Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

1988 elején már mintegy nyolc éve különböző kutatások mögé rejtve az 1956-os forradalommal foglalkoztam. Elsősorban volt ’56-osokkal készítettünk interjúkat, s az 1985-ben létrejött Oral History Archívumnak is – nem rejtett – célja volt minél több egykori forradalmár emlékeinek az összegyűjtése. Hegedűs B. Andrással (aki maga is ’56-os elítélt volt) feladatunknak tekintettük, hogy a forradalomról minél több információt gyűjtsünk össze.

1981–82-ben elkészült egy kerekasztal-beszélgetés Halda Alíz, Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mérei Ferenc, Litván György, Rácz Sándor, Hegedűs B. András, Donáth Ferenc, Mécs Imre, továbbá Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós részvételével. Életútinterjút készítettünk (többek között) Széll Jenővel, Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal, Nagy Elekkel, Révész Andrással, túl voltunk az 1986-os, Eörsi István lakásán lezajlott tudományos konferencián, s a körülöttünk lévő világ egyre kényszerítőbben arra ösztönzött, hogy a politikai forrongások között létre kell hozni valamilyen szervezetet, amely a forradalom ügyét tűzi zászlajára, a forradalom miatt börtönbüntetést szenvedettek helyzetének javítását, a kivégzettek, börtönbüntetésre ítéltek rehabilitálását vállalja feladatául, s a társadalom előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy ami történik, az nem történhetne meg ’56 nélkül.

Erről először Hegedűs B. Andrással beszéltem, aki azonnal egyetértett, és azt mondta, „készíts egy tervezetet, írd le, hogyan gondolod és beszéljük meg”. Az itt közzétett „anyagot” készítettem el, a szervezetet [Új] Történelmi Emlékbizottságnak neveztem (rövidítve: TEB). Először HBA-nak mutattam meg, aki a magyarázkodó részeket rövidíteni javasolta, s merőben pragmatikus szempontok szerint tett megjegyzéseket. Amikor egyetértés alakult ki közöttünk egy ilyen szervezet létrehozására vonatkozóan, s az általam fogalmazott szöveg lényegét tekintve is megegyezésre jutottunk, megkerestük Vásárhelyi Miklóst és Litván Györgyöt, hogy kikérjük a véleményüket, és megkérjük őket, hogy egyetértésük esetén vegyenek részt a munka elindulásában, elindításában.

Kozák Gyula eredeti tervezete Hegedűs B. András javításaival.

Természetesen ők is egyetértettek a tervezettel, de a második találkozóra Vásárhelyi a szervezet nevét megváltoztatta, ő lett a keresztapja a TIB-nek, ő találta ki a Történelmi Igazságtétel nevet.

Eredeti (ma már belátom: túl bonyolult) elképzelésem szerint a szervezet kezdeményezői alakították volna meg a szervező bizottságot, s a kezdeményezők javaslata alapján meghívottakból jött volna létre a szervezet alapítóinak köre.


Több veszély is leselkedett ránk. Ha kevés taggal kezdi meg működését a bizottság, akkor az a vád éri, hogy elitista, és egy kis csoport ki akarja magának sajátítani a forradalom ügyét. Ha felhívást teszünk közzé, akkor egyrészt a hatalom meg tudja nehezíteni a munkánkat, másrészt, ha túl sokan jelentkeznek, akkor az organizációs feladatok és a véget nem érő viták ellehetetlenítik az érdemi munkát. Már a megalakulás előtt komoly gondot okozott, hogy nyitott szervezetet hozzunk-e létre, amelyhez bárki csatlakozhat, vagy egy zárt társaságot, amely bizonyos feladatokat elvégez, és utána beszünteti a tevékenységét, automatikusan feloszlik. Mint a történések bebizonyították, félelmeink megalapozottak voltak, hiszen ma már az ’56-os szervezeteknek se szeri, se száma.

Hosszas latolgatás és több igen hosszú névsor elkészülte után megszületett a TIB alapítóinak névsora. Az alapítók között a forradalom minden áramlatának képviselői jelen voltak, s bár később sokszor érte a TIB-et az a vád, hogy nincsenek ott az alapítók között a „kisemberek”, a munkások, a fegyveres felkelők. Ez nem volt igaz, hiszen Fónay Jenő, Obersovszky Gyula, Hegedűs László, Mécs Imre, Erdélyi Tibor személyében ott voltak a fegyveresek, Dénes János, Rácz Sándor, Nagy Elek a munkástanácsokat, a munkásságot képviselte, s természetesen a kivégzett nagyimristák özvegyei, illetve Szilágyi József lánya is a TIB tagja lett. De ott volt az alapítók között Fekete Gyula író, Darvas Iván és Mensáros László színművész, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László, a Bibó-per két életben lévő tagja, s a Recsket is megjártak közül Pártay Tivadar és Zimányi Tibor. A legfiatalabb ’56-os generációt Szabó Miklós és Ungváry Rudolf képviselte, mindketten éppen egyetemista korban voltak a forradalom napjaiban.

Azokról nem szólhatok, akik felkérés ellenére sem vállalták a TIB-tagságot.

A TIB első – a köz számára is érzékelhető – megnyilvánulása az 1988. június 6-án kiadott felhívás volt, amely tájékoztatta a közvéleményt, a magyar társadalmat a szervezet létrejöttéről és vállalt feladatairól. Ezt követően beindult a munka, ülés ülést követett, kialakult egy eredményesnek bizonyult munkarend (munkacsoportok jöttek létre, amelyek önállóan végezték feladatukat, s arról beszámoltak a TIB-nek).

A 2. sz. nyilatkozat dátuma 1988. augusztus 23. Ebben már világosan megfogalmazódott, hogy a TIB mely területeken fejti ki tevékenységét.

Az 1988-as év TIB-üléseinek jegyzőkönyveiből alább közreadott részletek azt bizonyítják, hogy folyamatos vitákban, egymás gondolatainak kiegészítésével alakult ki a szervezet álláspontja mindazokban a kérdésekben (történeti, jogi, kegyeleti), amelyekkel foglalkozott.

1989-re az események felgyorsultak, a TIB társadalmi és politikai súlya egyre jelentősebb lett, s bár két prominens ’56-os személyiség, Nagy Erzsébet (Nagy Imre lánya) és Fónay Jenő még 1988-ban kiváltak a TIB-ből, a szervezet társadalmi elismertsége ettől nem csökkent. A rendszerváltozás tetten érhető pillanata az 1989. június 16-án, a TIB által szervezett temetés volt. Ekkor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy összeomlott a létező szocializmus.

A TIB későbbi története azokat a félelmeinket igazolta, amelyek már a megalakuláskor felmerültek. De ez már egy másik történet.

---

Történelmi igazságtevést!

Felhívás a magyar társadalomhoz

(…) 1956 történetének és előtörténetének – a leverés és a megtorlás krónikájáról nem is szólva – tárgyilagos és tudományos feldolgozását minden eszközzel akadályozzák. A politikai, katonai, bírósági, rendőrségi dokumentumokat zárt levéltárakban, belügyi és pártarchívumokban őrzik, ezekhez a kor szaktörténésze sem férhet hozzá, legfeljebb egy-egy kiválasztott, megbízható propagandista láthat belőlük valamit. A külföldön megjelent feldolgozásokat, visszaemlékezéseket a vámon elkobozzák. A 25. és 30. évfordulón indított hivatalos propagandakampányokkal pedig csak azt bizonyították, hogy képtelenek túllépni az 1957–58-ban „kidolgozott” rágalmakon és tudatos hazugságokon.

De korántsem csupán 1956-ról van szó. Magyarország messze elmarad a mai Szovjetuniótól a maga sztálini korszakával való szembenézésben, a bűnök feltárásában és a történelmi igazságtevésben. Igaz, a filmtől és az irodalomtól eltűrik, hogy leleplezze az „ötvenes éveket”. De a történeti feldolgozás, a jogi s különösen a politikai konzekvenciák levonása lényegesen hátrább tart.

Publicisztikai viták és találgatások folynak a Rajk-per hátteréről, miközben e nemzetközileg is fogalommá vált konstrukciós per iratait, jegyzőkönyveit – ha ugyan meg nem semmisítették őket – ma is hét lakat alatt őrzik. De mindmáig nem tisztázták a Rajk-ügy előtti és utáni, többségükben nem kommunistákat sújtó konstrukciós pereket sem: Demény Pál és Weisshaus Aladár ügyét, a Magyar Közösség és az úgynevezett kisgazdapárti összeesküvők pereit, az FM-pert, a MAORT-pert, a Standard-pert, a Mindszenty-pert, a szociáldemokrata bal- és jobbszárny pereit stb. Mindezekben javarészt teljesen ártatlan embereket ítéltek el, miközben a sajtó és a rádió hetekig-hónapokig szórta róluk a világba a gyalázkodó, hazug rágalmakat. A magyar népnek joga van megtudni, volt-e a vádakban akár szemernyi igazság, s miben állt a konstrukció. Ha később egyes esetekben – zárt ajtók mögött – történt is rehabilitáció a szó jogi értelmében, máig elmaradt a politikai és erkölcsi jóvátétel az 1945 utáni magyar demokráciát megalapozó, ártatlanul bebörtönzött kisgazdapárti, parasztpárti, polgári, szociáldemokrata, keresztény politikusok százainál, a hazug szabotálási vádak alapján elítélt becsületes szakemberek ezreinél. És még a minimális jogi rehabilitáció és anyagi kártérítés is elmaradt azoknál a tízezreknél, akiket mint „osztályellenséget”, mint „klerikális reakciósokat”, délszláv nemzetiségűként mint „titoistákat” bírói ítélet nélkül internáltak, kitelepítettek vagy kényszermunkára hurcoltak.

A hivatalos fórumok mindezekről a népellenes bűnökről ma is hallgatnak, s a kitervelők és végrehajtók felelősségre vonása sem ’56 előtt, sem azóta nem történt meg. Mert milyen arányban áll az elkövetett bűnhalmazat azzal az 1962-es párthatározattal, mely Rákosi, Gerő és 17 vezető ÁVH-s és igazságügyi funkcionárius pártból való kizárásával vélte lezárhatni a „személyi kultusz éveiben” elkövetett törvénysértések ügyét? Néhány éves börtönbüntetést mindössze Farkas Mihály, Péter Gábor és két társuk kapott – ugyanakkor számos közeli munkatársuk annál fontosabb szerephez jutott az ’56 utáni kulturális életben és a tömegkommunikációban.

(…) A Bizottság mindenekelőtt szükségesnek tartja a volt politikai elítéltek teljes jogi rehabilitációját, azaz a büntetett előélethez fűződő valamennyi joghátrány törvény útján való felszámolását. Meg kell szüntetni a nyugdíj-megállapításnál fennálló hátrányos helyzetüket, az állások betöltésénél alkalmazott diszkriminatív (titkos és nem titkos) intézkedéseket és gyakorlatot, s az új útlevéltörvényben foglalt, a büntetett előéletből következő kizáró jogszabályokat.

Szükségesnek tartjuk a politikai elítéltek és egykori internáltak teljes politikai és erkölcsi rehabilitációját, s anyagi kártalanításuk lehetőségeinek és formáinak kidolgozását. Fel kell hagyni a volt politikai elítéltek rendőri zaklatásával, beidézgetésével s azzal is, hogy a rendőri szervek beleszóljanak a munkahelyek személyzeti munkájába. Az 1956 után létrehozott ún. feddhetetlenségi intézmény is eltörlendő, mert lehetővé teszi bizonyos állami szervek számára, hogy ’56-os priusszal vagy akár csak akkori „folttal” rendelkező magyar állampolgárokat megakadályozzanak képességeiknek és képzettségüknek megfelelő munkakör betöltésében.

1988. május 3.

A Bizottság a történelmi igazságtevésért kezdeményezői nevében:

Göncz Árpád           Mécs Imre

Halda Alíz               Nagy Elek

Hegedűs B. András  Rácz Sándor

Litván György         Széll Jenő

Vásárhelyi Miklós

A történelmi igazságtétel bizottságának 2. sz. nyilatkozata

(…) Mindenekelőtt úgy véljük, nem engedhető meg, hogy a temetetlen holtak és hozzátartozóik esetében különbségeket tegyenek az ismert vezetők és a névtelen, egyszerű emberek között vagy egyéb szempontok szerint. A tisztességes temetés mindenkit megillet. A kivégzett és a börtönben meghalt áldozatok (pl. Losonczy Géza és Szigethy Attila) ügyében a bizottság álláspontja ez:

1. A hatóságok állítsák össze és hozzák nyilvánosságra az 1956 után politikai ügyben kivégzettek és az őrizetükben meghaltak teljes, országos érvényű névsorát.

2. Jelöljék meg a sírokat mind a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában, mind a vidéki temetőkben, ahol ugyancsak fekszenek kivégzettek.

3. Tegyék lehetővé a hozzátartozóknak a holtak kétséget kizáró azonosítását, s kívánságukra a hamvak más nyughelyre való elszállítását.

4. Mivel azonban igen sok áldozat hozzátartozói már nincsenek az élők sorában vagy nem kutathatók fel, s hivatalos, hatósági intézkedés valamennyiük méltó eltemetésére egyelőre nem várható, de nem is kívánatos, a bizottság azt tekinti a legméltóbb és legméltányosabb megoldásnak, hogy maradjon a jelenlegi rabtemető, a 301-es parcella – természetesen teljesen rendbehozva, besüppedt sírjait felhantolva és megjelölve – az áldozatok végső nyughelye. És ezt a közös sírhelyet jelöljük meg, amint ezt a nagyszerű Angyal István kívánta búcsúlevelében, egy nagy kőtömbbel. A bizottság magára vállalja, hogy a családok és hozzátartozók segítségével – és természetesen a hatóságok remélt, szükséges együttműködésével – mindezt előkészíti és lebonyolítja.

(…) A nemzetnek szüksége van a hazugságoktól megtisztított múltra, a félelem nélküli jelenre, mert különben nem képes demokratikus, értelmes, mindenki számára vállalható jövőt teremteni.

Budapest, 1988. augusztus 23.
A Történelmi Igazságtétel Bizottsága

Tisztelt Miniszter Úr!
Tisztelt Országgyűlési Képviselő!

Most, amikor a Minisztertanács az Elnöki Tanács elé terjeszti közkegyelmi rendelettervezetét, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága megismétli a magyar társadalomhoz 1988 júniusában intézett felhívásában megfogalmazott követelését: az 1945-tel kezdődő egész történelmi korszak, a forradalom és az azt követő megtorlás politikai elítéltjei és üldözöttei – internáltak, kitelepítettek, kényszermunkára hurcoltak, bírói ítélet nélkül fogva tartottak és elpusztítottak – teljes jogi, politikai és erkölcsi rehabilitációját.

(…) Határozottan meg kell állapítanunk a közkegyelmi rendelettervezetről, hogy a tervezet sok kívánnivalót hagy maga után: nem érthetünk egyet a mentesítésnek sem a cselekmények minősítése szerint, sem az elkövetés ideje szerinti korlátozásával.

Múlhatatlanul időszerűnek és szükségesnek tartjuk a következőket:

1. A közkegyelmi rendelettel egyidejűleg az Országgyűlés hozzon törvényt, amely deklarálja és elítéli a múlt törvénysértéseit: ártatlanok tömeges elítélését, bírói ítélet nélküli fogva tartását, elpusztítását, internálását, kitelepítését.

2. A közkegyelmi rendelet hatálya terjedjen ki minden 1945. április 4. és 1956. október 22. között politikai és gazdasági bűncselekmény miatt elítélt személyre, kivéve az emberiség elleni bűncselekmények miatt elítélteket.

3. A közkegyelmi rendelet hatálya terjedjen ki az 1956. október 23. és 1963. április 4. között elkövetett valamennyi politikai indítékú cselekmény elítéltjére vagy a politikai indítékkal elítéltekre, minden minősítésbeli korlátozás nélkül.

4. Módosítsák a társadalombiztosítási jogszabályok diszkrimináló rendelkezéseit. Törvény tiltsa meg, hogy a kegyelmi mentesítésben részesültek korábbi elítéltetése bármiféle személyzeti vagy egyéb anyagban szerepeljen, arra hivatkozás történhessen.

Budapest, 1988. szeptember 20.

A Történelmi Igazságtétel Bizottsága nevében:

dr. Göncz Árpád      dr. Zimányi Tibor

Litván György         dr. Forintos György

dr. Dornbach Alajos

A Bizottság képviselője: dr. Göncz Árpád

1034 Budapest III., Bécsi út 88.

• Beszélő évek – 1988