Fényes Elek [Rainer M. János]

Nyomtatóbarát változat

A magyar forradalom történetének, a felkelést megelőző és követő eseményeknek feltárása sok vonatkozásban még mindig a történészek előtt álló feladat. Az itt következő dolgozat nem több kísérletnél, amely a bukás utáni évek egyik legszomorúbb mozzanatára, a megtorlásra próbál számadatok segítségével rávilágítani. Tisztában vagyunk azzal, hogy legalábbis okkal tételezhetjük fel, hogy az adatok valahol pontosan megvannak, ezért munkánk időtállónak – remélhetőleg – nem bizonyulhat. De amíg a pontos számvetés elkészítésére mód nyílik, addig sem hiábavaló emlékeztetni azokra, akiket a megtorlás sújtott. Sokféleképpen megtehető ez – itt száraz számok segítségével próbáljuk bemutatni az embereket, akiknek ítéletük tartalma bizony egyáltalán nem számot jelentett, hanem életüket és sorsukat határozta meg.

A valós adatok teljes körének hivatalos közzétételére egyébként valószínűleg várni kell. A mai rendszer természetesen nem hangsúlyozza, ám ettől még történeti tény, hogy genezisét a forradalom jelenti, s berendezkedésének, „konszolidációjának” egyik alapja a széles körű és kegyetlen megtorlás volt. Ennek méretei, iránya – amely, mint később láthatjuk, a társadalom potenciálisan leginkább ellenálló rétegeit és csoportjait célozta –, az erről való tájékoztatás stratégiája mind hozzájárultak ahhoz a jelenséghez, amelyet Szabó Miklós a monori találkozón tartott korreferátumában a társadalom kapitulációjának nevezett.[1] Mindez fölöttébb valószínűtlenné teszi, hogy a közeljövőben kielégítő tájékoztatás és feldolgozás szülessen az 1956 utáni megtorlásról.

A forradalom történetével Nyugaton foglalkozó nagy számú feldolgozás természetesen nem hagyja ki vizsgálódása köréből a megtorlás folyamatát és adatait sem, ám ezek a munkák megszületésük körülményeiből adódóan kizárólag elég bizonytalan becslésekre szorítkozhatnak. Ehelyütt ezekre csak utalunk,[2] tekintettel arra, hogy a minket érdeklő kérdéseknek csupán egy részére adnak választ. Kiindulópontnak elfogadtuk a fellelhető és kritikailag feldolgozható hazai hivatalos részadatokat.

A közhiedelem szerint itthon szinte semmiféle adatot nem tettek közzé a megtorlásról, valójában néhány alapvető szám a Központi Statisztikai Hivatal által kibocsátott statisztikai évkönyvek megfelelő táblázataiban és helyi statisztikai kiadványokban fellelhető. A megtorlás kezdeti szakaszában, 1957 folyamán a sajtó viszonylag részletesen foglalkozott egyes perekkel (elsősorban megfélemlítési céllal és különösen vidéken), s itt is közzétettek bizonyos részadatokat. Ezzel együtt a becslés módszerét természetesen alkalmaznunk kellett; igyekezvén azt a megfelelő, megbízható hivatalos és informális részadatok alapján tenni.

I.

Kutatásunk kiindulópontja annak meghatározása volt, hány embert ítéltek el a bíróságok a forradalomban való részvételükért, azaz – korabeli jogi kifejezéssel élve – a Népköztársaság elleni bűncselekmények vádjával?

A jogászi szaknyelv használata ebben az esetben korántsem véletlen, hiszen az első adatok forrását éppen annak segítségével közelíthetjük meg. Ismeretes, hogy 1956 után még évekig nem létezett büntető törvénykönyv, ezt a szerepet egy „A hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása” című gyűjtemény (röviden, s a továbbiakban: BHÖ) látta el. A BHÖ a bűncselekményeket hét nagy csoportba rendezve tartalmazta, amelyek a következők:

I. A Népköztársaság elleni bűntettek

II. Az államhatalom és az államigazgatás rendje elleni bűntettek

III. A társadalmi tulajdon elleni bűntettek

IV. A népgazdaság és tervgazdálkodás elleni bűntettek

V. A család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűntettek

VI. A polgárok személye elleni bűntettek

VII. A polgárok javai elleni bűntettek.

Ha szemügyre vesszük az 1957. évi Statisztikai Évkönyv „Igazságszolgáltatás” című fejezetének 2.3. sz. táblázatát („Jogerősen elítéltek bűncselekmények szerinti megoszlása”) kiderül, hogy az igazságügyi statisztikai adatszolgáltatás alapját – egész természetesen – a BHÖ fejezetbeosztása képezi. A táblázatban valóban hét fő kategória adja a fentebb említett megoszlást a közvádas (hivatalból üldözendő) cselekményeken belül. A „rejtjelezést” mindössze az jelenti, hogy az első helyen a fent II.-vel jelzett, az államhatalom és az államigazgatás rendje elleni bűncselekmények adatai szerepelnek. Első pillantásra a BHÖ-t nem ismerő olvasó ezek között is gyaníthatná az általunk keresett adatokat, ám a BHÖ, de még a statisztikai évkönyv következő, 2.4. sz. táblázata áttekintéséből is kiderül, hogy ez a csoport a közokirat-hamisítás, a hatósági közeg elleni erőszak, garázdaság, az ittas állapotban elkövetett bűntett stb. cselekményeit tartalmazza. A 2.3. sz. táblázat utolsó, hetedik helyén viszont tekintélyes számú elítéltre utaló számot találhatunk a nem sokat mondó „egyéb bűncselekmények” megjelöléssel. Következtetésünk szerint ez nem lehet más, mint a BHÖ I. csoportjában szereplő, „Népköztársaság elleni” bűncselekmények miatt elítéltek száma. 1957-ben eszerint 6425 személyt (felnőttet és fiatalkorút) ítéltek el jogerősen ilyen váddal.

Mielőtt továbbmennénk, ehhez az adathoz néhány megjegyzést kell fűzni. Mindenekelőtt felvetődik a kérdés, vajon megbízhatóak-e ezek a számok, s ez a szám különösen? A bírósági statisztikai adatszolgáltatás eredeti táblázatait összehasonlítva a helyi statisztikai kiadványok megfelelő közléseivel a kettő egyezését tapasztaltuk, így az adat helyesnek elfogadható. Úgy tűnik, hogy az „egyéb”, elvileg bármit tartalmazható kategória elegendőnek látszott az adatok álcázásához, amelyek nélkül például az összesített számsorokat sem lehetett volna kifejezni. Ezért a KSH adatát kutatásunk kiindulópontjaként elfogadtuk – de csak ennek, s ez nem véletlen.

Elsősorban azért, mert a fenti szám nem az összes az évben elítélt számát tartalmazza. Nem kerültünk ellentmondásba a korábban kifejtettekkel. Az 1957. évi évkönyv ugyan nem utal erre, az 1969. évi és a következők viszont az igazságszolgáltatási fejezet előtti megjegyzésében tudatják, hogy a katonai bíróságok megfelelő adatait a táblázatok nem tartalmazzák. 1956. december 11-én az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletet adott ki a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről a lőfegyverek engedély nélküli tartása (ismertebb kifejezéssel: a fegyverrejtegetés), az ezekkel elkövetett gyilkosság, rablás stb. bűntettére. Az intézkedés világosan a felkelés alatt felfegyverkezettek ellen irányult. A statáriális eljárásokat a katonai bíróságok folytatták, s azok csak 1957 novemberében szűntek meg. A forradalomban részt vett, s ezért államellenes bűncselekményekkel vádolt katonák és rendőrök felelősségre vonása is a katonai bíróságok hatáskörébe tartozott, ez a szerepük pedig a statárium megszüntetése után sem ért véget.[3]

A fentieket megerősíti az 1956 utáni megtorlásról itthon közzétett egyedüli összefoglaló adat, amelyik Berecz János „Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956” című könyvében található, amelyet egyébként, mint „reprezentatív” számot azóta szerző többször is közölt. Eszerint: „A polgári és katonai bíróságok 1956. november 4-től 1957. július 31-ig a közvádas bűntettek miatt 28 601 személyt ítéltek el, közülük 6321 főt a Népköztársaság elleni (tehát politikai) bűntettek miatt.”[4] Nyilvánvaló, hogy a KSH 6425 főnyi elítéltről szóló adata nem tartalmazza a katonai bíróságok elítéltjeit, hiszen a bíróságok semmiképpen sem végezhettek az összes elítélés 98 százalékával 31-ig, 1956 végén pedig – amiről még említést teszünk – csupán néhány tucat ítélet született.

Berecz János közlése nyilvánvalóan részleges adat, bár a közlés kontextusából úgy tűnik, a szerző ennél többnek szánta. A megtorlás nemcsak folytatódott 1957 júliusa után is, de éppen ezután érte el tetőfokát 1958-ban, elegendő csak Nagy Imre és társai perére és kivégzésére utalni. De 1957. december 21-én, az országgyűlés ülésszakán beszámoló Szénási Géza legfőbb ügyész és Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke egyaránt kijelentették, hogy az „ellenforradalmi ügyekben” történő felelősségre vonás még nem fejeződött be.[5]

Ugyanakkor a polgári bíróságok előtt „egyéb” (Népköztársaság elleni) bűncselekményekért elítéltek száma sem fedi teljesen az általunk keresettet, a forradalomban való részvételért elítéltekét tehát. A BHÖ I. része ugyanis a Népköztársaság elleni bűntettek között a következő fontosabb cselekményeket sorolja fel:

– államrend elleni szervezkedés, mozgalom kezdeményezése, vezetése, az abban való részvétel, annak támogatása, erről való feljelentési kötelezettség elmulasztása

– izgatás

– fegyverrel, lőszerrel, robbanóanyaggal való visszaélés, azok engedély nélküli tartása (fegyverrejtegetés)

– tiltott határátlépés

– háborús és népellenes bűntett, hazaárulás, hűtlenség, tsz elleni izgatás stb.

A legutolsóként említett kategóriába tartozók száma a fővárosi részadatok tanulmányozása alapján elenyészőnek, a nagyságrendet és az arányokat nem befolyásolónak látszik. A tiltott határátlépés esetében viszont más a helyzet: 1957-ben Budapesten az államellenes bűncselekmények miatt jogerősen elítéltek 43,7 százaléka tartozott közéjük, s még 1958–1959-ben is 20 százalék körül mozgott arányuk.[6] Az ország elhagyásának szándéka 1956 után természetesen nem nélkülözte a politikai motívumokat, alapjában véve mégsem tekinthetjük ezeket kifejezetten politikai ügyeknek. Ezért a későbbiekben megkíséreljük a határátlépési perek elítéltjei számát becsléssel meghatározni, hogy így elkülöníthessük a szorosan vett politikai elítéltek számától.

Következő feladatot a vizsgálat időhatárainak meghatározása jelentette. Meddig tartott a megtorlás, illetve mely időpontig tekinthető a politikai perek túlnyomó többsége 1956-osnak? Mivel a perek iratai és a hivatalos kimutatások természetesen nem állnak rendelkezésre, talán önkényesnek tűnik a kutatás évkörét 1956 decemberétől 1959 végéig kiterjeszteni. De az egyik legfontosabb közvetett forrásunk, a hazai feldolgozások politikai perekre való hivatkozásainak elemzése támogatni látszik ezt: az ezekben szereplő bírósági akasztások túlnyomó része 1957–1959-ből való.[7] Ugyaninnen tudható viszont, hogy egyes ügyekben még 1960-ban is folytak eljárások (pl. a Köztársaság téri lincseléssel kapcsolatban a Baross téri felkelők ellen).

Ezek számát viszont csaknem lehetetlen pontosan meghatározni. A statisztikai évkönyvek igazságügyi fejezetének felépítése már 1959-ben megváltozott: kimaradt a jogerősen elítéltek bűncselekménycsoportok szerinti felosztása. A következő hivatalos adat a politikai elítéltek számáról 1962-ből való (554 fő). Ettől kezdve a hetvenes évek közepéig 200-300 fő körül mozog évente.

A számunkra legfontosabb 1959-es évben azonban joggal feltételezhetünk nagy számú ötvenhatos pert, még az akkori kisebb izgatási perek is bizonyára a forradalmi eseményekkel állhatták kapcsolatban. Az 1959-es hiányzó adatokat a korábbiakkal való összevetés, a tendenciák kiterjesztése, a helyi és országos adatok összehasonlítása nyomán próbáljuk meghatározni. A hivatalos statisztikákból kiinduló adatokat az 1. táblázat tartalmazza.

1. táblázat: A polgári bíróságokon jogerősen elítéltek száma, felnőtt- és fiatalkorúak

Év<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />	1957	1958	1959
Összes közvádas elítélt száma	36735,0	55 535,0	61 621,0
Ebből népközt, elleni bűncselekmény miatt elítéltek száma	6425,0	7853,0	…
Százalékban	16,6	14,1	?
Budapesti közvádas elítéltek száma	7 449,0	10406,0	13918,0
Az országos százalékában	19,2	18,7	22,6
Bp.-en népközt, elleni bűncselekmény miatt elítéltek száma	925,0	1309,0	831,0
Bp. közv. százalékában	12,4	12,6	6,0
Orsz. népköztársaság elleni százalékában	14,4	16,7	?

Forrás: Statisztikai Évkönyv 1957–1959
Budapest Statisztikai Évkönyve 1958-1960, valamint saját számítások


A táblázatból azonnal látható, hogy a megtorlás első két évében az összes elítéléseken belül igen magas az államellenes bűncselekményekkel vádoltak aránya, kb. 15 százalék. „Normális” körülmények között ez az arány elenyésző: 1965-ben pl. 0,5 százalék, 1966-ban 0,8 százalék. Budapesten 1957–58-ban arányuk némileg alacsonyabb, ami valószínűleg az első fokon vidéken tárgyalt határátlépési ügyek nagy számából adódhat. Két változás érdemel különös figyelmet: 1959-ben a fővárosban az előző évhez képest felére csökken az elítéléseken belül az államellenesek részesedése. Másfelől a budapesti államellenes elítéléseknek a hasonló országos elítéléseken belüli aránya növekszik (1957: 14,4; 1958: 16,7 százalék), összefüggésben az összes közvádas elítéléseken belüli növekvő budapesti súllyal (1957-ről 1959-re 19,2-ról több mint 22 százalékra). Joggal feltételezhető, hogy a főváros súlya 1959-ben is tovább nőtt az államellenes elítéléseken belül. Feltételezhető az államellenes elítélések számának jelentős, arányának a fővárosihoz hasonló csökkenése is. Erre mutat az 1957–58-ból rendelkezésre álló ügyészségi adatok változása is.

2. táblázat: Feljelentett személyek száma népköztársaság elleni bűncselekmények miatt, országosan, felnőtt- és fiatalkorúak

Év	Megszüntetés	Vádemelés	Összesen
1957	4989	15235	20224
1958	2494	3774	6268

Forrás Statisztikai Évkönyv 1957., 1958

Az erősen lecsökkenő újabb vádemelések számát, az 1957–58-ról áthúzódó ügyeket, valamint az 1. táblázatban mért változásokat figyelembe véve, ha 831 1959-es budapesti államellenes elítélt számát a hasonló országos számhoz képest 18 százaléknak tekintjük, akkor kb. 4600 fővel számolhatunk 1959-ben. Ebben az esetben 1959-ben az államellenes bűnökért elítéltek aránya az összes elítéléseken belül kb. 7,5 százalék.

E becslés próbájára áttekintettük az 1957–1959-es statisztikai évkönyvek 2.4. sz. és 2.3. táblázatainak (Jogerősen elítéltek száma az elkövetett bűncselekmények szerint) adatait. Ezek mindhárom évben ugyanazon közvádas cselekmények elítéltjeinek számát tartalmazzák, immár részletesen felsorolva azokat. Ugyancsak egységesen nem tartalmazzák az államellenes elítéltek és néhány más közvádas cselekmény elítéltjeit. Mivel az elítélések és a bűncselekmények struktúrája a szóban forgó időszakban nemigen változott, feltételeztük, hogy a ki nem fejezett cselekményeken belül az államellenesek egy bizonyos arányt képviselnek. Az eredményt lásd a 3. táblázatban.

3. táblázat

Év	A Statisztikai Évkönyv 2.4, 2.3 (1959) tábláiban nem szereplő közvádas elítéltek számaa	Ebből népköztársaság elleni bűncselekmény miatt elítélt
		szám	%
1957	12088	6425	53,2
1958	19345	7853	40,6
1959	10301	…

Forrás: Statisztikai Évkönyv 1957–1959 alapján, saját számítások
a) Felnőtt- és fiatalkorúak

Ha a két százalékérték átlagát vesszük, úgy szinte pontosan a fenti következtetés eredményét kapjuk, míg ha a csökkenést vesszük figyelembe, úgy kb. 3000 fő lesz az eredmény.

Az ügyészségi és bírósági adatok összevetésével megállapítható, hogy Népköztársaság elleni bűncselekmények miatt 1957–58-ban 19 009 vádemelés történt (l. 2. táblázat). Ugyanebben a két évben a bíróságok jogerősen lezárták 16 995 fő ügyét, ebből elítéltek 14 278 személyt, azaz a bíróságok elé kerültek 84,2 százalékát. Legalább kétezer vádlott ügye húzódott át 1959-re, s minden bizonnyal újabb vádemelések is történtek. Ezek számát egyáltalában nem ismerjük. Az elítéltek száma ebben az évben 3000-4500 között lehet, s talán nem tűnik önkényesnek, ha a korábbi arányokhoz leginkább közelítő 4000 főnyi elítélttel számolunk a továbbiakban.

A következő feladat „leválasztani” a BHÖ szerinti Népköztársaság elleni elítéltek számától a tiltott határátlépésért elítéltek számát. Az ily módon kapott szám azon kifejezetten politikai elítélteké lesz, akiket a vizsgált években szinte kizárólag forradalmi vagy ahhoz kapcsolódó cselekményeikért büntettek. Országos adatokkal erről egyáltalában nem rendelkezünk, ezért kénytelenek vagyunk e számot a helyi adatok érvényét kiterjesztve meghatározni, jóllehet ez bizonyos torzítás veszélyével jár.[8]

4. táblázat: A szorosan vett politikai elítéltek száma országosan a budapesti arányok alapján, felnőtt- és fiatalkorúak

Év	Népköztársaság elleni bűncselekmények miatt elítéltek száma országosan, fő	Népköztársaság elleni bűncselekmények miatt elítéltek száma Budapesten, fő	Ebből a szorosan vett pollitikai elítéltek Budapesten		A %-arányból számított országos szám, fő
			szám (fő)	%
1957	6425	925	521	56,3	3617
1958	7853	1309	1046	79,9	6274
1959	4000a	831	598	72,0	2880
Össz.	18278				12771

a) Becsült adat
Forrás Budapesti Statisztikai Évkönyv alapján saját számítások


Ha a három év fővárosi átlagát vesszük (a szűkebben vett politikai elítéltek aránya 70-71 százalék körül van), nagyon hasonló országos összesítést kapunk. Megállapítható tehát, hogy a polgári bíróságok 1957–59-ben több mint 18 ezer főt ítéltek el a törvény által politikainak minősített bűnökért, és ebből 12 és fél ezernél többre tehető a forradalomban való részvételért elítéltek száma.

A katonai bíróságok által elítéltek számának meghatározása az eddigieknél nehezebb feladatot jelent, hiszen a rendelkezésre álló adatok, ha lehet, még az eddigieknél is hiányosabbak. Tevékenységük kezdeti szakaszáról viszont vannak információink. A Központi Statisztikai Hivatal 1957 elején kiadott, a forradalmi eseményekről szóló jelentése szerint 1956. dec. 11. – 1957. jan. 7. között a statáriálisan eljáró katonai bíróságok 71 főt ítéltek el.[9] 1957. február 12-én egy budapesti bírósági tanácskozás 208 főben jelölte meg a statárium addigi elítéltjeinek számát.[10] Végül felhasználható Berecz János már idézett közlése, amely 1957. júl. 31-ig együttesen tartalmazza a polgári és katonai bíróságok elítéltjeinek számát. E nyomon elindulván megkíséreltük szétválasztani a kétféle bíróság elítéltjeinek adatát.

Először a közölt 6321 főből kivontuk a KSH által 1956-ra megadott statáriális (tehát katonai) elítéltek számát, 71 főt, hisz ezeket biztosan ötvenhatos ügyekért ítélték el. (E szám érvénye 1957. jan. 7-ig terjed, de az eltérés nem jelentős.) 1957. évre így 6250 Népköztársaság elleni elítéltet kaptunk.

Adott időszakon belül a polgári és katonai bíróságok elítélései arányának meghatározásához egyetlen fogódzót találtunk. Az Országgyűlés 1957. december 21-i ülésén Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke beszámolójában közölte, hogy 1957. nov. 30-ig a Legfelsőbb Bírósághoz (polgári tanácsok) 1717 „ellenforradalmi tárgyú” bűnügy került, míg a katonai kollégiumhoz 827 ügy.[11] Ügyekről van tehát szó, és nem az elítéltek számáról. De mert az ügyek azonos jellegűek, okkal feltételezhető, hogy szereplőik átlagos száma sem tér el sokkal egymástól, ennek kiszámítására majd visszatérünk. A Legfelsőbb Bíróságon 1957-ben az ügyek 67,5 százaléka polgári, 32,5 százaléka katonai tanácsok elé került. Ha ezt az arányt Berecz János sokat idézett számadatának felbontására alkalmazzuk, a következő eredményt kapjuk:

1957. júl. 31-ig polgári bíróságok elítéltek 4219 főt, katonai bíróságok elítéltek 2031 főt.

Ellenőrzésképpen először az ily módon kiszámított, a polgári bíróságokon elítéltekről szóló adatot vizsgáljuk meg. A katonai bíróságok szinte kizárólag politikai tárgyú cselekményekkel foglalkoztak ez idő tájt, így Berecz János közlése az egyéb közvádas cselekményekért elítéltek számáról a polgári bíróságokra esik. Az általa megadott 28 601 főből tehát kivontuk az 1956–57-ben katonai bíróságokon elítéltek számát (71+2031 = 2102 főt). A fennmaradó 26 499 főből számításunk szerint 4219 embert ítéltek el államellenes cselekményekért, vagyis az összes elítélt 15,9 százalékát. Ez szinte pontosan megegyezik az 1. táblázatban 1957. évre, a polgári bíróságokra vonatkozó 16,6 százalékos aránnyal, vagyis igazolja a fenti számítás helyességét.

Az egy ügyben szereplő személyek számára vonatkozólag részadatokkal rendelkezünk. A KSH 1957 eleji jelentése 61 katonai ügy 89 vádlottjáról tudósít (1,4 fő/ügy). Országos és helyi sajtóközlések alapján 1957-ből 33 katonai bírósági ítélet 58 szereplőjének nevét számoltuk össze (1,8). A Legfelsőbb Bíróság 1957-es szorosan vett politikai ügyei közül sajtóközlések, visszaemlékezések összegyűjtésével 122 ügy 284 elítéltjéről van tudomásunk (2.3). Ügyenként átlagosan két ember elítélését feltételezve a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 1957. nov. 30-ig több mint 1600 főt ítélt volna el. A statáriálisan eljáró katonai bíróságok azonban jogerős ítéleteket hoztak, vagyis nem volt fellebbezésnek helye a katonai kollégiumhoz,[12] mely egyébként szintén folytatott elsőfokú eljárásokat (pl. Dudás József és Szabó János esetében, akárcsak a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági tanácsa pl. Nagy Imre és társai, még korábban Déry Tibor és társai ügyében).

Becslésünk szerint 1957-ben a katonai bíróságok országosan kb. 3000 főt ítéltek el, s ez a szám a statárium megszűnése, 1957 novembere után, 1958-ban is százakra rúgott. Az összes 1956-os elítélésekről szóló eredményeket az 5. táblázatban foglaltuk össze.

5. táblázat: Az elítéltek száma országosan, felnőtt- és fiatalkorúak

Év	Polgári bíróságokon		katonai bíróságokon	polg. + kat. bíróságokon
	a népköztársaság elleni	szorosan vett politikai
	bűncselekmény vádjával elítéltek száma
1957	6425	3600	3000	6600
1958	7853	6300	400	6700
1959	4000	2900	?	2900
Össz.:	18278	12800	3400	16200

A megtorlás természetesen nem csupán a több mint 16 ezer ’56-os cselekményekért elítéltet érintette. 1957–58-as adatok szerint a polgári bíróságok az eléjük kerültek kb. 83-85 százalékát ítélték el.[13] Így feltételezhető, hogy 1957–1959 között Népköztársaság elleni cselekmények vádjával összesen 26 ezren kerültek bíróság elé, s 21 701 főt ítéltek el (ebből több mint 16 ezret szorosan vett politikai cselekményekért[14]). A polgári ügyészségek adataiból (2. táblázat) feltételezhető, hogy három év alatt csak ezek kb. 31 ezer ember ügyében folytattak vizsgálatot. Az internálás,[15] a lakóhelyről való fegyelmivel történő elbocsátás, a kényszerlakhely kijelölése (kitelepítés), a feketelistára helyezés bizonyosan további tízezreket érintett.

II.

A kérdést, hogy kiket ítéltek el a bíróságok 1956-os cselekmények vádjával, két szempontból is szükséges feltenni. Először is fontos az elítéltek társadalmi helyzete, kora, neme, másodszor megállapítható, milyen tevékenységért sújtotta őket a megtorlás. Jelenleg egyik kérdésre sem tudunk kielégítő körben válaszolni, kizárólag egyes részadatokra támaszkodhatunk. Ezeket megfelelő szociológiai mintának sem tekinthetjük, hiszen földrajzi értelemben egyoldalúak: túlnyomórészt a fővárosra vonatkoznak. Úgy érezzük azonban, hogy bizonyos következtetések így is megkockáztathatók.

Mintegy kétévi gyűjtőmunka eredményeképpen két csoportban 760 szorosabb értelemben vett politikai elítéltről részletesebb adataink vannak. A két csoport egyikét 457 fő alkotja, akiket 1957–1958-ban (néhány esetben 1959-ig) elhúzódóan a népbíróságok, illetve a korszak elején a gyorsított eljárás szabályai szerint eljáró rendes bíróságok ítéltek el.[SZJ] A másik, 303 fős csoportot a rendes büntetőtanácsok által 1957–58 folyamán elítéltek alkotják.

Az elkülönítést az indokolta, hogy a kétféle eljárás határozottan más karakterű cselekményekkel foglalkozott, s emiatt a büntetések mértéke is számottevően különbözött. A gyorsított eljárást az 1957. január eleji csepeli sztrájkot követően az 1957. évi 4. sz. törvényerejű rendelet mondta ki többek között fegyver- és lőszerrejtegetés, gyilkosság, gyújtogatás, rablás, közérdekű vagy nélkülözhetetlennek nyilvánított üzem (a kiegészítő rendelet szerint minden száz főnél többet foglalkoztató üzem) működésének zavarása, tömeges munkabeszüntetésre való felhívás, államrend elleni szervezkedés bűntettének esetére.[16] A gyorsított eljárás szerint működő kutatótanácsok[SZJ] utódai a népbíróságok, melyek felállítására először a Legfelsőbb Bíróságon majd a Fővárosi Bíróságon, a Pest megyei, miskolci, szegedi, pécsi és győri megyei bíróságon került sor 1957 tavaszán és nyarán.[17] A népbíróságok átvették a gyorsított tanácsok ügykörét, és eljárási szabályait is. Büntetéseik előírás szerint drákóiak voltak: felnőttek esetében halál vagy az összes körülmények mérlegelésével öttől tizenöt évig terjedő börtön (1957. jan. 15. előtti cselekmények esetében ez lehetett kisebb is, ám ezt alig alkalmazták).

A rendelkezésre álló adatok nem bizonyultak elegendőnek annak megállapításához, hogy az említett több mint hétszáz személyt milyen konkrét cselekmények miatt ítélték el. Ismerjük azonban az elítélés alapjául szolgáló bűncselekmény megjelölését, halmazat esetén a legjellemzőbbét. Utóbbit azért érdemes megemlíteni, mert – elsősorban a népbírósági tanácsok – igyekeztek minél több köztörvényes cselekményben elmarasztalni a vádlottakat. Ezt számos visszaemlékezés is megerősíti, szervezkedés mellett sokakat elítéltek még társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopás, rablás miatt is. Az elítélések alapjául szolgáló bűncselekményekről ad képet a 6. táblázat.

6. táblázat: Elítéltek megoszlása bűncselekmények szerint (legjellemzőbbnek minősített bűncselekmények)

Bűncselekmény	Népbíróság, illetve gyorsított eljárású bíróságok		Rendes büntető tanács
	fő	%	fő	%
Államrend elleni szervezkedés kezdeményezése és vezetése (BHÖ 1/1)	48	10,5	–	–
Államrend elleni szervezkedésben tevékeny részvétel, felhívás stb. (BHÖ 1/2)	354	77,5	70	23,1
Izgatás (BHÖ 2)	12	2,6	185	61,0
Fegyverrejtegetés (BHÖ 33, 34)	30	6,6	39	12,9
Gyilkosság, emberölés (BHÖ 349, 351)	13	2,8	2	0,7
Egyéb	–	0,0	7	2,3
Összesen	457	100,0	303	100,0

A népbíróságok elé kerültek mindenekelőtt a fegyveres felkelő csoportok elfogott tagjai. Az itt szereplő mintában van pl. a Széna téri harcoló csoport több tagjának pere, a IX. kerület Tompa utcaiak egy része, a kispesti felkelők közül néhányan, hasonlóan a Corvin-közből, a Práter utcából, a Dudás vezette csoportból, stb.[18] A népbírósági mintában szereplők 19 százalékát vádolták gyilkossággal is (általában szervezkedés mellett), ezek egy része felkelő volt, ahogyan a fegyverrejtegetésekért elítélteké is. Több felkelőt „meg nem határozható számú gyilkosság kísérlete” címén (is) elítéltek.

A különleges bíróságok ítélték el a különféle – egyébként kis számban előforduló – terrorcselekmények és gyilkosságok elkövetésével vádoltakat. A népítéletek, lincselések kérdésével a forradalommal kapcsolatos szakirodalom bőségesen foglalkozott, így talán itt nem szükséges bővebben szólni ezekről. Hogy ezeket az ügyeket hogyan vizsgálták ki, és a hozott ítéletek mennyiben voltak indokoltak, azt csak valamikor a perek iratainak tanulmányozása után lehet eldönteni esetleg. Mintánkban ilyen jellegű a miskolci népítélet résztvevőinek tömegpere, Sziklai Sándor alezredes meggyilkolásának ügye, Bordás András csepeli sztahanovista meggyilkolásának szereplői,[SZJ] s néhány személy más esetek (Köztársaság tér, Mosonmagyaróvár,[SZJ] karhatalmisták elleni merényletek stb.) kapcsán.

Sajátos csoportot alkotnak a november 4. utáni szervezkedések elítéltjei. E többnyire kórházakban szerveződött, röplapok és illegális sajtó előállításával vádolt csoportok közül gyűjtésünkben szerepel a Péterfy Sándor utcai kórházban szervezkedők[SZJ] némelyike (Tóth Ilona, Gáli József, Obersovszky Gyula és társaik, Eörsi István), a Péch Gyula vezette tömörülés[SZJ] tucatnyi tagja, Sándor András író, a szolnoki szervezkedés stb. Népbíróságok ítélték el a helyi forradalmi, nemzeti bizottságok elfogott tagjait (a kakucsi, nagytétényi, budafoki, rákosszentmihályi, újpesti bizottságok néhány tagjáról van adatunk). A megtorlás célpontjai voltak a különféle vallási alapon álló politikai tömörülések tagjai (itt: Mindszenty titkára, Turcsányi Egon és a hercegprímás környezetének számos tagja, a fővárosi Nemzeti Bizottságban fellépő Zajgóvári Károly-féle keresztény párt,[SZJ] az Illés István vezette Magyar Forradalmi Ifjúság Pártja nevű szervezet[SZJ] vezetői). Különleges bíróságok elé kerültek egyes munkástanácsok vezetői is, általában a legnagyobb üzemekből, és a kerületi munkástanácsok vezetői (Ganz Vagon, Északi Járműjavító, Ikarus vagy a KMT megalakulásában szerepet játszó Krassó György és Sz. Nagy Sándor, a csepeli központi munkástanács három vezetője stb.).[19]

A rendes bíróságok elé került személyek csoportokba sorolása még nehezebb, hiszen – kis számban – szinte minden fent említett kategória megtalálható közöttük, talán a népítéletek és a november 4. utáni szervezkedések résztvevői jelentenek kivételt. Az ide kerültek ügyét az köti össze, hogy a bíróságok, illetve más hatóságok tevékenységüket kevésbé fontosnak ítélték, s bizonyára olykor még a minimális törvényes alap is hiányzott az elítéléshez. Úgy tűnik, hogy a legnagyobb tömeget a munkahelyi, lakóhelyi közösségben elhangzott, izgatónak minősített kijelentésekért elítéltek, és – ami fontosabb – az üzemi munkástanácsok vezetői, tagjai, intézményi forradalmi bizottságok szereplői jelentik (hazai kiadványok hivatkozáselemzése során több mint kéttucatnyi üzemi munkástanácsper szereplőit sikerült eddig azonosítani). A korábbi említett kategória rávilágít arra, hogy nemcsak a forradalmi tevékenység, de az amelletti kiállás – sőt talán ennek gyanúja is – elegendő volt az elítéléshez.

A két mintában szereplő elítéltek túlnyomó többsége (több mint 93 százaléka) férfi. Adataink igazolják azt a közhelynek számító megállapítást, hogy az 1956 a fiatalság, az ifjúság forradalma volt. Különösen igaz a megállapítás a radikálisabb, tevőlegesebb résztvevőkre: a különleges bírósági mintában szereplők 59,5 százaléka nem töltötte be 1956-ban 30. életévét, de a rendes bíróságok előtt elítéltek esetében is 43,6 százalék az arányuk. A részletes kormegoszlást a 7. táblázat szemlélteti.

7. táblázat: Elítéltek megoszlása 1956-os életkoruk szerint (százalékban)

Életkor	Népbíróság, illetve gyorsított eljárású bíróság	Rendes büntető tanács
18 éven alul	7,4	10,6
18–20 éves	18,2	9,6
21–24 éves	15,5	9,9
25–29 éves	18,4	13,5
30-34 éves	10,1	16,2
35–39 éves	8,3	11,2
40–44 éves	8,1	9,9
45–49 éves	4,6	8,2
50 év felett	9,4	10,9

A vizsgált elítéltek társadalmi helyzetét reprezentáló adatok, ahogy már említettük, nem alkalmasak teljesen szélesebb körű kiterjesztésre. Fővárosiakról lévén nagyrészt szó, nem reprezentálja a parasztság részvételét az eseményekben, s mivel polgári bíróságok elítéltjeivel van dolgunk, ugyanez mondható a fegyveres testületekről is. (Arról már nem is szólva, hogy az elítéltek eleve bizonyos értelemben torzítottan tükrözik a forradalomban résztvevők megoszlását.) Gyűjtött adataink sok esetben nem tették lehetővé a finomabb kategorizálást, így azután legfeljebb bizonyos tendenciák érzékeltetésére nyílik lehetőség.

8. táblázat: Elítéltek megoszlása foglalkozásuk szerint (százalékban)

	Népbíróságok, illetve gyorsított eljárású bíróságok (N = 457)	Rendes büntető tanács (N = 303)
Segédmunkás	16,2	14,5
Szak- és betanított munkás	38,3	39,9
Bányász	4,6	–
Munkás összesen	59,1	54,4
Paraszt	7,2	–
Termelésirányító, alkalmazott	11,8	21,5
Értelmiségi	11,1	11,5
Egyetemi hallgató	3,7	1,0
Tanuló összesen	7,0	7,0
Egyéb (önálló kisiparos, háztartásbeli, nyugdíjas stb.)	3,7	5,6

A táblázat két adatsora láthatóan igen hasonló. Többséget képez az üzemi munkásság, amely az elítéltek összesített többségét is jelenti. Az egyetlen jelentősebb számszerű eltérést az alkalmazott, termelésirányító réteg rendes bíróságok előtti jelentősebb súlya képviseli (a parasztság reprezentációja, amint említettük, nem alkalmas különösebb következtetések levonására). A magyarázat valószínűleg e réteg intézményi forradalmi bizottságokban, üzemi munkástanácsokban való jelentősebb képviseletére utal, összehasonlítva mondjuk a fegyveresen harcolók összetételével. Nem számszerűsített különbség, hogy amíg a népbíróságokon elítélt értelmiségiek túlnyomó része humán foglalkozású: író, pap, jogász, tanár, addig a rendes bíróságok jobbára műszaki értelmiségieket vontak felelősségre.

A forradalom mozgatóerejét jelentő fiatal munkások tömege a két fentebbi táblázatból meggyőzően kitűnik. A megtorlás fő célpontjai ők voltak, a két minta adataiból körvonalazható jellegzetes alakok: a legföljebb húszas évei elején járó, fegyverrel harcoló munkás és harminc körül járó, immár környezetében bizonyos tekintélyt, esetleg alacsonyabb irányítói pozíciót szerzett társa, akit az üzemi munkástanács, intézményi forradalmi bizottság soraiba választottak. A megtorlás természetesen nem kerülte el a forradalom előtti olvadás idején vezető szerepet játszó, de különösen annak vereségébe belenyugodni nem akaró, az ellenállást a munkástanácsokkal együtt folytató értelmiségieket sem.

Már részben a kormegoszlásból is következik az a történeti tény, hogy a volt uralkodó osztályok képviselői elenyésző arányban reprezentáltak az elítéltek között. Az általunk vizsgált 760 fő közül 49 esetben (6,4 százalék) tért el az 1945 előtti foglalkozás az 1956-os-tól, túlnyomórészt katonatisztek és vezető köztisztviselők dolgoztak munkásként és alkalmazottként. A fiatal elítéltek eltartójának 1945 előtti adata (ahol ezt sikerült kideríteni) sem mutat ettől lényegesen eltérő képet. A népbíróságok elé került fiatalok közül 140 olyan munkás foglalkozásút vizsgáltunk, akik 1945 előtt eltartottak voltak, és tudjuk az apa foglalkozását. 86 fő munkás (61,4 százalék), 28 fő parasztcsaládból (20 százalék) származott, 12 fő (8,6 százalék) eltartója a felszabadulás előtt önálló kisiparosként vagy kiskereskedőként dolgozott. Korábban alkalmazott volt 9 fő eltartója, s végül 3 értelmiségi, egy-egy pedig földbirtokos, illetve katonatiszt apától származott. Látható, hogy a munkás elítéltek nagy többsége munkáscsaládokban vagy falusi, illetve városi kisegzisztenciák, esetleg falusi nincstelenek családjában nőtt fel.

Arra vonatkozóan, hogy az elítéltek közül milyen arányban képviseltették magukat az ún. lumpen és bűnöző elemek, nagyon nehéz megbízható számszerű adatokat találni. A felmérésbe bevont 760 személy közül 13 fő (1,7 százalék) foglalkozása (alkalmi munkás, foglalkozás nélküli, börtönből szabadult) utalt erre, ezt azonban még hozzávetőleges arányként sem lehet értelmezni. Tény, hogy a 457 különleges bíróságon elítélt személy közül 111-en (24,3 százalék) büntetett előéletűek voltak, jobbára köztörvényesként (a politikai elítéltek aránya kb. 6,5 százalék). Hasonló képet mutat a fővárosban szorosan vett politikai cselekményekért 1957–59-ben elítéltek összességéből tehát minden negyediket-ötödiket elítéltek már korábban valamilyen bűncselekményért. Ennek reális értékeléséhez figyelembe kell venni, hogy 1949 és 1956 között a bíróságok több mint 930 ezer jogerős ítéletet hoztak.[20] Ezek zömét egyáltalán nem az ún. koncepciós perek, hanem kihágások, a beszolgáltatással kapcsolatos közellátási bűntettek, az ún. tervbűntettek, kisebb súlyú üzemi lopások stb. tették ki. Az országos és helyi hatóságok túlbuzgósága, terrorja, ugyanakkor nemegyszer a létfenntartás kényszere játszott szerepet tíz- és százezrek elítélésében. (Gondoljunk Déry Tibor: A téglafal mögött[SZJ] című novellájára, mely jellegzetes példája ennek az utóbbi esetnek.) A köztörvényes bűnökért többszörösen büntetettek aránya már szignifikánsabb, ez a népbírósági mintában 9,6 százalék. Megbízható képet még ez a szám sem jelent arról, hogy az eseményekben a lumpen bűnöző elemek milyen súllyal szerepeltek (pl. a többszörösen büntetettek feltalálása és elítélése nyilvánvalóan sokkal könnyebb volt). Mindenesetre a hazai kiadványokban gyakorta hangoztatott vádat, miszerint a forradalom tevőleges résztvevői között igen nagy arányban, sőt vezető helyen szerepeltek „bűnöző, huligán, lumpen” elemek, a statisztikai adatok nem igazolják, pedig a szerzők is láthatóan az elítéltek adataival kívánják igazolni állításaikat. Semmi ok nincs tagadni, hogy a forradalmi cselekményekért elítéltek egy részét, akár 6-8 százalékát ilyen személyek alkották, Budapesten egy-két százalékkal többet is. Kétségtelen, hogy az eseményekben szerepet játszottak korábban politikai cselekményekért elítéltek is, akik egy része biztosan alapvetően szemben állt mindazzal, ami 1944/45 után történt Magyarországon. Népbírósági mintákban, ahogy már említettük, kb. 6,5 százalék azok aránya, akiket korábban politikai cselekményekért ítéltek el. Ezek egy része valószínűleg kisebb súlyú izgatás, határátlépési kísérlet, más része szervezkedés, illetve háborús és népellenes bűntett, utóbbiak aránya 1-2 százalék mindössze. Ami a szervezkedéseket, kémkedési ügyeket illeti, Fehérváry István könyvének[21] adatközlő fejezetei jól rávilágítanak arra, hogy ezek egy része ártatlan, más része felelőtlenül beugratott jelentéktelen hírszerző tevékenységet folytató egyén volt, akik mellett természetesen léteztek igazi kémek és valódi szervezkedések is. Az ezekben részt vevők forradalom alatti szerepét, de még az elítélésen belüli arányát sem tarthatjuk jelentősnek, ahogyan a lumpen elemekét sem. Mintánk arányszámai részesedésüket a valósnál valószínűleg többnek tüntetik fel, hiszen okkal tételezhető fel, hogy többségük a fővárosban összpontosult. Megállapítható, hogy a hazai kiadványokban sok fáradsággal kialakított képet a tipikus, lumpen bűnöző, volt nyilas és fasiszta, klerikális földalatti szervezetekből jött „ellenforradalmárról” éppen az elítélések nem igazolják. A megtorlás – természetes módon – nem ellenük irányult, hanem a fentebb már említett, a számadatok által sokkal inkább valószínűsíthető típusok ellen.

III.

A forradalmi eseményekben való részvétel miatt elítélteket sújtó büntetések mértékéről, az elítélések körülményeiről a továbbiakhoz hasonló, töredékes kép bontakozik ki. Nincs országos adatunk a büntetések időtartamának alakulásáról, a kivégzettek számáról, a fontosabb perek szinte mind a nyilvánosság teljes kizárásával zajlottak le, s nemhogy a sajtó nem adott hírt többségükről, de még a legközelebbi hozzátartozókra, sőt – pl. az elítélő határozat indokló része tekintetében – olykor még a vádlottakra is kiterjedt az ítéletközlési tilalom.

Közvetlenül a forradalom leverése után a sajtó viszonylag részletesen foglalkozott az egyre sűrűsödő őrizetbe vételekkel, majd a statárium december 11-i bevezetését követően tudósított az első ítéletekről is – persze meglehetősen szűkszavúan. Már négy nappal a rögtönbíráskodás meghirdetése után fegyverrejtegetésért kivégezték Miskolcon Soltész Józsefet, majd december 20-án (kegyelmi kérvényük elutasíttatván) a kecskeméti ifj. Góbor Ferencet és Minczér József 24 éves bányászt, a kesztölci nemzetőrség tagját.[22] Ők tehát a megtorlás első áldozatai. Ezután a központi sajtó 1957 nyaráig szinte naponta közölte az újabb és újabb letartóztatások, vádemelések és ítéletek híreit. Nagy számuk ellenére szűkszavúságuk változatlan maradt; lényegében csak az első nagyobb pert, a Tóth Ilona és társai elleni bírósági eljárást[SZJ] kísérelték meg részletesebben bemutatni.[23] Később minden bizonnyal úgy találták, hogy a per körülményei (a vádlottak – orvosnő, író, újságíró, szökött rab, fiatalkorú, egyetemisták stb. – koncepciós ízű összeválogatása, a vád tárgyául szolgáló gyilkosság középkori rémtörténetszerű tálalása, bizonytalan pontjai) a kívánt propagandahatás szempontjából inkább ártanak, mint használnak, s az elsőfokú ítélet után mellőzték a részleteket. Az elsőfokú bíróság három halálos ítéletet hozott, a Legfelsőbb Bíróság ezt kétszeresére emelte, halálra ítélve többek között az elsőfokon 1, illetve 3 évi börtönre ítélt Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát. Az ő életüket a nemzetközi tiltakozás megmentette,[SZJ] ám a másik négy vádlottat[SZJ] kivégezték.[24] A központi sajtó ezt követően egyre ritkábban foglalkozott elítélésekkel „ellenforradalmi ügyekben”: viszonylag rendszeresen 1958 májusáig, amikor közölt Péch Géza és három társának kivégzéséről,[SZJ] a többiek elítéléséről szóló hírt.[25] Ezt követően a csend csak kétszer tört meg: 1958 júniusában Nagy Imre és társai[SZJ] elítélésekor, majd 1959 áprilisában Mérei Ferencék[SZJ] ítéletének közlésekor.[26] A kezdeti „bő” tájékoztatás éppúgy szolgálta a megfélemlítést, mint a hírek visszafogása vagy az áttérés a teljes hírzárlatra. Az első időszakban a még magát gyengének érző hatalom befelé és a külföldnek egyaránt igyekezett bizonyítani erejét, később a helyzet változásával a társadalom esetleges ellenállásának bomlasztására elegendőnek ítélték a titoktartás fátyla mögötti kiszivárogtatást, s nyomában a rémhírek terjedését. Most már a külföld számára is az erő helyett inkább a megbékélés, a konszolidáció szemléltetésére volt inkább szükség, amibe a tömeges és kemény ítéletek hírei nemigen illettek bele. Vidéken hasonló folyamat játszódott le. A különbség annyi volt, hogy a helyi hatóságok néhol eleinte megengedték maguknak „saját megtorlásuk” a központi mértéket meghaladó bőségű tálalását, nem tartózkodva a vádlottak elleni legdurvább hangulatkeltéstől, a perek látványos megrendezésétől. Igen szomorúan jellemző ebből a szempontból a talán legismertebb vidéki per, a győri Földes Gábor és társai elleni eljárás,[SZJ] melynek célja a Dunántúl Nemzeti Tanács ellenkormány jellegének bizonyítása és a mosonmagyaróvári vérfürdő felelősségének elhárítása volt; itt hat halálos ítéletet hoztak.[27] 1957 szeptembere után a vidéki lapok még elvétve sem közöltek híreket a helyi bíróságok politikai elítéléseiről – az időpont egybeesett az az év őszi ENSZ-közgyűlés elé terjesztett jelentés nyilvánosságra hozatalával, mely a magyar kérdéssel foglalkozott.

Célunk mindenekelőtt adatok közlése a megtorlás folyamatáról, így tehát nem áll módunkban a pereknek még a fellelhető közlések alapján való részletesebb tárgyalása sem. Mindenesetre ennyi utalás szükségesnek látszott annak aláhúzására, hogy a jelen lehetőségek is módot nyújtanak a munka megkezdésére, s bizonyos következtetések levonására is.

A büntetések megoszlásáról az I. fejezetbenihez hasonló országos adatunk, mely kiindulópontként szolgált volna, nincsen. Az egyetlen ilyen jellegű részadatot megint csak Berecz János közlése szolgáltatja. 1957. július 31-ig a „6321 fő (Népköztársaság elleni bűncselekményekért elítélt – a szerző) közül 70-et halálra, 2332 főt 1 éven felüli börtönre, 3581 főt pedig 1 éven aluli börtönre ítéltek, a többit pénzbüntetéssel, javító-nevelő munkával, próbára bocsátással nevelték”.[28] A megtorlás kezdeti szakaszára tájékoztató jellegűnek e közlés elfogadható, bár nem közli, hogy az ítéletek jogerősek-e (valószínűleg nem mind), a büntetések megoszlása rendkívül elnagyolt stb. A legfontosabb fogyatékossága, hogy a Népköztársaság elleni bűntettek nagy tömegét adták az enyhe ítélettel sújtott határátlépési kísérletek. Bár az adatban benne foglaltatnak a statáriális és más katonai ügyek is, mégis feltevésünk szerint e részleges közlés a valóságosnál enyhébb büntetésekről szóló képet igyekszik festeni. Ennek igazolására összehasonlítottuk a rendelkezésre álló legszélesebb adatunkkal, a fővárosban Népköztársaság elleni, illetve szorosan vett politikai cselekmények vádjával elítéltek büntetési adataival 1957. évben.

9. táblázat: A büntetések megoszlása 1957-ben

	Berecz-adat,1957. júliusáig		Budapesten népköztársaság elleni bűncselekmény miatt elítélt, 1957		Budapesten politikai elítélt 1957
	sz	%	sz	%	sz	%
1 év alatti börtön	3581	56,6	454	49,1	169	32,4
1 év feletti börtön	2332	38,9	309	33,4	239	45,9
Halálbüntetés	70	1,1	26	2,8	26	5,0
Egyéb büntetés	338	5,4	136	14,7	87	16,7
Összesen	6321	100,0	925	100,0	521	100,0

Ha csak a börtönbüntetések arányait vesszük szemügyre, jól látható, hogy amíg a Népköztársaság elleni bűncselekmények miatt elítéltek arányai hasonlóak a Berecz által megadott számokhoz, addig a politikai, tehát ötvenhatos ügyekben a helyzet egészen más: itt jóval meghaladja a szigorúbb büntetésekre ítéltek aránya az enyhébb elbírálásban részesültekét! Feltevésünk tehát nem volt alaptalan: a hazai félhivatalosnak tekinthető adat a valósnál igyekszik enyhébb képet rajzolni a megtorlásról. A nem börtön jellegű egyéb büntetések eltérő arányaira nehéz kielégítő magyarázatot találni. Csökkenthette részesedésüket a katonai bíróságok súlya, amelyek nem szabtak ki ilyen büntetéseket; esetleg feltehető, hogy a Berecz-féle statisztika nem tartalmazza a fiatalkorúak adatait (1957-ben a fővárosban Népköztársaság elleni vádakkal elítélt fiatalkorúak 55,6 százalékát büntették javítóneveléssel, próbára bocsátással stb.). Fentieken kívül szó lehet itt helyi sajátosságról, arról ugyanis, hogy Budapesten kiemelkedően nagy számú fiatalkorút ítéltek el, s az eltérést az ő sajátos büntetésstruktúrájuk okozza. E feltételezést a forradalom köztörténete mindenesetre megerősíti.

Tekintsük át most már az 1957–1959 között a fővárosban szorosan vett politikai okokból elítéltek részletes büntetés szerinti megoszlását.

10. táblázat: Politikai cselekmények miatt jogerősen elítéltek megoszlása büntetések szerint Budapesten, 1957–1959, felnőtt- és fiatalkorúak

	Szám	%
3 hó alatti börtön	6	0,3	1 év alatt 31,9 százalék
3–6 hónapi börtön	137	6,3
6–12 hónapi börtön	548	25,3
1–2 évi börtön	398	18,4	1 év alatt 5,4 százalék
2–5 évi börtön	331	15,3
5–10 évi börtön	210	9,7
10 év fölötti börtön	172	7,9
Életfogytiglan	58	2,7
Halálbüntetés	85	3,9
Egyéb büntetés	220	10,2
Összesen	2165	100,0

Minden számszerű összehasonlítás nélkül látható: a forradalom résztvevőivel szemben igen kemény büntetéseket alkalmaztak. Közülük minden második elítélt egy évnél hosszabb börtönbüntetést kapott: minden tízből egy öt éven felüli, egy pedig tíz esztendőt meghaladó szabadságvesztéssel számolhatott. A halálos ítéletek 4 százalékhoz közeli aránya megdöbbentően magas. A főváros központi szerepe miatt – úgy a forradalomban, mint a megtorlásban – az arányok valószínűleg nem alkalmazhatók teljesen az ország egészére. De nem valószínű, hogy a vidék adatai e téren gyökeresen eltérőek lennének. Győrött, ahol katonai rögtönítélő bíróság és megyei népbírósági tanács is működött, a helyi sajtóban 1957-ben közölt 73 politikai ítélet közül 8 volt halálos és 4 életfogytiglani, 13 tíz év feletti börtönbüntetést szabtak ki. Baranyában 77 hasonló ítéletből 1 halálos, 2 életfogytiglani, 11 tíz évet meghaladó volt. A miskolci bíróságok 67 ismert ítélete közül 15 (!) halálos volt, 4 életfogytig, 13 pedig tíz évnél hosszabban tartó börtönt tartalmazott. (A vidéki közlések csekély kivételtől eltekintve csak az elsőfokú ítéletekről tudósítottak.)

Összehasonlításul vegyük szemügyre egy nemrég napvilágot látott tanulmány[29] segítségével az 1945–1949 között a népbíróságok elé került háborús és népellenes bűnösökkel szemben alkalmazott büntetések megoszlását (az akkori adatok elsőfokú ítéletekre vonatkoznak!).

11. táblázat: Elítéltek megoszlása büntetések szerint (százalékban)

	1945–1949, országos	1945–1948, Budapest	1957–1959, Budapest
–1 év	46,8	34,4	31,9
1–5 év	37,6	42,2	33,7
5–10 év	7,2	10,3	9,7
10 év felett	3,9	6,6	7,9
Életfogytiglan	1,8	3,3	2,7
Halálbüntetés	1,7	3,2	3,9
Egyéb	–	–	10,2
Összesen	100,0	100,0	100,0

Megj.: 1945–49-ben az időtartamok börtön és kényszermunka!

A népbíróságok 1945–1949 között kb. 27 ezer főt ítéltek el összesen (ebből Budapesten csaknem 12 ezret) egy több évre terjedő korszakban elkövetett bűncselekmények miatt. Ehhez képest a forradalmi időszak néhány hete, utóvédharcokkal együtt néhány hónapja során folytatott tevékenység 16 ezer ember bírósági elítéléséhez vezetett, mely ítéletek szigorúsága egyáltalán nem maradt el, sőt éppen a legsúlyosabb büntetési kategóriák arányait tekintve még felül is múlta a háború utáni antifasiszta számonkérést. Az 1956 utáni megtorlást a fentiek alapján történeti mértékkel nézve is igen széles körűnek mondhatjuk, s ennél is fontosabb jellemzőjének tekinthetjük rendkívüli keménységét és kegyetlenségét.


Térjünk vissza még egy számítás erejéig az elítéltek társadalmi helyzetének vizsgálatakor használt, bíróságtípusok alapján készített két felmérés adataihoz. Az ezekben szereplő elítéléseket abból a szempontból vegyük szemügyre, hogy a forradalmi részvétel típusai szerint elkülönített csoportokat milyen mértékű megtorlás sújtotta.

12. táblázat: Elítéltek megoszlása büntetések szerint (százalékban)

	Népbíróság, illetve gyorsított eljárású bíróság			Rendes büntető tanács
	szám	%		szám	%
1 év alatt	60	13,1		167	55,1
1–2 év	42	9,2	79,9	53	17,5	36,3
2–5 év	96	21,0		35	11,5
5–10 év	106	23,2		17	5,6
10 év felett	76	16,6		5	1,7
Életfogytiglan	45	9,9		–	0,0
Halálbüntetés	32[30]	7,0		–	0,0
Egyéb büntetés	–	0,0		26	8,6
Összesen	457	100,0		303	100,0

Ha a fenti adatokat egyrészt a 6., másrészt a 10. táblázat adataival összefüggésben próbáljuk értelmezni, kiderül, hogy a különleges bíróságok – létrehozásuk szándékának megfelelően – drákói büntetéseket hoztak. Ezek – vélhetné bárki – a lincselők és gyilkosok ellen irányultak. Csakhogy még a hazai vádakat teljesen elfogadva is a négy és félszáz elítélt legfeljebb egytizedét sorolhatjuk közéjük, s akkor még nem említettük az effajta ügyek vizsgálatát borító homályt. Tény, hogy az itt szereplő halálos ítéletek egyharmada jut rájuk, de az is nyilvánvaló, hogy a rettenetesen kemény ítélkezés nem elsősorban ellenük, hanem főként a fiatal felkelők, valamint az ellenállást november után is szervezők és folytatók ellen irányult. A bíróságok és irányítóik tudták, hogy a lincselők többsége az eseményekbe az igazi küzdelem lezajlása után bekapcsolódó, durva és kegyetlen ösztöneit kiélő csőcselék közül került ki, akiket az események felszínre vetnek, s aztán elmerülnek ismét. Az igazi veszélyt számukra nem ezek, hanem a fiatal és elszánt harcosok és közvetlen támogatóik jelentették, akiket a legkeményebb büntetésekkel igyekeztek megtörni.

A rendes büntetőtanácsok jóval enyhébb ítéleteinek zömét, ahogyan arról már szó esett, feltételezhetően az üzemi munkástanácsok és intézményi forradalmi bizottságok tagjai ellen hozták. Ehhez a megállapításhoz feltétlenül hozzá kell tenni két dolgot. Az egyik, hogy az ítéletek többségét ezek a tanácsok mondták ki: az erre vonatkozó egyetlen adat a Legfelsőbb Bíróság 1957. november 30-ig befejezett ügyeire vonatkozik, mely szerint a lezárt perek nem egészen 20 százalékát folytatták különleges bíróságok, több mint négyötödét a rendes tanácsok.[31] Vagyis, ha a legveszélyesebbnek érzett kategóriákkal szemben a büntetés súlyossága, akkor a mozgatóerőt jelentő munkástanácsi, forradalmi bizottsági tagokkal szemben a megtorlás tömeges jellege, széles köre érvényesült. Jó okunk van feltételezni azt is, hogy az itt számszerűen, adatok híján nem vizsgált más megtorló intézkedések – internálás, elbocsátás, feketelista, vizsgálatok, kihallgatások – szintén az utóbbi csoportokra jutottak elsősorban. A másik, hogy a munkástanácsok legradikálisabb, legtekintélyesebb vezetőivel szemben ez az általában enyhébb eljárás egyáltalában nem érvényesült, őket népbírósággal vagy anélkül igen kemény börtönbüntetésekkel sújtották. A Központi Munkástanács vezetői közül Rácz Sándor életfogytiglani, Bali Sándor 12 évet kapott, a Ganz Vagon munkástanácselnöke 12 évet, Dobrovits Emil, a pécsi városi munkástanács egyik vezetője 14 évet, Baranyai László, a soproni városi munkástanácsok intéző bizottságának elnöke 10 évet s még sorolhatnánk.

A megtorlásról szóló adatok közül kétségkívül legmegdöbbentőbb a halálra ítéltek és kivégzettek számáról szóló. Az egész kérdéskör feldolgozásra méltó és külön tanulmány feladata, itt csak a kivégzettek számának megállapítását szeretnők megkísérelni. Kezdjük ezúttal is a hivatalos adatokkal.

A legkorábbi, 1956. decemberi – 1957. januári időszakról a KSH többször idézett kiadványa 11 halálos ítéletről tudósít, ebből 6-ot végrehajtottak, 3 fő kegyelmet kapott, két kegyelmi ügy ekkor még nem zárult le.[32] Az 1957. február elején Budapesten tartott bírósági tanácskozáson közöltek szerint 31 statáriális halálos ítélet született addig, amelyből 21-et hajtottak végre.[33] Az 1957-es Statisztikai Évkönyv szerint polgári bíróságok az évben 60 jogerős halálos ítéletet hoztak, a következő években az évkönyvekben erre vonatkozó közlési nem találunk.[34] S végül Berecz János közlése szerint 1957. július 31-ig 70 halálos ítéletet hoztak a különböző bíróságok.

A halálos ítéletek vizsgálatakor át kell lépnünk tanulmányunk általános, 1957–59-es időhatárán. Visszaemlékezések szerint 1961-ben még három halálos ítéletet hajtottak végre forradalmi ügyben: ekkor végezték ki Budapesten Nickelsburger Lászlót,[SZJ] a Baross téri fegyveres csoport parancsnokát és két társát. Ugyanezen visszaemlékezések, valamint töredékes sajtóközlések alapján biztosan állítható, hogy 1956. december és 1961 vége között Budapesten a Gyűjtőfogházban 266 kivégzés történt. Ebből a hazai sajtó közléseit összegezve kb. 25 embert közönséges bűncselekményekért vagy háborús bűntettekért[35] végeztek ki, ami egyébként megfelel a későbbi időszak évi átlagos 4-6 halálos ítélet-végrehajtásának, Budapesten ezekben az években hozzávetőleg 230-240 embert végeztek ki 1956-os ítéletek nyomán.

Nehezebb kérdés, hogy hány embert ítéltek halálra, végeztek ki vidéken, s hogy így mennyi végül is az országos szám. A Népszabadság 1956–1960 között Budapesten 62, vidéken 26 különböző (első- és másodfokú) halálos ítéletről számolt be, az ítélet végrehajtását azonban csak 45 esetben közölte. Ebből 6 esetnek nem volt ’56-os vonatkozása, a többi ítéletből 29-et a fővárosban, 10-et vidéken hajtottak végre, tudunk azonban olyan végrehajtott halálos ítéletekről is (pl. Miskolcról), amelyeket az országos napilap nem közölt. 1957-ben, amikor a polgári bíróságok 60 halálos ítéletet hoztak, a fővárosban ebből – 35-öt mondtak ki.[36]

Az összes arányokat figyelembe véve úgy tűnik, hogy a polgári – különleges és rendes – bíróságok a fővárosban hozták az összes halálos ítélet kb. 50-60 százalékát. Ezek Budapesten 1957–61 között 123 jogerős halálos ítéletet hoztak, a fenti számítás szerint a megfelelő országos adat 200-250 fő körül van. Ehhez kell hozzászámítani a statáriális és rendes eljárások keretében katonai bíróságok előtt elítéltek számát, valamint a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa által első fokon halálra ítéltekét. Ezeket együttesen 150 főre tehetjük. Ily módon becslésünk szerint 350-400 embert végeztek ki Magyarországon 1956 decembere és 1961 vége között, túlnyomó többségét – kb. 90 százalékát – a forradalomban való részvételért. Pontos adatot egyelőre lehetetlen közölni, de biztosan tudni lehet több mint 260 fő haláláról; s ez a szám bizonyosan magasabb. Szinte minden jelentősebb vidéki városban egy-két monstre perrel számolhatunk, amelyekben bizonyosan voltak halálos ítéletek is.[37] Ezek nagy részét bizonyosan nem Budapesten hajtották végre. Az 1956-os ügyekben bírói ítélet alapján kivégzettek végső száma igen óvatos becsléssel 320-360 főre tehető.


Eredményünk így jóval alatta marad a nyugati feldolgozásokban erre vonatkozóan közölt legtöbb becslésnek.[38] Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a legtöbb munka (amelynek adatait a későbbiek átvehették) a kezdeti szűkös hazai sajtóközléseken túlmenően semmiféle információra nem támaszkodhatott, csak a terjedő rémhírekre, amelyek, amint már utaltunk rá, a hírzárlat és „rései” működése törvényszerű következményeként erősen felnagyították a valós arányokat.

Becslésünk azonban elmarad az előzetesen leginkább elfogadhatónak tűnő külföldi tanulmány adatától is. Gosztonyi Péter ugyanis könyvében 453 főben jelöli meg a kivégzettek számát, „ENSZ forrásokra” (közelebbi megjelölés nélkül) hivatkozva.[39] Az előzőekhez képest az eltérés nem nagy, mégis jelentősnek mondható. Bizonyos magyarázatok lehetségesek erre is: kiindulópontjaink között ezúttal is hivatalos adatok szerepeltek, amelyek nem biztos, hogy megfelelnek a valóságnak. A visszaemlékezések és saját gyűjtés alapján összeállított 260 fő körüli lista hitelesnek tűnik, de teljessége bizonyára megkérdőjelezhető még vizsgálati körén (Budapesten kivégzettek) belül is. Nem lehet kizárni, hogy a harcok során rövid úton kivégeztek elfogott felkelőket a szovjetek vagy a magyar karhatalmisták, erről több visszaemlékezés is beszámol, bár hitelüket megállapítani nem könnyű.[40] Elképzelhető, hogy ezeket a harci cselekmények áldozatai között tüntették fel a statisztikákban, ha egyáltalán regisztrálták őket valahol.[41] Amíg azonban újabb alátámasztott adatok és becslések nem mutatják ki az ellenkezőjét, a fentebb kiemelt számot tartjuk elfogadhatónak.

Amely egyébként még így is rettenetesen magas szám. Egyáltalán a halálbüntetés s a politikai perben kimondott különösen, elfogadhatatlan. Egyetlen ember, egy tucat vagy több száz kivégzése egyaránt borzalmat ébreszt, legyen az törvényes miniszterelnök vagy éppen csak nagykorúvá lett felkelő.[SZJ] Tizenhatezer ember elítélése, több száz kivégzése, tízezrek egyéb formában való szankcionálása úgy következett be, hogy a kormány büntetlenséget ígért az „eseményekben” résztvevőknek.[42] Történelmünk során sajnos nem egyszer került sor megtorló kampányokra, más és más körülmények között, különböző előjelekkel. 1849 után az osztrák hatóságok kb. 120 főt végeztek ki ítélet alapján, 1919 után ugyanez a szám száz körül volt, amelyből kb. 70 embert, vöröskatonát, népbiztost, Lenin-fiút kivégeztek. Már láttuk az 1945 utáni antifasiszta népbíráskodás adatait (l. 11. táblázat és azt követően), akkor 477 főt ítéltek halálra, ám ebből végül csak 189-et végeztek ki.[43] A magyar história e szörnyű listáján végigtekintve döbbenten állapíthatjuk meg, hogy 1956-ért csaknem annyi embert végeztek ki, mint a korábbi három korszakban együttvéve.

Nem gondolom, hogy az eddigieken túl bármiféle következtetést kellene levonnunk. A bevezetőben említettük, hogy célunk az emlékeztetés: így nem marad más, mint tisztelegni a névtelen és neves halottak, meghurcoltak emléke előtt.

1986. április

Jegyzetek



[1] A monori tanácskozás 1985. június 14–16. (Előadások és hozzászólások) 19.

[2] A bebörtönzöttek számáról szóló becslések: „több tízezer” (Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála, München, 1983. 351.); Gosztonyi Péter könyvében (1956. A magyar forradalom története, München, 1981. 190.) „tízezrek” szerepelnek. Lényegében ugyanez szerepel pl. Bennett Kovrig könyvében (Communism in Hungary from Kun to Kádár) is. Kb. 20 ezerre teszi a bebörtönzöttek számát a Hungary Under Soviet Rule. New York, 1957. c. kiadvány (15–16), majd ugyane kiadvány 1959-ben megjelent 3. kötete (12–13). Ezt veszi át pl. Váli Ferenc: Rift and Revolt in Hungary. Cambridge, 1961. 439.

[3] A statárium bevezetésére l. az Elnöki Tanács (a továbbiakban ET) 1956. 28. sz. törvényerejű rendeletét (tvr.), Magyar Közlöny (a továbbiakban MK), 1956. dec. 11. 100. sz. Megszüntetését l. ET 1957. 62. tvr., MK 1957. nov. 3. 117. sz. A statáriális eljárásra l. Fontosabb adatok az októberi eseményekről. Bp., KSH. 1957. (a továbbiakban: KSH Adatok...) 51. A katonai bíróságok 1957. november utáni tevékenységére pl. Hollós Ervin–Lajtai Vera: Köztársaság tér, 1956. Bp. 1974. 102. oldal 31. lj. és 108–109. old. 50. lj. a Tolnai Lajos utcai, ill. Víg utcai rendőrségen működő fegyveresek elítéléséről. Ugyanerről Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Bp. 1967. 85. old. 71. j.

[4] Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel. Bp. 1981. 180. Azóta számos helyen újra közölte: Béke és Szabadság 1982. 5. sz., Mozgó Világ, 1985. 10. sz., Látóhatár, 1986. 2. sz.

[5] Az 1953–57. évi országgyűlés naplója kötet. 42. ülés 1957. dec. 21-én, 2199-2233. (A továbbiakban Országgy. napló...)

[6] Budapesti Statisztikai Évkönyv 1958., 1959., 1960. „Igazságszolgáltatás” c. fejezete és saját számítások.

[7] Elsősorban Hollós Ervin: Kik voltak... i. m., Hollós Ervin–Lajtai Vera: Köztársaság tér i. m., valamint Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956. Bp. 1967., Molnár János: A Nagy-budapesti Központi Munkástanács. Bp. 1969. c. munkák hivatkozásairól van szó. A letartóztatásokról, perekről és ítéletekről hiteles képet ad Beszélő, 8. sz. 3–47. és interjújában Krassó György. L. AB Hírmondó, 1983. 2. sz. és ugyanezt a Szivárvány 1984. 14. (szept.) számában, 86–98. Egyébként kis számban 1960–61-ben is folytak perek 1956-os ügyekben, pl. Földes Péter újságírót 1960-ban ítélte el a katonai bíróság.

[8] Az 1957-es adat korrekciójára megvizsgáltuk a Kisalföld c. napilapban a Győr-Sopron megyében működő bíróságok 1957-ben közzétett elítéléseinek arányait. 125 főből 52-t (41,6 százalék) tiltott határátlépésért, 73-at politikai cselekményekért ítéltek el. Utóbbiak 58,4 százalékos aránya a fővárosihoz hasonló. A Dunántúli Naplóban ugyanebben az évben közzétett 90 elítélésből csak 13-at (14,4 százalék) mondtak ki határátlépésért, az Észak-Magyarország (Miskolc) közlései szerint alig néhányat a kb. 70-ből.

[9] KSH Adatok... i. m. 51.

[10] Kisalföld, 1957. febr. 16.

[11] Országgy. napló... i. m. 2227.

[12] MK 1956. dec. 12. 101. sz. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. sz. rendelete, V. rész.

[13] KSH Statisztikai Évkönyv 1957., 1958. Igazságszolgáltatás, 2., 3. sz. táblák.

[14] A katonai bíróságok vádlott/elítélt arányairól l. KSH Adatok... i. m. 51.[SZJ] 89 vádlottból 2-t felmentettek, 16 esetében rendes eljárásra utaló határozatot hoztak, a többit elítélték (80 százalék). A bírósági tanácskozás tájékoztatása szerint (l. fentebb 10. lj.) 1957. febr. 12-ig 254 vádlottból 208-at ítéltek el (82 százalék).

[15] Az internálásról (a „közbiztonsági őrizet bevezetéséről” l. ET 1956. 31. sz. tvr. MK, 1956. dec. 13. 102. sz.; végrehajtásáról a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek miniszterének 1/1957. sz. rend. MK, 1957. jan. 13. 4. sz.; meghosszabbításáról ET 1957. 41. sz. tvr. MK, 1957. júl. 14. 77. sz.; megszüntetéséről ET 1960. 10. sz. tvr. MK, 1960. ápr. 1. 27. sz.) összesen egy adatunk van: az országgyűlés 1957. dec. 21-i ülésén Szénási Géza legfőbb ügyész tájékoztatása szerint dec. 20-án egy táborban 1869 fő volt, amelynek „negyedrésze közveszélyes munkakerülő, bűnöző”. Országgy. napló... i. m. 2199. Váli Ferenc még 1960 elején is 35 ezerre becsüli az internáltak számát, ami valószínűleg túlzás. Váli, i. m. 441.

[16] MK 1957. jan. 15. 5. sz.

[17] A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsáról 1. ET 1957. 25. sz. tvr. MK 1957. ápr. 6. 4. o. sz., a megyei népbírósági tanácsokról ET 1957. 34. sz. tvr. MK 1957. jún. 15. 66. sz. és 5/1957 az Igazságügy-miniszteri rend., MK 1957. jún. 29. 73. sz.

[18] A hazai kiadványokban név szerint említett „hírhedt” fegyveresek közül viszont pl. Dilinkó Gábor és Vurmbauer Adolf pl. rendes bíróságok elé kerültek, ennek mintájában szerepelnek.

[19] A perek vádlottait visszaemlékezések, a 7. sz. jegyzetben említett könyvek hivatkozásainak elemzése és a Népszabadság 1957–58-as bírósági tudósításai segítségével azonosítottuk.

[20] KSH Statisztikai Évkönyv 1949–1955. Bp. 1956. Az elítélésekről, a magas szám magyarázatáról l. Bibó István: Levelek az 1963-as amnesztia által börtönben hagyott 1956-os foglyok ügyében. Bibó István összegyűjtött munkái 3. kötet. Bern, 1983. 918., 920.

[21] Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. München, 1978. 53–122.

[22] Népszabadság 1956. dec. 16., dec. 21. Minczér Józsefről l. Hodosán Imre: Cselédkönyvtől a tölgyfalombig. Bp. 1984. 240–241.

[23] Népszabadság 1957. febr. 19. és a következő számokban. A per a korabeli filmhíradók egyikében is szerepelt.

[24] Népszabadság, 1957. júl. 5.

[25] Népszabadság, 1958. máj. 18.

[26] Népszabadság, 1959. ápr. 2.

[27] Kisalföld, 1957. május 10.–júl. 11.

[28] Berecz János: Ellenforradalom... i. m. 180.

[29] Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások, 1945–1949. Történelmi Szemle 1985. 1. sz. 118–140. Különösen 138–139. táblázat.

[30] A felmérésben szereplő perek közül csak az 1957. éviekből vannak meg a halálos ítéletek, de ezeken kívül még több eljárás nyomán születtek ilyenek. Utóbbiak részletes adatait nem sikerült megszerezni, így ezek nem kerültek be mintánkba, még akkor sem, ha a neveket esetleg kiderítettük. Tudomásunk szerint az itt szereplő 32 halálraítélt közül három főt törvényességi óvás, ill. kegyelmi határozat nyomán nem végeztek ki (Gáli Józsefet, Obersovszky Gyulát és a Dudás-csoport egyik tagját, Varga Rezsőt). Ugyanakkor a jogerősen életfogytiglanra, ill. 10 éven felüli börtönre ítéltek közül ötöt, később perújrafelvétel vagy más, számunkra ismeretlen eljárás nyomán, halálra ítéltek és kivégeztek.

[31] L. Domokos Józsefnek, a Legfelsőbb Bíróság elnökének beszámolóját az országgyűlésen. 1432 lezárt ügyből 70-et gyorsított tanács, 200-at népbírósági tanács, 1162-t rendes tanács tárgyalt. Országgy. napló... i. m. 2227.

[32] KSH Adatok... i. m. 51.

[33] Kisalföld, 1957. febr. 16.

[34] 1960-ból származik az évkönyvek következő adata, 6 halálos ítélettel, majd 1961: 14, 1962: 10, 1963: 5 halálos ítélet született, az utóbbi két évben mind emberölés vádjával. KSH Statisztikai Évkönyv 1961., 1962., 1963.

[35] L. pl. Francia Kiss Mihály ügyét, Népszabadság, 1957. ápr. 2. a köv., valamint Hollós: Kik voltak... i. m. 302. Ekkoriban végezték ki Mikulich Tibort, Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenállási mozgalmának árulóját. L. Simonffy András: Kompország katonái. Bp. 1981. 275–276. (Mikulichot 1959. okt. 6-án végezték ki.)

[36] Ebből 26–06[SZJ] politikai ügyekben, l. 9. táblázat. A fennmaradó 9-et gyilkosságért, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezeket figyelmen kívül hagyhatjuk mind. A bírósági statisztika bűnhalmazat esetén (tehát ha egy vádlottat több különböző vádpontban is bűnösnek találtak) az ún. legjellemzőbb cselekményt tette meg a besorolás alapjává. Az államellenes szervezkedést, akire csak lehetett, igyekeztek rábizonyítani, ám néhány esetben emellett mégis a gyilkosság volt az elítélés fő alapja. (l. 6. táblázat fentebb.)

[37] Győrött 1957 folyamán a sajtó közlése szerint 8, Pécsett 1, Miskolcon 15 főt ítéltek halára ’56-os ügyekben első fokon (Miskolcon 7 esetben az ítélet végrehajtását is közölték). Egyikük sem szerepel a Budapesten kivégzettek között. (Kisalföld, Dunántúli Napló és Észak-Magyarország alapján.)

[38] A köztudatban leginkább Méray Tibor i. m. 350. adata, 2000-2500 fő honosodott meg. Ezt vette át többek között Bill Lomax: Hungary, 1956. London, 1976, majd magyarul Magyarország 1956-ban. Párizs, 1982. 210., továbbá Bennett Kovrig i. m. L. még Fehér Ferenc: A hruscsovista mintaállam. Magyar Füzetek 8. sz. (2000-3000 kivégzés), The Truth About The Nagy Affair. London–N. Y. 1959. (2500-5000 kivégzés), valamint Váli Ferenc i. m. 439. (2000 kivégzett). A kivégzések körülményeiről hiteles leírást Krassó György idézett interjújában olvashatunk, l. 7. sz. jegyzet.

[39] Gosztonyi Péter i. m. 190.

[40] Pl. Pongrátz Gergely: Corvin-köz, 1956. H. N. 1982. 222. Ilyen eset szolgált Kósa Ferenc–Csoóri Sándor filmforgatókönyve, a „Forradás” alapjául is.

[41] A statisztikai évkönyvek megállapítása szerint 1956-ban 2562, 1957-ben 13 fő halt meg „hadműveletek alkalmával elszenvedett sérülések” miatt. KSH Statisztikai Évkönyv, 1957. Bp. 1958.

[42] Felhívás a magyar néphez! Megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Bp. 1956. nov. 4-i keltezésű nyomtatott röplap. A kormány programját ismertető szakasz 3. pontja: „A testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek.”

[43] 1849 utánra l. Magyarország története 6/1. kötet. Bp. 1979. 451. 1919-re Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. Bp. 1982. 60. (Meg kell jegyezni, hogy 1919-ben a különítményesek és a román csapatok által ítélet nélkül legyilkoltak száma ugyanezen munka és más források szerint ezrekre rúgott.) Az 1945–49-es népbíráskodásra l. Zinner Tibor: i. m. 138–139.

• 1956