A magyar forradalom történetének, a felkelést megelőző és követő eseményeknek feltárása sok vonatkozásban még mindig a történészek előtt álló feladat. Az itt következő dolgozat nem több kísérletnél, amely a bukás utáni évek egyik legszomorúbb mozzanatára, a megtorlásra próbál számadatok segítségével rávilágítani. Tisztában vagyunk azzal, hogy legalábbis okkal tételezhetjük fel, hogy az adatok valahol pontosan megvannak, ezért munkánk időtállónak – remélhetőleg – nem bizonyulhat.

A levél története

1956. október 24-én reggel 8 óra 18 perckor a Kossuth rádió az alábbi közleményt olvasta be:

„Az MDP Központi Vezetősége 1956. október 24-én tartott ülésén a Központi Vezetőség tagjai sorába választotta Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Münnich Ferenc, Nagy Imre elvtársakat. Az újjáválasztott Politikai Bizottság tagjai: Apró Antal, Gáspár Sándor, Gerő Ernő, Hegedűs András, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Köböl József, Marosán György, Nagy Imre, Szántó Zoltán.

1.

1956. december 9-én reggel megcsókoltam anyámat (Vera a két gyerekkel éppen a saját anyjánál tartózkodott), és azt ígértem neki, hogy ebédre hazaérek. Ígéretemet némi késéssel váltottam be, 1960. augusztus 20-án érkeztem csak haza, igaz, még a délelőtti órákban. A szóban forgó ebéd időközben elhűlt és elpárolgott, és anyám nem volt Pesten, Verát viszont otthon találtam. Éppen soros levelét írta nekem a börtönbe, felállt, teljes testében remegett. Lehetetlen volt bármit is mondani.

Újsághír: „...pénteken délelőtt Záhonynál két páncélvonat jött át a határon, a piros jelzés ellenére.”
1956. november 3.



(Kedves Olvasóm! Az itt leírtak jobb megértéséhez szükséged lehet Szabolcs-Szatmár megye térképére.)

A szemtanú

Néhány éve evezős kiránduláson vettem részt a Tisza festői szépségű felső szakaszán. Tivadarnál, a folyó első magyarországi hídjánál szálltunk vízre, és többnapi evezés, csorgás, sátorozás után valahol Záhony alatt tértünk vissza a civilizációba.

Nyilatkozat
Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról

Az alulírottak abban a törekvésben, hogy megvédjék az ország függetlenségét és szabadságát, biztosítsák a szocializmus eddigi eredményeit, intézményes formába öntsék a forradalom demokratikus vívmányait, köztük elsősorban a munkástanácsok felállítását és teljes önkormányzatát, a munkásság sztrájkjogát, a paraszti életforma szabadságát, a parasztságnak a beszolgáltatástól való mentességét, végül az egypártmonopólium megszünteté

A Nagy-budapesti Központi Munkástanács (KMT) 1956. november 14-én alakult meg, és december 9-ig működött, amikor helyiségeit a karhatalom lezárta, vezetőit letartóztatta.

A KMT üléseiről, tudomásunk szerint, nem készült gyorsírói jegyzőkönyv (nem kizárt viszont, hogy a BM archívumában akadnak titokban készített magnófelvételek).

Bevezetés

1983. április 22-én az újpesti temetőben több száz barátja, rabtársa, néhány rokona és munkatársa, valamint félszáz egyenruhás és civil rendőr jelenlétében eltemettük az 53 éves Péterfi Miklóst. tovább →

1956. október 23-a estéjének leglátványosabb eseménye a Sztálin-szobor ledöntése volt. Krónikája a nap eseményeivel foglalkozó irodalomban viszonylag mégis szerény helyet foglal el. A szobor környéke távol esett a tüntetés útvonalától, a résztvevők számára a Parlamenthez és a rádióhoz képest mellékszíntér volt, és a szobordöntés nem ütközött semmiféle ellenállásba.

A Petőfi Kört azzal a céllal hívták életre 1955 tavaszán, hogy a hivatalos ifjúsági szervezet (a DISZ) keretei között politikai vitafórumot teremtsenek. (Titkára Tánczos Gábor, helyettesei Hegedűs B. András, Nagy Balázs és Pécsi Kálmán lettek.)

A kör azonban csak 1956 tavaszán, a XX. kongresszust követően vált a megújulás lehetőségét kereső reformtörekvések politikailag is jelentős fórumává.

Forradalmárnak lenni nem divat manapság, sem a szovjeturalmi övezetben, sem a kapitalizmus napja alatt. A sorsunkat meghatározó tényeket sem illik néven nevezni. Nálunk a „szovjet uralmi övezet” helyett „valóban létező szocializmus”-ról beszélnek, a „kapitalizmus” pedig „pluralista demokráciá”-nak becézi magát. Nálunk a funkcionáriusok hivatalból a munkásosztály vagy a „nép” képviselői, hatalmi monopóliumukat egyre kevesebb meggyőződéssel, de azért tántoríthatatlanul munkás- vagy néphatalomnak mondják.