[Pető Iván]

Nyomtatóbarát változat

A Petőfi Kört azzal a céllal hívták életre 1955 tavaszán, hogy a hivatalos ifjúsági szervezet (a DISZ) keretei között politikai vitafórumot teremtsenek. (Titkára Tánczos Gábor, helyettesei Hegedűs B. András, Nagy Balázs és Pécsi Kálmán lettek.)

A kör azonban csak 1956 tavaszán, a XX. kongresszust követően vált a megújulás lehetőségét kereső reformtörekvések politikailag is jelentős fórumává. Az SZKP februári pártkongresszusa Sztálin kíméletlen bírálatával elbizonytalanította a sztálinizmus elvei és gyakorlata mellett kitartó magyar pártvezetést, ugyanakkor bátorítást adott a változtatást sürgető erőknek. Így kerülhetett sor 1956 tavaszán és nyarán a Petőfi Kör mind nagyobb érdeklődést kiváltó nyilvános rendezvényeire. 1956. március 17-én tartották az egykori MEFESZ- (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) tagok találkozóját, majd májustól hetente követték egymást az egyre forróbb hangulatú összejövetelek. Május 22-én az áprilisban közzétett ötéves terv tézisei kerültek napirendre, május 30-án és június l-jén a történettudomány helyzetéről folyt vita (meglehetős egyoldalúan, de ismertették a Századok c. folyóirat 1956. 3. számában), június 9-én az 1949-ben felszámolt népi kollégiumok tagjai gyűltek össze, 15-én a marxista filozófiának az SZKP XX. kongresszusából adódó feladatairól zajlott vita (megjelent a Filozófiai Értesítő 1956. 4. számában), június 18-án a volt pártharcosok, illegális pártmunkások találkoztak fiatal értelmiségiekkel,[SZJ] 20-án hazánk természeti és gazdasági adottságaival foglalkoztak.

Ilyen előzmények után rendezték meg június 27-én az ún. sajtóvitát, amelyet joggal tekintenek csúcspontnak a Petőfi Kör rövid történetében. Az érdeklődők nem fértek be a Központi Tiszti Ház színháztermébe, ezért az épület több helyiségében és az udvaron is hangszórókat szereltek fel. Így a vitát az egykori becslések szerint 6-7 ezren hallgatták végig. Az eseményt mind a kortársak, mind a történetírók (még a hazai párttörténészek is) a forradalom előtti hónapok egyik legjelentősebb mozzanataként említik.

Harminc évvel később olvasva a sajtóvita jegyzőkönyvét, szembeötlő, hogy az egykori párthatározatban (június 30.) oly súlyosan elítélt és a párttörténetírásban is ellenséges megnyilatkozásként elmarasztalt vita milyen visszafogott volt. Még a legélesebben kritikus felszólalók is megmaradtak a konkrét témánál, a sajtó, a nyilvánosság ügyénél; egyáltalán nem került szóba a parasztság, a munkások alig elviselhető helyzete, az ország gazdasági állapota. Még az ún. törvénytelenségeket is éppen csak érintették.

A vezetésnek természetesen más volt a mércéje. A sajtóvita másnapján, 1956. június 28-án a lengyelországi Poznanban tüntetés robbant ki, amit a karhatalom több mint 70 ember legyilkolása árán fegyverrel vert le. Június 30-án az MDP Központi Vezetősége, a poznani eseményeket ürügyként is felhasználva, határozatban ítélte el a Petőfi Kör megnyilatkozásait, Déryt és Tardost kizárta a pártból, és ezzel olyan helyzetet teremtett, hogy a kör működését fel kellett függeszteni. Rákosi bukása és az égető problémák elől kitérő júliusi KB-határozat után, kora ősszel a Petőfi Kör újrakezdte működését. Szeptember 19-én a Nékoszról, szeptember 26-án a gazdasági vezetésről, 28-án a közoktatásról, október 10-én a műszaki fejlesztésről, 16-án Kert-Magyarország címmel, 20-án pedig az iparművészet aktuális gondjairól rendeztek vitát. A közhangulat azonban ekkor már más volt, mint tavasszal és nyáron. A társadalom radikalizálódott. Október 19-től az ország több városában, az egyetemeken értelmiségi körök alakultak a Petőfi Kör mintájára, és ezekben a Petőfi Kör szellemében messze túlmenő jelszavakat, követeléseket fogalmaztak meg. Október 22-én, a műszaki egyetemen született felhíváshoz csatlakozva a Petőfi Kör vezetősége is a másnapi tüntetésen való részvétel mellett döntött.

A sajtóvita jegyzőkönyve, az 1945 utáni magyar történelemnek ez a jelentős dokumentuma, mind ez idáig nem kapott nyilvánosságot. Terjedelmi okokból a Beszélő sem vállalkozhat a teljes anyag közlésére, de az évfordulóhoz kapcsolódva bemutatjuk a legnagyobb visszhangot kiváltó, a különböző álláspontokat legjellegzetesebben képviselő, illetve a vita hangulatát legjobban érzékeltető hozzászólásokat. A teljes szöveg külön kiadványként fog megjelenni.[SZJ]

A vitához – a megszólalás sorrendjében – a következők szóltak hozzá:[SZJ]

CSATÁR IMRE (1920) 1945 előtt illegális kommunista, újságíró, 1956-ban a Szabad Ifjúság főszerkesztője, 1956 után pártonkívüli, a Magyar Nemzet munkatársa.

NAGY PÉTER (1920), irodalomtörténész; 1945–66-ban a Külügyminisztériumban, az Akadémián és az Oktatásügyi Minisztériumban tölt be vezető posztokat, 1966-tól egyetemi tanár, 1978–79-ben a Nemzeti Színház igazgatója.

TÁBORI ANDRÁS (1928), újságíró, a Magyar Nap, a Szabad Nép munkatársa, majd a Szabad Ifjúság, később a Magyar Ifjúság, majd a Figyelő szerkesztője, jelenleg a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese.

TARDOS TIBOR (1918), újságíró, író; 1938-tól Franciaországban él, 1948-ban tér haza, 1954-ig a Szabad Nép munkatársa, az író-újságíró ellenzék egyik vezetője; 1956-ban bebörtönzik, 1958-ban szabadul. 1964 óta Párizsban él.

JÁNOSSY LAJOS (1912–1978), fizikus; Lukács György nevelt fia; 1950-ben tér haza Angliából, a Központi Fizikai Kutató Intézet osztályvezetője, majd 1956-tól igazgatója; 1962-től haláláig az MSZMP KB tagja.

MOCSÁR GÁBOR (1921), újságíró, író; gyári munkás, 1945-től újságíró, 1956 előtt a Szabad Nép munkatársa, szerkesztőbizottsági tagja, 1962–63-ban az Alföld főszerkesztője, majd a Tiszatáj szerkesztője.

DÉRY TIBOR (1894–1977), író; 1918 végétől kommunista; 1952-ben a hivatalos kultúrpolitika elmarasztalja, 1953-tól az irodalmi ellenzék egyik vezetője, a sajtóvita után kizárják a pártból, 1956. november 4. után a Kádár-kormány ellen lép fel, 1957-ben kilencévi börtönre ítélik, 1960-ban amnesztiával szabadul; 1963 után újra hivatalosan is elismert író.

HUSZÁR TIBOR (1930), filozófus, szociológus; az ’50-es évek első felében a DISZ budapesti titkára, 1957-től középiskolai tanár, a hatvanas években etikai, majd szociológiai tárgyú cikkeket publikál, az ELTE szociológiai tanszékének vezetője, akadémikus.

FÜRJES LAJOS (?), újságíró; 1956-ban a Fejér Megyei Néplap szerkesztője.

NÓGRÁDI SÁNDOR (1894–1971), hivatásos kommunista forradalmár; 1919-től kommunista, a II. világháború végén egy partizánegységet vezet, 1945-ben felső-magyarországi párttitkár, majd iparügyi államtitkár, 1946-tól a KV agitprop-osztály vezetője, 1949–55-ben a hadsereg politikai főcsoportfőnöke, majd honvédelmi miniszterhelyettes, 1956-ban újra az agitprop-osztály élén áll, 1957–60-ban pekingi követ, 1960–66-ban a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke.

MÁTÉ GYÖRGY (1913) újságíró, író; 1935-től kommunista, 1942-től az illegális, majd 1946-tól a legális Szabad Nép szerkesztője, 1950–53-ban és 1956-ban az írószövetség párttitkára, 1959–1973-ban a Népszabadság főmunkatársa.

HORVÁTH MÁRTON (1906) 1931-től kommunista, 1945–56-ban a kultúrpolitika egyik irányítója, az MDP KV, egy ideig a PB tagja, 1945–51-ben a Szabad Nép szerkesztője, illetve főszerkesztője, 1951–54-ben KV-osztályvezető, majd 1956-ban újra a Szabad Nép főszerkesztője, 1956 után nem veszik föl az MSZMP-be, egy ideig a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a filmgyár igazgatója.

NEMES GYÖRGY (1910), író, újságíró; 1945 előtt gazdasági szaklapok munkatársa, 1945-től a Szabad Nép, 1950-től a Fejér Megyei Néplap újságírója, 1955–56-ban a Béke és Szabadság főszerkesztője, 1956–58-ban az Érdekes Újság, 1960–63-ban az Élet és Irodalom szerkesztője, majd 1974-ig főszerkesztője.

VAS ZOLTÁN (1903–1983), hivatásos kommunista forradalmár; tizenhat évi börtön után, 1940-ben a Szovjetunióba kerül, 1945–53-ban az MKP, ill. az MDP egyik vezetője, a Gazdasági Főtanács, majd a Tervhivatal élén áll, 1953 elején leváltják, Komlóra kerül igazgatónak, Nagy Imre híve lesz, 1956 októberében is munkatársa; november 4. után Romániába deportálják, visszatérését követően történelmi életrajzokat ír, nem veszik föl az MSZMP-be.

MÉRAY TIBOR (1924), újságíró, író; 1945-től a Szabad Nép munkatársa, 1953-ban az írószövetség párttitkára, 1955–56-ban a Szabad Nép berlini tudósítója, 1957 óta Párizsban él, az Irodalmi Újság szerkesztője.

KUCZKA PÉTER (1923), költő, újságíró, szerkesztő; az ’50-es évek elején hivatalosan igen elismert szerző, Kossuth-díjat kap, 1953-tól a lázadó írók egyik vezetője, 1956 után csak 1963-ban kezd újra publikálni, elsősorban tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozik, a Galaktika és a Kozmosz fantasztikus könyvek szerkesztője.

FEKETE SÁNDOR (1927), író, újságíró; 1951–56-ban a Szabad Nép munkatársa, 1956 novembere után Hungaricus álnéven revizionista szemléletű tanulmányt ír, ezért 1959-ben kilencévi börtönre ítélik, 1963-ban amnesztiával szabadul, irodalomtörténettel foglalkozik, majd 1976-tól az Új Tükör szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese.

LOSONCZY GÉZA (1917–1957), tanár, újságíró, politikus; illegális kommunista, 1945 után a KV póttagja, a Szabad Nép főszerkesztő-helyettese, majd 1949–51-ben népművelési államtitkár; 1951-ben bebörtönzik, 1954-es szabadulása után Nagy Imre baráti köréhez tartozik, tagja az 1956. október 28-án alakult kormánynak, az MSZMP alapító tagja; november 4-e után Romániába deportálják, a Nagy Imre-per vádlottja, de a tárgyalás előtt meghal, tisztázatlan körülmények között.

A felsorolt hozzászólások közül választottuk ki közlésre – az eredeti sorrendnek megfelelően – Tardos Tiborét, Mocsár Gáborét, Déry Tiborét, Huszár Tiborét, Nógrádi Sándorét, Horváth Mártonét, Vas Zoltánét, Fekete Sándorét és Losonczy Gézáét.

A gyorsírói jegyzőkönyv alapján készült dokumentumban csak az egyértelmű gépírói hibákat javítottuk, az indokoltnak látott néhány kiegészítést [ ]-be tettük, a magyarázatra szoruló helyeket számozott jegyzetekkel láttuk el. Ezeket a dokumentum után közöljük.

Forrásunk első oldalán, a jobb felső sarokban ez áll: Szigorúan bizalmas! Készült 20 pld. Alatta, középen a cím:

Jegyzőkönyv

a DISZ Petőfi Körének 1956. június 27-én este 1/2 7-órakor a Néphadsereg Tiszti Házában rendezett újságíró vitájáról

TARDOS TIBOR: (Taps.) Nagy a paksaméta kezemben, de kevés van egy-egy lapon, hamar elolvasom.

Milyen egyszerűen történt száznyolc évvel ezelőtt a magyar sajtószabadság kiküzdése. (Derültség és élénk, majd ütemessé váló taps.) Vasvári és Petőfi ott tibláboltak Heckenasték nyomdája előtt, és Heckenast bácsi jó hangosan azt mondta: „Nem tehetem, nem lehet kinyomtatni, cenzúra van!” (Derültség.) Ám odasúgta ifjú ostromlóinak: „Foglaljanak le egy sajtót...” (Derültség.) És Petőfiék arkangyalarca szélesre húzódott, és így szóltak fennhangon: „A nép nevében ezt a sajtót lefoglalom!” (Taps.) És rátették a kezüket egy régi-régi, fekete, olajos, avult gépre. És Magyarországon kézrátevéssel, mint Patagóniában a gyógyulás, megtermett a sajtószabadság. (Derültség és taps.)

A Petőfi-szobrok évek óta kérdően ránk tekintenek, és szigorúan, gyűlölettel. Nekem úgy rémlik, hogy épp a sajtó szabadságát kérik számon tőlünk. (Taps.)

A sajtószabadságot Magyarországon – akárcsak néhány más országban – a dogmatikus gondolkodásmód, a dogmatikus államvezetés és pártvezetés csorbította meg. Mondjuk ki ezt nyugodtan, mert hiszen nem azért jöttünk itt össze, hogy eltakarjuk a bajt, hanem azért, hogy segítsünk rajta. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Megcsorbította és redukálta ugyanannak a kóros elvnek alapján, amely megcsorbította és redukálta az önálló gondolkodást.

A dogmatikus vezetés természetéből fakad a következő téves és antimarxista feltevés, hogy először is az új társadalom gazdasági és politikai alapelvei és részletkérdései már ki vannak dolgozva, csak épp alkalmazni kell azokat, másodszor hogy tudományosságuknál fogva csak szűk, kiválasztott csoport – néhány ember vagy egy ember – birtokában vannak; a tapasztalat is azt mutatta, hogy nagyon nehezen felfoghatók és nagyon gyakran félreérthetők (Élénk taps és derültség.), így tehát harmadszor: tulajdonképpen az új világ felépítéséhez egyszerűen csak az szükséges, hogy az emberek végrehajtsák ezeknek az állítólag tudományos és állítólag egyedül hatékony elveknek alapján kiadott rendelkezéseket (Taps.)

Szóban ugyan elismeri a dogmatikus, hogy mindehhez szükség van a „tömegek alkotó közreműködésére”, ezt a közreműködést azonban nem úgy képzeli el, hogy az kritikai legyen, még kevésbé úgy, hogy az kezdeményező, tehát ellentmondásos, újfajta, a körülményekhez igazodó stb. legyen. Az „alkotó közreműködést” úgy érti a dogmatikus, hogy az emberek lelkesen hajtsák végre a dogmatizmus centrumából kiadott utasításokat és rendelkezéseket. (Taps.)

Nyilvánvaló, hogy ehhez a sajtónak egészen másféle formája szükséges, mint a Petőfiéké. Mégpedig pontosan az a formája, amelyet a dogmatikus elmélet és vezetés Magyarországon és másutt is megteremtett.

Ez a sajtó – amelyeket különben mindnyájan ismerünk – röviden vázolva a következőképpen fest: a legfelső vezetés irányelvei elkészülnek a már kész, megdönthetetlennek tartott tételek alapján. A sajtó ezután hozzáfog, hogy hozzáigazítsa magát – nem az emberek reagálásához, az eseményekhez és a tényekhez, hanem – ezekhez a felülről érkezett tételekhez és tervhez. Az újságok – ezek a természetüknél fogva villámgyors szervek – heti, havi, sőt negyedévi terveket készítenek. A keleti mesék elérhetetlen csodájának – egy nappal előre látni az eseményeket – felnagyított és tragikomikus parafrázisa következik: a heti, havi, sőt negyedévi tudományos előrelátás. (Derültség és taps.) Mutass előre! Lásd meg a mában a holnapot! – és megjelenik a vonakodni nem tudó, mert élettelen nyomdagép hengerei alatt (Felkiáltások: Lassabban!) a dogmatizmus, a bürokratizmus papírba és festékbe öntött vetülete: az úgynevezett jövő a tagadhatatlan és naptárilag igazolt legjelenebb jelenben.

Hogy a dogmatizmus által az irodalomban is követelt „ábrázoljátok a jövőt a jelenben” mennyire téves és tarthatatlan tétel, azt semmi más nem mutatja jobban, mint éppen az ilyen jövőt ábrázoló újságok hatása az olvasóira és a fogadtatás. Itt közvetlenül lemérhető az, ami a szépirodalmat kevésbé szélesen olvasó közönség miatt esetleg még vita és bizonyítás tárgya. Az úgynevezett jövőábrázoló sajtó egyértelmű és mindenki által tapasztalt ellenérzést vált ki az olvasók százezreiből. Újságjainkat leszólják, megvetik – a dogmatikus jövőábrázolás egyetlen parcellájában sem találnak feleletet legégetőbb kérdéseikre. A bürokratikus sajtótól az olvasó nem tájékoztatást kap, hanem belőle azt a sorsot olvassa ki, ami reá vár. (Derültség és taps.)

Nézzük meg most röviden ugyanennek a hamis előremutatási elméletnek egy másik oldalát. Ez a „népünk még fejletlen, még nem érett meg a demokráciára, félreérti a dolgokat stb.” elmélet. (Közbeszólás: Tisza István is ezt mondta! – Közbeszólás: Bethlen Istvánnak is ez volt a véleménye!) Ez névleg abból a különben történelmi tényből táplálkozik, hogy a magyar nép volt az utolsó csatlósa Németországnak. Ez a szomorú esemény már rég elmosódott volna az évek óta folyó szocialista építés során. A dogmatikus vezetés azonban a „fejletlen népre” vonatkozólag egyre újabb és újabb úgynevezett bizonyíték az volt, hogy a magyar nép az 1948-ig tartó kezdeti viharos fellendülés után valóban nehezen és rossz kedvvel fogadta el a dogmatikus vezetést, az ebből következő önkényeskedést, az erőszakos kollektivizálási politikát, a koholt pereket, a kitelepítéseket – egyáltalán a dogmát, a bürokratizmust és a többi között éppen a bürokratizmus sajtótermékeit. Fejletlen, éretlen, mindent félreértő, „csatlós” népnek természetesen nem lehet nyílt hangú, őszinte, igazmondó sajtója sem – hiszen egyes hírek pánikot keltenének benne, a legtöbb nyílt gondolatot, kételyt, kritikát tartalmazó írás „megzavarná”, és így tovább. A dogmatikus ember még csak nem is gondol rá, hogy rossz fogadtatása az embereknél nem az eszménynek szól, hanem – nagyon indokoltan – az ő dogmáinak csupán.

Olyan munkás, paraszt és értelmiségi, aki ezen a „csatlós” Magyarországon vissza akarná állítani a Horthy-féle Magyarországot, tapasztalatom szerint nem sok van, legalábbis én nem sok ilyennel találkoztam. (Élénk taps.) Annál több azonban az olyan, aki a dogmatikus vezetést, a bürokratizmust, az informálatlanságot és a sötétben tartást népünktől és eszményeinktől idegen gyakorlatnak tartja. (Taps.) Ebben viszont neki van igaza, és a vezetésnek meg kell csinálnia erre nézve a maga fordulatát, elveinek tanulságos és mély önelemzését és gyakorlatának félreérthetetlen, nem fokozatos és elmosódó, hanem azonnali és strukturális megváltoztatását. (Úgy van! Úgy van! Élénk taps.)

Amíg megvan a dogmatizmus a vezetésben, addig nincs könnyű dolga az újságírónak sem. Az újságírót is degradálták. A „sajtó munkásait” valóban régi típusú munkásokká, olyan emberekké változtatták, akik nem tekinthetnek bele a folyamat egészébe. A Szabad Nép újságíróinak, akik valamivel több információs forrásért emeltek szót, egy időben a következő választ adták (Közbeszólás: Kicsoda? – Derültség.): „Olvasd a Szabad Népet – ez a te információs forrásod.” (Derültség. – Közbeszólás: Ki mondta?) Ennél különbeket is mondtak már nekünk! (Derültség.) Körülbelül Bethlen Oszkár mondta. (Derültség.) Magyarán ez annyit jelent: hajtsd végre, amit rád bíznak, írd meg, amit mondanak, a többivel ne törődj. (Derültség.) Ezzel kapcsolatban természetesen az egyes írók, publicisták, riporterek hírnevét és ismertségét is nivellálták. A dogmatikus vezetés idején semmi szükség önálló gondolatokat ébresztő és még kevésbé azokat terjesztő, kiforrott és híres egyéniségekre, a toll művészeire. Arról van szó mindössze, hogy némely névtelen „ügyes tollforgató” ügyesen forgó tollával illusztrálja a dogmatikus vezetés egy-két vezérelvét. A színvonalasnak kikiáltott írás sohasem az írás gondolati gazdagságát jelentette, hanem „ügyességét” – azt a példa nélküli, még így kívülről nézve is, ma is elképesztő bravúrt, amellyel egy iskolai dolgozatot a lenyomtathatóságon túl az országos fogyaszthatóságig emel az írója, anélkül hogy az illendőnél és szokásosnál egyetlen gondolatfoszlánnyal, egyetlen szokatlan jelzővel többet tenne belé. Megtettük sokan, egy darab ideig. Ma is borsódzik a hátam, ha visszagondolok rá, hogy milyen vékony kötélen táncoltunk, micsoda mélységek fölött. Közülünk azonban naggyá, ha nevelt valakit valami, akkor nem ez nevelt. Ha az egykori dolgozatírókból itt-ott valaki lett, akkor annak más az oka. Mégpedig az, hogy az újságírók, a magyar kommunista újságírók, közöttük a Szabad Nép egykori munkatársai bátran, sokat kockáztatva és néha mindent elveszítve még jóval a XX. kongresszus időpontja előtt belevetették magukat a küzdelembe a dogmatizmus ellen, a pártélet és a sajtó demokratizálásáért. (Élénk, hosszan tartó taps.)

Ez a küzdelem ma, jóval a XX. kongresszus után is tovább folyik. Nem kevésbé nehéz, fullasztó, fárasztó terepen, mint a filozófusoké, az íróké, a többi művészé és mint a demokratizmust kívánó pártmunkásoké. Ne rejtsük el, hanem mondjuk meg világosan, hogy miféle küzdő felek között folyik ez a küzdelem, ki az ellenfél, milyenek a harci körülmények (Úgy van! Úgy van!), és milyen a küzdelem elvi tartalma.

Egészen világosan beszélve a Petőfi Kör fiatal tagjai és barátai előtt: a mi pártunkban a jelen pillanatban – és már egy darab ideje – nincs egyetértés. (Felkiáltások: Úgy van! Tudjuk!) Legalább két – egymástól megkülönböztethető – áramlat látszik a párton belül. (Felkiáltások: Három! – derültség.) Az egyik áramlat, amely Sztálin halála óta állandóan gondolkodva és eszmélve, a júniusi programon[1] lángra kapva, az 1954. őszi eseményeken[2] áthaladva eszmei és gyakorlati tevékenységével nagyjában és egészében előkészítette a XX. kongresszus magyarországi tanulságainak a levonását. (Taps.) Ez a tábor a kongresszus óta megnövekedett. (Felkiáltások: Neveket!) Ez nagyon nagy skála. A másik áramlat a régifajta, a dogmatikus sztálini politikát begyakorolt és azt alapjában jónak tartó elvtársak csoportja, akik ennek a politikának az elveit mindmostanáig meg nem bolygatták, elemzését el nem végezték, és gyakorlatát tovább is, több vagy kevesebb engedménnyel, de tovább folytatják. (Felkiáltások: Így van). Ezzel a belső küzdelemmel – ezzel a belső húzás-vonással – halad előre – úgy van: előre! – pártunk. Ez a haladás azonban igen fájdalmas, igen lassú – mégpedig a XX. kongresszus kitűzte elvégzendő feladatokhoz képest lassú – és hasonlítani leginkább – hogy Márkus István írószövetségbeli felszólalásának kifejezését idézzem – vonszolódáshoz hasonlít. Ez a vonszolódás, mivel a nép szeme láttára történik, mérhetetlen erkölcsi károkat okoz. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Még ennél is nagyobbak az anyagi károk. (Taps.) Az itteni vitából, de más, a Szabad Népben is megjelent tudományos és nem tudományos hozzászólásokból[3] és pusztán abból a tényből is, hogy nem demokratikus úton készült, kiderül és világos, hogy az ötéves terven döntő változtatásokat – ha nem a terv újrakészítését – kell végrehajtani. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Ennek minél előbb meg kell történnie, mert minden nap késedelem milliókat jelent – márpedig ez a munka a pártélet és a gazdasági élet demokratizálódása nélkül még csak meg sem kísérelhető. Ugyanígy agrárpolitikánk egész elméleti munkája előttünk áll, és tökéletes lehetetlenség még csak meg is kezdeni a komoly tudományos munkát, amíg a márciusi és más, agrárpolitikai kutatásokra vonatkoztatott határozatok állják útját a XX. kongresszus után új távlatokat nyert tudományos munkának.[4] (Taps.) Mindennek az új és forradalmi munkának egyik legfőbb helyszíne: újságjaink hasábjai. Sajtónk és agitációnk tekintélyét nem holnap, hanem még ma vissza kell nyernünk honfitársaink előtt.

Azok az elvtársak, akik nem látják tisztán – vagy nem akarják tisztán látni – a mi törekvéseinket, különböző vádakkal illetnek bennünket munkánk közben. Hadd érintsek röviden néhány ilyen vádat. Az egyik, hogy állítólag nem tipikus eseteket és helyzeteket választunk írásaink tárgyásul.

A „tipikus – nem tipikus” kategorizálásnak talán van valamiféle megvitatható tartalma a szépirodalomban. Ott az író gyakran dolgozik összevonással, tipizálással. Azaz megteszi néha azt, hogy nem egy bizonyos élő személyt ír le, hanem figuráit az élete során látott személyek közös vonásaiból gyúrja össze. Nincs azonban semmiféle értelme a típus követelésének az újságírásban, illetve a riportírásban. A riportíró – jól ismert módon – nem sok látott figurából gyúrja össze hőseit, hanem egyeden meghatározott tulajdonságokkal ellátott emberről ír, akinek neve, lakcíme, igazolványa és arcképe van. (Derültség.) Nyilvánvaló, hogy ezen a hősön semmiféle tipizálást nem kell és nem lehet elvégezni. Viszont: bármeddig keresgélne is a riporter egy gyárban, egy faluban, hogy úgynevezett átlagos életsorsot találjon, mindig csak egyedi, meghatározott, különös – azaz állítólag „nem tipikus” – emberekbe ütközne.

Ugyanakkor azonban kritikusaink elfeledkeznek egy jellemző tényről. Márpedig arról, hogy bármilyenféle egyedi, sőt különleges esetet találjon is megörökíteni az író, az újságíró, az az egyedi, az a különleges eset is tömve van olyan vonásokkal, amelyek egész társadalmunkra jellemző, anélkül különben, hogy összetéveszthetők lennének társadalmunk egészével. Példát mondok rá. Interjút készít a riporter egy féllábú koldussal. Féllábú koldus nincsen sok Budapesten, és a kétlábú olvasó mégis a legnagyobb érdeklődéssel fogadhatja az írást, és egy sor önmagával közös – mondjuk hát: „tipikus” – vonást fedez fel benne. (Derültség.) Például az a koldus is Budapest utcáin jár, azon a forgalmas részen, ahol az olvasó mindennap elhalad. (Közbeszólás: Huszadika után neki sincs pénze!) Úgy van, 20-a után neki sincs pénze. (Derültség.) Azt hiszem, hogy a többi kommentár felesleges. (Derültség.) Ennél az extrém esetnél is egész sok olyan jellegzetességet lehet felsorolni, amely közös az egész társadalomra, és – hogy úgy mondjuk – egyéni, új oldalról világítja meg a társadalmat, amelyben az olvasó él. Senki viszont még csak álmában sem gondol arra, hogy a riport azért jelent meg, mert fővárosunkban csupa féllábú ember élne, s mindnek a foglalkozása a kéregetés lenne. (Derültség.)

Ennek a vádnak a rokona az a másik kritika, amely szerint „nem mélyednénk el eléggé” az írásokban, hanem ehelyett – ahogy a kritikusok mondják – „fényképezünk”. Ebben a megállapításban sok az igazság. Egyes írások elmélyednek a problémában, más írások viszont valóban, hogy úgy mondjuk, fényképeznek. Véleményem szerint azonban éppúgy, ahogy az elmélyedt írásoknak, ennek az úgynevezett „fényképezésnek” is megvan a létjogosultsága. Akárcsak az igazi fényképeken, ezeken is a valóság egy különleges állapota jelenik meg, néha nyersen, néha meglepő formában. De mint bármilyen, a valóságtól ellesett témának, ennek is megvan a maga felrázó, élénkítő, gondolatébresztő hatása. Most már nem egészen fiatal népi demokráciánk olvasótábora, azt hiszem, elbírja az életből ellesett legnyersebb pillanatképeket is anélkül, hogy arra megbotránkozással, ellenőrzéssel reagálna. (Közbeszólás: A vezetők nem bírják el!)

Futtában említsünk egy – nem annyira kritikát, mint inkább gyanúsítást, amely a szabad sajtóért küzdő újságírókat éri, és úgy szól, hogy írásainkban mi a társadalom egyes hátramaradott rétegeinek „kegyét keresnénk”, azoknak „hízelegnénk” stb. Ez a gyanúsítás annál inkább méltatlan, mert a pártsajtó és a magyar sajtó respektusa egyáltalán nem csak az állítólagos elmaradott rétegek előtt járattatott le, hanem az egész magyar olvasóközönség előtt. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Mi azonban sajtónk becsületét az egész magyar nép előtt és elsősorban a munkásosztály, a parasztság és a magyar értelmiség előtt visszaszerezzük. (Taps.)

Legvégül pár szót arról a vádról, amely úgy szól, hogy mi nem pártosan, nem belülről, hanem állítólag kívülről kritizálunk. Ennek a vádnak valóban van némi alapja. Nyilvánvaló, hogy kívül vagyunk egy bizonyos körön, kívül azon a bizonyos körön, amely a dogmatikus, sztálini módszerek folytatását kívánja, és csupán engedményeket tesz – ha tesz, de elvileg-gyakorlatilag nem képes felszámolni az álláspontját. Ezen a körön kívül vagyunk, ezt a kört, való igaz, kívülről támadjuk. Ez a kör azonban nem a párt. (Élénk, hosszan tartó, majd ütemessé váló taps és felkiáltások: Éljen a párt!)

A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csoportunk (Úgy van!), mi, akik az eszményt tartjuk fel lobogónak, és a humanizmus emberszerető elveit. Mi, akiket a nép és a haza foglalnak el egyre kizárólagosabban. Előremutató kritikát kérnek tőlünk. Mi előremutatunk, pontosabban abba az irányba, amerre a XX. kongresszus beláthatatlan távlatú perspektívája látszik a horizonton. Mellettünk van mindenki. (Élénk taps.) A mi szövetségesünk a születő tudomány, a mi szövetségesünk a csontok és inak szava, amelyek nem akarnak gránátok alatt recsegni és repeszek alatt nyekkenve szétszakadni. Mellettünk vannak az ősi kultúrák és a modern technikai kutatások, mellettünk van Lenin, aki kiszámította az embernek a földgolyón a forradalmat, és mellettünk van Petőfi, aki megadta a Kossuth Lajos utca egyik házában ennek a népnek a sajtószabadságot. Legyen a tietek, magyarok, mondta. Ennélfogva – elvehetetlen. (Élénk, ütemes taps. Felkiáltások: Kiadni ezt a beszédet! – Közölje a Szabad Ifjúság!)

MOCSÁR GÁBOR: Kedves Elvtársak! Mindenekelőtt egy tévhitet szeretnék eloszlatni, mégpedig azt, hogy az újságírók általában benne vannak az élet sűrűjében. Ezt azért mondom el bevezetésképp, hogy megindokoljam, miért nem lesz az előadásom olyan magas színvonalú, mint azoké az elvtársaké, akik nagyon alaposan tényleg felkészülhettek erre. Tudniillik nekem két értekezlet között volt annyi időm, hogy röpke gondolataimat papírra vessem. Számomra igen kézenfekvő, s megkönnyíti ezt a hozzászólást, hogy úgyszólván egy cikket folytathatok, amelyet a Szabad Nép vasárnapi száma közölni fog a sajtóról és az újságírás problémáiról.[SZJ] Nem az én szavaimmal szeretném folytatni ezt, hanem egy levéllel a sok közül, amely erre a címre érkezett, Vácról jött a levél. Azt mondja többek között, hogy sokszor többnapos késéssel jelenik meg egy-egy olyan hír, cikk vagy beszámoló, amelyről a közvélemény főleg a nyugati rádiók révén már értesült. „Nemcsak nekem, másoknak is csalódást okozott az, hogy Togliatti elvtárs beszédét nem teljes egészében közölte az újság.[5] (Úgy van! Úgy van! Élénk taps. – Közbeszólás: A legfontosabbat hagyták ki!) Sajnos rossz tapasztalataim vannak az ilyen... úgy gondolom, hogy nemcsak én, hanem mások is ezekben a kihagyásokban bizonyos tendenciákat látnak. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Fantáziájuk a nyugati rádió segítségével kitölti a kihagyott részeket. Miután más megoldás eddig nem volt, én magam is a fenti módszerrel próbáltam ismereteimet bővíteni. Sajnos, a mai napig sem tudom, hogy az így szerzett ismereteimből mennyi a helyes és mennyi a helytelen. Én a magyar újságírástól és elsősorban az Ön lapjától, így többek között Öntől is elvárom, hogy kételyeimre választ kapjak. Több ismerősömtől hallottam, és a múltra, sajnos még kisebb mértékben a jelenre nézve is, nekem is az volt az álláspontom, hogy csak a nyugati rádiók meghallgatása után – úgy látszik elég szakértője ennek a kérdésnek, mert azt hiszem, hogy inkább az angol és francia adásokra gondol – kap az ember valamennyire tiszta képet a politikai, gazdasági helyzetről. Ezen a helyzeten változtatni kellene, mert a nyugati adó széles körű hallgatása addig nem fog csökkenni, míg a magyar újságírás nem változtat eddigi módszerein. A nyugati adók adásainak zavarását helytelenítem, mondhatnám úgy is, hogy a zavarás adminisztratív módszer, míg hírközlésünk tökéletesítése nevelő hatású. Ez sok tekintetben erősen lecsökkentené a nyugati adók népszerűségét.” (Élénk taps.)

Elvtársak! Ilyen bevezető után azt hiszem, hogy érdemes lesz nem múltunk, napjaink és jövőnk nagy kérdéseiről beszélni, hanem köznapi problémáinkról az újságszerkesztéssel, az újságcsinálással kapcsolatban. (Közbeszólás: A saját múltjáról is!) Ebből a levélből kiderül az, hogy nagyon nagy az igény arra, hogy az újságok, a sajtó rendesen tájékoztassa az olvasót. Tehát megmondom őszintén, elvtársak, hogy kialakult egy olyan helyzet, amelynek kialakulása körülményeit már az előttem szólónak vázolták, hogy bizony eltompult egy kicsit az az érzésünk, hogy mit kell vagy mit lehet az újságban közölni, és mit nem. (Közbeszólás: Közöljék ezt a levelet!) Itt egy közbeszóló célzást tett az én múltamra is. Ebben a vonatkozásban szólni akarok a múltamról, arról, hogy közel 8 esztendeje csinálom már az újságírást, megyei lapnál kezdtem, mint munkáslevelező kerültem az újságíráshoz, és megmondom őszintén, én ugyanazokat a hibákat elkövettem, amelyek az egész magyar sajtó munkáját jellemzik, azonban az én múltamból nem tudok egy olyan lényeges dolgokat felhozni, amely az elvtársakat esetleg lázba hozná. Éltem, dolgoztam úgy, ahogy itt nagyon sok ezer újságíró dolgozott az országban, és ugyanazokat az eszmei befolyásokat kaptam én is, mint más, és igyekezem ezek alól, amelyek negatív vonásait mindannyian már elítéljük, kiszabadulni. (Közbeszólás: És ez a döntő! – Taps.) Mondom, köznapi problémákról szeretnék beszélni, olyan dologról, hogy például kialakulhatott ott egy olyan helyzet a magyar újságírásban, hírközlésben, tényközlésben, hogy pl. a lapok instrukciókat kaptak arra vonatkozóan, hogy pl. a földrengésről,[SZJ] amely köztudomásúan nem a rendszer bűne volt, az időjárás-jelentést követő kis helyen csupán az MTI szűkszavú közleményét közöljék. Ugyanilyen instrukciókat kaptunk az ez évi árvizet[SZJ] megelőző helyzetről is. Ezek a Minisztertanács Sajtó-osztályának instrukciói voltak. (Közbeszólás: Ki vezette?)

Arról is már többen beszéltek, hogyan alakult ki olyan helyzet, hogy ilyen instrukciókat minden szívfájdalom nélkül kiadtak, és hogy ilyen instrukciókat minden szívfájdalom nélkül végrehajtottak. Ez a helyzet, azonban úgy érzem, hogy kezdünk ki-kitörni ebből a körből, és azt hiszem, hogy amikor az újságírás jelenlegi problémáiról beszélünk, egyáltalán nem árt egy-két üdvözlő szót ejteni azzal kapcsolatban, hogy az újságokban ma már mégiscsak inkább az a jellemző, hogy ki-kitör az önálló vélemény és határozott állásfoglalás. (Közbeszólás: De nem a Szabad Népben! – Közbeszólás: Ott is!) Ez azonban, elvtársak, még nagyon csekély dolog, nem hatja át egész újságírásunkat a szenvedélyes közlési vágy, márpedig erre nagy szükség van. (Zaj.) Szeretnék néhány konkrét javaslatot tenni arra, hogy miképp oldjuk meg ezt a feladatot, hogy jobban oldjuk meg azt a leckét, amelyet én írtam a vasárnapi számban. (Zaj.) Szeretnék utalni nagyon egyszerű és nagyon magától értetődő dolgokra. A Minisztertanács elnöke szokott tájékoztatást adni az ország dolgairól az újságíróknak. Ezt örömmel kell üdvözölni, azonban azt is meg kell mondani, hogy ez a tájékoztatás nagyon szűk körű, nagyon kevesen vesznek ezen részt. Azt kellene megcsinálni, ez egy olyan felemás dolog, mint sok minden más, amiben kezdünk előrelépni, azonban nem merünk nagyon lépni előre. (Közbeszólás: Miért?) Én is szeretnék utalni arra, hogy pl. Czyrankiewicz elvtárs Lengyelországban milyen módon tájékoztatja az újságírókat az ország problémáiról, és hogyan válaszol az újságírók kérdéseire. Tudniillik arról van szó, hogy ezek a kérdések inkább instruáló jellegűek, nem pedig egy olyan fórum, ahol az újságírók mint közéleti tényezők, mint bizonyos fokig a közvélemény képviselői szerepelnének és lépnének fel. A lengyel tájékoztatás lényege az, hogy ott feltesznek kérdéseket, a miniszterelnök válaszol, és ami nagyon lényeges különbség, és amit nagyon helyes volna megvalósítani, ezeket a válaszokat az újságba beleírják. A legutóbbi tájékoztatáson pl. még mielőtt eldöntötték volna, hogy milyen minisztériumokat vonnak össze, elmondta Czyrankiewicz elvtárs, hogy összevonnak néhány minisztériumot. Beszéltek pl. a kisiparosok helyzetéről a feltett kérdésekkel kapcsolatban. Beszéltek a dolgozó nép problémáiról és vitatkoztak, hangosan gondolkodtak, és ennek a hangos gondolkodásnak az eredményét írták bele az újságba, pl. olyan el nem döntött kérdést írtak le, hogy a dolgozó nőkre, a gyermekes családanyákra vonatkozóan talán meg lehetne valósítani a félnapos elfoglaltságot, hogy több idejük legyen a gyermeknevelésre. (Taps.) Egy feltett kérdésre válaszolva a miniszterelnök elvtárs kijelentette, hogy meg kívánják szüntetni az úgynevezett zárt üzleteket, amelyek Lengyelországban is vannak, és hogy ez rövidesen megvalósul. (Taps.) Beszélgettek arról, hogy pl. a tudósoknak több lehetőséget kell behozni Lengyelországba, a nyugdíjak rendezésének bevezetéséről stb. Ez azért fontos, azért tartom fontosnak elmondani, mert nálunk ilyesmi még nincs, és örvendetes volna, ha megvalósulna. (Közbeszólás: Zárt üzlet van!)

Megmondom, mire gondolok ezen kívül. Nálunk már a csütörtöki napokon általában be szokott kerülni Dulles keddi sajtóértekezlete, de nagyon jó volna, ha belekerülne sajtónkba a magyar Minisztertanács elnökének sajtótájékoztatója. (Közbeszólás: A Togliatti-beszéd teljes szövege!)

Szeretnék beszélni egy olyan kérdésről is, amelyet úgy érzem, hogy fel kell vetnünk. Mostanában igen sok cikk jelenik meg a XX. kongresszus szellemében arról a kérdésről, hogy olyan rétegeknek és egyes osztályoknak is, amelyeket nem jól kezeltünk, igazságot szolgáltassunk. Ilyen bizonyos fokú rehabilitációjáról van szó. (Közbeszólás: Teljes!) Persze, teljes rehabilitációjáról, én a „bizonyos fokú” jelzőt azért használtam, mert a jelen helyzetet is akartam vázolni. Azt szeretném itt ezzel kapcsolatban elmondani, hogy én is írtam ilyen cikket, és teljes mellel kiállok mellette, még akkor is, ha ennek sajnos nem volt gyakorlati következménye abban a dologban, írnak és írunk a középparasztkérdésről, írunk nagyon sok ilyen dologról, írunk az osztályidegeneknek nevezett kispolgári vagy más rétegek gyermekeinek iskoláztatási lehetőségeiről stb. Én egy olyan rétegről – nem is réteg, nagyon rosszul mondtam –, olyan osztályról szeretnék beszélni, amelyiknek ilyenfajta, az igazságtevésnek ilyenfajta feladatait még nem vetettük fel kellő mértékben, a munkásosztályról van szó. (Taps.) Ennek nagyon sok vonatkozása van, és gondolom, sajnos nem tudok belemenni abba, hogy ezt úgy, olyan színvonalon értékeljem vagy vázoljam, mint ahogy erre szükség volna. Egy-két gondolatot csak ezzel kapcsolatban. Én úgy érzem, hogy az újságírók adósak azzal, hogy a munkásélet problémáit ugyanolyan szenvedélyességgel ábrázolják és ugyanolyan hűségesen ábrázolják, mint ahogy más kérdésekben tollat fognak és szenvedéllyel írják a cikket. (Taps.)

Szó van továbbá arról is, hogy a pártsajtóról beszéljünk, a munkásosztály sajtójáról beszélünk, de a munkások közvetlen hangja, olyan munkások hangja, akik ma is a termelőpadnál dolgoznak, nagyon ritkán jelenik meg újságok hasábjain. Gondoljunk a tervvitára,[6] amelynek részvételi aránya nagyon ferde képet mutat, illetve nagyon szomorú képet mutat ebből a szempontból. Beszéljünk például arról, hogy a munkások leveleit többet kellene újságokban közölni, de nemcsak arról a kérdésről, hogy vajon kielégítő-e a szerszámellátásuk, vagy hogy a tejboltot mikor nyitják ki vagy csukják be, hanem nagyon fontos, alapvető országos politikai kérdésekről is. (Taps.) De van ennek a kérdésnek egy olyan vonatkozása is, amelyről ugyancsak beszélni kell, arról, hogy az újságok fő feladata, nem lehet itt kategorizálni, a közvélemény tájékoztatása arról, hogy mi történik az országban! (Zaj.) Én azt hiszem, hogy pl. azt is jobban kellene megoldani, hogy amit a munkások tesznek és építenek, erről... (Közbeszólás: Maga nem riporter, maga szerkesztőbizottsági tag! Ki akadályozza meg? – Közbeszólás: Vezessék ki!)

HUSZÁR TIBOR elnök: Többek között ez is egy ok, hogy ne kiabáljunk közbe, hogy nem is igen lehet érteni, másrészt zavarja Mocsár elvtársat. Minél több elvtársnak igyekezünk szót adni, fejtse ki mindenki a véleményét, de azt hiszem, hogy a demokráciához az is hozzátartozik, hogy mindenkinek a véleményét végighallgassuk. (Taps.)

MOCSÁR GÁBOR: Egy olyan dologról is szeretnék beszélni, ami szinte elemi erővel tör fel az olvasókból azokon a megbeszéléseken, amelyeken a Szabad Népről vagy az újságírásról általában beszélnek, ez pedig az, hogy közöljék, mi történik cikkeink nyomán. Én mindig egy kis szívdobogást kapok ugyanis, ha arra gondolok, hogy nagyon sokan azt kérik, hogy közöljük, hogy vajon a leleplezett ideges Dudás igazgatót[7] hogyan szüntették meg vagy nem szüntették meg. (Közbeszólás: Tartja a 2500 forintos fizetését![8]) Azonkívül beszélnek olyan dolgokról, hogy kívánják a tájékoztatást olyan kérdésekről is, amelyek ugyanebbe a témakörbe tartoznak, de a szívdobogás attól van, hogy vajon mit válaszolnék nekik, ha ezt kérdeznék, hogy mi történik azoknak a cikkeknek a nyomán, amelyek a Szabad Népben is és máshol is rendkívül fontos és mai politikai kérdéseket tárgyalnak. Például annak a cikknek nyomán mi történik, amelyik a káderanyag nyilvánosságáról szól.[9] (Közbeszólás: Semmi!) Én ezt nagyon jól tudom, és megmondom az elvtársaknak, hogy a cikk írója sem látta még a maga káderanyagát. Vagy pl. írunk nagy cikket az országról, hogy megvilágítsuk ezt is, azt is, de ha meg kellene mondani azt, hogy ugyanakkor lent sok helyen mi történik, akkor azt kellene mondani, hogy a mi cikkeink hatástalanul puffannak el. (Közbeszólás: Jó cikket kell írni, majd hat! Révai cikkei hatottak.) Én nem vagyok Révai. (Közbeszólás: Tudjuk!) Nemrégiben egy levelet kaptam, amelyikben azt kérték tőlem, hogy tegyek igazságot egy olyan ügyben, amelynek bonyolódásában az illetékesek úgy látják, hogy olyan jobboldali jelenségek, opportunista vonások kezdenek felülkerekedni a pártmunkában, mint amilyen Nagy Imre idején volt. (Közbeszólás: Maga írta!) Arról van szó például, hogy egy pártbizottság harcolt azért, hogy egy húsüzemből eltávolítsanak három volt alezredest vagy őrnagyot, és ebben az eljárásban az egyes szervek, a szakszervezet és más állami szervek kiálltak a törvény védelmében, tudniillik törvénytelenül és a Munka Törvénykönyvét sértve rúgták ki őket a gyárból. (Közbeszólás: Ez Magyarország legnagyobb gondja jelenleg? – Közbeszólások: Idő!)

Írunk nagy cikkeket például arról, hogy a tanácsi vállalatokat le kell adni, a helyi vállalatokat le kell adni az illetékes tanácsoknak. Az olvasó azt hinné, hogy ez a munka már igen jól halad, hiszen 1953 óta írunk erről. (Felkiáltások: Nem hisszük!) Azok hihetik így, akik csak az újságból tájékozódnak (Közbeszólás: Azok se!), de a valóságban az derül ki, hogy most szövegezik a végrehajtását annak, hogy hogyan fogják majd ezt a kérdést megoldani. (Közbeszólások: Idő!) Szeretném leszögezni azt, hogy az újságírót hajtja az egészséges türelmetlenség, hogy ezeket a kérdéseket megoldják, és ugyanakkor azt kell tapasztalnia, hogy az ügyek menetét eldöntő szerveket nem jellemzi ez a türelmetlenség. Milyen következményei lesznek ennek. Olyan következményei lesznek, hogy a csalódás úrrá lesz azokon, akik azt hiszik, hogy minden erővel haladunk előre. (Közbeszólás: Nem hisszük. Felkiáltások: Mellébeszélés! Zaj.)

HUSZÁR TIBOR elnök: Én teljes komolysággal szeretném megkérdezni (Közbeszólások: Idő!), teljes komolysággal szeretném megkérdezni, hogy demokratikus fórumnak tekintjük-e a Petőfi Kört? Mi, a Petőfi Kör vezetősége annak tekintjük. (Közbeszólások: Mi is!) Éppen ezért kérjük az elvtársakat, hallgassák végig türelemmel Mocsár elvtárs hozzászólását. (Taps.) Ugyanakkor viszont a hozzászólókat arra kérném, hogy újságírói tömörséggel beszéljenek. (Taps.)

MOCSÁR GÁBOR: Egy-két mondatot fogok még mondani. Azt szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint nemcsak az újságcikkben jelentkező türelmetlenség kell hogy jellemezze munkánkat, a párt munkáját, hanem a türelmetlenség, hogy végigmenjünk azon az úton, amelyet az újságírók, ha gyengén is, ha mellébeszélve is, de igyekeznek egyengetni.

Végül még egyetlen megjegyzést. A vitát hallgatva a következő gondolatokra jutottam, hogy olyan kérdésekről és olyan megfogalmazásban esett itt szó országos politikai kérdésekről, olyan kérdésekről, amelyeket már évek óta vitatunk a pártban, hogy ez két évre visszavetítve rendkívül szokatlannak tűnik. Arról szeretném az én személyes véleményemet elmondani, hogy világos dolog, hogy ezekért a megfogalmazásokért itt senkinek baja nem történik. (Zaj.) És ebből nyilván az következik, hogy ki kell mondani végre, hogy mindazokat az elvtársakat, akik nem ilyen hangot használnak, hanem talán egy kicsit még tompítottabb hangot használva vitatkoztak ugyanezekről a kérdésekről egy-másfél évvel ezelőtt, és akiket a Szabad Néptől és más lapoktól adminisztratív eszközökkel eltávolítottak, hogy ezek az elvtársak (Zaj.) visszakapják a tollukat és méltó helyüket a magyar újságírásban. (Élénk taps.)

HUSZÁR TIBOR elnök: Déry Tibor Kossuth-díjas író. (Hosszan tartó élénk taps.)

DÉRY TIBOR: Azt akarom mondani elvtársak, hogy engem nem zavarnak a közbeszólások. (Hosszan tartó élénk taps.)

T. elvtársak! Néhány megjegyzést szeretnék mondani arról a magatartásról, melyet ma az értelmiség számára, de elsősorban az írók és újságírók számára kötelezőnek tartok. Már most meg akarom jegyezni, hogy az itt sorra kerülő néhány gondolatom nem tarthat igényt a népszerűségre. Ismerem közéletünknek, főképp értelmiségi életünknek jó néhány vitáját a közelmúltból, és ezeknek összességét. Az eddig kialakult képhez volnának megjegyzéseim. A viták általános irányával, tehát azzal, hogy egészükben bíráló kritikai élük van, a legteljesebb mértékben egyetértek, de nem értek egyet a bírálat természetével, módszereivel, mondjuk úgy, hogy a mélységével és magasságával. Attól tartok, hogy túlságosan is a felületi jelenségeket, kórtüneteket támadja, és nem fordít elég gondot a lényegre, a kórokozóra. (Taps.) Nem teszik fel elég világosan azt a kérdést, hogy végeredményben hogyan kerültünk oda, ahol ma vagyunk. Mi az oka gazdasági bajainknak? Mi az oka lelki bajainknak? Mi az oka, hogy társadalmunk egésze nem érzi jól magát a bőrében? Három közkeletű feleletet kapunk ezekre a kérdésekre hivatalos helyről. Az egyik a személyi kultuszról szól, a másik a dogmatizmusról, a harmadik a demokrácia hiányáról. De hogyan jöhetett létre a személyi kultusz, hogyan jöhetett létre a dogmatizmusnak ez a kíméletlen egyeduralma, amely megbénította nemcsak életünket, de gondolkodásunkat is, mi az oka a demokrácia hiányának – ezeket az okokat kell kutatnunk és egymás közti összefüggéseiket, ha azt akarjuk, hogy valami tisztességes eredményre jussunk. Ebből a szempontból nézve mondom azt, hogy vitáink nem elégítenek ki, mert nem elég mélyek és nem elég magasak.

Hadd előlegezzem itt mindjárt megjegyzéseim elején személyes nézetemet arról, hogy melyik az általános irány, amelyben keresni kell, hogy valami tisztes haszonhoz jussunk. Azt hiszem, bajaink kútforrása a szabadság hiánya. (Élénk taps.) Hogy félreértés ne essék, szabadság alatt én az egyénnek a szocialista társadalom kötelességei által korlátozott szabadságát értem. (Felkiáltások: Mi is! – Taps.) Mind gazdasági, mind érzelmi, mind szellemi területen. Azt hiszem, a baj ott van, hogy társadalmunkban az egyén szabadsága nincs arányban társadalmi kötelezettségeivel. (Taps.) Ha egyetértünk abban, hogy vitáinkat akár ilyen irányban vagy más alapvető gondolat irányában kell kifejleszteni, akkor azonmód szembetűnőbbé válik, hogy hol ejtünk hibát, amikor most eszméinket cserélgetjük. Bírálatunk éle majdnem kizárólagosan személyek ellen fordul, akár hangosan kimondjuk a nevüket, akár nem nevezzük meg őket, személyek ellen, és nem elsősorban gondolatok ellen, amelyeket képviselnek. (Közbeszólás: Összefüggenek! – Felkiáltások: Hordozóik!) Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy egy hibás gondolatot úgy lehet a legkönnyebben nyakon csípni, ha elkapom annak az élő személynek a nyakát, amely teljes és többnyire igen tekintélyes testsúlyával kifejezi (Derültség.) és alkalmazza ezt a hibás gondolatot. (Derültség és taps.) További megjegyzéseim során magam is kénytelen leszek személyes példákkal illusztrálni gondolataimat. Azt is elismerem természetesen, hogy amíg ezeket a hibákat szóban és főképp gyakorlatban megtestesítő személyek a helyükön maradnak, addig a politikai bírálatnak az a dolga, hogy a lehető leggyorsabban távozásra bírja. (Úgy van! Úgy van! – Élénk taps.) Sőt továbbmegyek, hallottunk és hallani most is olyan hangokat, hogy hagyjuk már abba a hibák felhánytorgatását, és hogy építő kritikát kérünk. Ha a szavaknak van valami értelmük, akkor én is építő kritikát követelek, amikor a lényeges gondolatokra szeretném irányítani a figyelmet, de ennek az építő kritikának az égvilágon semmi köze ahhoz, amit ők követelnek. (Úgy van! Úgy van! – Taps.) Vannak ezek között az elvtársak között, akik egy évtized óta hibát hibára halmoznak, de a rövid két hónapja tartó országos bírálat már megfekszi a gyomrukat (Élénk taps.) Már megálljt kiáltanak, nem szólva azokról, akik ha a politikai körülmények ezt megengednék, a legszívesebben az ügyészt és a rendőrséget hívnák! (Úgy van! Úgy van! – Taps.) Optimista vagyok abban elvtársak, hogy ennek az elmúlt rendőrségi korszaknak egyszer s mindenkorra vége szakadt, és ha ma egy tisztességes ember a szocialista haza építésében a szavát hallatja, akkor tisztességtelen eszközökkel nem lehet többé elhallgattatni. (Úgy van, úgy van! Hosszan tartó élénk taps.)

Elvtársak! Én nagyon örülök a tapsnak, de nem fogok a beszédem végére érni! (Felkiáltások: Nem baj, halljuk!) Optimista vagyok abban is, hogy azért azok, akik ma gondolkodásunknak és politikai cselekvésünknek, egyszóval a szocialista demokráciának a fő kerékkötői, igen rövid időn belül el fognak távozni a színpadról. (Úgy van! Úgy van! Élénk taps. Közbeszólás: Nagyon optimista, Déry elvtárs!) De nem vagyok optimista abban, hogy a mögöttünk soron következő kisebb kerékkötőktől megszabadulunk-e belátható időn belül. (Taps.) Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista–leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszra cseréljük fel, és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni. (Taps.) Itt, Isten látja lelkemet, nem szívesen védem meg mai vezető politikusainkat, de ha azt nézem, hogy ki mindenki támadja őket, olyanok, akik azelőtt szemöldökrántásra lépegettek, és visszatartott lélegzettel figyeltek hátuk minden rezzenetére, de ma hirtelen elejtik őket, hogy helyükre kerülhessenek, ha ezt látom, akkor szinte kedvem kerekedik megvédeni a régit ez ellen a csírázó új ellen. (Taps.) Szinte-szinte az a meggyőződés kerekedik bennem felül, hogy tiszteletreméltóbb a régi tévedés, mint ez az új kapaszkodás. A feladat azonban az, elvtársak, hogy mindkettővel leszámoljunk. (Felkiáltások: Ez az! – Élénk taps.) A feladat az, hogy nemcsak az ő hibáikat, hanem a magunkéit is elemezzük, és kigyomláljuk elsősorban azokat a hibákat gondolkodásunkban, amelyeket azért követhettünk el a múltban, mert a múltban is csakúgy, mint most, túlságosan a felületi jelenségekre függesztettük tekintetünket. Vizsgáljuk meg a mai helyzetet! A vitákban részt vevő és az azokat hallgató elvtársak nem figyeltek fel egy különös körülményre. Nem veszik észre, hogy csak azért vitázhatnak, mert hogy úgy mondjam, felsőbb engedélyük van a vitára. Nem veszik észre, hogy többé-kevésbé önkéntelen protagonistái egy játéknak, amelyet nem ők terveztek. (Közbeszólás: Már nem! – Felkiáltás: Túlmegy a játék a tervezőn!) 1500-2000 ember, nagyjában mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki keservét, és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, bíráló szabadságát és vele együtt reményeit is. Pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik bennük, mint egy gyermeknek a vásári trombitában, és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddők, és a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak. (Közbeszólás: Elég baj! – Taps.) Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik és támogattatik, mert ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet. Megkaptuk a szólásszabadságot egy-egy óvatosan elhelyezett fék segítségével, és most már lecsillapulva, sőt tetszelegve hallgatjuk a saját hangunkat, körös-körül az országban azonban nagyjából minden [csendes]. Ha nincs XX. kongresszus, Déry, Zelk és társai, ahogy a párthatározat[10] sommásan nevezett bennünket a Rajk és társai példájára, mondom, ha nincs XX. kongresszus, akkor nem tudom, hogy ma hol van a lakóhelyem. (Közbeszólás: Vácon! Kistarcsán!)[SZJ] De XX. kongresszus szerencsére volt. Amikor azonban Horváth elvtársat az írószövetség áprilisi taggyűlésén több írótársam meginterjúvolta arról, hogy vajon mi lehet az oka nézetei hajlékonyságának, akkor Horváth elvtárs azt felelte, hogy ő a Központi Vezetőségnek tagja, és az a kötelessége, hogy a párt mindenkori határozatát képviselje. (Zaj.) Mit lehet erre felelni, elvtársak? Nem szándékom a válasz jóhiszeműségében kételkedni. Ha a párt megváltoztatja álláspontját és akár többször is egymás után, akkor a központi vezetőségi tagoknak, a többi párthivatalnokok és az egyszerű párttagoknál, szóval fokozottabb mértékben kötelességük, hogy képviseljék és megvédjék a párt mindenkori álláspontját. Még akkor is, ha történetesen nem értenek vele egyet. Mi következik ebből? Nyitva hagyom a kérdést – általános elvi síkon, de megfelelek rá in concreto: Horváth Márton elvtárs jelen és jövő szerepét illetően nincs benne bizalmam. (Felkiáltások: Nekünk sincs! – Pisszegés.) Pontosan személy szerint teljesen korrektnek tartom magatartását, de mint íróra nem merném rábízni az irodalom ügyét. (Taps.) Úgy hallom, hogy Horváth Márton elvtárs a múlt héten az írószövetség vezetőségi ülésén önbírálatot mondott. Én magam nem hallottam, mert nem voltam jelen, és itt zárójelek közt közölnöm kell az elvtársakkal magyarázatképp, hogy a decemberi párthatározat óta nem veszek részt az írószövetség munkájában, nem tekintem magam az írószövetség tagjának mindaddig, míg elégtételt nem kapok a párthatározat megalázó tévedéseiért. (Élénk taps.) Mondom, nem voltam jelen, de úgy hallom, Horváth Márton elvtárs funkcióját kötötte ahhoz, hogy az irodalomról vallott nézeteit képviselni tudja... Tegyük föl, Horváth Márton elvtárs továbbra is benne marad a Központi Vezetőségben, és a párt nem fogadja el nézeteit. Mi történik akkor? Minthogy pártfunkcióról nem lehet lemondani, tehát Horváth Márton elvtárs kénytelen lesz továbbra is képviselni a pártvezetőség régi álláspontját, vagy esetleg egy új, még baloldalibb, még merevebb álláspontot.

Elvtársaim! T. Barátaim! Nem veszik itt észre, hogy itt valami személyen kívüli, valamilyen szerkezetbeli hiba akadt a kezeim közé? Mi ez a hiba?

Vagy vegyük Révai elvtárs esetét. Ha Horváth Márton elvtársban – személyi jóhiszeműségét feltételeztem – nem lehet bizalmunk, mert gyakran változtatja álláspontját, akkor Révai elvtársban azért nem bízhatom meg, mert túlságosan hű önmagához. [...] marad a régiben. Nem hozok fel példákat, erről a jelenlevők, mindegyikük a maga szakmájában, többet tudnának, de mi lehet ennek mégis az eredménye? Az, hogy a cselekvés elsőszülöttségi jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért. (Taps.) Mert vizsgáljuk csak meg, hogy milyen eredményre jutunk, ha személyeken keresztül mérjük le a mögöttük álló gondolatokat. A magam területéről veszem a példákat, egyrészt mert itt ismerem legjobban a szereplő személyeket, a legjobban az anyagot és ugyanakkor a legjobban a magam reakcióit az események[re].

Révai, Darvas, Horváth Márton elvtársak példáit vizsgálom. Előre kell bocsátani, hogy bár teljes szókimondással és őszinteséggel fogok beszélni, nincs bennem ellenük irányuló semmiféle személyes indulat, legfeljebb egy régvolt indulat emléke, de túlságosan el vagyok foglalva a magam munkájával, hogysem időt fordíthatnék ilyesfajta emlékekkel való bíbelődésre. Abban a majdnem indulat nélküli állapotban tehát, amelyben ma velük kapcsolatban leledzem, milyen vélemény, milyen ítélet alakult ki bennem a múlt, jelen és jövő szereplésüket illetően.

Horváth Márton elvtárs az elmúlt esztendők során gyakran változtatott pozíciót az irodalompolitika, sőt a politika vonalán. Szándékosan mondok pozíciót és nem véleményt, mert nem ismerem Horváth Márton elvtárs véleményét az általa képviselt véleményekről. (Zaj.) Horváth Márton elvtárs az utóbbi évek során több alkalommal abba a gyanúba keveredett, hogy úgynevezett jobboldali nézeteket vall, és ilyen alkalmakkor rendkívüli elismeréssel szólt az én munkásságomról. A közbeeső alkalmakkor azonban, amikor úgynevezett baloldali pozíciót foglalt el, a legélesebb, szinte becsületbe vágó és már-már személyes biztonságomat veszélyeztető támadásokat intézett ellenem. (Közbeszólás: Milyen esetben?) Nem hallottam a közbeszólást. (Közbeszólás: Milyen esetben? És most?) Az előbbire közismert arisztokratizmusomnál fogva nem idézek példát, az utóbbira pedig csak az ismert decemberi párthatározatot említem meg tanúnak, amelynek létrejöttében és kidolgozásában Horváth Márton elvtársnak tudvalevőleg szerepe volt, és amely nyilvánvalóan egy irodalmi Rajk-pernek készítette elő a talajt. (Úgy van! Úgy van! – Taps. Közbeszólás: Miért van ez még ma is érvényben? Közbeszólás: Micsoda? Horváth Márton vagy a határozat? – Derültség. – Közbeszólás: Mind a kettő!) Szerencsére a szovjetunióbeli és a külpolitikai események ennek a szép tervnek útját állták. (Hollós Ervin: Bízunk Révaiban és a pártban! Ne rágalmazza a pártot! Hosszan tartó, nagy zaj. – Halljuk! Halljuk!)

HUSZÁR TIBOR: Kérem, elvtársak!... (Hollós Ervin: Nem engedjük a párt vezetőit lejáratni!) Kérem az elvtársakat, hogy hallgassák meg Déry elvtársat. (Taps.)

DÉRY TIBOR: Elvtársak, én az elején azt mondtam, hogy engem nem zavarnak a közbeszólások. Valóban nem is zavarnak. (Közbeszólás: De minket zavar ez a beszéd! – Hollós Ervin: Bennünket ez zavar!) Meg lehet felelni. (Közbeszólás: Magának mi köze az újságíráshoz? Nagy zaj és állandó közbeszólások. – Felkiáltások: Éljen Déry! – Taps, majd ütemessé váló, élénk taps és felkiáltások: Halljuk Déryt! Felkiáltások: Hollós menjen ki!)

TÁNCZOS GÁBOR: Engedjék meg, kedves elvtársak, hogy a Petőfi Kör vezetősége nevében egy egészen rövid megjegyzést tegyek. Meg szeretném kérni az összes jelen lévő elvtársakat (Zaj és közbekiáltások.) ...fontossági sorrendet nem téve... hogy hagyjuk Déry Tibor elvtársat... (Nagy zaj, felkiáltások: Nem engedjük Révait! – Nagy zaj.)

Csak egy kérdésem lenne. A jelen levő hatezer elvtárs kívánja-e, hogy mai vitánkat folytassuk? (Igen!) Én kívánom, a Petőfi Kör vezetősége kívánja, éppen ezért hagyjuk végigbeszélni, zavarás nélkül Déry elvtársat, ami sokaknak nem tetszik, és mindenkinek jogában van ezt a kritikát visszautasítani. De mindenkinek jogában van Magyarországon mindenkit irodalmi, kulturális kérdésekben a jelen lévő esetben, ahol a sajtó problémáiról van szó, megbírálni. (Közbeszólás: A pártvezetőség határozatát nincs joga! – Felkiáltások: Halljuk Déryt!) Javaslom, adjuk vissza a szót zavartalanul Déry Tibor elvtársnak! (Élénk taps.)

DÉRY TIBOR: Elvtársak! Én a közbeszólásokhoz a következő megjegyzést teszem, hogy én igen élesen, de igen tisztelettudóan bírálok személyeket, ettől magamat nem hagyom eltéríteni. (Élénk taps.) Tag vagyok, a kommunista párt tagja, és jogom van a bírálatra. (Úgy van! Úgy van!) Jogom van arra, hogy megbíráljam Révai elvtársat vagy bárki mást, ugyanúgy, mint ahogy Révai elvtársnak joga volt és joga van ahhoz, hogy engem megbíráljon. (Úgy van! Úgy van! – Élénk, hosszan tartó taps. Közbeszólás: Sztálint szabad bírálni, és Révait nem?) Itt nincsenek rangkülönbségek, rangfokozatok, hogy X bírálhatja Y-t, de Y nem bírálhatja X-et. (Úgy van! Úgy van! – Taps. – Közbeszólás: Hollós menjen! – Taps. – Állandó zaj.)

Elvtársak! Én tehát változatlanul fel fogom olvasni Révai elvtársról szóló bírálatomat úgy, ahogy azt megírtam. Arra kérem azokat az elvtársakat, akik nem értenek velem egyet, hogy ne csak közbekiáltásokkal mondják meg a véleményüket, hanem jöjjenek fel ide a pódiumra, indokolják meg azt, hogy miért nincs igazam. (Taps.) Tehát folytatom. Mondom, hogy Révai elvtársban azért nem bízhatom meg, mert túlságosan hű önmagához. Vaskövetkezetességgel tart ki hibái mellett. (Közbeszólás: És marxista meggyőződése mellett! – Közbeszólás: Szektás meggyőződése mellett!) Nem feladatom itt Révai elvtárs írói arcképének megfestése, de tudom, hogy még ma is sokan vannak, akiket lefegyverez gondolkodásának bizonyos tagadhatatlan nagyvonalúsága és erőszakos bája. Helyénvalónak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy gyakorlati politikusi munkája mindkettőt nélkülözi. Mit tartsunk az olyan politikusról, akinek keze munkája csak gondolatainak fonákját valósítja meg? Mit tartsunk az olyan kommunistáról, aki a valóságot rosszul ismeri? Művészetről, irodalomról, kultúráról beszélek, tehát arról a területről, amelyen Révai elvtárs szemünk láttára működött. Állítom, hogy Révai elvtárs nem ismerte a magyar valóságot. (Közbeszólás: Bizonyítsa be!)

HUSZÁR TIBOR elnök: Kérem az elvtársakat, hogy türelemmel hallgassuk... (Közbeszólás: Öt-hat embert kivéve úgy hallgatjuk! – Közbeszólás: Megígérte, hogy tisztelettudó lesz!)

DÉRY TIBOR: Megígértem, elvtársnő! Ez az állításom, hogy valaki nem ismeri a magyar valóságot, ez becsületbe vágó? (Közbeszólás: Nem! Közbeszólás: Csak nem fedi a tényeket!) Állítom, hogy nem ismerte a kortársi magyar irodalom lehetőségeit és bennük azokat az erőket, amelyek az ő erőszakos beavatkozása nélkül, saját jószántukból a szocializmus érdekében sorakoztak volna fel. Állítom, hogy Révai elvtárs gyakorlati munkája különbözött elméleti fejtegetéseitől. Állítom, hogy Révai elvtárs felelős a magyar irodalomnak és művészetnek azért a fokozatos elsorvasztásáért, amely a fordulat évében, 1948-ban kezdődött, és egészen a legutóbbi időkig tartott. (Úgy van! Úgy van! Taps.)

Helyénvaló volna, ha végre leszámolnánk egy tetszetős áligazsággal is, amellyel a dogmatizmus, a nemzeti önérzetet bujtogatva állandóan hátba támadja az igazságot. Kétségbevonhatatlan gazdasági és szociális eredményeink mintájára úgynevezett fiatal irodalmunk úgynevezett eredményeire hivatkozik. Véleményem szerint irodalmunk nem fiatal, mert már van vagy 800 esztendős. Azt tartom továbbá, hogy annak az irodalmi korszaknak, amely felszabadulásunk után kezdődött, és amelynek a fiatal irodalmunk nevet adják, állítom, hogy nincsenek eredményei. Ha mégis megszületett ebben az időben egy-egy jó, sőt kiváló mű, az nem irodalompolitikánk következtében, hanem annak ellenére jött létre. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Egyébként pedig eredmények dolgában úgy állunk, hogy ha tegyük fel egy képzeletbeli utazó bármelyik régebbi korszakunkból ma irodalmunk művei közé érkeznék, körülbelül úgy érezné magát, mintha Gulliver az óriások birodalmából közvetlenül a törpék országába érkeznék. A helyzet annyiban is hasonló, hogy most is, mint annak idején Liliputban, kizárólag arról vitáztatnak bennünket, hogy vajon a tojást a hegyesebb végén vagy a vastagabb végén kell-e feltörni. Irodalmi politikánk szinte tévedhetetlen biztonsággal támadta a gyakorlatban mindazt, ami jó mégis született abban a korszakban, és támogatta – bár olykor alig rejtett megvetéssel – mindazt, ami silány. Közismert dolog, hogy mások, érdemesebbek között, Révai elvtárs engem is támadott.[11] Álszemérem volna ezt elhallgatni, de noha évekre kiütötte kezemből a tollat, ma már, mint említettem, nincs bennem személyes indulat ellene. Ma már csak mosolyogva gondolok vissza arra, hogy amikor külföldön irodalompolitikánk közbelépésére egyetlenegy könyvemet nem lehetett kiadni – az egy Németország kivételével, egyébként a helyzet még ma is változatlan –, mondom, hogy amikor könyveimnek minden külföldi kiadását hivatalosan megakadályozták, akkor Kínában megjelent könyv alakban Révai elvtársnak a Feleletről szóló több ív hosszú bírálata. (Derültség.) Maga a regény persze nem. Ennek a módszernek az irodalompolitikában... (Zaj.) A magam nevében bejelentem, de azt hiszem, hogy írótársaim, az egész magyar irodalom nevében is megtehetem, hogy ezt a fajta, ilyenfajta irányítást többé nem fogadunk el. (Közbeszólások: Nem ám! – Taps.) Révai elvtársban tehát nincs bizalmam, a fent mondottakat egy mondatba összegezve azért nincs, mert nem alkuszik, mondhatnám úgy is, hogy azonosítja magát tévedéseivel.

Más a helyzet Darvas elvtárssal. Ha egyéni érzelmeimre hallgatok, hármuk közül őt terhelném meg a legnagyobb felelősséggel. Révai elvtárs, Horváth elvtárs is elsősorban politikusok. (Közbeszólás: Maga mit vállal?)

TÁNCZOS GÁBOR: Az ilyen közbeszólókat ki fogjuk vezetni.

HUSZÁR TIBOR elnök: Nagyon kérem, a közbeszóló elvtársak tartózkodjanak a közbeszólásoktól. Mindenkinek lehetőséget fogunk adni arra, hogy kifejtse álláspontját. (Közbeszólások: Idő!)

DÉRY TIBOR: Tegye fel a kérdést elvtárs, hogy kívánnak-e tovább meghallgatni! Tessék megkérdezni! (Halljuk! Halljuk!)

Tehát Révai elvtárs és Horváth elvtárs elsősorban politikusok, Darvas elvtárs azonban mindenekelőtt író, akármennyit politizált is életében, és minthogy író, hármuk közül ő tudja a legpontosabban, vagy neki kellene a legpontosabban tudni, nemcsak agyvelejével, de zsigerével, bőrének minden pórusával is, hogy mi forog kockán. Ha író, tudnia kellene. Meggyőződésem szerint tudta is, és mindvégig ez ellen a tudása ellen cselekedett. Valamennyi népművelési miniszterünk közül Darvas elvtárs hozta a legnagyobb csalódást a magyar irodalomra. Kétféle érdeket igyekezett szolgálni: az irodalom és a politika érdekeit, amelyek az elmúlt évtizedben megint csak nem voltak azonosak, és megint csak a politika hibája, hogy nem lehettek azok, és amikor lelkiismerete a kettő kereszttüzébe került, akkor mindig a meggyőzőbb hatalommal rendelkező politika javára döntött. Mint általában azoknál, akik két urat szolgálnak, döntései, egész magatartása az állandó lelkiismeret furdalások nyomát viselték. Sajnos, Darvas elvtárs beérte ezzel, és nem tudta magát rászánni arra, hogy levonja belőlük a kézenfekvő következtetést. Végiggondolva írói pályáján, amelynek természetesen csak részleteit, a nyilvánosság elé kerülő töredékeit ismerem, úgy látom, hogy ennek a pályának minden szabad szemmel látható részlete, Darvas elvtárs minden cikke, beszéde, sőt ezen belül szinte minden mondata ennek a szerencsétlen kétlakiságnak a jegyében született, író lévén, emlékeztetni szeretnék arra, hogy én a felsorolt három példáról mindig személyes véleményemet, egyéni ítéletemet mondtam, tehát író létére, és hozzáteszem, kommunista író létére nem tagadhatom meg bizonyos együttérzésemet ezzel az emberi konfliktussal, bár meg kell állapítani, hogy szerintem mind ez ideig nem jutott el... egy írószövetségi önbírálattal nem lehet megvásárolni a katarzist.

T. Elvtársak! Miért hoztam fel és miért időztem olyan sokáig név szerint megnevezett személyeknél, holott megjegyzéseim elején éppen azt kifogásoltam vitáinkban, hogy túlságosan is a külszínhez, azaz egyes személyekhez, egyes eseményekhez tapadunk? Példának hoztam fel e három elvtársról alkotott véleményemet annak a bizonyítására, hogy az egyes személyeket, az egyes eseteket tárgyaló bírálat önmagában nem elegendő, és nem helyettesítheti azt az átfogó, a jelenségek lényegét kutató kritikai gondolkodást, amelyre okvetlenül szükségünk van, ha ki akarunk lábalni mai süppedékes helyzetünkből, mert végeredményben mit találtam a személyi példák vizsgálatánál. Van itt, akitől azért vontam meg bizalmamat, mert túl gyakran változtatja nézeteit és álláspontját, van akitől azért, mert túl mereven ragaszkodik általam tévesnek ítélt meggyőződéséhez, van akiben azért nem bízom, mert maga sem bízik magában. Három különböző eredmény, amelyeknek nincs semmiféle közös vonásuk, és amelyekből legfeljebb egyéni, emberi hibákra vagy erényekre következtethettem, de nem jutok egy lépéssel sem messzibbre abbeli igyekezetemben, hogy felfedjem közös bajaink eredőjét. Teljesen nyilvánvaló számomra elvtársak, amikor ezt a mi sokat szenvedett országunkat nézem, és amikor összehasonlítom azt, ahol ma vagyunk azzal, ahol lehetnénk, amikor egyfelől a nép sebeit, másfelől erejét vizsgáljuk, teljesen nyilvánvaló akkor számomra elvtársak, hogy jelenlegi, gyakran áldatlan, gyakran nyomorúságos állapotunkat csak kis részben köszönhetjük emberek tévedéseinek. Ez is szerepet játszott természetesen, és nincs sürgősebb dolgunk, mint ezektől a konok tévedőktől megszabadulni. (Taps.) De meggyőződésem, hogy a nemzet nagy többsége és pártunk túlnyomó nagy többsége egészséges, tisztességes, életerős emberekből és asszonyokból áll, akik mai hányattatásaikat semmi másnak nem köszönhetik, minthogy nem tudnak velük bánni. Meg kell keresni szocialista rendszerünkben azokat a hibákat, amelyeknek következményeképp nemcsak a vezetés él rosszul a hatalmával, hanem mi magunk sem tudunk egymással bánni azzal az emberséggel, amelyet egymástól megérdemlünk. Szerkezetbeli hibákról van itt szó, amelyek szükségtelenül megnyirbálják az egyén jogait, és feleslegesen növelik terheit. Mint író szólok ezekről a dolgokról, akinek egyetlen témája és anyaga az ember. Az én elégedetlenségem és az én bírálatom akkor kezd működni, amikor boldogtalannak látom az embert. Nem vagyok közgazdász, nem vagyok politikus, és nem ártom magam egyik mesterségbe sem, de az emberszeretetem politizál. Abban a pillanatban jelzéseket és figyelmeztetéseket ad le, egyre hangosabban és egyre szenvedélyesebben, amikor szeretetem és mesterségem tárgya, az ember szükségtelenül szenvedni kezd. (Taps.) Szocializmust akarunk teremteni ebben a mi hazánkban, és eközben megtörténik az a példátlan eset, hogy éppen azt felejtjük ki, sőt vonjuk ki a rendszerünkből, ami pedig a szocializmus alapja: az emberben való bizalmat. (Taps.) A mai vezetésnek talán legsúlyosabb hibája, hogy nem bízik az emberben, nem bíznak bennünk, a bizalmatlanságra építik gondolkodásukat, módszereiket, gyakorlatukat, lebecsülik azoknak az embereknek értelmi képességeit, akikkel meg akarjuk teremteni a szocializmust, nemcsak a tisztességüket, hanem az igazságérzetüket, egyszóval a nép erkölcsi erejét, hanem a gondolkodásra és az alkotásra való képességeit is. Mi lehet erre a felelet? Az, hogy megfelelünk ennek a várakozásnak. Az, aki rosszat vár az embertől, az rosszat kap, a bizalmatlanságra természetes emberi védekezés méltónak mutatkozni rá, ha tolvajnak tartasz, hát akkor majd az leszek. De mi, elvtársak, akik eredendően bízunk az emberben, bízunk népünkben és hazánkban, és bízunk a magunk teremtő erejében, nekünk most az a dolgunk, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek között az ország megfogyatkozott élet- és munkakedve új erőre kap, a munkásságé csakúgy, mint a parasztságé és a mienk, az értelmiségé. Ennek egyetlen módja, hogy gondolkozzunk, gondolkodásunknak pedig az első lépcsője a bírálat. Bírálat természetesen az élő személyekről, akik rosszul végzik a dolgukat, de bírálata az eszméknek is, amelyek rossz munkájukat lehetővé teszik, sőt néha egyenesen kényszerítik őket a rossz munkára. A személyekről szóló bírálatunkban arra kérem az elvtársakat, hogy legyenek arányosak és méltányosak. Közembereinket, azaz párt- és kormányhivatalnokainknak túlnyomó nagy részét ne terheljük meg azzal a felelősséggel, amely elsősorban a vezető réteget illeti meg. (Taps.) Ne szedjünk megint ártatlan áldozatokat, és a vezetőség bírálata közben se feledkezzünk meg arról, hogy közülük sokaknak csak kötelességükből vagy hűségből egy rosszabb meggyőződés szolgálatába szegődtek. (Taps.) Abban a lelkiállapotban, amelyben nagy országos bírálatunkat végig kell vinni a remény és a gyanú, a bizalom és az éberség között, mi az emberben való bizalomból induljunk ki, ahogy szocialistához illik. (Taps.) Bizalomból mondom, ami azonban nem tűri el, hogy bekössék a szemét (Taps.) Gondolkodásunknak teljes frontját pedig fordítsuk elveink és eszméink felé, ezeknek tüzetes kivizsgálására és ellenőrzésére gyűjtsük össze erőinket. A szocializmus alapján állunk, jogunk van erre. A szólásszabadság, amelyet most kaptunk, jelentsen most elsősorban gondolkodási szabadságot, és igyekezzünk megvédeni mindkettőt akkor is, ha esetleg újabb kísérletek történnének elfojtására. Az elmúlt években az a gyakorlat alakult ki, hogy rendszeresen megismétlődő időközökben, mint egy-egy karlsbadi kúrában, amely a könnyebb emésztést hivatott elősegíteni, fentről kijelölték az ország számára, a párttagság számára kijelölték, hogy min gondolkodhatunk, mit bírálhatunk. Az a gyanúm – említettem már –, hogy most is egy ilyen lélektani elterelést akarnak velünk végrehajtani, de az elvtársak ne feledkezzenek meg arról, hogy az egyszer már elnyert szabadságot megtartani könnyebb, mint az elveszettet újra megszerezni. Minden erőnkkel ragaszkodnunk kell ahhoz a törvény szerint kijáró szocialista jogunkhoz, hogy rendünkön belül megfontolt, higgadt, lelkiismeretes bírálatunk elé vonhassunk mindent, amit arra érdemesnek, mindent, amit szükségesnek, odavalónak tartunk. Körömszakadtáig védjük meg ezt a jogunkat, semmilyen politikai manőverrel, frázissal ne engedjük elütni, mert ez az első feltétele annak, hogy tévedéseinket kiigazítsuk, mulasztásainkat pótolhassuk, és megteremthessük az ember számára azt a gazdasági és szellemi szabadságot, amely szocialista hazánkban megilleti. E nélkül a szabadság nélkül az élet egy fabatkát sem ér. (Taps.)

T. Elvtársaim! Kedves Barátaim! Mi itt most a DISZ Petőfi Körében vitatkozunk az ifjúság vendégeiként. Nem szeretem a szónoki fordulatokat, és nem ilyesféle hatásra pályázom, amikor azt mondom, hogy bízom az ifjúságban. Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot, ne feledkezzék meg elődjéről, a márciusi ifjúságról (Élénk taps.) ’48-as ifjúságnak szoktuk nevezni, azt szeretném, elvtársak, ha volna egy ’56-os ifjúságunk is, amely e nemzetnek segítségére lenne a jövő meghódításában. (Élénk, majd ütemessé váló taps.)

HUSZÁR TIBOR elnök: Kedves Elvtársak! Engedjék meg, hogy két megjegyzést tegyek. Az egyik megjegyzés az, hogy a DISZ Petőfi Körének vezetősége nevében újra és újra arra szeretném kérni az elvtársakat, hogy a hozzászólókat, tekintet nélkül arra, hogy egyetértünk azzal vagy nem értünk, hallgassuk végig, és ellenérveinket hozzászólás formájában fogalmazzuk meg. Ezt a kérdést többször megfogalmaztam, ne vegyék rossz néven az elvtársak, ha újból és újból, minden közbeszólás után ezt megfogalmazom.

A másik megjegyzésem személyes természetű megjegyzés volna. Én azt hiszem, hogy erre talán jogot formálhatnánk. Nagyon elgondolkoztató volt számomra mindaz, amit Déry elvtárs mondott, nem is mernék vállalkozni arra, hogy rögtön mindezekre a gondolatokra, érzésekre, indulatokra válaszoljak. Ő őszinteségre hívott fel bennünket, és énbelőlem meggyőződésből kikívánkozik ez. Révai elvtárs személyét hozzászólásában Déry elvtárs, bár hangsúlyozta, hogy nem lép fel azzal az igénnyel, hogy értékeli, de kicsit mégiscsak értékelte. Többek között azzal a megfogalmazással is élt, hogy Révai elvtárs a magyar valóságot nem ismeri eléggé, maga is súlyos hibákat követett el, és ezek mellett a hibák mellett makacsul kitart. Én azt hiszem, nincs szüksége Révai elvtársnak fogadatlan prókátorra, belőlem mégis nagyon kikívánkozik, meg szeretném őszintén az elvtársaknak mondani, világosan látom magam is, hogy különösen 1948–1949 után Révai elvtárs munkásságára sem maradt természetesen hatástalan mindaz, ami az országban végbement, és őt mint vezetőt nyilván sokkal mélyebben terheli mindezért a felelősség, de ugyanakkor, elvtársak, én úgy érzem, hogy az a fiatal értelmiség, aki ma itt együtt vitatkozik, keresi a XX. kongresszus igazságát, és most a mi sajtónkat (sajtóról lévén szó, keresi azt, hogy milyenné kell formálni), a kommunista sajtót, a teljes igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy ez az ifjúság nagyon sokat tanult Révai József elvtárstól. (Élénk taps.) Meg szeretném őszintén mondani, mondom, hangsúlyozva, hogy egy pillanatra sem akarom elfeledni azt, hogy különösen ’48 után cikkekben, tanulmányokban, felelős beszédekben a XX. kongresszus fényében sok mindent mélyen át kell értékelni, de mégis én Révai elvtárs Kölcsey-tanulmányából, Marx és a magyar irodalomról írt tanulmányából, Kossuth-tanulmányából[SZJ] éppen azt tanultam, amire most Déry elvtárs felhívott bennünket, hogy legyünk ezeknek a haladó hagyományoknak és a ’48-as ifjúságnak ténylegesen hű követője, és az újságírásról lévén szó, azt is meg szeretném mondani, véleményem szerint nem szegényebb, hanem gazdagabb lenne a Szabad Nép, ha olyan cikkek, olyan publicisztika jelenne meg újra a Szabad Nép hasábjain, mint a „Tiszta vizet a pohárba”, az „Egy lépés előre, két lépés hátra”[12] és így tovább. Azt hiszem, hogy Révai elvtárs a magyar kommunista sajtó történetében nem egyszerűen negatív szerepet játszott. (Taps.)

Nem a hozzászólás igényével és ezért nem is a teljesség igényével mondtam mindezt el. Újra meg szeretném mondani, engem nagyon elgondolkoztat, amit Déry elvtárs mondott. Én nagyon bízom abban, hogy Révai elvtárs, ha ezt egészsége engedi, nyilván szólni fog azokról a tévedésekről, amelyeket a XX. kongresszus fényében nyilván ő is felismert, és én megmondom, nagy örömmel vettem a vasárnapi Szabad Népet kezembe, amikor József Attiláról Révai elvtársnak egy rövid, nem teljes, nem átfogó (Közbeszólás: Későn!) értékelése[SZJ] jelent meg. Azt szeretném elvtársak, hogy... nem a hozzászólás igényével mondtam mindezt el, de ez őszintén kikívánkozott belőlem.

NÓGRÁDI SÁNDOR: Kedves Elvtársak! (Taps.) Előre akarom bocsátani, hogy én igen rossz rögtönző vagyok, és még csak igen gyenge szónok is, ezt, azt hiszem, hogy rólam tudják. A másik, amit meg akarok jegyezni, az az, hogy nem szabad elvitatni a jogot senkitől arra, hogy bíráljon személyre való tekintet nélkül bárkit, aki hibát követ el. (Taps.) Én kiegészíteném azt, amit Déry Tibor elvtárs mondott, amikor hangsúlyozza, hogy ő mint párttag bírálta tisztelettudóan és megfelelően. A pártonkívüliekre is kell terjeszteni ezt az elvet. Ezt vallom. (Taps.) Gondolom, hogy az elvtársak tőlem azt várják, hogy egy kicsit visszakanyarodjak a témához, amiről szó van, a sajtóhoz. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt időszak, én itt évekre gondolok, olyan volt, amelyben a sajtó nem teljesítette a feladatát. Amikor dogmatizmus van a politikában, akkor dogmatizmus van a propagandában is, akkor elkerülhetetlen az elszakadás vagy legalábbis az elszakadás a tömegektől, vagy legalábbis lazulása a kapcsolatoknak, a tömegekkel való kapcsolatoknak, és hogy ennek a sajtó kifejezője, tükre, képe, vagy akárminek neveznénk is, az minden kétségen felül áll. No most én nem akarok nyilatkozni a múlt határozatokra, hanem arra a világközszellemre, amely a XX. kongresszus kapcsán kialakul, még akkor is helyesen mondanám, ha azt mondanám, hogy kezd kialakulni, és ennek a jegyében valami indul már a sajtó frontján is. Azért ma a sajtó már valamivel jobb a tájékoztatás kérdésében, jobban működik, mint az elmúlt időkben, jobban hallani belőle a dolgozó tömegek, az egész nép és azon túlmenően mindenkinek a hangját, aki rendes, becsületes hazafi ebben az országban. Jobban érezni. De hadd mondjam meg, hogy a magam nevében, de azt hiszem, hogy ezzel egyet fognak érteni az elvtársak, hogy mi most még csak a kezdet kezdetén vagyunk a sajtómunka megjavításában. (Taps.) És ha ugyan még nem biztatjuk is, magamat is értem ez alatt, és majd ezután még kitérek arra, amiről szó kell, hogy essék kellő súllyal, a sajtóban dolgozó elvtársakat arra, hogy jobban ismertessék az életet, sokoldalúbban, és keressék a kapcsolatot jobban az élettel, mint ahogy azt most megállapíthatjuk, akkor meg kell hogy mondjam, hogy még ezen a téren is van sok javítanivaló a mi részünkről, még nem biztatjuk eléggé, és lehet, hogy egyes esetekben úgy érzik a sajtó területén dolgozó elvtársak, hogy visszahúzó erő is működésbe lép itt vagy ott. De mi biztatni fogjuk az elvtársakat továbbra is, és ezt nagyon komolyan gondoljuk.

Én a következőt akarom mondani, hogy amellett meg kell adni mindenkinek a lehetőséget arra, hogy a sajtóban megjelenő egyes közleményeket bírálhasson. Én nem azt mondom, hogy mindig nyilvánosan, mert annak célja nem lenne, hogy nyilvánosan bíráljanak valamit, ami nem olyan általános értékű vagy érdemű, hogy nyilvánosan kelljen bírálni, de mondjuk újságírók közt, mondjuk beszélgetések során lapszerkesztő elvtársakkal. Itt mindjárt rá akarok térni arra, amit kifogásolok, természetesen okkal, gondolom, legalábbis meggyőződésem szerint okkal, én annyiban mondom, hogy okkal, amennyiben ő általánosít, és ha azt mondja, hogy vannak visszahúzó erők. Tardos Tibor elvtársnak a felszólalásáról van szó. Amikor ő felsorolta legalább azt a három tényezőt vagy kritikai megjegyzést vagy szólamot, amiről ő szólt, akkor kettőben legalább, a harmadikban nem, úgy emlékszem, én magam találva éreztem magamat. Igen ám, csakhogy a megfogalmazás nem volt egész pontos, de én erre nem fektetek súlyt, hogy mondjuk a kritikusat keresném valamilyen riportban. Én magam kijelentettem a szűk újságírói, baráti körben egy tájékoztatás alkalmával nem is olyan régen, hogy Tardos Tibor elvtárs riportjával, ami a Nők Lapjában megjelent,[SZJ] nem értek egyet. Meg is indokoltam, hogy miért. Persze nem akarom én nagyon sokáig igénybe venni az elvtársak türelmét. De azért hadd mondjam meg, egyszerűen azért, mert azok között a viszonyok között, amelyek között azok a leánykák élnek, akikről szó volt, egészen más helyzetek is vannak, sőt azt mondhatnám, hogy eléggé tömeges értelemben vannak más helyzetek. Magunk is megvizsgáltuk, és akkor én megkockáztattam azt a bírálatot, de emellett kitartok, vissza belőle semmit nem vonok, hogy ez a riport nem fejezi ki, nem tükrözi megfelelően az életet abban az üzemben sem, és éppen azért egyoldalú. No most, akkor megmondtam, hát én nagyon sajnálom, hogy megmondtam, meg kellett mondanom, de hát ha ki kell mondanom, én nem szoktam senkinek szája íze szerint beszélni, nem is kívánom, hogy akárki is akárkinek a szája íze szerint beszéljen, de megmondtam azt is, hogy az a tárca, amely a Szabad Népben egy Szilágyi nevű újságíró elvtársnő[13] tollából megjelent egy fiatal mérnököt illetően, hát úgy van megírva, hogy a beszélgetés valóban lefolyt a vonat kupéjában, ahogy Tardos elvtárs erre, úgy emlékszem, erre válaszolt, megint csak nem neki adok igazat, hanem annak, aki a Szabad Népben írta azt a tárcát. Ha én ezt is megindokoltam, egyszerűen azért, mert mondom, hogy egy fiatal mérnök, csak egy fél éve mérnök, és ennyit meg ennyit keres, de ő már azt követelné, hogy ilyen meg olyan kedvezményei legyenek, amik lehetetlenek, kielégítetlenek, akkor feltétlenül igaza van annak, aki ezt megírja, hogy túlságosan sokat követel. A mi viszonyaink között az igények emelkednek, gyorsan emelkednek, különösen a kulturális és materiális igények, és ezért ennek mi természetesen örülünk. De most nem is egészen a mi viszonyainkról beszélve, hanem általánosságban arról az időszakról, arról a bizonyos átmeneti korszakról, amikor a szocializmust építik, vagy pláne annak alapjait rakják le, akkor valahogy még korlátozottak az anyagi lehetőségek, hát a szüntelenül növekvő igényeknek és anyagi lehetőségeknek, vagy ezt másképp is ki lehetne fejezni, a termelt javak mennyiségének valahol találkozni kell egy kompromisszumban, hát ezt lehet vitatni, de azért én azt hiszem, hogy nekem véleményt lehet mondani arról, hogy a vitában, a polémiában kivel értek egyet és kivel nem. Igényt nem tartottam arra, hogy velem egyetértsenek, ezt kifejezetten megmondtam a Nők Lapja szerkesztőjének is és a Béke és Szabadság szerkesztőjének, ahol szintén véleményt mondtam egy Méray Tibor által írt riportról, amivel szintén nem értettem egyet. Az elvtársak megmondták a véleményüket, és mind a hárman azzal a tudattal mentünk el erről a beszélgetésről, hogy megmondtuk egymásnak a véleményünket szabadon, nyíltan. Én az elvtársaknak, ők meg nekem, én meg megmondom Méray Tibor elvtársnak meg Tardos Tibor elvtársnak. (Közbeszólás: De hogy hajszák lettek belőle, azt nem hozták le, Nógrádi elvtárs!) Ha ebből hajszát kezd valaki, akkor feltétlenül nagyon helytelenül cselekszi, és ez nincs semmiképp sem összhangban sem a párt politikájával, sem a XX. kongresszus szellemével, és így tovább. Meg akarom mondani, hogy a sajtótájékoztatást megjavítjuk. Ha a kezdet kezdetén vagyunk, akkor azt jelenti, hogy a pártszervek és a kormányszervek részéről is még javítani fogják, mert még nagyon sokban kell javítani, csak a kezdetén vagyunk a dolgoknak, a sajtó tájékoztatását, és szerintem a párt is meg a kormányszervek is el fogják várni a magyar sajtótól, hogy hűen tükrözik az életet, amiben élünk, hűen tükrözik vissza azt, amit a dolgozó nép csinál, annak életét és azokat a hatalmas teljesítményeket, amelyeket a dolgozó nép bármelyik területen végez. Ezt el fogja várni a párt is meg a kormány is. (Közbeszólások: Idő!) Hadd szóljak hozzá ahhoz a tényhez... (Zaj.) Hát kérem elvtársak, lehet szavazni. (Halljuk! Halljuk! – Zaj.)

A párt kérdéséről! Felvetette Tardos Tibor elvtárs, hogy az, ami történik vagy azok, akik most irányítanak vagy politizálnak... én a szavakra nem emlékszem, a lényege ez, nem a párt. Azt mondja ő, a párt mi vagyunk. Igen, Tardos elvtárs, a párt mi vagyunk mindannyian. Az a sok százezer tagja a pártnak, az a párt. (Élénk taps.)

Meg kell hogy mondjam, a sajtó elkövetett egy mulasztást. Az utóbbi hetekben több munkásgyűlés volt a legnagyobb üzemekben, szám szerint talán 15 vagy 20, ezenkívül még másfelé is voltak nagygyűlések, megnyilatkozások, viták a munkások között, pártonkívüliek is részt vettek benne, de a sajtó ezekről tudósításokat nem hozott. Nem az ő hibája, a mi hibánk. Azt mondtuk, hogy szerényen kell kezelni akkor a dolgot, ha a párt részéről valaki a vezető elvtársak közül kimegy, márpedig az úgy van, hogy ezekben az esetekben is a tömegekről kellett volna írni, mit mondanak a gyárakban, de az intézetekben vagy az intézményekben is millió problémákat vetnek fel, mi a képe egy ilyen munkásgyűlésnek, és meg kell hogy mondjam az elvtársaknak, hogy az üzemekben, de másutt is, ahol dolgozók vannak, ugyanúgy, mint itt, felvetnek egetrengető kérdéseket, általános, országos kérdéseket. (Taps.) Még akkor is, amikor az életszínvonal kérdését vetik fel, elvi kérdést vetettek fel, mert a szocializmus építése során az életszínvonal emelkedését, állandó emelkedését biztosítani kell, csak azt látni kell, hogy ez elvi kérdés, ez nem piszlicsáré dolog. (Taps.) De nem ez a döntő most ebben a tételben, amit én most érintek, hanem az, hogy a lenini elvek szerint, a kommunista párt elvei szerint megalakulása óta a párt nem egyszerűen csak a párttagságból áll, hanem a párttagság és a párt vezető szervei együttvéve, az a párt. (Taps.)

Áttérek arra a gondolatra, amit Déry Tibor elvtárs mondott el, akinek – nem kell, hogy mondjam, nem is akarom kimondani, hogy az írásait olvassuk, ismerjük, és így tovább, nem erről van szó –, én tudom, hogy ő nagyon nagy meggyőződéssel beszélt, mert én ezt az ő írásaiból olvasom ki, hogy őszinte önmagához, és őszintén beszélt, ha valakivel beszélt, és ez nagyon megbecsülendő valami, többet, azt hiszem, nem kell, hogy mondjak. De amikor Déry Tibor elvtárs felveti azt, hogy itt van egy garnitúra, amely elkövette a hibákat, és az a garnitúra nem érdemli meg a bizalmunkat (Úgy van! Úgy van!), akkor én azt mondom, hogy bírálni kell, ezzel vezettem be beszédemet, személyre való tekintet nélkül, de garnitúráról beszélni, az más dolog. Én azt hiszem, hogy más dolog. A párt vezető szerve, ezt mindenki tudja, a Párt Központi Vezetősége. Van kollektív felelősség, azt mindenki elismeri, Déry Tibor elvtárs is, elvégre lehet állítani, hogy a Központi Vezetőséget majd a következő kongresszuson... de egyszerűen kimondani, hogy a párt vezető garnitúrájában nincs meg a bizalmunk, ez lehet valakinek az egyéni véleménye, többeknek lehet az egyéni véleménye (Zaj.), azonban ki kell hogy jelentsem, elvtársak, hogy ez a vélemény azért, ha körülnézünk az országban, nem áll meg. (Zaj. Ellenvélemények és taps.)

Továbbmegyek. Ennek megvan a maga logikája Déry Tibor elvtárs felszólalásában, ez pedig az, amikor kimondja, és én nem csodálkoztam, amikor kimondta, azokról a törpékről vagy epigonokról vagy következőkről vagy mikről, szóval nem emlékezem, hogy miről, akik ezután következnek majd. Hát bocsánatot kérek... (Déry Tibor: Az írókra mondtam, nem a politikusokra. Gulliver példáját az irodalomra hoztam fel, nem a politikusokra!) Én értem, Déry Tibor elvtárs! Én arra visszaemlékezem nagyon jól, azonban szó volt a vezetőkről is, azokról, akik ezeknek a vezetőknek, mit tudom én, az árnyékában ott voltak hosszú éveken keresztül anélkül, hogy megszólaltak volna, vagy anélkül, hogy hallatták volna kritikus hangjukat, és most belőlük regrutálódik valami más garnitúra vagy átformált garnitúra. Szóval Déry elvtárs, akárhogyan nézem a dolgot, lehet, hogy én tévedek, és velem vitába lehet szállni eme konkrét dolog kapcsán, mégiscsak az elvetése a párt vezetősége elvének is bizonyos értelemben. (Közbeszólás: Nem! Nem!) Hát honnan tudjam én előre, hogy a Központi Vezetőség mit fog határozni az egyik vagy másik szervezeti kérdésben. (Közbeszólás: Tagja!) Nem tudhatom. Vagy hogy mit fog határozni majd egy későbbi kongresszus, amikor meg fogja választani a Központi Vezetőséget és egyéb vezető szerveit a pártnak, nem tudhatom. Azt hiszem, engem sem zavar a közbeszólás, habár én egy kicsit el vagyok szokva, mert katonáknál ez nincs.[SZJ] (Élénk derültség és taps.)

Elvtársak! Engedjék meg nekem, én megvédem a pártot. (Élénk taps. – Zaj. – Felkiáltások: Ki ellen?) Lehet, hogy mindjárt mondok valamit, hogy le fognak hurrogni, de ugyanakkor megvédem a párttagok jogát ahhoz, hogy bíráljanak, hogy az igazukat megmondják. (Taps.) Meg kell hogy védjem a Központi Vezetőség jogát ahhoz, elvtársak, hogy határozatokat hozzon, és végre amit az elvtársak is hiányolnak... (Közbeszólás: Senki nem vonta kétségbe ezt a jogot!) De engedjék meg, hogy befejezzem a mondatot, azután szívesen (Közbeszólás: Belemagyarázás!) válaszolok a közbeszólásra... szóval hogy a Központi Vezetőség határozatot hozhasson, és amit sokan kívánnak az elvtársak közül, vegye erőteljesen a kézbe a pártszervezeteknek, azután egyéb, az egész élet irányítását a XX. kongresszus szellemében. (Taps.)

Befejezésül azt akarom mondani, kedves elvtársak, hogy az, ami az utóbbi időkben tudomásunkra jutott, egyrészt a XX. kongresszus kapcsán jutott tudomásunkra a Sztálin körül kialakult személyi kultusszal és az abból eredő borzasztó súlyos bajokkal, és amikor jobban, erőteljesebben tudatára ébredtünk azoknak a hibáknak, súlyos hibáknak, súlyos vétségeknek, amelyeket az elmúlt esztendőkben elkövettünk, akkor mindannyian, a fiatalok, az idősebbek is rettenetes erkölcsi csapást kaptunk. Ez így van, elvtársak, ezt nem tagadom és megértem én, és azt hiszem, hogy velem együtt bárki, aki szívvel-lélekkel a párt, a dolgozó nép ügyét védelmezi, megérti, hogy indulatok is támadnak, és még az indulatokból fakadóan is bírálnak, bírálnak helytelen dolgokat, és megértik, hogy mondjuk ilyen forró hangulat alakul ki egy ilyen nagy jelentőségű kérdés tárgyalásánál, mint a sajtó, és egyáltalán az eszmei frontnak a munkája, a tájékoztatás munkája, én ezt nagyon jól megértem, és azt hiszem, velem együtt a többi elvtársak is. Ebből a sajtó segítségével ki kell kerülni. (Úgy van! Úgy van!) A sajtó segítségével kell... (Közbeszólás: A párt segítségével!) Én értem, tudom azt, hogy ennek azután vannak konkrét feltételei, ezt én nagyon jól tudom. (Közbeszólás: Ez a lényeg!) De nézzük csak, én mellébeszélnék, ha nem mondanám azt, hogy tudom, hogy vannak konkrét előfeltételei, és hogy ezeket az előfeltételeket meg kell teremteni. (Élénk taps.) Nem tudom abbahagyni anélkül, hogy ne emlékeztessem magamat is, az elvtársakat is arra, hogy a DISZ Petőfi Körében vannak most a fiatalok közt. Én nagyon jól tudom, elvtársak, hogy mit jelent az, amikor a párt ragadja magával az ifjúságot a munkában, a tettben, a gondolkodásban, minden téren, ahogyan volt nálunk az átalakulás utáni, a felszabadulás utáni első években. Én nagyon jól megértem, és szeretném, ha az ifjúság is valahogy tudatára ébredne, hogy csak átmeneti állapot, amely megfosztotta őt attól a nagy lendülettől, amely megvolt akkor, amikor elmentek a Duna–Tisza-csatornát építeni, Jugoszláviába elvittek vasutat építeni, és mindenfajta nagy igényeskedés nélkül, hanem lelkesen, úgy, ahogy az ifjakhoz, az ifikhez, tehát a kommunista és szocialista értelmiségi ifikhez méltó. (Közbeszólás: Ez már erkölcsi elégtétel.) Ezért a sajtó segítsen az ifjúságnak, én ezt kérném. A sajtó segítsen az ifjúságnak abban, hogy tudatossá váljék benne az átmeneti állapot és a pátosza a munkának, az életnek, a tettnek, a gondolkodásnak meg fog jönni feltétlenül, ebben segítsen a sajtó, kérjük a segítségét. (Taps.)

HORVÁTH MÁRTON: Tisztelt Elvtársak! Órákon keresztül folyik a kommunista sajtó és a mai magyar sajtó bírálata. Ez a bírálat rendkívül éles, és ez a bírálat véleményem szerint is rendkívül indokolt. A világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy akkor, amikor napirendre kerül a kommunista sajtó fejlődésének kérdése, akkor ennek a bírálatnak éle nemcsak általános, nemcsak a Szabad Nép utóbbi munkája – utóbbi alatt az utóbbi néhány évet értve –, az utóbbi néhány évének munkája ellen irányul, hanem személy szerint többek közt az én munkám ellen is. Nekem döntő részem volt a kommunista sajtó munkájában, irányításában, igen nagy részem volt, ez a kérdés is felvetődött itt, irodalmi életünk irányításában is. Szeretném elvtársak, s éppen ezért nem személyes kérdés, ha erről is nyilatkozhatnék, sőt bevezetőben akarok erről nyilatkozni.

Elvtársak! Az a bírálat, amit többek közt Déry Tibor elvtárs velem szemben felvetett, nagyon sok mindenben indokolt és igazságos bírálat. (Taps.) Nem akarok, elvtársak, amikor itt állok és beszámolok erről a munkáról, a szervezeti szabályzat pontjai mögé bújni. Nem akarok, elvtársak a mögé a kijelentés mögé sem bújni, amit Déry elvtárs idézett, és amelyik magától értetődően teljesen megfelel a valóságnak, olyan kijelentés mögé, hogy a Központi Vezetőség határozatait hajtottam végre. Mindannyian tudjuk, és az elmúlt évek alatt még a Szabad Népből, még az elmúlt évek Szabad Népéből is ez nagyon világos volt, voltak ellentétes vonásai politikánknak, voltak határozatok, amelyek előző határozatokat megsemmisítettek és azokkal szakítottak, különböző erők működtek a pártban, nemcsak a XX. kongresszus óta, hanem a XX. kongresszust megelőző évek alatt, és viszonylag könnyű volna erre az idézetre vagy erre a hivatkozásra támaszkodva azt mondani, hogy az én magatartásomat az jellemezte, hogy a Központi Vezetőség álláspontján a párt pillanatnyilag kialakított politikáját minden részletében magamévá téve és ilyen értelemben léptem fel az irodalom vagy a sajtó területén.

Elvtársak! Magától értetődik, és egyetlen kommunista, aki a pártban dolgozik, és aki felelős helyen dolgozik, nem mondhat egyebet, magától értetődik, ez lényeges tényező, de nem az egyetlen tényező. Én mint a Központi Vezetőség tagja, én nem akarok erre hivatkozni, de mint bizonyos tapasztalatokkal rendelkező kommunista természetesen használom a fejemet is, és ez sok gondot, problémát okozott nekem különböző jelenségekben a mi politikai és kulturális életünkben. 1963 júniusának pillanatától és teljes mértékben ebben nagyon sematikus az én politikai helyzetemnek alakulása, teljes mértékben és döntő módon. A XX. kongresszus, magától értetődik, arra késztetett engem is, mint nagyon sok más elvtársat is, hogy elkezdje, legalábbis én nem merek többet mondani, mint hogy elkezdje politikai tevékenységének, politikai munkájának alapos felülvizsgálatát. Én azt hiszem, elvtársak, hogy különösen a XX. kongresszus után, aki ugyanazokat a nézeteket hangoztatja és tartja, amit a XX. kongresszus előtt hangoztatott és tartott, az lehetséges, hogy hű marad önmagához, de hűtlenné válik a marxizmushoz és hűtlenné válik a nép ügyéhez. (Taps.)

Elvtársak! Lehetséges, én nem vagyok ebben egészen biztos, hogy Déry elvtárs bírálatának volt egy gúnyos vonása is, de elvtársak, én ezzel a gúnyos vonással nem akarok foglalkozni, hogyha volt is ebben egy ilyen vonás, ezt a részét méltatlannak tartanám magamhoz, hogy ezzel a részével foglalkozzam, azzal, hogy valamiféle ilyen konjunktúrajelenségnek vagy konjunktúra – kimondom – konjunktúralovagnak tüntetett fel ezzel. Én nem tudom, mondom, hogy akart-e ilyen látszatot adni ennek, én ezzel nem akarok foglalkozni. Benne volt a magatartásomban az, hogy az elmúlt években a párt politikájában valóban ellentétes jelenségek, ellentétes erők léptek fel, és nem volt előttem teljesen tiszta és teljesen világos az, hogy a párt igazi érdeke mit jelent, mit követel tőlem. Ez volt az egyik forrása ennek. A másik forrása az, hogy kétségtelenül egy egész sor területen olyan jelenségek voltak, hogy az új, a demokratikus fejlődés követelményei nem tisztán jelentkeztek, hanem elvegyülve különböző olyan törekvésekkel, amelyeket nagyon nehéz lett volna és nagyon nehéz lenne a jövőben is magunkévá tenni. (Zaj.) Hogy példát mondjak, elvtársak, nekem sok vitám volt Déry elvtárssal, nekem is volt vitám Déry elvtárssal, nemegyszer bíráltam én is az irodalmi tevékenységét, de mindig – ezt állítom –, minden egyes alkalommal, amikor irodalmi tevékenységről beszéltem, mint egy kiváló magyar író tevékenységéről beszéltem, és bírálatom is ilyen jellegű volt. Ugyanakkor egy sor esetben Déry elvtárs politikai fellépésével szemben rendkívül élesen léptem fel, mert nem tudtam egy sor esetben egyetérteni a politikai fellépéseivel, hogyha e között ellentét van, annak az oka az, hogy nemegyszer ellentét volt abban, amit Déry elvtárs mint művész, mint író alkotott, és amit mint politikus alkotott és mint politikus lépett fel. Nem állítom azt, hogy nem keveredtek mindebbe szubjektív tényezők, nem állítom azt, elvtársak, hogy szubjektív hibák az én részemről nem keveredtek ebbe, de aki nem nagy, nehéz küzdelmek árán szembenézve a saját munkájával és munkánk eredményeivel és eredménytelenségével és hibáival, és ilyen úton keservesen mindig megmondva azt, amit gondol, helyesnek tart a párt érdekéből, hogyha így jut keresztül és így győz azon, hogy tényleg felismerve azt, ami helyes, felismerve azt, ami a párt érdeke, és a párt érdekének megfelelően, a párt egységének, fegyelmének megfelelően, a nép érdekének, a nép ügyének megfelelően hozza meg elhatározását, lehet, hogy az elmúlt évek alatt ez ingadozást mutatott, de ez az ingadozás egyúttal útkeresés volt, ez az útkeresés többé-kevésbé minden magyar és nem magyar kommunistának útkeresését is jellemezte. Alig van valaki, akire az ne volna elmondható. (Zaj. – Közbeszólás: De azok nem a Központi Vezetőség tagjai!)

Elvtársak! Akkor, amikor a párt alapvető hibákra mutatott rá, akkor, amikor a párt alapvető kérdésekben módosítja a maga politikáját, ilyen körülmények között ez a változás nemcsak elképzelhető, hanem kötelező a Központi Vezetőség tagjaira nézve is. (Taps. – Zaj.)

Elvtársak! Ugyanakkor, amikor ezt elismerem és magamévá teszem, meg kell mondani azt, hogy sok mindennel nem értek egyet abból, amit Déry elvtárs itt elmondott. Ő arról beszél, hogy valamiféle propagandamanőver volna az, hogy sorozatosan ezekre a vitákra itt összegyűlünk. Elvtársak, mi tudjuk, hogy mit jelent dobogót adni ilyen éles vitáknak, tudjuk, mit jelent ilyen megnyilatkozási és propagandalehetőséget adni különböző álláspontok számára. De elvtársak, nem azért engedi, nem azért teszi lehetővé... (Nagy zaj. – Felkiáltások: Ez az! Engedi! – Nagy zaj. – Közbeszólás: Arról beszélt! – Közbeszólások: Ez az! – Zaj.) ...azért teszi lehetővé és azért engedi a Központi Vezetőség ezt... (Élénk ellentmondások! – Felkiáltások: Hallatlan! – Nagy zaj.) ...azért engedélyezi és teszi lehetővé a Központi Vezetőség az ilyen jellegű vitákat, mert bízik a kommunistákban, bízik az elvtársakban, bízik azokban, akik megjelennek és felszólalnak ezekben a vitákban, bízik abban, hogy lehetnek különböző nézetek és álláspontok, és itt ebben a teremben rendkívül élesen mutatkoztak meg az éles bírálat hangjai, de bízik abban, és személy szerint meg vagyok győződve erről, hogy ezt a bírálatot, ezt a vitát, ezt az éles vitát a párt szeretete, a népi demokrácia szeretete, a szocializmus szeretete diktálja. (Élénk taps.) Semmiféle olyan manőverről, amilyen ilyen vitákat lehetővé tesz, nem lehet szó, elvtársak. De lehet szó arról, hogy igenis az, amit itt Déry elvtárs jelszóként hangoztatott, a bizalom a népben jelszava, kezd érvényesülni a mi körülményeink közt, és eddig igenis bizonyítéka, és nem elterelő manőver az, hogy ilyen jellegű vitákra ebben a teremben is összejöhettünk. (Taps. – Közbeszólás: Azt hallottam, hogy megbírálták a Szabad Nép cikkét, amely helyesnek tartotta a Petőfi Kör munkáját.[14] Igaz ez?) A Szabad Nép cikkeit különböző oldalról bírálják, és nagyon érthető az, hogy a Szabad Nép cikkeit bírálják. Ezen az estén többek közt, azt hiszem, kialakult az, hogy a Szabad Nép cikkei nem mindig tekinthetők szentírásnak. (Közbeszólás: Igaz! Kuczka Péter: Csak az igazi jó írásokat tekintsék szentírásnak, mint amit a Petőfi Körről írt a Szabad Nép!)

HUSZÁR TIBOR elnök: Hallgassuk végig türelemmel Horváth elvtárs felszólalását! Kuczka elvtársnak szót adunk.

HORVÁTH MÁRTON: Ugyanakkor, amikor hangsúlyozom ezeknek a vitáknak rendkívül pozitív vonásait és jellegét, de meg kell ezt is mondani, mert nem volnék őszinte, ha ezt elhallgatnám, az én véleményem szerint nem teljesen helyes kép alakult ki a mai kommunista sajtó helyzetéről és állapotáról. Én a magam részéről, elvtársak, lehetséges, sőt biztos, hogy sokuk véleményével ez nem egyezik, nem tudom csak negatívumokkal jellemezi a magyar sajtó és a kommunista sajtó jelenlegi helyzetét, sőt az elmúlt évek alatti helyzetét sem. Olyan kép alakult itt ki a magyar újságírásról, a magyar sajtó munkájáról, mint hogyha a Ludas Matyit hajtogatnák, és nagyon sokan – megmondom őszintén – lehet nevetni, egy ilyen hosszú ülésen az emberek a fáradtság következtében is nagyon hálásak egy-egy szellemességért, de nem értek egyet azzal, ami nemegyszer felületes módon és azért, hogy egy-egy csattanó jól csattanjon és helyén legyen, azért tényleg inkább a humorizálás irányába terelődik egy egész sor felszólaló. (Ellenvetések. Zaj.) Nekünk, elvtársak, a legkomolyabb dolgot kell látnunk ebben, és nemcsak jókedvünk miatt jöttünk (Közbeszólások: Nem ám!), azért én megmondom, elvtársak, ami a kommunista sajtót illeti, ha van valami, amire támaszkodhatunk minden hibája mellett, és amit hagyománynak tekinthetünk, nem elsősorban a Pesti Napló előbb említett 42 oldalas vasárnapi száma. Sok tanulnivalónk van abból is, de igazán tanulnivalónk van attól a Szabad Néptől, amelyik idestova 15 évvel ezelőtt jelent meg a fasizmussal vívott háború idején Magyarországon, és igenis tanulnivalónk van attól a Szabad Néptől is, amelyik 1945-től kezdve a ’40-es évek folyamán itt Magyarországon megjelent és a kommunista újságírás hírnökeként jelentkezett ebben az országban. (Taps.)

Mi volt az oka, elvtársak annak, hogy 15 évvel ezelőtt néhány száz példányban a rosszul nyomott, sokszorosított újságlapoknak olyan óriási hatása volt, mert nem túlozom... (Közbeszólás: Igazat írt!) Az, elvtársak, hogy ezek az újságlapok a leghívebben, a leghűbben kifejezték a párt helyes népfrontpolitikáját, a nemzeti összefogás politikáját, a béke, a demokrácia, a függetlenség jelszavait, a nép alapvető érdekeit. (Taps.) És ez volt az oka annak, hogy azok a rosszul nyomott, néhány száz példányban megjelenő újságszámokat szárnyra kapta az egész népi mozgalom, amely a háború ellen fordult és szóban terjesztette minden szavát, minden igazságát, ami megjelent. (Közbeszólás: Ettől tért el a Szabad Nép!) Mi az oka annak, hogy 1945 után, amikor a kommunisták nem valami nagyon jól bekonferálva jelentkeztek legálisan ebben az országban, hogy igenis nem utolsósorban a Szabad Nép munkája következtében, hogy a pártnak a szava olyan súlyt kapott, az volt az oka, hogy kifejezte a párt helyes politikáját, a helyes népfrontpolitikáját, kifejezte a nép alapvető érdekét a felszabadulás utánig. Megmutatta az igazságot, megmutatta a tényeket. (Zaj.) Nem vitás, ne felejtsük el azt, amikor indokoltan, ezerszer indokoltan nagyon bíráljuk az utóbbi években a Szabad Nép munkáját, hogy egyik forrás, egyik legdöntőbb forrás, amikor mi ki akarunk jutni abból az ürességből, egyhangúságból, abból a rossz, az újságírói munkát a kommunista újságírói munkának ilyen hivatalnoki munkává való sekélyesítéséből, amikor ki akarunk jutni ebből, hogy a Szabad Nép saját tradícióira, az illegalitás és a ’40-es évek tradícióira hivatkozik. (Közbeszólás: Elherdálták az örökséget!) Ez az egyik forrás, amire támaszkodni kell, jelenleg is.

A másik forrás, amire támaszkodnunk kell, az, hogy a mi olvasóink megváltoztak. A mi népünk öntudata, műveltsége, tehát olvasóink öntudata, műveltsége, ítélőképessége nagymértékben a kommunista nevelőmunka következtében óriási mértékben megnövekedett ebben az országban. Egy rendkívül elviselhetetlen feszültség alakult ki a kommunista sajtó munkája és népünk igényei között. Ezt az igényt ki kell elégítenünk minden erőnkkel.

A harmadik forrás, amire támaszkodunk és támaszkodhatunk, elvtársak, erről nagyon sok szó esett, nem akarok erről sokat beszélni, a nemzetközi munkásmozgalomnak az a történelmi új korszaka, amit a XX. kongresszus jelentkezése hozott magával.

Elvtársak! Nem akarok itt a Szabad Népre vonatkozólag, a kommunista sajtóra vonatkozólag programot adni. Ez a program, amit a kommunista sajtó csinál és csinálhat, annyit ér, amennyire naponta jelentkezik az olvasók szeme előtt. Minden erőnkkel azon leszünk, és ebben teljes mértékben mind meg vagyunk róla győződve, minden olyan kommunistának a nézetét fejezem ki, aki alkalmazni akarja és a legmesszebbmenően akarja alkalmazni a mi körülményeinkre a XX. kongresszus tanításait. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy megjavítsuk és reális képet adjunk a Szabad Népen keresztül a magyar belpolitika, a gazdaság, a külpolitikai, a nemzetközi kérdések területén. Ma még a Szabad Nép nem elégíti ki ezt az igényt. (Közbeszólások: Mikortól? – Felkiáltások: Ki akadályozza meg? – Közbeszólások: Mi a biztosíték?) Az elvtársak azt kérdezik, hogy miért nem elégítik ki ezt az igényt? (Közbeszólás: Mikor?) Sok mindenen múlik ez, elvtársak. (Elénk ellenvetések. – Zaj. – Halljuk! Halljuk! – Közbeszólás: Nem mellébeszélni!) Múlik azon, hogy a XX. kongresszus magyar alkalmazása és tanulságai egy rendkívül átfogó, rendkívül mélyreható, rendkívül sok erőfeszítést és igenis küzdelmet jelentő feladat, egy olyan feladat, amelynek nem értünk a végére. (Közbeszólás: Ki ellen küzd?) Aki azt állítja, hogy a Magyar Dolgozók Pártja vagy a Szabad Nép vagy a Központi Vezetőség nem kezdte el ezt a feladatot, az vak. (Néhányan tapsolnak. – Zaj. – Közbeszólás: A Togliatti-beszédet miért nem közölték? – Közbeszólás: Mért cenzúrázzák Togliattit? – Halljuk! Halljuk! – Zaj.) Ehhez a feladathoz, ennek a feladatnak elvégzéséhez az kell, hogy leszámoljunk a saját hibáinkkal (Közbeszólás: Az kéne!), az kell, hogy számot vessünk tényleg, hogy mit csináltunk rosszul, az kell, hogy eltökélten, a legteljesebb határozottsággal (Úgy van!) bekapcsolódjunk, magunkévá tegyük (Közbeszólás: Mikor?) a nemzetközi munkásmozgalomnak azt a hatalmas előrevivő áramlatát, amely igenis a mi pártunkban is megvan. (Nagy zaj. – Felkiáltások: Semmi konkrétum! – Közbeszólás: Ne felemásan csinálják! – Közbeszólás: Miért nem hozták akkor rendesen a Togliatti-beszédet?)

Elvtársak! Vannak viták, lehetnek viták, szerencse, hogy vannak viták. (Derültség. – Közbeszólás: Ez nem szerencse kérdése!), és szerencse, hogy ezek a viták a párton belül is folynak, a kommunisták közt is folynak. Ezekből a vitákból is meg kell születnie annak a helyes iránynak, annak a helyes politikának teljes konkrétságával, ami bennünket tényleg előrevihet, de az is helyes, elvtársak, hogy a viták közben a kommunisták közti szükséges bizalom teljes mértékben meglegyen, ne a bizalmatlanság, hanem a bizalom jelszavával dolgozzunk együtt. (Nagy zaj.) Szükség van arra, elvtársak, hogy a párt egysége, a párt ereje, a párt felzárkózása a Központi Vezetőség mögé teljes mértékben meglegyen. (Nagy zaj.) Mert minden jó szándék, minden akarat, amelyik a XX. kongresszus magyar alkalmazását akarja, annak feltételei és biztosítéka a párt ereje, határozottsága, egysége a szabad viták mellett. (Nagy zaj. – Közbeszólások. – Zaj.) ...szabad viták mellett. (Hosszan tartó élénk, majd ütemessé váló taps és ütemes, hosszan tartó felkiáltások: Éljen a párt! – Közbeszólás: Legyenek hűek a párthoz!)

Elvtársak! Én magam, sok más elvtárs is elkövetett hibákat! (Zaj.), de azok (Közbeszólás: Elegünk volt! – Közbeszólás: Ezek bűnök voltak! – Közbeszólás: Le kell vonni a konzekvenciát!), akik most kioktatnak engem és másokat abban, hogy mi a párthűség és a párt iránti kötelesség, hogy mi a nép iránti kötelesség, azok tanulhatnának azoktól az elvtársaktól, akik hogyha hibákat is követnek el, de a legnagyobb határozottsággal küzdenek és fognak küzdeni a jövőben is a párt... (Taps.) Az indokolt bírálatot elfogadom, de a kioktatást nem fogadom el. (Nagy zaj.) A kérdésekre... a bizalmatlanságnak pedig, elvtársak, én is és mindenkinek, minden kommunistának, az egész pártnak tettekkel kell válaszolni. (Felkiáltások: Lássuk! – Taps.)

VAS ZOLTÁN: Elvtársak! (Élénk taps.) Először veszek részt a Petőfi Körnek ezeken a vitáin, ide azért jöttem el, mert tényleg, mint újságírót is nagyon érdekel az a probléma, ami a sajtón keresztül, az újságírókon keresztül érdekli a pártot, érdekli az országot, az egész közvéleményt. S meg kell hogy mondjam, különösen a parlamenti szokásokhoz kapcsolódva, s remélem, az is el fog következni, hogy tényleg a parlamenti jó szokásokhoz fogunk kapcsolódni, a demokrácia jogán, a szabadság jogán (Élénk taps) vagy Nemes György szavait hallgatva és általában az itt folyó vitát hallgatva, van ebben felemelő, de van ebben tragikus is. A felemelő az, elvtársak, hogy itt vagyunk párttagok, pártonkívüliek pártunk és országunk sorsáért aggódva, építve, felemelő, hogy szabadon vitatkozunk, elmondjuk véleményünket, élesen csattannak a kardok, a szellem kardjai, a fegyverek, de ugyanakkor – meg kell mondjam – tragikus is. Az a felsorolás, amit itt Nemes elvtárs felsorolt, tényleg tragikus, úgyhogy fel kell vessük a kérdést magunkban, hogyan is jutottunk ide, hogy Nemes elvtárs ezt a listát felolvashatta, és sok tekintetben, elvtársak, ez a mai vitának is a magja, hogy pártunk, országunk, de inkább pártunkról beszéljek, miért és hogyan jutott abba a helyzetbe, amelyben ma van, a nehézségek közepette nyíltan kell erről beszélni, és éppen ahogy elmondjuk ezeket a kérdéseket, ebben már meglátjuk a kiutat is, a perspektívát is, hogy merre kell haladni.

Azt, hogy miért és hogyan jutottunk ide, túl hosszú volna elmondani, de meg kell hogy mondjam nyíltan, elvtársak, hogy a győzelem évéig nekünk olyan pártunk volt és olyan sajtónk volt, amely harcos volt, eszmei volt, és amely csatában edződött meg, és éppen ezért mindannyian szívesen olvastuk, vártuk a Szabad Népet, erőt, útmutatást kaptunk minden számából, és harcra sorakoztunk a Szabad Nép szava nyomán, a párt szava nyomán, a szocializmus építése nyomán a szocializmus győzelme útján előrejussunk. Nem beszélhetünk itt fejlődésről, túl hosszú lenne, de elég azt elmondani, amit Nógrádi elvtárs is elmondott, Horváth elvtárs is elmondott, hogy dogmatikussá vált sok tekintetben, nagyon sok tekintetben a párt, és ez, elvtársak, dogmatikussá tette a sajtónkat is, olyanná, elvtársak, hogy fokozatosan a mi sajtónk eltávolodott attól a harcos gondolattól, erőtől, amely a fordulat évéig fűtötte, eltöltötte.

Itt felvetették az elvtársak, Tardos elvtárs, Déry elvtárs, hogy új márciusra van szükség, és ha új márciust mondanak, Adyt is idézte, nyilván az új március gondolata mellett és mögött az új forradalom gondolata van. Én azt kell hogy mondjam, elvtársak, hogy a legnagyobb fordulat, ami felért egy új márciussal, azzal az új márciussal, amiről Tardos elvtárs és Déry elvtárs beszélnek, itt van, és teljesen helytelen volna, önmagunknak ártanánk, elvtársak, ha elfogadnók Déry elvtársnak azt az elméletét, hogy itt csak egy szelep kinyitásáról van szó. Nem, elvtársak, történelmi fordulat ez, amely 1954-ben kezdődött (Közbeszólás: 1953-ban!), 1953 júliusában kezdődött, és hála Istennek, elvtársak, hogy elkezdődött. (Derültség és taps. – Közbeszólás: Nagy Imre kezdte!) A párt kezdte, elvtársak! (Taps.) A XX. kongresszus, elvtársak, lehetőséget adott nekünk, hogy folytatva 1953 júniusát sok tekintetben, és ez a legnagyobb pozitívum, és ezt ismeri félre Déry elvtárs, hogy megengedte nekünk, lehetővé tette nekünk, hogy sok tekintetben újból kommunisták legyünk, és a mi pártunk igazi kommunista párt, harcos kommunista párt legyen. (Élénk taps.)

Elvtársak! Hozott-e eredményeket a XX. kongresszus? Hozott-e eredményeket 1953 júniusa? Elvtársak! Az, hogy itt vagyunk, hogy népünk és pártunk ügyeiről beszélünk, vitatkozunk, az eredménye az, hogy Nemes elvtárs felsorolhatta a törvénytelenségek sorozatát, amit jóvá kell tenni, ez is a XX. kongresszus szelleme, 2 évvel ezelőtt nem fordulhatott volna elő! (Úgy van! Úgy van! Taps.) Azt, hogy a rehabilitáció terén igen komoly eredményeket értünk el, elvtársak, nem lehet vitatni. (Közbeszólás.) Engem nem zavarnak akármilyen közbeszólással, mi, régi kommunisták megszoktuk, szeretünk is így csatázni, vitázni. (Taps.) De azt hiszem, az elvtársak nem tagadhatják, hogy még mindig új szellem van, új szellem indul. (Közbeszólások: Hol?) Pusztán az a tény, hogy pesti tréfát mondjak el, elvtársak, hogy ezelőtt 3 évvel, 4 évvel valamennyien azt mondták, nem merem mondani, hogy mondtuk (Derültség.), hogy ha reggel hat órakor kopognak az ajtómon, azt akarom, hogy a tejes jöjjön és ne más valami intézmény. (Taps és derültség.) Úgyhogy, elvtársak, igenis sok történt. (Derültség.) De elvtársak, csak rajtunk, kommunistákon és a párton meg a népen múlik, hogy a már eddig elért eredményeket hogyan fejlesszük tovább, hogy olyan szocialista országot teremtsünk és olyan szocialista demokráciát, amely Lenin demokráciája, és magasabb rendű minden rendű burzsoá demokráciánál. (Élénk taps.) Ezt akarja-e a párt? Ezt akarja-e a dolgozó nép? Azt hiszem, nem lehet másképp válaszolni, hogy igen. (Közbeszólás: Ezt akarja-e a vezetés?) Meg kell mondanom, hogy a párt ereje, a párt szelleme mindig kölcsönhatáson múlik. Ha esetleg a vezetők – és most általános elvi szempontot szegezek le (Derültség.) – nem is akarnák, a párt ereje mindig fogja és tudja biztosítani a nép és a párt akaratát. (Élénk taps és helyeslés.)

Elvtársak! Mindenki, aki a pártért van, aki félti a pártot, aki azt akarja, hogy érvényesüljön a XX. kongresszus szelleme, egyre mindig nagyon vigyázzon, hogy ne essen egybe a követelése, az akarata, a párttal szembeni kritikája a reakció és az ellenség akarásával és támadásával. (Taps.)

Én, aki, ha megengedik az elvtársak, kivéve az ilyen szélsőséges hangot, mint amit Déry elvtárs sok tekintetben és Tardos elvtárs... (Nagy zaj.) Türelem, elvtársak! Engedelmet kérek, én nagyon örülök a tapsoknak, nagyon örülök a szidásnak. Türelem, elvtársak, én meg fogom azt is magyarázni, hogy miben... (Zaj. – Halljuk! Halljuk!) Az, hogy kicsendül belőlük, hogy új márciusra van szükség, új forradalomra... (Úgy van! Úgy van!) Türelem, elvtársak! Az én véleményem az, hogy a mi pártunk, a mi kommunista pártunk együtt a tagsággal, együtt a néppel, éppen azért, mert együtt magukkal felismertük azokat a tragikus tévedéseket, súlyos hibákat, amelyeket a párt elkövetett, ki fogja tudni javítani. (Nagy zaj.) Elvtársak, a felelősség kérdése rendben van, ha felvetették. (Zaj. – Halljuk! Halljuk!) Hruscsov elvtárs emlékezetes beszédében... (Közbeszólás: Amely a magyar sajtóban még ma sem jelent meg![SZJ] – Úgy van! Úgy van! – Taps.) azt mondja, hogy Sztálinnak a tragédiája – ezt a kifejezést használja –, hogy hitt azokban a módszerekben, amelyeket alkalmazott, és meg kell hogy mondjam, elvtársak, hogy a mi tragédiánk is, de ha megengedik, az önök nevében is nyilatkozom (Közbeszólás: Nem!), az, hogy sok tekintetben a mi tragédiánk is, hogy így gondolkoztunk, ahogy gondolkoztunk. (Közbeszólás: De ma már nem!) Az elvtársak azt mondják, hogy ma már nem! (Állandó zaj.) Elvtársak, a legnagyobb fordulat az – és még egyszer szeretném kihangsúlyozni –, hogy ma felismertük azt a tragédiát és azt a tragikus helyzetet, amely pártunkat esztendőkön keresztül, az elmúlt esztendőkben a vezetés terén is... (Zaj.) Ez az, elvtársak, amit meg kell változtatni, meg kell változtatni a párt és a magyar nép érdekében. (Taps. – Állandó zaj.)

Elvtársak! Felsoroltak itt az elvtársak egy sor tennivalót! (Közbeszólás: Kongresszust!) Ezek a tennivalók múlhatatlanul nagyok, múlhatatlanul nagyok politikai téren, gazdasági téren, ideológiai téren, irodalmi és művészeti téren egyaránt. Nagy dolog az, elvtársak, a XX. kongresszus szellemében, és ezt el kell érni, elvtársak, hogy többé elő ne fordulhasson és nem szabad előfordulni, s ha előfordul, akkor az újságírók bűne, hogy máig nem hívták össze az újságíró-közgyűlést. (Nagy zaj.) Az Újságíró Szövetség egy demokratikus szervezet. Ki hívja össze a közgyűlést? (Közbeszólás: A szövetség titkára közölte, hogy a felsőbb szervek február elsejére fújták le!) És elvtársak, ezt a demokráciát az újságírói életben éppen úgy következetesen meg kell valósítani, mint az ország minden szervezetében, beleértve a parlamentet is! S meggyőződésem elvtársak, hogy az ember – persze abban a helyzetben nincs mindig, hogy a közvetlen tervekről közvetlenül nyilatkozzék, elég nagy baj, elvtársak, hogy a Központi Vezetőség ülése különböző okok miatt nem tartatott meg. (Közbeszólás: Miért? – Közbeszólás: Miért hallgat a sajtó róla?) De meggyőződésem, elvtársak, hogy az, ami van, a következő hibában leledzik, hogy nekünk igenis arra van szükségünk, hogy ennek a demokratizálódási folyamatnak, szabadságfolyamatnak a Központi Vezetőség álljon az élére és legyen ennek a vezetője. (Élénk, hosszan tartó taps.)

Elvtársak! Azt is meg akarnám mondani, hogy könnyebb a rosszat napok alatt elintézni, végrehajtani, mint a jót végrehajtani. (Kuczka Péter: Harcoljon érte, Vas elvtárs!) A párt és a nép feladata, hogy mindent elkövessünk ennek a demokratizálási folyamatnak meggyorsítására, megsürgetésére és érvényesítésére. (Állandó zaj.) Mert hiszen itt a következőkről is szó van, megint csak replikázva a közbeszólásra. Itt nemcsak arról van szó, elvtársak, hogy Sztálin halálával új fordulat következett be, nemcsak erről van szó, nem lennénk marxisták, ha ezt elfogadnánk, a Szovjetunióban és itt is a gazdasági alépítmény követeli meg a politikai felépítmény szocialista voltát, igaz szocialista, demokratikus voltát. Arról is van szó, elvtársak, hogy ha a demokratikus szervezetek és az alsóbb szervezetek jogokat követelnek, teljes joggal követelik, mert mi, kommunisták neveltük őket kommunistáknak, és érzik magukban a felelősséget, hogy ők ezeket a feladatokat teljes joggal végre is tudják hajtani, és ez a nagyszerű a XX. kongresszus szellemében, ez a nagyszerű abban a fordulatban, amely elkövetkezett, és amelynek elmélyítése, végrehajtása a soron lévő feladat, és végre kell hajtani. (Taps.) Mert, elvtársak, feltétlenül igaz, és együtt kell harcolni a központi vezetésnek, a pártnak, a népnek azért, hogy itt érvényesüljön a kollektív szellem, a kollektív vezetés, de elvtársak, a kollektív vezetés (Közbeszólás: Kollektív felelősség!) kollektív felelősség. Érvényesíteni kell, elvtársak, hogy egymagában az, hogy a Központi Vezetőség helyes határozatokat hoz, nem elég (Zaj.), ezeknek a határozatoknak olyanoknak kell lenni, és ezt kell elérni, amely azonos a magyar nép érdekeivel, a magyar nép sorsával, a magyar nép jövőjével. (Úgy van! Úgy van! – Taps.) És elvtársak, nekünk, kommunistáknak, pártonkívülieknek ezért kell harcolni, hogy az ilyen szellemű kollektív vezetés, az ilyen szellemű, a néppel együtt való kollektív vezetés érvényesüljön. Nekünk arra van szükségünk, elvtársak, hogy nekünk olyan rendőrségünk legyen, olyan ügyészségünk legyen, olyan kormányzati hatalmunk legyen (Zaj.), amely soha, de soha nem engedi meg, hogy olyan események történjenek, amelyek megtörténtek és amelyeket jóvá kell tenni. (Zaj.)

Elvtársak! Én be is fejezem, ha megengedik. Meggyőződésem az, elvtársak, hogy 1953. június és annak nagy történelmi igazolása, befejezése, a XX. kongresszus, új szakaszt nyitott meg népünk történetében, és csak rajtunk múlik, az elvtársakon múlik (Közbeszólás: Éljen Nagy Imre!), hogy a XX. kongresszusnak ezt a szellemét hogyan fogjuk a magyar nép javára, a párt javára, a mi szabadságunk javára érvényesíteni, és együtt az elvtársakkal mondom, hogy nekünk politikai és gazdasági téren olyan szakaszra, ha úgy tetszik, új szakaszra van szükség (Taps.), amely a népért van, amely olyan országot teremt, melyben szabadon lehet élni, és büszkén, boldogan, dicsőséggel fogja magát minden magyar magyarnak vallani. (Taps.)

HUSZÁR TIBOR elnök: Időközben egy kérés érkezett az elnökséghez. Fekete Sándor elvtárs azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy adjunk neki szót.

FEKETE SÁNDOR: Kedves Elvtársak! Most jöttem Bukaresten át egyenesen Moszkvából és egyenesen a Petőfi Kör gyűlésére. (Élénk taps.) Barátaim azt javasolták, mondjam el három mondatban a legfontosabb benyomásaimat Tito elvtárs moszkvai és bukaresti látogatásával kapcsolatban. Megpróbálom a következő három mondatot. (Közbeszólás: Többet is!) Először is komolyan és felelősségteljesen mondhatom, hogy a Szovjetunióban eltöltött másfél hónap alatt arra a megdönthetetlen meggyőződésre jutottam, hogy a Szovjetunióban feltartóztathatatlanul halad előre egy forradalmi megújulás, olyan megújulás, amelyet már semmiféle erők nem tudnak feltartóztatni. (Élénk, hosszan tartó, majd ütemessé váló taps.)

Másodszor, a jugoszláv elvtársakkal folytatott hosszú és őszinte elvtársi beszélgetés során arra a szilárd meggyőződésre jutottam, azt az örömteli felfedezést tettem, hogy a nemzetközi munkásmozgalomnak ez a kiváló és ragyogó élcsapata, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége teljesen szolidarizál azzal a harccal, amelyet a magyar párt és a magyar nép legjobbjai folytatnak a forradalmat beszennyező, a nép ellenségeinek segítő szektásság, dogmatizmus, szolgaszellem ellen. (Élénk, hosszan tartó taps és éljenzés, felkiáltások: Hurrá!)

Ennek ellenére arra a harmadik meggyőződésre jutottam, hogy harcunkat a XX. kongresszus nagy igazságtevésének magyarországi alkalmazásáért sem Moszkvában, sem Belgrádban nem fogják eldönteni, ezt a harcot nekünk itt Magyarországon kell megvívni. (Élénk, hosszan tartó, majd ütemessé váló taps.) Azt hiszem, akkor fog ez a harc győzni, ha az egész ország és az egész párt úgy fog küzdeni a forradalom nagy megújulásáért, mint a Petőfi Körnek ez a mostani gyűlése. (Úgy van! Úgy van! Élénk taps.)

HUSZÁR TIBOR elnök: Losonczy Géza elvtársat illeti a szó.

LOSONCZY GÉZA: Elvtársnők! Elvtársak! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mondanivalóim java részét elmondották már itt mások. Ennek ellenére engedjék meg, hogy részben a mai vitához egy néhány megjegyzést tegyek, részben pedig a vita tulajdonképpeni tárgyával kapcsolatban elmondjak egy-két gondolatot, amit elmondtam volna mint vitavezető, hanem úgy is, mint e vita egyik felszólalója.

Minek tulajdonítható még az a Petőfi Kör történetében is szokatlanul nagy érdeklődés, amely a jelenlegi vita iránt megnyilvánult? A vita tárgyának vagy talán az előadók személyének, vagy talán valamilyen más körülménynek? Azt hiszem, hogy a vita iránti szokatlanul nagy érdeklődés elsősorban a jelenlegi helyzettel magyarázható, az általános helyzettel és ezen belül a tájékoztatási, és a sajtó helyzetével, amely egyben kifejezője annak, hogy hol tartunk jelenleg a XX. kongresszus szellemének megvalósítása útján. Az itt felmerült kérdések politikailag alapvetően tisztáztak egy kérdést, amelyet ennyire élesen az én tudomásom szerint nem vetettek fel még a Petőfi Kör eddigi vitán, ez pedig az elmúlt 6-8 esztendő periodizálásának kérdése. Hogy 1949 és 1953 között pártunk egy hibás és szektás úton járt, erről beszél a mindeddig közzé nem tett júniusi határozat. Ugyanakkor az, hogy 1953 júniusa óta a XX. kongresszusig egységes volt-e az utunk, folyamatos és töretlen volt-e a júniusi út, mint hallottuk nemegyszer állítani, vagy pedig ezen az úton törést jelentett 1955, arra vonatkozóan itt ezen a vitán hallottunk először világos és félreérthetetlen állásfoglalást. Ha nem látjuk 1955 szerepét a maga valóságában, tehát mint törést a júniusi úton és egy olyan fordulatot, amely tartalmazta 1949–1953 restaurációjának igen lényeges elemeit, akkor lényegében nem tudjuk világosan áttekinteni a mögöttünk lévő periódust, és ennek következtében nyilvánvalóan nem tudnók helyesen felmérni az előttünk lévő feladatokat sem. Az az éles és kemény bíráló hang, amelyet Déry Tibor elvtárs ütött meg itt, azt hiszem, feltétlenül jogosult mindazoknak a szemében, akik az elmúlt évek valóságos kultúrtörténetét ismerik, és azon belül azt a sorsot, amely más írókkal, igen számos íróval együtt Déry Tibor elvtársnak is osztályrészül jutottak. Lehet beszédének és felszólalásának egyik-másik részével nem mindenben egyetérteni, de hogy ez a felszólalás egy író részéről, aki a nyilvánosságtól és ezen belül is a sajtónyilvánosságtól őt és a magyar kultúrát érintő alapvető kérdésekben jó öt esztendeje el volt zárva, annak erkölcsi jogosultságát kétségbe vonni nem lehet, foglaljon – ismétlem – bárki bármiképpen állást ehhez a beszédhez, én a magam részéről minden lényeges pontjában egyetértek ezzel a felszólalással. (Élénk taps.) Megvallom, számomra szubjektíve mindig jólesik, valahányszor elvtársaink felszólalását, vezető funkciót betöltő elvtársaink részéről hallja az ember azt, hogy nincs olyan erő, amely vissza tudná rántani politikánkat, a pártot a XX. kongresszus előtti periódusba. Jólesett hallanom ezt ugyancsak a Petőfi Kör rendezésében történt régi harcosok és fiatal értelmiségiek találkozóján[SZJ] Kiss Károly elvtárstól, és azt hiszem, hogy minden ilyen kijelentésnek megvan a maga pozitív értéke, és hiba volna ezt nem értékelni eléggé. Nekünk azonban az elmúlt 6-7 év tapasztalatai alapján, amikor a párt nemcsak elindult a júniusi úton és ért el eredményeket ezen az úton, hanem bizonyos visszahúzó erők hatására megállt és visszafordult ezen az úton, az 1949–53-as, már a júniusi határozat által elítélt periódushoz, hibákhoz, azt hiszem, hogy az volna elsősorban a teendő, és minden kérdést, így a sajtó és tájékoztatás kérdését is elsősorban abból a szempontból kellene vizsgálnunk, hogy mi nyújt biztosítékot az illető területen maximálisan egy újabb szektás, sztálinista restauráció ellen. (Úgy van, úgy van! Taps.) Ha megvizsgáljuk az 1953 június és 1955 tavasza közti periódust, akkor a megállás, illetőleg a törés igen számos forrása és oka közt, azt hiszem, hogy különös hangsúllyal megállapíthatunk két elemet, két tényezőt. Az egyik az, hogy 1953 júniusa után nem történt meg, éppen azért, mivel a dogmatizmus kellőképpen nem volt felszámolva, noha óriási csapást mért rá a júniusi határozat, a soron lévő elvi problémák, a gazdasági élet, a kulturális élet, a bel- és külpolitika elvi kérdéseinek megfelelő tisztázása. Másrészről, hogy június sorsát nem sikerült eléggé letenni a párttagság százezreinek és a dolgozó nép millióinak kezébe. Ezeket a tényezőket, elemeket is számba kell nekünk venni, amikor arról van szó, hogy hogyan szilárdítsuk meg június szellemét és a XX. kongresszus szellemét véglegessé és visszavonhatatlanná. E szempontból kívánnék a sajtó és a tájékoztatás néhány problémájáról szólni.

Konkrét példákkal illusztrálták előttem, és ebben a tekintetben semmiféle vita nem volt, egyetlen felszólaló és egy másik felszólaló között sem, hogy a tájékoztatás állapota a mai sajtónkban messzemenően nem kielégítő, sem belpolitikai, sem külpolitikai, sem pedig gazdasági és kulturális tekintetben. Én nem akarom ezeknek a példáknak számát tovább szaporítani, inkább egy szempontot – az elmondottakhoz hozzátenni: nem kielégítő morálisan sem. Engedjék meg, hogy erre vonatkozólag egy-két példát említsek. Itt van a Nagy Imre kérdésének a sajtóban való tárgyalása 1955 folyamán. Tagadhatatlan, hogy pártunkon belül ma is vannak nézeteltérések ennek a kérdésnek a megítélésében, bár az is vitathatatlan, hogy a XX. kongresszus óta mind szélesebb és szélesebb rétegek vélnek vagy látnak valóban tisztábban ebben a fontos problémában. Én most nem is a kérdés érdemi részéhez akarok hozzászólni, de mindenképp fel akarom vetni a sajtómorál, a sajtóerkölcs szempontjából azt, hogy lehetséges-e, helyesebben erkölcsös-e támadni valakit anélkül, hogy meghallgatnók, és véleményének, védekezésének ugyanolyan nyilvánosságot biztosítanánk, mint az ellene elhangzott támadásoknak. (Úgy van! Úgy van! – Élénk taps. – Közbeszólás: A Központi Vezetőség sem hallgatta meg! – Közbeszólás: A jelenlegi körülmények közt hogyan lehetséges Rajk-per? Közbeszólás: Ezért kell, hogy a gyilkosok...)

Vitás kérdések merültek fel itt a párt és a Népfront, a szövetkezetfejlesztés, a nehézipar fejlesztése és más kérdésekben. Egyesek, akik figyelemmel kísérték a sajtót, úgy mondják, hogy Nagy Imre személyét és politikáját még az áprilisi határozaton[SZJ] is még messze túlmenően támadta a pártsajtó és nem pártsajtó az 1955-ös év folyamán. (Úgy van!) De miért nem lehet eleget tenni a sajtóerkölcs és a nép ama követelésének, hogy hallgassák meg ebben a kérdésben Nagy Imrét is, mivel kétségtelen, hogy anélkül... (Úgy van! Úgy van! – Élénk, majd ütemessé váló taps. – Ütemes felkiáltások: Vissza a pártba! – Percekig tartó taps és ütemes felkiáltások: Vissza a pártba! Hosszan tartó zaj. – Élénk taps. – A karzaton felállnak az emberek. Nagy zaj. – Halljuk! Halljuk!)

Felvetődik az a kérdés, hogy annak idején, amikor a Központi Ellenőrző Bizottság Nagy Imre elvtárs kizárását elhatározta, erről az elhatározásról szóló közlemény miért nem jelent meg a párt központi lapjában, miért kellett neki megjelennie a Pártépítés c. folyóiratban. (Közbeszólás: Rossz a lelkiismeretük!) Ugyanezzel a kérdéssel kapcsolatban szeretném egészen röviden megemlíteni a Szabad Népben 1956. április 15-én „A pártdemokrácia fejlesztéséért” c. cikk egyes részleteit, amelyben anélkül, hogy idéznének a szóban forgó elvtársaktól, megbélyegzik őket mint olyanokat, akik a XX. kongresszus utáni taggyűlésen pártellenes felszólalásokat mondottak azzal, hogy céljuk nem az építő bírálat, hanem zavarkeltés és a hisztéria volt. (Közbeszólás: Kapott igazságot Litván?)[15] Meg akarom említeni, hogy az én tudomásom szerint a cikk szerzője sajnálkozását fejezte ki emiatt a cikk miatt.[SZJ] (Nagy zaj.) Ezt az említett két példát is csak azért hoztam fel, számtalan más egyebet lehetne felhozni, hogy a vita eredményeihez, eddigi eredményeihez hozzátegyem még azt az előbb említett szempontot, de igen nyomatékosan, hogy véget kell vetni ennek az igen rossz értelemben vett, pártos újságírásnak, és vissza kell térni a tárgyilagos, a lenini értelemben vett pártos újságíráshoz, amikor mindenkinek, akit támadunk, joga van arra, hogy pontosan megjelöljék minden összefüggésével együtt, meghamisítás nélkül, hogy mit mondott az illető (Úgy van! Úgy van!), és mindenkor módot adjanak neki arra, hogy állást foglalhasson ahhoz a cikkhez, amely az ő megtámadását tartalmazza, és amennyiben valótlant tartalmaz, helyreigazítást kérhessen. Vissza kell térni itt is, e tekintetben is, a normális sajtóerkölcshöz. (Úgy van, úgy van! Taps.)

Külpolitikai tekintetben egy kérdést szeretnék megemlíteni: a Togliatti-nyilatkozat kérdését, amelynek a sajtóban meg nem jelenése számomra is rejtélyes. Itt nem pusztán arról van szó, hogy a Togliatti-beszédet meglehetősen rövidítve, és azok szerint, akik a teljes szöveget ismerik, egy és más ponton nem teljesen híven közölte a Szabad Nép. Nem látszik teljesen érthetőnek ez az intézkedés, hogy amikor az Unitában, emlékezetem szerint vasárnap múlt egy hete, megjelent ez a cikk, nálunk mégis csak jó négy-öt nappal vagy még többel később közölték ezt a cikket. Továbbá – mondjuk – az a tanács a Szabad Nép melletti sajtóhoz, tehát a Népszavához és a Szabad Ifjúsághoz, hogy ők még ezt a kivonatos szöveget se közöljék. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan (...) hogy – most nem beszélve arról – a XX. kongresszus külföldi tovagyűrűzéséről, arról a körülményről, hogy egész csomó párt foglalt már állást ahhoz, hogy Hruscsov elvtársnak a XX. kongresszuson mondott beszédét, amelyet náluk csak egy meglehetősen szűk körrel ismertettek, hivatalos szövegben tegyék közzé, hogy kikerüljenek abból a kínos helyzetből, hogy a burzsoá hírügynökségek nyomán kellett nekik is közölni sajtójukban, s így tovább, azt hiszem, hogy ez a néhány ténykiegészítés ahhoz, amit az elvtársak itt a vitában felhoztak, már önmagában véve is elég világosan tükrözi, hogy igen-igen komoly teendőink vannak még ahhoz, hogy az újságokból nálunk Magyarországon szavahihető, hiteles hírközlő orgánumok váljanak. Nem beszélve bizonyos mértékben tanúsított sajátságos titkolózásról, amelynek indokoltsága már nem is látszik teljesen világosnak.

Én nem akarom itt felvetni azt a kérdést, amelyet itt az elvtársak felvetettek, hogy 1949–53-as periódusban mártírhalált halt emberek temetése és nevének közzététele a sajtóban. Rákosi elvtárs a sportcsarnokban mondott beszédében megbélyegezte az angol szociáldemokrata vezetők eljárását, akik Hruscsov elvtársnak provokatív formában vetették fel a Kelet-Európában bebörtönzött szociáldemokraták ügyét.[SZJ] Én ebben a kérdésben Hruscsov elvtárssal és Rákosi elvtárssal teljesen egyetértek. Rákosi elvtárs itt megjegyezte még azt: „noha az illetők már akkor szabadlábon voltak.”[SZJ] De az emberben felmerül a kérdés, hogy amennyiben az országok közti információk kicserélését nem kémkapcsolatokra vagy követségi jelentésekre építjük, akkor valójában honnan tudhatták volna azt az angol szociáldemokraták, hogy a magyarországi bebörtönzött szociáldemokraták szabadlábon voltak? (Élénk taps.) E tekintetben is vissza kellene térni – ismétlem – a teljesen normális újságszerű tárgyközléshez. Ez egy rendkívül fontos politikai esemény volt, ugyancsak mint a szóban forgó elvtársak teljes rehabilitálása az elmúlt időkben. Ezekről az eseményekről a sajtónak, a délutáni sajtónak aznap, a reggeli sajtónak másnap teljesen normális hírt kellene adnia ugyanúgy, mintha a Togliatti-beszéd megjelenik vasárnap reggel, akkor már a hétfői lapban egy rövid tudósítás benne lehet, a keddi lapok pedig szerkesztőbizottságaik belátása szerint hosszabb vagy rövidebb, de mindenesetre hű kivonatokat adhatnak az egész beszédből és mindarról, ami ezzel kapcsolatban fontos.

Szeretném ezzel kapcsolatban felvetni, hogy hogyan állunk jelenleg a tájékoztatás és a sajtó vonalán a párt és az állami irányítás kérdésében. Elöljáróban hadd bocsássam azt elő, hogy vita énköztem és egy olyasvalaki közt, aki állítja, hogy szükséges a párt- és állami irányítás, természetesen ebben az elvi kérdésben nincs. Ellenben fel kell itt vetnem ennek az irányításnak a tartalmát az adott helyzetben és a módszereit. Tartalmilag az a kifogásunk a jelenlegi irányítás ellen, hogy nemegyszer nem a XX. kongresszus szellemében történik, mint az előbb említett Togliatti-eset is bizonyítja. Más példákat is idézhetnénk, példának okáért a Petőfi Kör vitáinak közlésével kapcsolatban. (Úgy van! Úgy van! Taps. – Közbeszólás: Közvetítsék, mert a munkásokat érdekli!) Módszereinkben a jelenlegi sajtóirányítás azért nem helyes, mivel túlságosan operatív és beavatkozó jellegű, ahelyett hogy inkább elvi lenne. Én azokkal az elvtársakkal értek itt a vitában egyet, akik hangsúlyozták azt, hogy a XX. kongresszus után, illetőleg óta lehetetlen észre nem venni gondosan figyelő szemnek a magyar sajtó hangjában egy fontos változást, mégpedig a kongresszus szellemében. Tény, hogy igen-igen számos olyan kérdés, amelynek még az érintése is tabu volt, az 1955-ös esztendő folyamán került megtárgyalásra a sajtóban, a hang igen jelentős mértékben felfrissült, bár meg kell mondani, hogy számos lapnál ez az előretörés igen gyakori visszaélésekkel párosult. Az egyik legüdvösebb kezdeményezésnek ebben a tekintetben a már említett politikai bizottsági és miniszterelnöki sajtótájékoztatókat tartom. Néhány hete, talán 4-6 hete, léteznek ezek a sajtótájékoztatók, amelyek teljes mértékben új jelenségek a magyar sajtó életében. Hallatlan jelentőségük abban van, hogy csírájukban véleményem szerint magukban rejtik egy sokkal magasabb rendű, nem adminisztratív, nem beavatkozó sajtóirányításnak a lehetőségét. Ha Ács elvtárs[SZJ] vagy pedig a miniszterelnök[SZJ] összehívja a vezető újságírókat, és a valóságnak megfelelően informálja, valamint informálódik tőlük, ha a sajtó kérdését baráti jellegű eszmecseréken lehet tisztázni, akkor nyilvánvaló, hogy hovatovább feleslegessé fog válni az agitációs osztály egyik vagy másik munkatársának vagy funkcionáriusának úgyszólván napi beavatkozása a sajtó életébe – e beavatkozások közt előfordulnak helyesek és jók, de hangsúlyoznom kell, hogy nemegyszer hátráltató, visszahúzó tényezőkként, elemekként szerepelnek. Ezeken a vitákon igen sokszor felvetődött az a probléma, hogy a bizalom igen megrendült az utóbbi időben. Véleményem szerint a közélet különböző területein és a népben a bizalom olyan mértékben fog helyreállni, amilyen mértékben Központi Vezetőségünk bizalmat kölcsönöz a népnek és a... különböző szerveinek. Amilyen mértékben rájuk bízza az ország gazdasági, politikai ügyeinek intézését, amilyen mértékben nem tekinti őket kiskorú gyermekeknek, és szívesen tájékoztatja őket, amennyiben a lapok szerkesztőbizottságai saját belátásuk szerint működhetnek, mentesen az állandó kisebb-nagyobb operatív jellegű beavatkozástól, kétségtelen, hogy olyan mértékben fog növekedni a sajtó önálló hangja, olyan mértékben lesz hívebb a hírközlés és a közügyek megtárgyalása tekintetében a magyar sajtó.

Általában szükség volna magának a sajtó jellegének egy részletesebb és fontosabb megvitatására. Itt az ideje szakítani azzal az elképzeléssel, hogy az újság nem egyéb, mint a párthatározatok illusztrálásának és népszerűsítésének a szerve. Igen hosszú ideig ez volt a felfogás, most kezd előtérbe nyomulni az a másik felfogás, hogy emellett a sajtó a közvélemény szerve is, amelynek hasábjain mindenféle probléma megvitatása teljesen jogosult. Máté elvtárs foglalkozott itt bizonyos klasszikus újságírói műfajok, így a publicisztika meglehetős elsorvadásával. Mi ennek az oka? Véleményem szerint alapvető oka az, hogy az ország politikai helyzetének előbb vázolt alakulása során az újságírók tényszerűen és elemző módon nem nyúlhatnak hozzá az ország élete politikai alapproblémáihoz. Lehet-e vajon elemző módon, történetileg is tényszerűleg tárgyalni olyan hallatlan fontos kérdést, hogy csak néhányat említsek, mint a magyar-jugoszláv viszony, Rajk-ügy, a Nagy Imre-kérdés, a XX. kongresszus után kialakult problémák, a személyi kultusz kérdése, az ország alapvető gazdasági kérdései, valóban őszintén és az igazságnak megfelelően a bürokrácia elleni harc és a racionalizálás[16] kérdése, és így tovább, és így tovább? Mindaddig, míg ebben a tekintetben egy igen lényeges és alapvető változás nem történik, addig nyilvánvaló, hogy az újság úgy is mint hírközlő szerv, amelytől tárgyilagos és tényszerű, gyors és pontos hírszolgálatot lehet várni, úgy is mint a közügyek megvitatásának szerve, valódi hivatását betölteni nem fogja tudni.

Elvtársak! Szeretnék egy-két dolgot, ami a vitában nem merült fel, megemlíteni azzal kapcsolatban, hogy a magyar sajtó milyen kórosan és torzul fejlődött a személyi kultusz következtében az elmúlt 6-7 év alatt. Az iparban, a közlekedésben, a mezőgazdaságban az 1938-as békeesztendőt szoktuk kiindulópontnak tekinteni, és előrehaladásunkat vagy helyzetünket ehhez az esztendőhöz szoktuk hasonlítani.

Hogyan állunk a sajtó terén 1938-as vonatkozásban. Vegyük először a napilapokat az egész országban. 1938-ban az egész országban 60 napilap volt, 1956-ban 21. Budapesten 1938-ban 21 napilap jelent meg, ezek közül 14 reggeli és 7 napközi lap, 1956-ban 5 napilap. Vidéken 1938-ban 49 napilap jelent meg, 1956-ban 16 napilap. A vidéki hetilapok száma 1938-ban 216 volt, jelenleg, 1956-ban 3. A hétfői lapok száma Budapesten 1938-ban 6, jelenleg, 1956-ban egyetlenegy sem, illetőleg a Szabad Nép hétfőn megjelenő száma.

Külön kívánom megemlíteni, bár ezt 1938-as adattal illusztrálni nem tudom, hogy 1947-hez viszonyítva, amikor volt kb. 6-7 politikai hetilapunk, jelenleg, 1956-ban egyetlenegy sincs. De hogy a jelenlegi állapot [nemcsak] 1938-hoz képest jelent visszaesést, hanem előzőleg is hosszú-hosszú évtizedekre visszamenőleg, azt illusztrálja a következő néhány szám. Mint említettem, Budapesten jelenleg, 1956-ban 5 napilap jelenik meg. 1949-ben 8 napilapunk volt, 1946-ban 9, 1938-ban, mint említettem, 21. 1913-ban, az első világháború előtti esztendőben 24, 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után 10, 1848-ban pedig 8 magyar nyelvű napilap volt.

Meg kívánom említeni azt, hogy oldalterjedelem tekintetében a magyar sajtó a második világháború háborús esztendei alatt sem volt olyan ínséges és nyomorúságos helyzetben, mint ma. A második világháború előtt a budapesti napilapok átlag oldalterjedelme hétköznap 12-20 oldal, vasárnap 20-32 oldal volt, a Pesti Napló, a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap heti mélynyomásos melléklettel jelent meg. A háború alatt, amikor sajtókorlátozás volt, egyetlen budapesti lap sem jelent meg hétköznap 8-10 oldalnál kisebb terjedelemben, ma tudjuk azt, hogy a Szabad Ifjúság, a Népszava és az Esti Budapest hetenként egyszer-kétszer négy oldalon jelenik meg, más alkalmakkor 6 oldalon jelenik meg, vasárnap kap 8 oldalt.

Megemlítem még a papírfelhasználással kapcsolatban a következőket. 1956-ban az ország hazai összes papírtermelése, hozzászámítva az importot és a készletet, 124 millió tonna nagyjából, ebből napilapra 11 millió tonna jut csupán, tehát ennek mindössze egytizede, folyóiratokra az adatok szerint 6 millió, a könyv és brosúra – kár, hogy ezt a kettőt együtt veszi ez a kimutatás – 8 milliót kap. Összesen tehát ez a három kulturális kategória: napilapok, folyóiratok, könyvek és brosúrák kb. 20 millió tonnát vesznek igénybe az évi 124 millió tonnából.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy kérdést, amit különösen fontosnak tartok, bár ez a jelenlegi helyzet korántsem ebből az egy szempontból tarthatatlan és káros, ez pedig a művészettel és az irodalommal való kapcsolat. 6-8 oldalas lapon nem lehet rendes és normális szépirodalmi rovatot nyitni, nem lehet a művészettel kapcsolatot létesíteni rendszeresen és megfelelő terjedelemmel. Eltekintve azoktól a szubjektív okoktól, amely az irodalommal való viszony megromlására vezet, az elmúlt időkben itt van még az az objektív ok is, amely egyik oka a magyar napilapok és a magyar sajtó hallatlan elszürkülésének, ama hagyomány megsemmisülésének, amely a múltban pedig megvolt, és amelyet okvetlenül helyes hagyománynak kell értékelni, nevezetesen az irodalom szoros kapcsolata a sajtóval.

Mindezek alapján néhány gyakorlati javaslatot szeretnék tenni a sajtó vonatkozásában. Azt hiszem, nem túlzott követelés az, hogy 15 évvel a felszabadulás után, tehát 1960-ra elérjük a napilapok és hetilapok és folyóiratok száma, oldalterjedelme tekintetében az 1938-as színvonalat, példányszám tekintetében meghaladjuk. Még erre az évre javasolnám egy új néplap megindítását ahhoz hasonlóan, mint amilyen a Friss Újság volt megszüntetése előtt. Nyilvánvaló, hogy jelenleg mind a Szabad Nép, mind a Szabad Ifjúság, mind a megyei lapok és a budapesti lapok színvonala nem néplapszínvonal, ezért volna elsősorban egy új néplapra szükség akkor, amikor a sajtóstruktúra kiegészítéséről beszélek. Feltétlenül szükséges volna még az ősszel két új hetilap megindítása. Ezek a viták is mutatják azt, hogy mennyi probléma, mennyi kérdés halmozódott fel az emberekben, mennyi a vélemény, amely egyetlenegy helyen sem találhat lenyomtatásra és megvitatásra. A hetilapok, amelyek nem elsősorban hírközlő szervek, hanem a közügyek megvitatásának szervei, volnának a legalkalmasabbak ilyen szükséglet kielégítésére.

Az összes meglévő lapok oldalterjedelmének emelése néhány, egy-két hónapon belül hétköznap 8, vasárnap 12 oldalra, az Esti Budapestnek országossá tételére.

Feltétlenül szükség volna az itt már elhangzott követelések közül különös nyomatékot adni az Újságíró Szövetség kérdésének. Vas elvtárs az újságíróknak tett szemrehányást amiatt, hogy az Újságíró Szövetség közgyűlését mind a mai napig nem hívták össze, noha az alapszabályok erre köteleznék a vezetőséget. Nem ez ennek az oka. Az újságírók egyszerűen nem tudják máshol a kérésüket is kifejezni, mivel az Újságíró Szövetségben, lényegileg semmiféle olyan fórum nincs, ahol az újságírók a maguk közös ügyeit megbeszélhetnék. (Úgy van!) Az Újságíró Szövetség elnöksége vagy az elnökségben lévő irányadó és hangadó csoport valami teljes lefitymálásával magának az alapszabályoknak és a törvényességnek, állandóan halogatja a közgyűlés összehívását, függetleníti magát a tagság akaratától – nem tudni, csak sejteni, hogy mi okból. Kívánatos volna az, hogy az előttünk lévő két nyári hónapban, még ez év szeptemberében teljes tisztújító közgyűlést tartson a Magyar Újságíró Szövetség. (Taps.) Új alapszabállyal, új szervezeti szabályzattal. (Közbeszólás: Új vezetőséggel!) Emellett tekintve azt, hogy az újságírók különböző pártszervezetekben vannak szétparcellázva, javasolnám egy közös pártaktíva megteremtését az Újságíró Szövetségen belül, vagy pedig közös pártszervezet megteremtését. (Taps.)

Szeretném a teendők közt megemlíteni még a nyomda- és papíripar általános felülvizsgálását, a nyomdaipari dolgozók helyzetének megjavítását, az önálló újságíró-szakszervezet létrehozatalát, szintén még az ősz folyamán. (Taps.)

Szeretnék szóvá tenni még egy-két kérdést, ha szabad úgy mondani, történeti vonatkozásban, a jelenleg kialakult sajtóhelyzettel kapcsolatban, aminek azt hiszem, nagyjában-egészében minden lényeges vonása a vita során megvilágítást nyert. Én az előbb az 1938-as hasonló adatokat hasonlítottam össze az 1956-os sajtóadatokkal. Ez egészen híven a fejlődést nem tükrözi. 1945-ben és 1946-ben a felszabadulás után a magyar sajtó fejlődése nagyjában-egészében helyes utakon indult el, a lapstruktúra is egészében egészségesnek volt mondható. Mikor következett be a törés ebben a tekintetben? A törést 1949 hozta a sajtó államosításával. Szeretném néhány vonatkozásban elemezni ezt a tényt, tekintve, hogy a sajtó egész további fejlődésére és a jelenlegi helyzetre vonatkozóan igen nagy a jelentősége. A sajtó államosítása mint olyan tény, amely felszámolta azt az állapotot, hogy magánkézben, burzsoá kézben lehessen napilap, hetilap vagy folyóirat, óriási történelmi jelentőségű vívmánya és győzelme a népi demokratikus forradalomnak. De ugyanakkor nem kellett volna szükségszerűen együttjárnia száz vagy százharminc heti- és napilap megszűnésével. Hogyhogy mégis ez a kettő egybekerült? Nyilvánvaló, hogy összefüggésben volt a sajtóreformnak ez az összekapcsolása a napilapok és hetilapok megszüntetésével, azzal a szektás sztálinista szellemmel, amely annak az egész korszaknak uralkodó vonása volt, és amely nem vette tekintetbe azt, hogy akkor, amikor a koalíciós pártok elhalása felé halad az irányzat, ez nem jelentheti egyben egy olyan szemlélet érvényesülését, hogy a napilapoknak és hetilapoknak más funkció[ja] nem volt. Csak az, hogy ezek a napilapok és hetilapok a pártsajtó, noha ezek hozzátartoztak, szerves részei voltak a magyar kultúrának, a magyar haladó kultúrának, és kétségtelen, hogy ez a helytelen szemlélet, amelynek következtében az államosítást egy óriási méretű lapmegszüntetéssel és ennek kapcsán újságírói munkanélküliséggel kapcsolták össze, gyökeresen helytelen lépés volt egy olyan periódusban, amikor szavakban hirdettük a nemzeti hagyományok figyelembevételét, a gyakorlatban azonban teljesen megfeledkeztünk arról. Szeretném hangsúlyozni azt, hogy amikor ezekről a kérdésekről beszélek, akkor önkritikusan szólok, tekintve, hogy ebben a periódusban vezető helyet töltöttem be vagy az egyik vezető helyet töltöttem be a magyar sajtó irányításában. Nem láttam ezekben a kérdésekben tisztán, és ez vezetett ahhoz – a magam részéről természetesen ezzel a felfogással nem álltam egyedül –, hogy ebben az esztendőben, tehát egy olyan... ténnyel kapcsolatban, mint amilyen a sajtó államosítása volt, indult meg igen sok tekintetben a magyar kultúra e szép ágának, a magyar sajtónak egy igen nagymérvű hanyatlása, amely a mai napokra, napjainkra, mint az előbbi összehasonlításból kitűnik, hallatlan méreteket ért el. Különös fájdalommal tölt el ebből a periódusból, hogy a napilapok és a hetilapok megszüntetésével kapcsolatban igen sok kiváló újságíró vált legalábbis hosszú időre átmenetileg kenyértelenné, amire semmivel sem szolgált rá, mivel hosszú idő óta és kipróbáltan barátja volt pártunknak, híve a népi demokratikus és szocialista átalakulásnak. Bár meg kell jegyezni, hogy igen gyakran az egyéni jó szándék akkor már az egyre inkább elhatalmasodó bürokrácia falaiban elakadt, mégis fájlalom azt az embertelenséget, amellyel az újságíró elvtársakat és elvtársnőket kezelték, és hadd használjam fel ezt az alkalmat arra, hogy kijelentsem efeletti őszinte sajnálkozásomat és minden készségemet, hogy bárcsak minél előbb jóvátehető legyen mindaz, ami még ebből a periódusból mind a mai napig elintézetlenül maradt, az utóbbi talán már nem teljesen vagy részben sem az én hibámból.

Mivel az előbb említettem a magyar sajtó helyzetével kapcsolatban egy-két olyan példát, amellyel rá akartam világítani arra, hogy fokozottabban vagy teljesebben érvényesíteni kell a sajtómorált, ugyanebből a periódusból engedjenek meg egy olyan példát felhozni, amely velem kapcsolatos. (Halljuk, halljuk!) A Népművelési Minisztérium kollégiuma 1949 őszén emlékezetem szerint több ülésen foglalkozott a magyar zenepolitika, ezen belül az Operaház kérdéseivel. Megvitatásra kerültek ott a zenekultúra és ezen belül az Operaház elvi és igen sok tekintetben gyakorlati kérdései is, amelyeknek kapcsán határozat született, és a határozat egyik része az volt, hogy ezt a határozatot a Szabad Nép számára cikkben nekem kell megírni. Ez a cikk annak idején meg is jelent,[SZJ] és valószínűleg a jelenlévők közül is, azok közül is, akik nincsenek jelen, vannak olyan zenészek, zenei érdeklődésű emberek vagy általában a kultúra iránt érdeklődő emberek, akik emlékeznek erre. Ez a cikk igen számos, alapvetően helytelen megállapítást tartalmaz, elsősorban, amit főleg sajnálok, a halhatatlan magyar géniusszal, Bartók Bélával kapcsolatban. Elolvasva azt a cikket, éppen ma délután, készülve erre a mai felszólalásra, noha a cikket én írtam, és természetesen akkor egyetértettem vele, megdöbbentett nemcsak a tartalmi helytelensége ennek a cikknek, hanem az az iskolamesteri, álpedagógiai fölény, amely megállapításaiból sugárzik, és amellyel kapcsolatban nekem most, amikor első ízben van alkalmam a Petőfi Kör jóvoltából széles nyilvánosság előtt fellépni,[SZJ] szégyenkezéssel kell bocsánatot kérnem Bartók Béla halhatatlan emlékétől. (Taps.) Ennek önmagában véve még a sajtóhoz és az eddig tárgyalt kérdésekhez nincs különösebb köze. Visszagondolva azonban a szóban forgó kollégiumi ülésekre, meg kell említeni azt, hogy ezeken az üléseken részt vett az Operaház akkori és jelenlegi igazgatója, dr. Tóth Aladár is, aki ott számos felszólalásában próbálta meggyőzni a kollégiumot arról, hogy ezek helytelen dolgok, és Bartók Bélának végül haza kell találnia a magyar nép fővárosába és a magyar népi demokráciába. Utána volt egy megbeszélés a pártban, ahol Tóth Aladár már könnyes szemmel fejtegette, hogy mégis lehetetlen dolog, mivel nem zenészekről lévén szó, primer esztétikai, zeneesztétikai kategóriákkal nem tudhatott nálunk érvelni, könnyes szemmel kérte, hogy ne folytassuk ezt a politikát, és ne irtsuk ki Bartók Béla egyes műveit, így a Csodálatos mandarint az Operaház színpadáról. Minden hiábavaló volt, meggyőzni nem sikerült azokat, akiknek a kezében, így – hangsúlyozom – az én kezemben is, ezeknek a kérdéseknek elintézése abban az időben összpontosult. De vajon miután az én cikkem megjelent, miért ne jelenhetett volna meg elvileg Tóth Aladár elvtársnak más véleményt képviselő cikke, amely rögtön elvette volna ennek az egésznek dogmatikus és parancsoló ízét. Természetesen ilyen körülmények között Tóth Aladár elvtárs bizonyára nem is gondolt arra, hogy a sajtó hasábjai az ő számára is nyitva vannak, és az ő álláspontjának is van jogosultsága, sőt mint utólag mindenki előtt kiderült, elsősorban az ő álláspontja volt ebben a kérdésben helyes. Meg kell említeni itt, hogy itt a kollégiumi ülésen csak igen-igen [?] pártszerűségből értett egyet ezzel a határozattal Mihály András elvtárs, akinek az a „bizonytalansága” később még számos kellemetlen órával és következménnyel is járt. Magammal kapcsolatban még – ha már ennél a kérdésnél tartunk – szeretném megemlíteni azt, hogy sajnálattal gondolok vissza az emberi magatartásnak egy bizonyos eltorzulására ebből a periódusból, amely nem is lehetett másként olyan embereknél, akik lényeges pontokon nem álltak, nem tudtak szemben állni kritikailag ennek a korszaknak hibáival.

Egyéb kérdésekről, mint a nevemmel igen gyakran összekapcsolt selejtlistaügy és könyvek bezúzatása,[17] önkritikailag nem tudok nyilatkozni, mivel ehhez a kérdéshez semmi közöm. (Közbeszólás: Tudjuk!)

Visszatekintve erre a periódusra, amelynek talán érdemeiben, de hibáiban mindenesetre részünk volt, nekem is, sok más száz és sok más ezer elvtársammal együtt, szeretne az ember felsóhajtani a nagy proletárköltő, Benjámin László versének egyik sorával: „S mint érted én – óh szégyenlős világ! (...) lesz ki értünk is szégyelli magát?”[18]

A továbbiakban szeretnék (Közbeszólás: Röviden!) néhány befejező szót mondani. (Közbeszólás: Ráérünk!) egy pár kérdéssel kapcsolatban (Halljuk, halljuk! Taps.), amelyek itt a vitában felmerültek, és csak közvetve kapcsolódnak a sajtó kérdéséhez. A mai helyzettel kapcsolatban is számos felszólaló említette, hogy előrehaladásunk egyik legfőbb gátja az, hogy létezik az ország közéletén belül egy szektás ellenzéke a XX. kongresszus vonalának (Úgy van! Úgy van!), amelyik a kongresszus útján való előrehaladásunkat ott, ahol tudja, akadályozza. (Közbeszólás: Magnetofonnal is!) De legyen szabad ehhez hozzátennem azt, hogy figyelemmel kísérve az eseményeket, az a véleményem, hogy ezeknek a szektás erőknek az ereje nem számszerűségükben van, nem elvi fölényében vagy ehhez hasonlókban (Közbeszólás: Hatalmukban!), hanem elsősorban a leninista erők igen gyakori határozatlanságában van, alapvető elvi dolgokban. Biztos az, hogy ha a Központi Vezetőségünkben, általában a párton belül is és a Központi Vezetőségben lévő lenini erők az eddiginél is bátrabban és határozottabban fordulnak a párttagsághoz és az ország népéhez és szólnak hozzá: magyar nép, légy segítségünkre a XX. kongresszus vonalának megvalósításában így, így és így, biztos az, hogy a XX. kongresszus vonala is sokkal erőteljesebben, sokkal gyorsabban fog haladni előre, mint ahogy eddig történt.

Hadd hivatkozzam befejezésül Nógrádi elvtárs szavaira, aki megállapította itt azt, hogy a sajtónak abban a hatalmas átalakulásban, amelyet a XX. kongresszus hozott, egyelőre, már a tényekben is egyelőre, de főként még lehetőségeiben egyik döntő előrehajtó erejének a sajtónak, a tájékoztatásnak kell lennie, ezért kellene minden erővel odahatni, hogy mindazok az előrevivő gondolatok, amelyek a vita során eddig felmerültek, ténylegesen meg is valósuljanak. Különös hangsúllyal kívánom itt megemlíteni a sajtóból eltávolított újságírók kérdését, közülük elsősorban azokét, akiket galád módon még foglalkozásuk folytatásától is eltiltottak. Elsősorban ezeket kell rehabilitálni és visszahozni a sajtóhoz, ahogy képtelenség és nem egyeztethető össze az emberek erkölcsi érzékeivel az, ha egy magas szakképesítésű orvost azzal büntetnek, hogy foglalkozásától eltiltanak, ugyanilyen képtelenség, hogy ha Vásárhelyi Miklóst, Gimes Miklóst, Fazekas Györgyöt, Boldizsár Ivánt vagy más elvtársat a sajtótól távol tartanak. (Zaj.) Nekem az volna a javaslatom, hogy mivel itt az elnökségen még vagy hatvan-hetven felszólalás van, elvtársak vannak, akik nem tudták elmondani hozzászólásukat, sokkal többen, mint amennyien itt szót kaptak, javasolni lehetne azt (Közbeszólás: A sajtóban!), és mivel a Petőfi Kör egyéb rendezvényei miatt ezt a közgazdászvita és a történészvita példájára nem tudja egy következő estén is folytatni, talán fel lehetne kérni az Újságíró Szövetséget arra, hogy ugyanilyen keretben, mondjuk egy héten belül, folytassa ezt a jelenlegi vitát. (Élénk ütemes taps. – Közbeszólás: Az ifjúságot is hívják meg! – Közbeszólás: Az üzemi dolgozókat is hívják meg!)

HUSZÁR TIBOR elnök: Érkezett egy javaslat, amelyet kötelességemnek tartok ismertetni. „Javaslom, hogy a DISZ Petőfi Kör kérjen lapengedélyt, és indítsa meg a fiatal értelmiség politikai hetilapját.” (Élénk taps!) „Bizonyára sok újságíró, tudós vállalkozna arra, hogy írjon ebbe a lapba.” (Felkiáltások: Hangosabban!) A továbbiakban Tolna elvtárs[SZJ], a javaslat szerzője, felkéri a vita vezetőit, jelen lévő képviselőit a párt Központi Vezetőségének, hogy ezt a javaslatot az illetékes fórumok előtt tolmácsolják. A Petőfi Kör vezetésével ezt a javaslatot megtárgyaljuk, és továbbítani fogjuk Nógrádi elvtársnak is. Jeleztük és megígérte, hogy ezzel a javaslattal foglalkozni fog.

Másik megjegyzésem a bocsánatkérés lenne. Több mint 70 hozzászólás, illetve hozzászólási kérelem fekszik előttem. Az elnökség tagjaival együtt igyekeztünk a legbecsületesebben kiválogatni a legfontosabb és a legjelentősebb hozzászólásokat. Lehet, hogy ez nem sikerült teljesen, ezért mi a magunk részéről Losonczy elvtárssal egyetértésben már előzetesen is beszélgettünk róla, azt javasoljuk, hogy ez a vita folytatódjék együtt az Újságíró Szövetséggel. Ezt leleveleztük, sőt Tánczos elvtárs közvetlen diplomáciai tárgyalásokat folytatott Vadász elvtárssal, az Újságíró Szövetség is ezzel egyetértett, egy másik elnökségi tagjának is kikértük a véleményét, úgyhogy ezt a vitát folytatni fogjuk, és az első szó ezeket az elvtársakat illeti. (Közbeszólás: A Sportcsarnokban!)

Azt hiszem, hogy a DISZ Petőfi Kör vezetősége eddig kiérdemelte az elvtársak bizalmát. (Taps.) Nem akarom az elvtársakat félrevezetni és azt mondani, hogy hétfőn vagy kedden, amikor sem a teremmel, sem egy sor más feltétellel nem rendelkezünk, de a leghatározottabban ígéretet tehetünk, hogy néhány napon belül folytatjuk a vitát. (Közbeszólás: A Sportcsarnokban.)

Ezzel, elvtársak, a mai vitát befejeztük.

Jegyzetek


[1] Az MDP KV 1953. június 27–28-i ülésén megtárgyalt és elfogadott határozattervezet, amelyet 30 évig nem hoztak nyilvánosságra. Szövegét először a Hírmondó közölte (1985. 16. sz.), majd a Propagandista című kiadvány 1986. 4. száma is közzétette.[SZJ]

[2] Utalás az 1954. október 1–3-i KV-ülés,[SZJ] ill. az azt követő hetek Nagy Imre elképzeléseit érvényesítő döntéseire, eseményeire. (Pl. október 23–24., a Hazafias Népfront alakuló kongresszusa.)

[3] Utalás a Petőfi Kör május 22-i vitájára, ill. a tervtézisekhez érkezett – hivatalos adatok szerint – 32 ezer írásos hozzászólásból a sajtóban közöltekre.

[4] Utalás az 1955. március 2–4-i, a Rákosi-irányvonal visszatérését demonstráló KV-ülésen, ill. az agrárkérdésekről született 1955. júniusi határozatokra.

[5] Vö. Togliatti elvtárs nyilatkozata az SZKP XX. kongresszusán felvetett néhány kérdésről, Szabad Nép, 1956. június 22. Togliatti a „Nuovi argomenti” c. olasz folyóiratban nyilatkozott a XX. kongresszusról. Ezt a nyilatkozatot a Szabad Nép cenzúrázva közölte. Rákosi bukása után a nyilatkozat teljes szövege megjelent az „Anyag- és adatszolgáltatás” c. periodika 1956/7. számában.

[6] Vö. a 14. jegyzet.[SZJ]

[7] Utalás a Szabad Nép 1956. május 4-i számában megjelent Bajor Nagy Ernő-írásra (Dudás elvtárs „ideges”), amely egy hatalmaskodó igazgató reagálását mutatta be a XX. kongresszus utáni megváltozott helyzetre.

[8] Az átlagbér ekkor kb. havi 1200 Ft/fő volt.

[9] A káderanyag és az ember, Szabad Nép, 1956. május 1., szerkesztőségi cikk.

[10] Az Irodalmi Újság 1955. szeptember 17-i számának elkobzása általános és az MDP változatlanul szektás kultúrpolitikája elleni tiltakozásként októberben párttag írók és más értelmiségiek memorandumot készítettek, majd lemondott az írószövetség elnökségének valamennyi párttagja. December 24-én párthatározatot hoztak az ügyben: Vásárhelyi Miklóst és Haraszti Sándort kizárták a pártból, mások megrovást kaptak.

[11] 1952-ben, a Felelet című regény II. kötetének megjelenésekor. (L. Megjegyzések egy regényhez, in: Révai József: Kulturális forradalmunk kérdései, Szikra, Bp. 1952., ill.: Vita irodalmunk helyzetéről, Szikra, Bp. 1952., különösen 102–115. l.)

[12] A koalíciós időkben megjelent írások. Az Egy lépés előre, két lépés hátra című megjelent Révai József: Élni tudtunk a szabadsággal című kötetben is, Szikra, Bp. 1949.

[13] Szilágyi Edit.[SZJ]

[14] A szellem napvilága, Szabad Nép, 1956. június 24.

[15] 1956. március utolsó hetében mindenütt az országban pártaktívákat tartottak a XX. kongresszusról. A gyűlések egy részén Rákosi-ellenes felszólalások is elhangzottak, így a XIII. kerületi ülésen Litván György azt mondta a jelen lévő Rákosinak: „A magyar nép nem bízik önben.”

[16] Racionalizálásnak nevezték az államapparátus és általában az adminisztratív apparátusok leépítését, létszámcsökkentésére irányuló intézkedéseket, amelyek nagyarányú elbocsátásokba torkolltak. 1956. június elején új racionalizálási kampány kezdődött, egyebek között a közigazgatás, a megyék, járások, fővárosi kerületek átszervezésének, a gazdaságirányítás egyszerűsítésének ígéretével.

[17] 1950-ben a Népművelési Minisztériumban, ahol Losonczy Géza államtitkár volt, a közkönyvtárak részére minden addiginál részletesebb, több mint háromezer címet tartalmazó jegyzéket állítottak össze a selejtezendő könyvekről. A jegyzék kijutott Nyugatra, az ügyből botrány lett. (Vö. Lukácsy Sándor: Boldogult funkcikoromban. Hírmondó, 1985. 19. sz.; Varga Sándor: A magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem 1945–1947, Gondolat, Bp. 1985, 237–251. l.)

[18] Benjámin László: József Attila fejfája című, nem sokkal korábban írott versének utolsó sorai.

• 1956