Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

Ünnepek és illúziók

Meghaladná e dolgozat kereteit annak kifejtése, hogy a nemzeti ünnepekre a nemzeti önazonosság-tudat erősítése és megőrzése érdekében miért van szükség, de hogy szükség van rá, azt a legkülönbözőbb kultúrákban meglévő hasonló ünnepek bizonyítják. Minden nemzetnek megvannak a maga ünnepei, amelyek általában a nemzet történelmének pozitív eseményeihez kapcsolódnak. Ilyenek a nemzetalapítás, a győztes csaták, a függetlenség kivívásának emléke, olyan kataklizmák emlékei, amelyek a nemzet sorsát döntően befolyásolták. Ezekben az a közös, hogy ép pszichéjű ember nem kérdőjelezi meg őket, mert az a mindennapi élet olyan értékeit emeli piedesztálra, amelyek evidenciának tekinthetők az adott nemzeti közösségen belül.

Egy nemzet ünnepei akkor élvezhetik a lakosság döntő többségének az elismerését, ha az ünnepek alapjául szolgáló események, illetve a történelem során az ünnepre rárakódott illúziók lényegében maradéktalanul elfogadhatóak. Fontos, hogy utólag rárakódott illúziókról beszéljünk, hiszen korántsem biztos, hogy az eredeti (az ünnepelt) esemény valóban úgy zajlott le, ahogy azt az utókor megítéli. De ez esetben is az a lényeges, hogy milyen kép kapcsolódik az ünneplő nemzetben magához az ünnephez. Az Egyesült Államokban az indiánok kiirtásáról és a rabszolgaságról mindenki tud: gyalázatos genocídium árán jött létre a gazdag és független USA, azonban erről elfeledkeznek, amikor a függetlenség napját ünneplik. A valóságos történelmi tényekből csak az kerül be a köztudatba, amit kulturálisan, politikailag a közösség szükségesnek tart.

Magyarországon az elmúlt évtizedekben olyan állami ünnepeket kényszerítettek a lakosságra, amelyek közül csak kevés kapcsolódott a nemzet múltjához. Április 4-e egyszerre volt a németek kiűzésének, a háború befejezésének és a szovjet megszállás kezdetének a napja. November 7-e pedig egyértelműen olyan ünnep, amelyhez semmi közünk nem volt. Augusztus 20-ából, a nemzetalapító Szent István ünnepéből az új kenyér és az alkotmány ünnepe lett. Maradt még egy jeles ünnep: március 15-e, ezt azonban az évtizedek folyamán egyre inkább degradálták, megszűnt munkaszüneti nap lenni, és egybekapcsolták az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának napjával, majd egy időszakban – egy ünnepcsomag részeként – forradalmi ifjúsági napokat kreáltak belőle.

Ünnep lett-e ’56?


Az 1989–1990-es rendszerváltozás után mind az állami, mind az egyházi ünnepek rendjében jelentős változás következett be. A kommunista állami ünnepek megszűntek (a tradicionális egyházi és állami ünnepek is visszakapták az őket megillető helyüket), az ’56-os forradalom kitörésének és a harmadik köztársaság kikiáltásának napja, október 23-a pedig új nemzeti ünnepünkké vált. (Figyelemre méltó, hogy a végvonaglását élő kommunista hatalom éppen október 23-án kiáltotta ki a köztársaságot, ezzel igyekezvén elfedni a naphoz kapcsolódó nem kevésbé fontos történelmi eseményt.)

A hetvenes és nyolcvanas évtizedben egy szűk kör már megünnepelte – természetesen illegálisan, magánlakásokon – mind október 23-át, mind június 16-át, azonban a nemzet tudatában ezeknek a jeles napoknak nem volt, mert nem lehetett helyük. A kommunista hatalom ugyanis gondoskodott róla, hogy ’56-ról minél kevesebb szó essék, s akkor is ellenforradalomként. A depolitizált puha diktatúrában könnyen célhoz érhetett az a propaganda, amely az elhallgatásra és a hazugságra épült.

Még folyamatban volt a békés rendszerváltás, folytak (éppen elkezdődtek) a kerekasztal-tárgyalások, amikor 1989. június 16-án megtörtént Nagy Imre és mártírtársai újratemetése, amely akkor a reveláció erejével hatott. De valóban a mártírokra való emlékezés okozta-e a revelációt, vagy éppen az, hogy hatalmas létszámú tömeg, egyenes televíziós közvetítés mellett szembefordulhatott az addigi politikai hatalommal? A válasz: is-is.

Azoknak a zöme, akik részt vettek a Hősök terén a ravatalozáson és a 301-es parcellában az újratemetésen, a mártírok előtt tisztelgett elsősorban, sokan azonban a szabadság lehetőségét ünnepelték a látványos és évtizedekig elképzelhetetlen aktusban, és bár elismerték a forradalom mártírjait, tisztelték is őket, elsősorban egy „Új világ” váratlan megérkezését köszönteni jöttek össze. Természetesen ez csak feltételezés, ezzel kapcsolatban nincsenek pontos információink, s ma már közvélemény-kutatást sem lehetne e témakörben végezni. Ha következtetések kimondását engedem meg magamnak, az a mai helyzetből történő visszavetítés csupán, de később látni fogjuk, hogy a megállapítások nem megalapozatlanok.

A rendszerváltozás bekövetkezte után az 1989. június 16-i események megítélése is megváltozott. Az újratemetés szükségességét és történelmi jelentőségét csak kevesen kérdőjelezték meg, azonban annál többen kifogásolták, hogy a bukott rendszer két prominens figurája, Németh Miklós miniszterelnök és Pozsgay Imre, a HNF elnöke a Hősök terén koszorúzhatott. Ezt már a történésekkel azonos időben is sokan blaszfémiának ítélték, de akkor politikai taktikai lépésként magyarázható (és menthető) volt a kommunista kontinuitás ilyetén jelenléte a temetésen. A tárgyalásos átmenet idején nem lehetett tudni (vagy csak kevesen akarták és merték tudni), hogy a kommunisták vert helyzetben ültek asztalhoz, hogy világpolitikai szinten már minden eldőlt. Nem lehetett tudni, hogy sokkal keményebb feltételeket is boldogan teljesítettek volna a lényegében már bukott kommunista rendszer politikusai. Azt azonban a politikára odafigyelők nehezen bocsátják meg, hogy e két prominens figura – ha még a legszalonképesebbek voltak is a vezetők között – a forradalom hőseivel együtt jelenhetett meg a ravatalnál. Az idő múlásával azonban egyre többen adnak hangot nemtetszésüknek.

Ez azonban önmagában még kevés lett volna ahhoz, hogy a forradalom emléke olyannyira elhomályosodjék, amint az napjainkra bekövetkezett. Kevés, de nem elhanyagolható.

Az ’56-os forradalom nem kell a magyar népnek. Nem érzi ünnepének, nem azonosul vele, nem szívesen ünnepli, durcásan, gyakran értetlenül elfordul tőle. ’56 nem ünnep. A nemzet többségét nem tölti el melegség (vagy szomorúság) amikor ’56-ra emlékezik a sajtó és a televízió. Nincsenek rítusai, ahogy régen mondták „musz” ünnep lett belőle. Vagyis nem ünnep.

Magyarázatkísérlet – 14 pontban

A továbbiakban azt kíséreljük meg feltárni, hogy miért alakult ez így. Több, egymással összefüggésben álló, gyakran egymást erősítő oka van ennek. Vegyük őket sorba!

1. Az ország lakossága évtizedeken keresztül (érthető és megbocsátható módon) parírozott annak a Kádárnak, aki a forradalom után a megtorlásokat foganatosította. Amikor pedig bekövetkezett a kezdetben nem is olyan szelíd diktátor bukása, és utódja is eltűnt a történelem süllyesztőjében (az az utódja, aki nem sokkal korábban még fehérterrorral riogatott, ám végül önként vált meg hatalmától), az országon úrrá lett a szégyen. Az emberek mélyen elfojtották korábbi gyengeségüket, elvtelen engedményeikről igyekeztek megfeledkezni, de ezzel az elfojtással együtt járt az is, hogy szégyenükben a forradalomról sem akartak hallani, hiszen az mindig arra figyelmeztette őket, hogy lám, voltak, akik keményebben viselkedtek, voltak, akik nem engedtek. Ha egyenként beszélgetnénk azokkal, akik a nemzeti elfojtás részesei, mind elmondanák – intellektuális szinten megformálva –, hogy a forradalom milyen nagyszerű volt, hogy mennyire nagyra értékelik azokat, akik abban szerepet vállaltak, mennyire tisztelik a hősi halottakat és a mártírokat, de az őszinte, belülről fakadó érzelmi azonosulás hiányzik belőlük.

2. A forradalom (elsősorban annak szellemi előkészítése), – tetszik nem tetszik – a kommunistákhoz, a párton belüli, nagyimrés ellenzékhez kötődik. Ők voltak „helyzetben”, ők voltak képesek az ország politikai hangulatát artikulálni, sokan közülük már nem is voltak kommunisták, demokraták voltak. Sokan mégis úgy élik meg a forradalomban meghatározó szerepet játszott kommunisták szerepét, hogy az 1956-os forradalom kommunista kezdeményezésű ügy volt. A kommunistákat pedig a lakosság jelentős hányada gyűlölte, tehát az ő kezdeményezésüket is el kell utasítani – legalábbis legbelül.

3. A forradalomnak nem volt kiemelkedő személyisége. Nem volt olyan hőse, mint Petőfi Sándor vagy Kossuth Lajos. Voltak harcosok és voltak politikai vezetők, s mindenekelőtt volt egy mártír miniszterelnök, de ezek nem hasonlíthatók a történelem ködébe vesző, illúziókkal gazdagon feldíszített Szent Istvánhoz, Mátyás királyhoz, az 1848–49-es hősökhöz. Nagy Imre lehetett volna „a nagy személyiség”, de vele nem tudott a köznép azonosulni, hiszen kommunista volt, és csak komoly intellektuális munkával érthető meg, mi volt a szerepe a forradalomban, hogyan vált a párt katonájából a nemzet mártírjává. Amikor az antikommunizmus az egyik uralkodó politikai trend, egy kommunista mártír (még ha exkommunista is halála pillanatában, és éppen a halál vállalásával bizonyította, hogy elutasítja a korábbi, szovjet típusú diktatúrát) nem kerülhet piedesztálra össznemzeti szinten.

4. Ha a kommunista (volt kommunista) vezetőket elutasítja a közvélemény, akkor még maradhatna számára a forradalom harcosa, a pesti srác. Ennek az országnak azonban nem kell a proli hős. Nem kell az életét feláldozó utcai harcos. Nem kell a Tűzoltó utca, a Corvin köz vagy a Széna tér harcosa vagy parancsnoka. A prolira nem lehet felnézni, a proli olyan mint én vagyok, sőt, nálam is lejjebb van. A harcosokat azért utasítják el, mert prolik, az intellektueleket pedig egyrészt azért, mert kommunista és zsidógyanúsak, másrészt tevékenységük nem is olyan irracionális, a történelem ködébe vesző, mint régmúlt korok hőseié, akik csatákat vezettek (és témánk szempontjából mindegy, hogy ezek nyertes vagy vesztes csaták voltak-e), a kereszténységet honosították meg, álruhában a nép közé vegyültek és igazságot szolgáltattak, hatalmas forradalmi tömeg előtt verseket szavaltak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, vagy emigrációban lelkesítő beszédeket tartottak. Ugyanakkor a jól feltárt események végrehajtói, az értelmiségi ellenállás résztvevői olyan „hőstetteket” hajtottak végre, amelyek nem vagy csak komoly intellektuális munka árán válhatnak a köztudatban is hőstetté. (Pl. illegális sajtótermékek kiadása, külföldi követségekkel kapcsolat felvétele stb.) Nem kell tehát sem a proli, sem az intellektuel. De ha nincs hős, nincs forradalom sem.

5. Ötvenhat közmegítélésében rendkívül káros, hogy a mai napig civakodnak a különböző ’56-os szervezetek, hogy kié is a forradalom. Az előző pontban leírtak szerinti választóvonal a civakodók között is érzékelhető, tehát a nagyimrések, értelmiségiek kirekesztése folyamatos a „prolik”, fegyveresek által, azonban a fegyveresek egymás között is küzdenek a (természetesen nem létező) prioritásért. Kívülről nézve érthetetlen a marakodás az ’56-os szervezetek között, mi több, teljesen irracionális, és a köznép számára kifejezetten visszataszító. Talán azzal magyarázható, hogy (hitük szerint és egy rövid történelmi praxis alapján) akiknek sikerül előtérbe kerülniük, azok vetélytársaiknál több előnyhöz jutnak: pénzhez, stallumhoz, kitüntetéshez, közszerepléshez, lakáshoz. Legalábbis így vélik azok, akik – öreg emberekként – a nyílt színen marakodnak egymással. De nemcsak a fegyveresek acsarkodnak egymás ellen, hanem az értelmiségiek, a valamikori kommunisták, a forradalom értelmiségi élcsapata is sárral dobálja – egymást, börtönbéli (35-40 évvel ezelőtti) kijelentésekre hivatkoznak, egymás szemére vetik letartóztatásuk, fogva tartásuk alatti magatartásukat.

6. Sokat ártott 1956 igazi, nemzeti ünneppé válásának, hogy az 1994-es választások után Horn Gyula és más utód-párti vezetők anélkül jutottak szerephez az 1956-os forradalom megemlékezésein, hogy mint a forradalom leverői, illetve a Kádár-korszak haszonélvezői és funkcionáriusai egyszer is nyilvánosan megkövették volna a nemzetet 1956-ban játszott gyászos szerepükért. Nyilvános bocsánatkérés híján a forradalmat leverő párt utódainak részvétele az ünnepségeken szimplán legitimálta a forradalom egykori leverőinek és szellemi, politikai utódjaiknak társadalmilag is definiálható csoportját. Ez mindössze arra volt alkalmas, hogy az a korábban is létező elképzelés, sejtés erősödjön meg, miszerint itt valamilyen kommunista (bel)ügyről volt/van szó, hiszen a mártír (exkommunista) miniszterelnök lánya, valamint az 1956 után a börtönt is megjárt jelenlegi köztársasági elnök együtt koszorúzott a szovjetek rendszerváltozásig megbecsült (exkommunista) funkcionáriusaival. A közember szintjén ez a gesztus nem jelent kevesebbet, mint hogy a forradalom legautentikusabb, emblematikus személyiségei lepaktáltak a gyilkosok cinkosaival.

7. Akik már legalább 14–15 évesek voltak ’56-ban, azok közül is csak nagyon keveseknek jelent pozitív élményt a forradalom. Akik pedig később születtek, azok nagyon keveset hallottak, mert keveset hallhattak a forradalomról. Pontosabban csak ellenforradalomról hallhattak, s most zúdul rájuk a sokszínű és sokforrású információ tömege, amelyből csak rendkívüli erőfeszítésekkel tudnák (ha akarnák) az igazságot kihámozni. S ehhez a munkához – valljuk be – ebben a mi frissen lett fogyasztói társadalmunkban, a javak újraelosztása körüli őrjöngésben, nincs sem idejük, sem kedvük az egzisztenciájukért küzdő újabb generációknak, hiszen ahhoz komoly intellektuális tevékenységre lenne szükség.

8. A forradalomból hiányzik a kellően felstílizált heroikus elem. 1956 még túl közel van időben, sok helyen még a lövések nyomai sem tűntek el a házak faláról. A megtorlók és áldozataik itt élnek közöttünk. Gyakran barátaink, ismerőseink között mindkettőből akad. S néha a hivatalból gonosz a szimpatikusabb, s az, akit hivatalból tisztelnünk kellene, kellemetlen fráter. Dózsa Györgyöt és katonáit, parasztfelkelőit nem ismertük, csak a mítosz maradt ránk. Nagyszerűek voltak az utcai harcosok, akik szembeszálltak a szovjet túlerővel, de mégiscsak vereséget szenvedtek. És lám, a televízióban hozzánk hasonló, a mi problémáinkat hordozó öreg emberekként jelennek meg, semmi méltóság, semmi tisztelni való nincs bennük, veszekedéseik, gyakori arroganciájuk pedig még azt a kevés mitikus elemet is lehámozza róluk, amit a történészek és a tömegkommunikáció rájuk aggatott.

9. A különböző pártokban 1990-ben föltűntek az ’56-os veteránok. Azok, akik egykor közös akarattal, közös célért harcoltak, rabtársak voltak Vácott vagy a Gyűjtőben, 1990-re, 1994-re egymással vetélkedő pártok tagjaiként egymás ellen uszultak, s a köz számára visszatetsző és – tegyük hozzá – érthetetlen, hogy valamennyien ’56-os forradalmi múltjukra hivatkoztak, hivatkoznak – gyakran ultima ratióként.

Az előzmények nélküli parlamenti demokráciában természetes, hogy a vezető politikai pozíciókhoz (és az azokkal járó anyagi javakhoz) a kezdetekkor a korábbi érdemekért lehet a legkönnyebben hozzájutni. Politikai pozíciókat politikai érdemekért lehetett az átmenet idején szerezni. Ám feltűnt a köznép számára, hogy a volt MSZMP-s (az átmentő) és az ’56-os veterán egyaránt az ő rovására politizál, nem is beszélve azokról, akik hirtelen nőttek ki a földből, mint eső után a gomba. Az egységes ’56-ból (már akinek volt ilyen megőrzött képe) hirtelen sokféle ’56 lett. Még az utódpárt, az MSZP is beállt a forradalmat dicsőítők sorába, talán egyedül a Fidesz maradhatott ártatlan ebben a vonatkozásban. S ugyanaz a közember, akinek volt valamilyen elképzelése ’56-ról, mit gondolhat ma, amikor Horn Gyula és Gál Zoltán között koszorúz az ’56-os hős köztársasági elnök, Göncz Árpád? Komolyan lehet-e venni, lehet-e érzelmileg kötődni egy történelmi eseményhez, amelyet a pártpolitika oltárán naponta áldoznak föl?

10. A rendszerváltozás többszörösen kötődött ’56-hoz, a forradalomhoz. Kötődött a ’89-es temetésen keresztül, de még ennél is erősebben azáltal, hogy a köztársaságot október 23-án kiáltották ki, s az új, többpárti parlamentben az első törvény ’56-ról szólt. Amennyire elvileg helyes volt a történelmi dátumokat és eseményeket ily módon összekapcsolni, annyira helytelen volt, következményei miatt a gyakorlatban. A köztársaságot ugyanis a korábbi álparlament elnöke, az MSZMP-s Szűrös Mátyás kiáltotta ki mint ideiglenes köztársasági elnök. De nézzük csak megint a közember szemével, és gondolkozzunk az ő fejével, hiszen az ő ünnepéről van (lenne) szó. Hogy jön Szűrös Mátyás MSZMP-s politikus ahhoz, hogy a pártja által évtizedeken át gyalázott ellenforradalom kitörésének napján ő kiáltsa ki a köztársaságot, ő jelentse be a rendszerváltozást, a kommunizmus bukását? Okos, politikus értelmiségiek természetesen meg tudják magyarázni a történteket, helyére tudják tenni az eseményeket, csak az a baj, hogy már senki nem kíváncsi a véleményükre.

Ami pedig az első törvényt illeti, abból kimaradt az eredeti szövegben még szereplő Nagy Imre. Ez az ambivalencia, amely akkor, 1990-ben a képviselőkre jellemző volt, felerősödve jelent meg a népben. Ha felelős politikusok nem akarták Nagy Imrét az őt megillető helyre emelni, valóságos szerepének megfelelően értékelni, akkor ezt hogyan várhatjuk el a közembertől. Ha pártpolitikai érdekeknek alá lehetett rendelni a forradalom mártír miniszterelnöke – emlékének törvénybe iktatását, akkor miért csodálkozunk (csodálkozunk-e egyáltalán még?), hogy a köznép szemében csak egy a volt komcsik közül.

S e folyamat 1996-os betetőzése, hogy az MSZMP utódpárja, az MSZP keresztülverekszi a parlamenten Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását, még a koalíciós partner, az ’56 emlékét sokáig autentikusan és az illegalitásban is ápoló SZDSZ-szel is szembeszegülve. Volt vidéki pártfunkcionáriusok, akik ’89-ig keményebben vagy lágyabban, de ellenforradalmároztak, most kiállnak Nagy Imre mellett. Ez a gesztus nem is nagy túlzással az MSZP akciója a forradalom emléke ellen. Nem más, mint a Piszkos Fred-effektus, amelyet Rejtő Jenő oly érzékletesen írt le. Ti. akit Piszkos Fred gyűlöl, azt mások csak azért is szeretnek, és fordítva. Itt az MSZP Piszkos Fred, és a forradalom a szeretet tárgya.

11. A forradalommal kapcsolatos primer emlékek és indulatok ugyan már csak az idősebb generációkban lelhetők fel, de akik még emlékeznek ’56-ra, azok arra is emlékeznek, hogy a forradalomban nem volt szó tőkés restaurációról, reprivatizációról, az egyházi vagyon visszaadásáról, a nemzeti vagyon elkonfiskálásáról, munkanélküliségről, az egészségügy és az oktatás elsorvasztásáról stb. – ellenkezőleg, a népi demokrácia értékeinek megőrzését tűzte zászlajára a forradalom, a munkástanácsok pedig a termelőeszközök valódi köztulajdonba vételét szorgalmazták.

Ezzel szemben az a párt, amelyik a parlamentben a legtöbb hiteles ’56-ost tudja felvonultatni, ti. az SZDSZ, a legliberálisabb – tehát ’56 szellemiségével legellentétesebb – politikai vonalat képviseli. De hát akkor hol vannak az ’56-os forradalom értékei? – kérdi a nép idősebb fia. Csak takarónak használjátok, használtátok a választások idején ’56-ot? Vagy az akkori követelések közül csak az érvényes, amelyet a pártotok éppen ma aktuálisnak tart? Ha már összekapcsoltátok a rendszerváltozást a forradalommal, ha már párhuzamot vontatok, akkor miért csak töredékesen valósítottátok meg a forradalom követeléseit? Hiszen lett volna rá módotok… Vagy nem?! Mert összeálltatok a volt kommunistákkal…!? S íme egy újabb ok, hogy akinek volt is érzelmi kötődése ’56-hoz, az megtartja azt magában, és elhatárolódik a hivatalosság ünnepétől.

12. A primer emlékek hordozóinak másik (bár nem a legnépesebb) csoportja, amelyik az ’56-os forradalmat következetesen ellenforradalomnak minősítette, s ettől akkor sem állt el, amikor pártja (konjunkturális megfontolásokból) megváltoztatta véleményét (és nevét). Pártját tartotta árulónak, s magát következetesnek, amikor a Kádár-korszak hivatalos értékeit sajátként megőrizte. És persze nem csupán az idősebb generációkban vannak máig „ellenforradalmározók”, hanem a fiatalabb és középgenerációk képviselői között is. A Munkáspárt ezeknek a kádáristáknak csak egy kis hányadát tömöríti szervezetten, a többség belső emigrációban, csalódottságát magában és magának megtartva emésztődik, hiszen egy élet értékeinek elveszítése szinte feldolgozhatatlan trauma. Az e csoportba tartozók között vannak olyanok is, akik aktívan részt vettek a forradalom leverésében, ám ők már idős emberek, és számuk csekély, többségben azok vannak, akik a rendszerváltozás után a létező (vad)kapitalizmus építése során mindennapi életükben kerültek behozhatatlanul hátrányos helyzetbe. A késő Kádár-korszak középgenerációs, legfőbb haszonélvezői átigazoltak, és a megváltozott helyzetben megtalálták a módját, hogy a politikai hatalomvesztésért gazdasági hatalomhoz jussanak, így ők nyíltan nem „ellenforradalmároznak”, de bizonyára ott munkál bennük az az érzés, hogy lám, egy (újabb?) hazugságért cserébe megint győztesként sikerült a történelmi átalakulásból kikerülni.

13. Gyakran hangzik el a sajtóban, hogy a társadalom túlságosan átpolitizált. Ez a megállapítás abban az értelemben nem igaz, hogy a politikai kultúra az egész társadalmat áthatná. Az emberek mindennapi életük eseményeinek értékelése, partikuláris érdekeik megvalósulása vagy kudarca mentén ítélik meg a nagypolitikai történéseket is. A legnépesebb csoport ’56 megítélése vonatkozásában az ambivalenseké és a szégyenkezőké. Az ambivalensek a mindennapi élményeik nyomán a rendszerváltozást, a kádárizmus, a létezett szocializmus bukását hol pozitívan értékelik, hol pedig tragédiaként. Mindenkori értékítéletük attól függ, hogy mindennapjaikban éppen milyen változások következtek be a nagypolitikai változások nyomán. Ám mert sokkal gyakoribb a kudarc, mint a siker, a korábbi értékklaszterek (amelyekből a partikulárisán gondolkodó ember nem képes kellően differenciálva egyes elemeket kiemelni és értékelni) együtt maradnak, s a kenyér drágulása azt is magával hozza, hogy ’56-ról ellenforradalomként gondolkozzanak. A teoretikusan gondolkodó ember nem kérheti számon a tömegembertől, hogy a megfelelő történelmi kontextusban tessék értékelni a múltat, s ne kössék ’56 megítélését a kenyéráremeléshez. A szégyenkezők csoportja a vezető politikusok helyett szégyenkezik.

Azok helyett, akik oly könnyen változtatták meg világnézetüket, változtatták meg véleményüket. A szégyenkezők nem akarnak fölsorakozni Horn Gyula, Gál Zoltán és a többi volt MSZMP-s és szakszervezeti funkcionárius mögé ’56 ünneplésében. Nem méricskélnek, hogy a Parlamentben és a helyi önkormányzatokban hány volt vidéki párttitkár, szakszervezeti funkcionárius ül, nem számolgatnak, elegendő nekik, hogy egy-egy arc, egy-egy név fölvillan a ’90 előtti korszak vezetői közül, és elvetik mai igazságaikat, közöttük ’56 forradalommá nyilvánítását is. Pedig ezek az emberek lelkűkben forradalomként őrizték, őrzik ’56-ot, de megrendültek: ha ezek a volt MSZMP-sek forradalomként vallják magukénak ’56-ot, akkor az gyanússá válik, és legalábbis elutasítják a közösséget a volt kommunistákkal, az ünnepet, a forradalom ünnepét belül ünneplik.

14. Szólni kell a fiatalokról, arról az igen népes társadalmi csoportról, amelyet minden politikai kurzus igyekszik hatása alá vonni. Az 1945–1990 közötti korszakban a politikai hatalom jól átgondolt és igen kemény stratégiával rendelkezett a fiatal, elsősorban iskolába járó generációk életének, mindennapjainak politikai befolyás alá vonására. Erre annál is inkább minden lehetősége megvolt a hatalomnak, mert az egypártrendszerhez egyetlen ifjúsági mozgalom tartozott. Az ifjú generációkat sokkal könnyebb érzelmi eszközökkel megnyerni, mint az idősebbeket, akik már rendelkeznek a kritikához szükséges társadalmi és történelmi tapasztalattal. A rendszerváltozás után a kommunista ifjúsági politikai szervezetek megszűntek, helyükre azonban nem kerültek azonos súlyú és főleg az ifjúság egészét potenciálisan elérő szervezetek. Úgy tűnik, a fiatalokat elhanyagolható tényezőnek tekintette az új politikai hatalom.

A rendszerváltozáskor 14–18 évesek, akik már iskolába jártak, találkoztak az agonizáló úttörő- és KlSZ-mozgalommal, s ott megkapták – a korábbihoz képes sokkal enyhébb – agymosást, inkluzíve azt az információt is, hogy ’56-ban ellenforradalom volt. A náluk fiatalabbak azonban – mivel a politikusok mással voltak elfoglalva – világnézeti vákuumba kerültek. Annál is inkább, mert a tanárok is felkészületlenek és bizonytalanok voltak, s inkább elkerülték a közelmúlt történelmének tanítását és értékelését. Tehették, mert egyrészt nem állt rendelkezésükre kellő segédanyag, másrészt ők maguk sem voltak kellően felkészültek, harmadrészt pedig, bár a tanterv szerint el kellett jutniuk a középiskola negyedik osztályában a rendszerváltozásig, erre nem maradt elegendő idő, mert az óraszám nem növekedett, s közeledve az érettségihez könnyen kihagyhatóvá vált az utolsó 45 év történelme. A rendszerváltozás óta eltelt időszakban, tehát legalább tíz évjárat politikai szocializációja maradt ki. Ugyanakkor olyan új értékek közvetítése történt mind az iskolában, mind a családban, mind pedig a médiában, amely csak erősítette az elfordulást (gyakran az utálatot) a politika, különösen a közelmúlt iránt.

A fiatal felnőttek számára tehát 1956, a forradalom nem vált ünneppé, többségük értetlenül és a minimálisnál is kevesebb ismerettel áll szemben mindazokkal a jelenségekkel, amelyek a forradalom megítélése kapcsán a médiában elhangzanak. S ezt csak fokozza, hogy a családokon belüli ambivalencia, kétlelkűség sokkal inkább a felejtés, a szőnyeg alá söprés stratégiáját szorgalmazza, mint a tisztázást. Ezek a fiatal felnőtt generációk tehát sem érzelmileg, sem intellektuálisan nem viszonyulnak a forradalomhoz, alapvető attitűdjük inkább az elutasítás, mint a közömbösség.

Epilógus

Tizennégy pontban soroltam föl, hogy a forradalom miért nem vált, miért nem válthatott nemzeti ünneppé. Érveim nem egyneműek, közöttük vállaltan átfedések találhatók. Amit leírtam, azt csak vázlatnak, kiindulásnak szántam, az elemzéseket nem fejeztem be, nem vittem végig. Nem szóltam olyan jelenségekről, mint Göncz Árpád 1992. október 23-i kifütyülése a Parlament előtti ünnepségen, nem szóltam a szélsőjobboldal megnyilvánulásairól, csak azokat a számomra fontos jelenségeket gyűjtöttem össze, amelyek önmagukban is elegendőek tételem bizonyítására, jelesül, hogy az 1956-os forradalom a magyar nép számára még(?) miért nem vált nemzeti ünneppé.

Alapos szociológiai és szociálpszichológiai vizsgálódással lehetne csak a problémát körüljárni, s választ kapni a kérdéskör minden részletére. Arra, hogy kinek miért nem ünnep a forradalom, és arra, hogy kinek és miért ünnep. Mert – természetesen – az utóbbiak is számosan vannak.

Amikor e sorokat írom (1996. augusztus közepe) tapasztalhatom, hogy a millecentenárium megünneplése körül milyen bonyodalmak keletkeztek, s bár egészen más okok miatt, de a honfoglalás is bekerült a nemzeti tudat szürke zónájába. Száz évvel ezelőtt, a millennium idején még egységesen tudott a soknemzetiségű ország (s szándékosan írom így!) örülni és ünnepelni. Mára ezt az ünnepet is elpusztította valamilyen kór, amelynek megnevezésére, pontos definiálására még várni kell. Föl kell tenni a kérdést, hogy nem a kollektív tudatunkkal (és tudatalattinkkal) van-e valamilyen probléma, hiszen a köz, a tömeg két ilyen különböző történelmi eseménnyel kapcsolatban azonos reakciókat produkál: az ünnepelni nem tudást és nem akarást. Föl kell tenni a kérdést, hogy a negyven év diktatúra, a negyven év kötelező ünnepei okozták-e azt a lelki nyomorúságot, amelynek eredményeképpen egy ország fosztja meg magát az ünneplés örömétől.

És föl kell tenni még számos kérdést, s meg kell válaszolni azokat, hogy az ország lelki egészsége (mert az ünnepelni tudás és akarás a lelki egészség egyik fontos kelléke) miért romlott meg ennyire, s mi kell ahhoz – a politikai kultúra változásában, a mindennapi élet minőségének javulásában, – hogy legalább néhány, az egész nemzet sorsát meghatározó esemény vonatkozásában kialakuljon a közös álláspont és a kevés jeles napon együtt tudjunk ünnepelni.

• 1956