Nyomtatóbarát változat

Az 1950-es években a tatabányai bányák az ország széntermelésének több mint 20 százalékát adták, a bányaüzemek közel tízezer ember megélhetését biztosították. A második szovjet intervenció miatt általános sztrájk kezdődött egész Komárom megyében és a megyeszékhelyen is. 1956. november 13-án alakult meg a Tatabányai Szénbányászati Tröszt (ideiglenes) Összevont Munkástanácsa, amely egységesen képviselte Tatabánya és Oroszlány üzemeit, és az egész régió vezető forradalmi szerve volt.[1] November 14-én a tröszti összevont munkástanács elsők között csatlakozott a megalakuló Nagy-budapesti Központi Munkástanácshoz.[2] November 21-én, a Kádár-kormánnyal való tárgyalásokon ígéretet kapott a tröszti összevont munkástanács több követelésének teljesítésére, ezért 23-án a munka felvétele mellett döntött.[3] November végén azonban spontán munkabeszüntetésekre került sor Tatabányán, mert a bányászok nem láttak megfelelő garanciákat arra, hogy követeléseiket a kormányzat teljesíteni fogja, és egyre nagyobb közfelháborodást keltett a karhatalom tevékenysége. Elégedetlenek voltak a tröszti összevont munkástanács működésének eredményességével is, érdekeik elárulásával vádolták a tanács vezetőit. A bányászok közvetlenül a kormánnyal, illetve személyesen Kádár Jánossal akartak tárgyalni legsúlyosabb problémáik megoldása érdekében. Több alkalommal kapcsolatba léptek Sándor Józseffel, Kádár személyi titkárával, aki végül kieszközölte a találkozót.

November 30-án került sor a villámlátogatásra, ez volt az első alkalom, amikor Kádár kimozdult a Parlamentből (Apró Antal kíséretében helikopterrel vitték Tatabányára). Több órán át tárgyalt a tröszti összevont munkástanács intézőbizottságával. Itt elmondott beszéde eddig kevéssé ismert dokumentuma Kádár színe változásának, amely november közepe és a december eleji MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsági ülés között zajlott. Itteni szereplése alapján leginkább egy demagóg néptribunhoz hasonlíthatnánk, aki mindenkinek ígér valamit, a kényes kérdésekben (pl. Nagy Imre-ügy) folyékonyan hazudik, ugyanakkor érzékelteti, hogy fordulat várható, és a hatalom már az ő kezében van. Érdekes megfigyelni kettős szóhasználatát, ahogyan felváltva hol forradalomként, hol ellenforradalomként emlegeti az októberi eseményeket. Az eltiport forradalmat – saját szempontjából – behelyezte a világtörténelem összefüggéseibe: az „ellenforradalom soviniszta megnyilvánulásai” miatt kitörhetett volna a háború a szomszéd országokkal, és egy ebből kibontakozó világháború rémképét vetítette hallgatói elé. A munkástanács tagjai sem értékelését, sem az események ilyetén interpretációját nem fogadták el, és az értekezlet bármiféle megegyezés nélkül ért véget.

A tanácskozás jegyzőkönyve a tröszti munkástanács elnökének, Sólymos Mihálynak a peranyagában maradt fenn.[4] (A szöveget terjedelmi okokból némileg tömörítettük, illetve az elírásokat, központozást javítottuk.)






„TÁJÉKOZTATÓ A KÖZPONTI MUNKÁSTANÁCSNAK[5] KÁDÁR JÁNOS MINISZTERELNÖKKEL 1956. NOVEMBER 30-ÁN FOLYTATOTT TÁRGYALÁSAIRÓL

A Tröszt vezetősége és a Központi Munkástanács nevében az értekezletet megnyitja Sólymos Mihály, a Tröszt főmérnökének helyettese és a munkástanács ideiglenes intéző bizottságának elnöke. […]

A Munkástanács november 23-án elhatározta a munka felvételét, és ezen határozat érvényre jutott azzal, hogy az üzemek létszáma a felhívás után egyre nagyobb számban emelkedett, és növekedett a termelés. A termelés jelenlegi alakulásának, és az abban mutatkozó megtorpanásoknak okait a következőkben ismertette:

Az üzemi létszámnak mintegy 50%-a távozott el az üzemektől, eltávoztak az elítélt munkavállalók, a honvédségi alakulatok, a legényszállók lakói, ezen okok mellett zavaró momentumok befolyásolták a termelés alakulását.[6] Így a munka beindítását ismertető rádióközleménnyel közölte a Kossuth Rádió a Nagy Imre ügyet, mely kedvezőtlenül hatott a dolgozókra, és így a munkában visszaesés mutatkozott. Ezt sikerült áthidalni, azonban Kádár János miniszterelnök november 26-i beszéde következtében újra hangulatromlás kezdődött, és a XI. aknaüzemnél összegyűltek, és ott elhangzott problémáikat 3 pontban lehet összefoglalni.[7] Felmerült a sztrájkpénz, a karhatalom kérdése, és Kádár János beszéde következtében újra felvetődtek általános politikai kérdések. A karhatalommal felmerült problémák megoldására az ott jelen lévő (László] ezredes, a helyi karhatalom parancsnoka tett ígéretet, vállalva azt, hogy a honvédség főparancsnokát felkeresi, és javaslatot terjeszt elő a karhatalomba behívott egyének honvédekből álló alakulattal való leváltására. A sztrájkpénz kérdése a kormány kiadott rendelete alapján megoldódott. […] A párt monopol helyzetének, a többpártrendszernek, a szabad választásoknak, és a szovjet csapatok kivonásának kérdései, amelyek felvetését az tette szükségessé, hogy Kádár János miniszterelnök említett beszéde arra engedett következtetni, hogy az visszakanyarodást jelent a régihez. Tatabánya bányászai, dolgozói dolgozni kívánnak és munkájukkal elősegíteni kívánják a forradalom végső célkitűzéseit, a független, szabad Magyarország megvalósításáért [sic!].

Becker Ferenc főmérnök, trösztigazgató-helyettes ezután megkérdezte az értekezletet, hogy Sólymos Mihály főmérnök kijelentéseivel egyet értenek-e, és miután arra közfelkiáltással, egyöntetűen igenlő választ kapott, felkéri Kádár János miniszterelnököt, hogy a feltett kérdésekre a választ adja meg.

Kádár János: A kérdések lényege a független, demokratikus Magyarország megfogalmazásával foglalható össze. A Nagy Imre által vezetett forradalmi Minisztertanácsban vannak egyesek, akik úgy látták november 2-a körül, hogy elmentek a megengedhető határon túl, mert az október 30-i álláspont az engedmények tekintetében fordulópontot jelentett. A kormány akkor olyanokat vállalt, amelyek később lekerültek a napirendről. A többpárt-rendszer ugyanis az akkori megfogalmazására és kialakítására vonatkozó javaslatban a kapitalista rendszer visszaállítását kezdte volna lehetővé [sic!]. Egy klikk – amelynek Rákosi Mátyás volt a vezetője – bűne volt, hogy a párt elvesztette pozícióját. Világossá vált az említett időpontban, hogy minden politikai áldozatot meg kell hozni, hogy véráldozatok nélkül a korábbi vívmányokat meg kell védeni, és rendet tartani, amely azonban megítélése szerint tévesen kialakult nézet volt október 30-án. Az ezután következő napokban az ellenforradalommá átalakult forradalom igényei nem ismertek határt, és a folyamatosan változó, és azután is kialakult kormánynak már a munkásosztályhoz semmi köze nem volt.

A kívánságok felvetésében a legkülönbözőbb irányzatok képviselői szót kaptak, így többek között Mindszenty (József] hercegprímás, aki közismerten monarchista beállítottságú, és nemcsak pap, hanem politikus is, aki beszédét úgy kezdte, hogy ő a magántulajdon elvén áll.[8] B. Szabó [István] kisgazdapárti volt képviselő bejelentette, hogy ő az 1930-as program alapján áll, amely azt jelenti, hogy a földreformot nem tartja érvényesnek. Az elmúlt évek eseményeiért a Kommunista Pártot felelősség terheli. Sokan haragszanak a kommunistákra, de ez fennállott 1930-ban is. Meg kell azonban állapítani, hogy a 900.000 párttag túl magas szám volt, és egyszerű párttag bár nem felelhetett Rákosi tetteiért, mégis elviselte annak következményeit. A helyzet jellemzésére megemlíti, hogy Nyugat-Németországban a visszavonult Horthy-hadsereg kitűnően felfegyverzett tagjai várakoztak évek óta, és bár hivatalos gazdájuk nincs, nyilvánvalóan valaki tartotta és fegyverezte őket. E csapatok meg is mozdultak a forradalom idején Magyarország felé, akik minden bizonnyal a nagytőkések képviselői. Az ellenforradalom a demokratikus kifejezést másképp értelmezte, mint a becsületes dolgozók, mert haladó embereket gyilkoltak meg, ugyanúgy mint az ÁVH alakulatok tagjait, vagy a kommunistákat. Ellenforradalom volt ez a javából. Volt egy követelése a forradalomnak, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki, Budapest területéről meg is történt, mire az ellenforradalom dühöngeni kezdett, amiért felelősek voltak a kormány volt tagjai. A továbbiakban jött volna a semlegesség létrehozása, az ellenforradalom fegyverei segítségével, az amerikai csapatok bevonulása, és ezzel a kapitalizmus visszaállítása. Megjelentek a színen Eszterházy [sic!]. Takács-Tolvaj stb. neve, amelyeknek viselői eladták az ország függetlenségét Amerikának. Ezt a körülményt maguk a fegyveresek sem tudták. Az ellenforradalom katonai erői lemészárolták volna a haladó embereket, és mindent eltöröltek volna, ami demokratikus. Ezért elhatározták a kormány egyes tagjai, és többek között ő is, hogy megvédik a munkáshatalmat, s ha ez meglesz, tárgyalásokat kezdenek; a szovjet csapatok kivonását a Szovjetunió több ízben deklarálta is.[9]

A kivált kormánytagok elhatározásának megvan az eredménye, és néhány hónap múlva meg fogják érteni az eseményeket, és azt a nagy szolgálatot, amelyet az események fejlődésének ilyen irányú megváltoztatása eredményezett. Végeredményben mégis ott tartunk, hogy a munka bizonyos mértékben megindult, és további fejlődéssel számolhatunk. Maga a szovjet kormány [is] örülne, ha a rend helyreállításának tudatában Budapestről távozhatna, vagy ugyanilyen alapon folytatnánk tárgyalást a teljes kivonásról. Ennek végrehajtása teljesen a rend helyreállításának időpontjától függ. A szovjet csapatok kivonásával elvileg a többi népi demokratikus kormány is egyet ért.

November 26-án elhangzott beszéde tényleg olyan, hogy abból nem világlik ki eléggé a kormány szándéka, hogy a rend helyreállítása után a munkásság hatalmának megteremtését akarják biztosítani. A 26-i beszéd az ellenforradalmároknak szólt, hogy értsék meg, hogy a nyomás és erőszak hatása alatt semmit sem enged a kormány. Ez a módszer egyébként ki van próbálva. Annakidején Nagy Imréhez óránként jöttek követelések (Bebrits leváltása ügyében), amelyet ő a nyugalom kedvéért teljesített is.[10] Ezt annakidején az ellenforradalom akarta, hogy a kormány akcióképességét gyengítse, és a rend helyreállítását akadályozza, és így a munkásságot tulajdonképpen félrevezette.

[…] Mindenkinek meg kell értenie, hogy nincs olyan segítség, amely a munkát pótolja. Van szén az ország határán több ponton, de ebből élni nem lehet, csak a pillanatnyi legszükségesebb kívánalmakat lehet kielégíteni. Feltételeket könnyű szabni, ő is tudna egy egész sor kívánságot összeállítani, azonban nem kéri, hogy e tekintetben neki szívességet tegyenek, hanem inkább gondolkozzanak azon, hogy a követelések megvalósíthatóak-e. Olyan értéket töröltünk ki 5 hét alatt (napi 300 millió forint), amelyből lehetett volna rendezni az életszínvonal emelését. A parasztok pl. okosak voltak, amikor azt mondották, hogy vitatkozni tudnak később is, de a termelés nem állhat meg. A külföldi segítség abból a gödörből húzhat ki minket, amelybe jutottunk, abból élni azonban nem lehet. Sztrájkok általában az abban résztvevők részére áldozatot jelentenek anyagilag, ez a sztrájk azonban olyan volt amelyben ez idáig nem éheztünk, senkinek ebből baja nem származott, bár előre látható, hogy érezni fogjuk néhány hónap múlva a következményeit.

Felvetődik a kérdés, hogy mit lehet tenni az életszínvonal emelése érdekében tenni. Nem tarthatók a beruházási tervek az eddigi országos szinten. Az állami apparátust, a bürokráciát le kell építeni, de az itt dolgozók nem bűnözők, azoknak is munkalehetőséget kell teremteni. A hadsereget redukálni kell. Aki az említettekkel egyet ért – dolgozzon, aki nem, azzal vitatkozni fognak – más módon. A pártfunkcionáriusok kérdése is komoly kérdés. E téren felmerült javaslatok is komolyan meggondolandók, Tildy [Zoltán], Erdei [Ferenc] többek között hívei a szocializmusnak, de a korábbi kezdeményezések alapján megalakítandó pártjuk meddig fogja őket megtűrni? Komoly megfontolás tárgyát kell tehát képezze a párt, vagy a több párt vezetésének kérdése. Az elmúlt években a Magyar Dolgozók Pártja vezetett, amely azonban nem volt megfelelő, és most ők a felelősek mindenért, még azért is amiért nem tehetnek [sic!]. (II. világháború 600 000 magyar halottja.) A hadsereget szükséges volt azon a magas létszámon tartani, amellyel bírt, mert a háborús veszély pl. 1950-ben, a koreai események alakalmával igen nagy volt, és a háborús készülődés sokba került. Mindenki legyen felelős, és kormányban is legyenek nem kommunisták, legyen ott pl. Kovács Béla is, ha alkalmas. Lehet akárhány párt, de azoknak a szocialista rendszerbe bele kell férnie. Ezzel más pártállásúak [is] egyet értenek, így Kovács Béla is, akivel személyesen beszélt, és meg is kérdezte tőle [Kádártól], hogy a Rákosi módszerek visszatérnek-e, mert akkor ő azt javasolja, hogy inkább most tartóztassák le. Kádár János megnyugtatta, hogy ettől nem kell tartania, mert akkor ő [Kovács] is úgy véli, hogy jó lenne, ha szólna Münnich [Ferenc] elvtársnak, saját letartóztatása ügyében. Ezt senki nem akarja, és Nagy Imre is úgy gondolta, de az ellenforradalom kiverte alóla a talajt [sic!].

A múlt politikája helytelen volt, amikor az ipar teljesítőképességét az 1938. évinek 3,5-szorosára akarták emelni, ugyanakkor azonban nem kérdezték meg a népet, hogy az emelés mértékével és ütemével egyetért-e. Ez ma már világos, hogy a nép megkérdezése nélkül még a nép államában sem szabad döntő jelentőségű nagy terveket megvalósítani. Ma arról kell dönteni, hogy a szocialista rendszert akarunk-e, és ha igen, megbeszélhetjük, miként történjen az. Remélem a kapitalista rendszer ma már nem kell a népnek. Meg kell állapítani, hogy a koalíciós pártok egyike-másika rosszabb volt az ellenségnél, mert népszerűség végett be akarta bizonyítani, hogy nincs jó viszonyban a kommunistákkal, és jogtalan intézkedésekkel pénzt vettek fel a párt számlájára, autókat vettek el tőle, és egyéb javakat is.

Nagy Imrét 1945 óta ismeri [Kádár], és a sűrű érintkezés következtében mondhatja, hogy elég jól. Megállapítható, hogy az elmúlt 12 év alatt a legkritikusabb időben [Nagy Imre] ingadozott. A gyakorlatban nem az az érdekes, hogy kinek mi a szándéka, hanem az, hogy ki mit tesz. Érdeme volt, hogy 1953-ban súlyos hibákat küszöbölt ki, de az eredmény nem volt kielégítő, és Rákosival szemben személyi gyűlölet jellemezte viszonyukat. Az évek folyamán a pártvezetőségben ellenzék alakult ki Rákosival szemben, és így Nagy Imre is szembekerült Rákosival, mint az ellenség [sic!] egyik kimagasló tagja. Kádár János egy úton járt Nagy Imrével, egészen 1956 tavaszáig. Mindketten harcolni akartak Rákosi ellen, de a módszerekben nem értettek egyet. Az alapvető kritika a párt eddigi vezetésével szemben mindkettőjük részére azonos és helyes volt, de Kádár nem helyeselte a hibák nyilvánosság elé vitelét (Petőfi Kör), és ez úton a párt bemocskolását. ő is részt vett a szavazásban, amikor Nagy Imrére bízták a párt vezetését a kormányon belül, és ezért ő is felelősséggel tartozik.[11] Később azonban eljutottak oda, hogy a Nagy Imre kormánnyal szakítani kellett, mert olyan helyzet alakult ki, hogy az ellenforradalom elérte célját, és semmitől nem kellett félnie, amit tulajdonképpen egy kommunista segített elő, mint vezető. Nagy Imre nem volt becsületes a segítség kérdésében. A Politikai Bizottságban tudomásul vette, hogy a szovjet haderőt hívják, segítségül ha szükséges, olyankor, amikor még Gerő [Ernő] és Hegedűs [András] is ott volt, és Nagy Imre szava döntő volt. Ezen az értekezleten megszavazták a szovjet segítséget, azonban a szovjet haderő ezt hivatalosan nem vette tudomásul, és a magyar kormánynak kellett ezt kérnie, ezen idő alatt történt a miniszterelnök személyében változás, és a kormány nevében a magyar kormány nevében a segítségkérést már Nagy Imrének kellett volna foganatosítania, aki azt eredetileg a pártvezetőségben megszavazta, de még akkor nem volt miniszterelnök. Miniszterelnöki minőségében mégsem volt hajlandó kérni, és így még néhány órával előbbi elődje Hegedűs elvtárs írta alá a kérést, az a Hegedűs, akit úgy szidnak ma mindenütt.[12] Gerő és Hegedűs szerepelnek e téren, mint vádlottak, és a kibontakozás érdekében Kádár vállalta Nagy Imre nevének tisztántartását, holott ebben hibás volt. A szovjet csapatok bevonuláskor Nagy Imre mint kormányelnök [a] rádióban közölte, hogy a szovjet csapatok támadnak, azonban a kormány a helyén van, amely a fentiek értelmében nem volt egyenes eljárás. Menekülésekor Tildy [Zoltán] előre küldte, mondván, rögtön megy utána, ugyanakkor azonban nem követte, hanem a jugoszláv követségre ment. Ez nem felelős államférfi és kommunista magatartás. Olyan helyre került, hogy csak diplomáciai úton lehetett tárgyalni vele. Miért ment oda, amikor a fehérterror már elmúlt? Azt mondták, hogy félt tőlük. Ha így lett volna, nyilván kijöhetett volna onnan. Később kérte, hogy szeretné elhagyni Magyarország területét, de az ilyen kérésnek, illetve megvalósításának meg van a módja, és ez nem Jugoszlávia ügye, hanem a mi ügyünk. A jugoszláv követség területe jugoszláv föld. Ott nem tárgyalhattak vele, de ő nem jött ki onnan. Vele voltak többen a jugoszláv követségen, akik mondták, hogy támogatnák a mai kormányt, de a kormánynak az volt az álláspontja, hogy jobb ha harcolunk ellenük, mert az ő támogatásuk az akasztottaknak a kötél [sic!]. Sokan kérték, hogy új pártot kell szervezni. Amikor ezt hosszas megfontolás után elhatározták, az indítványozók egy része mégis úgy határozott, hogy párton kívül marad (írók, egyetemi ifjúság stb.). Nagy Imre és társaival kapcsolatban a kormány garanciát vállalt, hogy nem bántják őket, hisz ennek nem volt semmi akadálya.

Ugyanakkor Mindszenty [József] közölte a külföldi rádióban az Egyesült Államok követségéről, hogy Nagy Imre térjen vissza a kormány élére. Ennek az volt a célja, hogy az ellenforradalmi erők ott folytathassák, ahol korábban abbahagyták. Ezért nem lehetett megengedni, hogy [Nagy Imréék] szabadon járva felborítsák a rendet, uszítsák, vagy valami ellenforradalmár lelője őket, ezért a kormányra háruljon a felelősség, mert rájuk fognák az ilyen tetteket. Nagy Imrééknek nem lesz semmi bajuk, de nem lehet engedni, hogy itt sétáljanak. Ezért kértük a román kormányt, hogy adjon nekik menedékjogot, és ha majd rend lesz, visszajöhetnek, és az ország 9 és 1/2 millió lakosai között ők is elférnek. A kormány átgondolta, amit tett, bár lehet, sokan nem értenek vele egyet, azonban azt akarták, hogy ne legyen az országban újabb testvérháború.

A párt érdeke és tisztasága miatt nem engedik meg, hogy a jövőben parancsolgasson, miként azt az elmúlt években tette. Kétségtelen, hogy az elmúlt események a párt népszerűségét erősen lerontották. 1945-ben, mint ismeretes, a párt 17%-os eredményt ért el választások alapján, és a továbbiakban meggyőzés és szervezés segítségével szerezték meg a párt győzelmét. Ezután a párt ténykedése nem kívánatos utakat választott, amelynek eredménye a mai helyzet. Az a véleménye, hogy Magyarországon szocialista munkásdemokráciának kell lennie, amelyben nem írják elő az írónak, vagy festőnek, hogy mit alkosson, de nem engedhetik meg, hogy egyesek a kapitalista talajt erősítsék [sic!]

Rákosi visszatéréséről is beszélnek egyesek. Ezzel kapcsolatban kijelenti, hogy sem itt, sem a testvéri országokban nem kívánják az ő módszereit vissza, de nincs is olyan erő, amely azt vissza tudja hozni.

ÖSSZEFOGLALVA megállapítható, hogy ha van bázis, sok kérdést meg lehet oldani, másként azonban nem. Az országban nemcsak ellenforradalom volt, hanem háború is. A minket körülvevő országokban is laknak magyarok, és a forradalomban sok soviniszta elem keveredett be, és ezek ténykedése előbb-utóbb háborús provokációkra vezetett volna. Ezeket hátulról segítette volna a nyugati kapitalizmus, melynek bár a magyarsághoz semmi közük nincs, ezek ágyúgyárosok, részvényesek stb. Miután a közép-európai államok között elszigetelt háborút elképzelni nehéz, s a helyzet előbb-utóbb világháborúra vezetett volna. Akik a kialakult helyzettel szembeszálltak, nemcsak a magyarságot, hanem a békét is védték, ő mindenkor a munkásság érdekeit tartotta szem előtt, becsületes kommunistának tartja magát, akiben nem folyik mágnás vér, mert egy cseléd törvénytelen gyermeke. Műszerész segéd volt. Az eddigi tetteiért vállalja a felelősséget, és nyugodt lelkiismerettel mer belenézni a tükörbe.

[…] Mészáros [József], Xl-es akna: Tatabányán a munkásság dolgozni akar. Ennek érdekében folyó hó 17-én próbáltak a kormánnyal tárgyalni, de nem sikerült a Kádárral a kapcsolatot felvenniük. Sándor József titkár azt mondotta egy beszélgetés alkalmával, hogy a kormány köszönné, ha Nagy Imre belépne a kormányba. Dobi [István], a Minisztertanács elnöke,[13] nem tudott konkrét választ adni a feltett kérdésekre. Megpróbáltak Nagy Imrével telefonon beszélni, de ez sem sikerült. Két nap múlva folytatni akarták a tárgyalásokat, azonban ez is eredménytelen maradt. Kívánságaik nem teljesültek, a karhatalom kicserélése nem történt meg. Újabb javaslatok merültek fel, múlt az idő, és folyt a vitatkozás. A munkásság véleménye, hogy ha felveszik a munkát, veszve vannak. […] A párt a múltban terrort alkalmazott, de az új pártba is a munkakerülők kerülnek be. Régen Rákosi Kádárt lecsirkefogózta, most ez fordítva történik. Az a követelésük, hogy becsületes kommunisták szerepeljenek, mert enélkül a munkásságot nem lehet megnyerni. […]

Gál János, X-es akna: Itt van köztünk Kádár János munkatárs, de ő [Gál] a dolgozók nevében beszél amikor kijelenti, hogy nem ismerik el kormányfőnek, ennek ellenére a gyakorlatban kénytelenek vele tárgyalni. Nagyon várták, hogy Kádár mit fog ígérni. Tiltakozik az olyan párt ellen, amely a munkástanácsokat reakciósoknak nevezi. Helyesli, hogy a Petőfi Kör kivitte a párt ügyeit a nyilvánosság elé. Véleménye szerint a párt nem új, csak a neve. Ha meg akar újhodni, új programot kell adnia. Az eddigi államháztartásban nem a hadsereg, hanem az ÁVH került sokba. Ha kell meghalnak a hazáért, nem reakciósok [a bányászok], de tegyék lehetővé, hogy becsületes körülmények között dolgozni tudjanak.

Kovács István, Újtelepi Gépüzem: Lehet, hogy Kádár polgártárs úgy látta, ahogy elmondta, de ők másként látják a helyzetet. A párt megalakulásakor már magában hordta a halál csíráját. 2–3 év alatt elérte az egyeduralmat, lemásolva a módszert máshonnan. Minden dolgozó tiltakozott ezen módszerek ellen, de a vezetők ezt nem hallották. Uralmát az orosz fegyverek tették csak lehetővé. Nem az következett be, amire a munkásság vágyott, ez nem a szocializmus és nem humánum. Vagy rendes megélhetést biztosít egy segédmunkás havi 650 forintos kereseti minimuma, amely egy sertés egy havi kukoricájával ér fel? 1938-ban – amikor állítólag gazdasági válság volt – a kapitalizmus idején 40 fillér volt az órabér ugyanitt, és hol vagyunk vásárlóerőben ettől? Szemináriumokon létminimumról nem beszéltek soha, pedig ez fontos dolog. A munkásság nem reakciós, de tiszta pártot akar, és annak hívei lesznek.

A leninista párt egy terrorszervezet, ők [ezzel szemben] szocializmust akarnak. Nem lehet mereven csak a munkát követelni, és minden kérdés elintézését későbbre halasztani. A nép önérzetét mélyen megsértették intézkedéseikkel, a munkástömegekhez kellett volna fordulniuk. Olyan megnyilatkozást és intézkedést várnak, hogy megnyugtatóan lássák a szovjet haderő kivonulását az országból, és annak biztosítékát, hogy valódi szocializmus épül, ezért harcolnak is ha kell. Baráti viszonyban akarunk minden néppel élni, szívesen látjuk őket országunkban, de fegyver nélkül. Bízzon meg a kormány a munkásságban. De vegye tudomásul azt is, hogy mi a saját életünket akarjuk élni. A kabát, amit viselünk, ránk legyen szabva, ne a szovjet katonákra. Megnyugtatás nélkül nem lesz komoly munka, és a magyar munkásság nem akasztja fel a kalapját, mert itt született, és itt akar élni.

[…] Virágh Tatabányai Szénosztályozó: Bejelenti, hogy amit eddig tettek, azon nyugodtan gondolkodtak [sic!], ezért nem volt vérontás, de a rend elfogadtatása, mint egyoldalú intézkedés nem történhetik meg. Miért nem épít a kormány a munkástanácsokra? Még a rádió is ellenük agitál. A pártot nem akarják megszüntetni, de tiltakoznak annak egyeduralma ellen. Ha a kormány munkát és nyugalmat kíván, fejlessze kapcsolatait a munkástanácsokkal, biztosítsa irántuk való bizalmát, mert ezek segítségével megalapozható az országban a megfelelő gazdasági élet.

[…] Zavagyi Lajos, Oroszlányi Külfejtés: Örömét fejezi ki, hogy Kádár polgártárs eljött közéjük. A magyar népet évszázadok óta eladták. Ma már a magyar dolgozók nem hisznek. Biztosítékot kérnek [a] Kádár-kormánytól a jövőt illetően. Nem ragaszkodnak nevekhez a kormányban, de kívánják, hogy a kormány tegyen kezdeményező lépéseket, és nyújtson biztosítékot. […] Helyteleníti, hogy nem lehet szabadon rádiózni, nem szükséges zavarni a külföldi adókat, mert a dolgozók tudják, hogy a nyugati, a szovjet és a magyar rádióadásokból mi az, amit el lehet hinni, és az igazságot ki tudja hámozni. A bányász védi a bányát, a paraszt a földet, de az elmúlt időszakban mindkettőt kicsavarták a kezükből. Szocializmust akarnak, és garantálják, hogy nyugatról nem teszi be a lábát semmi idegen hatalom. A magyar munkásság ismételten becsületes munkalehetőséget kíván, azonban erre garanciát kér a kormánytól. Kívánsága még az is, hogy a munka eredménye az országon belül maradjon, mert az elmúlt időkben nem így történt. A magyar áruk szabad értékesítését kívánja a lakosság.

Az elhangzott felszólalásokra Kádár János összefoglalóan az alábbiakban felelt:

[…] Az előbbiekben heves szavak hangzottak el, de azokkal sok tekintetben nem tud egyetérteni. Az alapvető kérdést és szándékot illetően egyetért, és ez a lényeg. Téves következtetések hangzottak el a felszólalásokban, mert a párt 1918-ban, amikor született, jó irányban fejlődött és harcolt. Az utóbbi 6–8 év eseményei voltak hibásak. Elhatározásuk, hogy a párt bürokratikus, egészségtelen szellemét megszüntetik, a függetlenítettek nagy számát pártvonalon és másutt is erősen lecsökkentik. A párttagnak a bányászatnál éppen úgy kell szenet fejtenie, mint a többi dolgozónak, mert csak így él együtt a munkásokkal, és pártfunkcióit a munkaidő után kell ellátnia. Így kell ennek a jövőben lennie.

A párt vezetési módszerein gyökeresen változtatni kell a jövőben, a diktálásnak meg kell szűnnie, csak álláspontot alakíthat ki a felelős vezetőség, azonban elhatározásaikat önállóan hozzák meg.

A termelés vezetése nem pártfeladat. A munkások képviseleti szerve, a munkástanács komoly jogokkal és ugyancsak komoly kötelességgel jár. A kormánynak a munkástanácsokra kell támaszkodnia. Véleménye szerint a tanácsok tagjainak túlnyomó része becsületes dolgozó, de a zavart viszonyok miatt lesznek, akiket [a] jövőben maga a dolgozó nép ki fog cserélni. A rend helyreállítását úgy értelmezi, hogy elfogadható közbiztonságot és munkafeltételeket kell elérnünk, de addig, amíg néhány fegyveres ifjú akadályozza a gyár kapuiban a munkát,[14] addig míg [a] legelemibb rendről sem lehet beszélni, addig kénytelen várni.

Bizalomra minden kormánynak szüksége van. De az is természetes, hogy meg kell mondania, hogy mit akar, és mi a programja. Ma már úgy látszik, hogy itt az ideje ennek. A közeli napokban előreláthatólag programot fog kiadni a kormány, és kérni fogja a munkásság támogatását. Régen szó volt róla, hogy ez megtörténjen, de ez idáig nem volt időszerű. Nem lehet addig támogatásról beszélni a munkásság részéről, amíg a legelemibb kívánságok, a jobb életszínvonal biztosításának elindítására, nem teljesülnek. Tény azonban, hogy nem lehet – miként a múltban – a nagyipar megteremtéséért az életszínvonal fejlődését megállítani. Nem a beruházások és a hadsereg fenntartásának költségei után megmaradó jövedelmet kell a dolgozóknak juttatni, hanem a dolgozók megkívánt életszínvonala alapján kell velük egyetértésben a szükséges beruházásokat körülhatárolni.

Az ÁVH-t megszüntette a kormány, erre nincs szükség, és nem is volt, ezt bebizonyították a fejlemények. Rendőrség kell munkásokkal megerősítve. Azonkívül munkásőrségre van szükség, mely a munka mellett őrségi tagokból áll [sic!], és fegyverük van a gyárakban, bányákban, és védik üzemeiket szükség esetén. Tagjait a munkásságból kell venni, vezetését a honvédségtől. Három héttel ezelőtt ezen program közlésének még nem volt itt az ideje, mert vegyes elemek is vannak az üzemekben, elsősorban Budapesten, és ezek helyzetét tisztázni kellett. Egyébként a karhatalom nem népszavazás kérdése, hanem annak kiválasztásával súlyos felelősség jár. Münnichnek kell ezt a kérdést rendeznie, a karhatalmat illetőleg. A munkásőrség felállítása az üzem dolga lesz.

Bejelenti, hogy mennie kell, mert csak 2 és 1/2 órája volt e célra szabad, de ismételten megjegyzi, hogy a kormány tagjai lelkiismeretükre hallgatnak, és eszerint cselekszenek. Nem hajlandók a kapitalisták érdekeit képviselni, csak a munkásokét, és ezután nem kíván halottakon keresztül, saját személyének előnyös protekciót biztosítani [sic!]. hanem a munkásokkal együtt kíván dolgozni, harcolni és egy kenyeret enni.

Solymos [Mihály munkás] tanácselnök megköszöni Kádár elvtárs megjelenését, amelyet a munkásság elégtétellel vesz tudomásul. Kéri Őt, hogy az éles hozzászólások ellenére értse meg, hogy szándékuk helyes. Az elhangzottak értelmében a munkástanács kiáll a termelés mellett, de ugyanakkor bejelentik, hogy a kormány rövidesen közli a magyar munkásság érdekeinek programját.

1956. november 30-án”

(Közreadja Germuska Pál, az 1956-os Intézet munkatársa)

Jegyzetek

[1] Az oroszlányi bányaüzemek a tatabányai tröszthöz tartoztak ekkor, és csak 1957. január 1-jével alakultak önálló vállalattá.

2 Nagy-budapesti Központi Munkástanács alakuló határozata. MOL Jelenkori Gyűjteménye, XIX–A–2-gg, Apró Antal iratai, 47. doboz

[3] Komárom–Esztergom Megyei Levéltár Esztergomi Megyei Bíróság 664/1957, Sólymos Mihály és társa, Perkötet. A tröszti összevont munkástanács 1956. november 23-i ülésének jegyzőkönyve, 497–499. o.

[4] Komárom–Esztergom Megyei Levéltár Esztergomi Megyei Bíróság 664/1957, Sólymos Mihály és társa, Perkötet, 471–480. o.

A jegyzőkönyvet a forráshely megjelölése nélkül közli: Gyüszi László: Tatabátya 1956-ban. Tatabánya, Kultsár István Társadalomtudományi és Kiadói Alapítvány, 1994, 115–124. o. A tárgyalásról a helyi sajtó nem számolt be, csak a Népakarat és a Népszabadság 1956. december 1-jei száma közölte rövid hírként az eseményt

[5] A jegyzőkönyvben mindvégig „Központi Munkástanácsnak” nevezik a Tatabányai Szénbányászati Tröszt (ideiglenes) Összevont Munkástanácsot

[6] Tatabányán két büntetés-végrehajtási munkahely (rabbánya) volt: a X-es és a XIV-es akna. Ugyanezeknél az aknáknál dolgoztak az ún. Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatok katonái, akiket fegyveres szolgálat helyett bányamunkára soroztak be.

[7] A tatabányai VI., VIII., XI., XIV., XV-ös aknák küldöttei munkás-gyűlést tartottak a XI-cs aknánál. A tröszti munkástanács képviselőitől újabb, a kormánnyal való tárgyalás vagy Kádár Jánossal való személyes találkozó kieszközlését, és a karhatalom kompromittált személyektől való megtisztítását követelték a bányászok.

[8] Kádár Mindszenty József 1956. november 3-i rádióbeszédére utal. Lásd: A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások. 1956. október 21.–november 9., Bp., Századvég – Nyilvánosság Klub. 1989, 461–463.0.

[9] Kádár János és Münnich Ferenc 1956. november 1-jén távoztak Budapestről, és november 2–4. között Moszkvában – több volt MDP-vezetővel – az ellenkormány megalakításán munkálkodtak. Lásd: Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda, Rainer M. János. Bev. Vjacseszlav Szereda. A kísérő tanulmányt írta Rainer M. János. Ford. Gál Éva. Bp., 1956-os Intézet, 1996.

A szovjet csapatok kivonása csak 1958-ban került szóba, ekkor azonban Kádár lényegében visszautasította azt.

[10] Bebrics Lajos közlekedési miniszter 1956. október 29-én a munkástanácsok követelésére lemondott, utódjául Csanádi Györgyöt nevezték ki.

[11] Kádár itt valószínűleg az 1956. október 28-án, az MDP operatív vezetésére alakult hattagú pártelnökségre gondol, amelynek tagjai voltak: Kádár, Münnich Ferenc, Kiss Károly, Apró Antal, Szántó Zoltán és Nagy Imre.

[12] 1956. október 23-án este Gerő Ernő először Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövettől kért katonai segítséget, aki utasította a székesfehérvári szovjet különleges hadtestet, hogy vonuljon Budapestre. Ezt azonban a hadtest parancsnoka, Pjotr Lascsenko megtagadta moszkvai közvetlen alárendeltségére hivatkozva. Végül az intervencióra a parancsot – Hruscsov és Gerő telefonbeszélgetése után – 23 óra körül adták ki. A beavatkozást kérő dokumentumot október 28-án – antedatálva – Hegedűs András írta alá.

[13] Helyesen: a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke.

[14] A Kádár által említett „néhány fegyveres ifjú” valójában a bányaüzemek bejáratát őrző, fegyvertelen sztrájkőrök voltak.

• 1956