az íróit, lemondott róluk. Mert valójában ez történt.

Igen, hát így történtek a dolgok.

• 1956