Pályi András

Nyomtatóbarát változat

„Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cukrot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra kirakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt tolong a legtöbb ember. »Mi fogy?« – kérdezem az elárusító kisasszonyt. »Versek« – mondja. Ezt először hallom; igen-igen nagy lehet a baj.”

Örkény István írta e sorokat 1956. november 24-én, alig egy hónappal a forradalom kitörése, és csaknem három héttel a felkelést vérbe fojtó szovjet invázió után. Egykori Notesz-lapjai azonban négy évtized múltán, az idei könyvhéten jelentek meg először kötetben, s mindössze öt esztendővel ezelőtt folyóiratban.[1] Ez a puszta adat is önmagáért beszél; különösen, ha hozzáteszem, hogy Örkény teljesen autentikus szemtanú e feljegyzésekben, olyannyira, hogy hirtelenjében nem is tudom, íróként, riporterként vagy irodalmi fotográfusként minősítsem: pillanatfelvételei minden alkalommal a lényeget rögzítik, mondhatni egyszerre három dimenzióban. Néhány szó elég neki ahhoz, hogy elmondja, ami benne magában mint résztvevőben-szemtanúban zajlik, amit a történelem mond, és amit a tárgyi valóság – a puszta látvány – közöl. Az alábbiak során még azt a feljegyzését is idézem, amely az 1956. november 22-én egy órára sztrájkba lépő, és a szó szoros értelmében elnémuló Budapestet örökíti meg; tudjuk, a forradalom „szent tüzére” még tisztán emlékező, ám hitében és tisztességében már mélyen meggyalázott város passzív, mégis megrendítő demonstrációja volt ez. Örkény István krónikásnak is már-már elcsuklik a szava az elfogultságtól, mégis, amit rögzít, az tárgyszerű és kézzelfogható. Vagyis Örkény „noteszét” a magyar irodalom ritka kincsének tartom, talán Déry Tibor Nikijével említeném egy lapon (noha ez utóbbi nem a forradalomról, hanem annak előszeléről vall). S mint már utaltam rá, jellemzőnek találom, hogy Örkény-képünkből négy évtizeden át hiányzott a „notesz” ismerete; ráadásul azzal, hogy immár kétszer is megjelent, nem sokat módosult a helyzet. Nem nagyon veszem észre, hogy most tudnánk róla.

Tovább megyek: úgy látom, az ’56-os forradalom egyszerűen nincs jelen a magyar irodalomban. Ez a kijelentés provokatívan hangzik, némileg túlzó, elnagyolt, ha úgy tetszik, felszínes is, de lényege szerint igaz. Mindjárt ellene is vethetnénk, hogy a forradalom eleve „irodalmi” fogantatása volt, tekintettel arra az úttörő szerepre, amelyet az 1953 után kialakult „író-ellenzék”, az írószövetség és az Irodalmi Újság a forradalom előkészítésében betöltött, s amelynek ma már kiterjedt irodalma van.[2] De nem kell különösebben elmélyülnünk a korszak tanulmányozásában, hogy belássuk, ez esetben nem annyira az irodalom, mint inkább az írók szerepvállalásáról volt szó (tisztelet a kivételnek, s itt még egyszer utalhatunk a már említett Nikire). Jellemzi a helyzetet Méray Tibor felszólalása az írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén, aki szerint „jó oka van annak, hogy az irodalom kérdései itt szóba sem kerülnek”, de még jellemzőbb Komjáthy Miklósnak, a Csepel Vas- és Fémművek vezérigazgatójának korabeli feljegyzése arról, hogy a munkások többek közt „az Irodalmi Újság hatására nagyon sok olyan kérdéssel foglalkoztak”, amelyek nem tartoztak rájuk, s hogy „október 23-a előtt már nagyon sokan olvasták az Irodalmi Újságot”.[3] Azaz a magyar történelem e második „reformkorszakában” különösen tisztán megfigyelhető a régió totalitarizmusainak jellegzetessége, nevezetesen, hogy az írószövetség, de a művészeti élet más fórumai is – igaz, változó intenzitással – afféle pót-parlamenti funkciót töltöttek be a közéletben. De amikor azt állítom, hogy a forradalom nincs jelen a magyar irodalomban, egészen másról beszélek, nem az irodalmi életnek a forradalom előkészítésében vagy akár kirobbanásában betöltött szerepéről. Ennek épp az ellenkezője érdekel: nem az irodalom a forradalomban, hanem a forradalom az irodalomban. Mi hát ez a hiány, amiről beszélek? Miről tud vagy tudhatna az irodalom szólni, és miről nem? S főként: képes-e arról szólni, amiről tudhatna?

Előbb azonban szembe kell néznünk a másik evidens ellenvetéssel. Nevezetesen, hogy a forradalomnak igenis felettébb gazdag költészete van. Ezt önmagában az a kötet is tanúsítja, amely Ezerkilencszázötvenhat, te csillag[4] címmel „a forradalom és a szabadságharc olvasókönyvének” nevezi magát, s amelynek bevezetőjében a szerkesztő, Pomogáts Béla ráadásul hangsúlyozza, hogy „már csak terjedelmi okok következtében sem” törekedhetett teljességre, nem beszélve az anyaggyűjtés objektív nehézségeiről (tegyük hozzá, Örkény „notesze” is hiányzik a kötetből), a műfaji kötöttségekről (egy ilyen „olvasókönyvbe” természetszerűleg csak versek, kisprózák kerülhettek be, mondjuk, Nádas Péter Emlékiratok könyvének, súlyos Temetések éve című fejezete már nem). „Ám szándékunk és reményeink szerint az »olvasókönyvből« így is érzékelhető lesz mindaz a remény és mindaz a fájdalom, amely forradalmunkat aranyos glóriaként körülveszi” – írja a továbbiakban Pomogáts, s ebben nyilván igaza van. Az én gondom inkább az, hogy ami e kötet lapjairól valóban kiolvasható, az miért nem olvasható ki magából a magyar irodalomból. Vagyis ez az antológia, amely képzeletben még ténylegesen tovább bővíthető, inkább dísze vagy függeléke a magyar irodalomnak, s nem szerves része.

Miért nem? Miért nem lett a Piros a vér a pesti utcán 1956 Nemzeti dala? Igaz, mindannyiunknak (sokunknak?), akik akkor voltunk fiatalok, ma is összeszorul a torkunk Tamási Lajos verse olvastán, mégis jól tudjuk, a két költemény nem állítható párhuzamba. S itt elsősorban nem a két költő közti kvalitásbeli különbségről van szó; inkább a helyzetük, sőt magának a költészetnek a helyzete volt más. Nem beszélve a két forradalom közti különbségről, amelyről máig nemigen szokás elgondolkodni, s én sem szeretnék most túlzottan elmerülni e kérdésben, mert messze vezet a témánktól. Tény, hogy ’56-ban 1848 igézetében gyúltak lángra a szívek, de már annak idején többen emlegették „a világtörténelem első morális forradalmát”, amivel később az 1980–81-es lengyel forradalmat is sokan felruházták. Hannah Arendt,[5] aki ez utóbbit már nem élhette meg, közvetve utal arra, hogy a magyar forradalom különössége valójában a tanácsrendszer morális alapokra helyezésében áll. S ha ebbe kissé belegondolunk, nem nehéz a magyar ’56 folytatását felfedeznünk a ’68-as mozgalmakban, amelyek szellemi hátországa köztudottan az „új baloldal” volt, s az sem újdonság, hogy a Szolidaritás létrejöttének is ez az (egyik) szellemi forrásvidéke.[6] Ma úgy látjuk, az erkölcsi alapon elképzelt tanácsrendszer tipikus antitotalitárius illúzió. Ezért is követte e nagyon másképp lezajlott, és főként más-más kifejlethez vezető, lényegileg „új baloldali” inspirációból táplálkozó három forradalmi hullámot mindhárom változatban tömeges kiábrándultság. A magyar forradalom esetében ehhez járult még a kádárista pártvezetés és a társadalom nem éppen erkölcsi alapokon nyugvó kompromisszuma, amely előbb jótékony (?) amnéziával viseltetett a dicső múlt iránt, hogy aztán 1989-ben az össznépi feledékenység bumerángként üssön vissza az önnön dicsőségét elkótyavetyélő nemzetre: ’56 hagyománya a társadalmi tudatban – s így az irodalmi tudatban is – megtört, megszakadt, s amikor a rehabilitáció lehetséges, sőt szükséges lett volna, már késő volt hozzá, eljárt fölötte az idő.

Súlyos tények ezek, amelyekkel nehéz szembenézni. Azoknak, akik érzelmileg ma is elkötelezettek a forradalom, mellett – mint e sorok írója is –, a veszteség súlya miatt; azoknak, akik akár életkoruk folytán, akár más okból nem érzik ezt a kötődést, azért, mert álproblémának tartják a kérdés firtatását. Holott a nemzetnek el kell számolnia önmagával: erre figyelmeztet az a meghasonlottság is, ami az irodalmi tudatban ’56-tal kapcsolatban megfigyelhető. Vagyis ha valamiképp mégis jelen van a forradalom a magyar irodalomban, akkor elsősorban az irodalom – hogy azt ne mondjam, az írók – rossz lelkiismerete által. Félreértés ne essék, egyáltalán nem érzem feljogosítva magam, hogy bárkinek ez ügyben bármit felrójak, s nemcsak azért, mert magamat is azok közé a szerzők közé számítom, akik nem találták a szavakat ahhoz, hogy a forradalomról beszéljenek, hanem mert az alól, amit én itt – kissé pontatlanul – „rossz lelkiismeretnek” nevezek, azok sem vonhatták ki magukat, akik ténylegesen kitartottak és semmi körülmények közt sem engedtek az ’56-ból. A közös elszámolatlanság csapdájában vergődünk, s ki-ki a maga módján küzd ezzel a nyomasztó tudattal.

És ebben a vonatkozásban nagyon nem egyezik az a bizonyos 1848-as párhuzam. Nézzük közelebbről. 1848 a magyar irodalomban elsősorban a Nemzeti dal, A walesi bárdok és A kőszívű ember fiai által létezik. A Petőfi-vers valójában forradalmi program és hitvallás (elmondható ez a Piros a vér a pesti utcánról?), Arany balladája jelképes beszéd, de mint elbeszélés valójában igen érzékletes couleur locale-t nyújt a szabadságharc bukása utáni helyzetről, míg a Jókai-regény magáról a forradalomról fest írói „környezetrajzot”. Az összevetésben nemcsak az a szembeszökő, hogy a ’48/49-es szabadságharc leverése után nem következett be az a törés, ami 1957–60 között viszont megtörtént, hanem hogy 1956 után – nyilván nem egészen függetlenül e töréstől – se a forradalom győzedelmes napjainak, se leverésének couleur locale-ját nem írta meg szinte senki (mondjuk, az egyetlen Örkény kivételével, akiről egyelőre nem is tudunk), s különben a prózát tekintve mennyiségileg sem oly impozáns a kép, mint a költészet vonatkozásában. Tudniillik az a sok-sok vers, ami ’56 őszén vagy az elkövetkező évtizedek során az emigrációban, illetve a hazai illegalitásban megszületett, valójában csak „ráadás”, ahogy Petőfi egész forradalmi költészete is az a Nemzeti dalhoz képest, ám ezúttal az alapmű, az alapvető viszonyítási pont nincs meg. Egyesek Illyés zsarnokság-versében vélik ezt felfedezni, s tény, hogy az Egy mondat a zsarnokságról a legjelentősebb mű, amely azokban a napokban megjelent, de csak annyiban a forradalom verse (hisz 1950-ben íródott), amennyiben ’56 októbere a rettenet kimondásának órája is volt. De tudjuk, nem pusztán ez volt, hanem ennél sokkal több. Számomra például a forradalom egyik leghitelesebb és legmegrázóbb verse Vas István Az új Tamás című költeménye, amely a nagy történelmi pillanat „szent hevületében” az írástudók korábbi árulását és drámai önmagukra ébredését is el tudja mondani; de tisztában vagyok azzal, hogy az itt felvetett összefüggésben ez a Vas lírájában szinte egyedülállóan nyílt és katartikus mű még csak szót sem érdemel. Egyszerűen, mert a forradalmi tömeg egészen más élménnyel ment az utcára, mint az értelmiségi elit, s áttekinthetőbb igazságra vágyott. Ha azt mondtam fentebb, hogy döntően más volt a költészet helyzete a forradalomban, mint 1848-ban, akkor mindenekelőtt erre gondoltam: a magyar történelemben mondhatni páratlan ’56-os nemzeti egység ellenére a forradalom zászlaját magasba emelő, baloldali elkötelezettségű írói elit, amely néhány évvel korábban legalábbis alkudozott az ördöggel lelke áruba bocsátásáról, s belelátott a sztálinizmus gépezetének poklába, már elvesztette ártatlanságát. Míg az utca népe spontán módon – azaz ártatlanul – cselekedett. Átölelték egymást, egyek voltak, észre se vették, ami elválasztotta őket: hogy amikor a lényegről beszélnek, más nyelvet használnak.

Ahogy említettem, még ellentmondásosabb a helyzet az epikai művek hiányát, azaz a megíratlan couleur locale-t illetően. Néhány kispróza és írói vallomás ugyan megszületett azon melegében – a forradalom emlékezetes tízenkét napja alatt –, de az elbeszélő műfaj eredendő sajátosságából következik, hogy az igazán jelentős alkotásoknak később kellett volna létrejönniök. A regényírás évei helyett azonban a megtorlás és az elnémulás következett, az amnézia és a rossz lelkiismeret, habár ez utóbbit pontosabb lenne a politikailag-erkölcsileg semlegesebb hangzású ambivalencia kifejezéssel helyettesítenünk, hisz se értelme, se jogosultsága annak a megfogalmazásnak, amely egy egész nemzeti irodalmat en bloc erkölcsileg minősít. Ráadásul amikor az írók mégiscsak írni kezdtek a forradalomról,[7] ehhez több-kevesebb bátorság – legalábbis elszántság és dac – feltétlenül szükséges volt, vagyis minden tollforgató úgy élhette meg a maga vállalkozását, hogy annak nemcsak irodalmi, hanem erkölcsi tétje is van. Mondjuk, volt is; szubjektíve föltétlenül, de bizonyos értelemben a befogadói közeg is így könyvelte el a nyolcvanas évek elején például Karinthy Ferenc Budapesti ősz című regényét[8] vagy Csurka István allegorikus emlékezését ifjúsága „dióbarna asszonyára” egy Magyar Nemzet-beli „évfordulós” tárcában[9] (amely az említett olvasókönyvbe Modern szüreti ima címmel került be). Karinthy nyíltan beszélt arról, amiről negyedszázadon át csak hazudni lehetett,[10] vagy hallgatni. De a szerző eltökélt nyíltságán kívül a regény semmit sem közölt, se az íróról, a benne lezajlott folyamatokról vagy drámáról, se magáról a forradalomról. A Budapesti ősz sivár, lélektelen könyv, épp abból nem ad vissza semmit, amire hivatva lett volna: hogy mit jelentett Budapestnek a forradalom. Ám tagadhatatlanul ez az első hazai hazugságmentes könyv az „októberi eseményekről”. Csurka tárcája szerényebb és másfajta ambíciókról tanúskodik, ő a képletes beszédmódot választja, mint akkortájt sokan, mégis az övé a tartalmasabb írás: ott szól benne az elvesztett-elherdált forradalommal kapcsolatos értelmiségi – ambivalencia, sőt önvád is, akár Vas István negyedszázaddal korábban kelt versében. Ám a couleur locale hiteles színeivel, az ’56-os élményvilággal ő szintúgy adós marad, mint Karinthy. Épp erről van szó: az árulás megtörtént, a pillanat elmúlt, a feladat immár teljesíthetetlen.

Vagy mégis? Az Emlékiratok könyvére[11] gondolok, Nádas Péter e rendhagyó és a magyar irodalomban páratlan tudatregényére, amely a prousti, illetve a Thomas Mann-i poétikához kötődik, noha el is szakad azoktól, s amely többé-kevésbé ebben az időben keletkezett (a hetvenes évek közepe és a nyolcvanas évek közepe közti évtizedben); Nádasnak tagadhatatlanul sikerült túllépnie az itt jelzett irodalmi patthelyzeten, ám tekintve írói vállalkozásának léptékét, újszerűségét, komplex voltát, tisztában kell legyünk, mennyire kockázatos a jelen vázlatos eszmefuttatásban, mélyebb elemzés nélkül hivatkozni rá. De egyúttal elkerülhetetlen, hisz Nádas regényében kulcsszerepe van a forradalomnak, s a forradalom „irodalmában” kulcsszerepe van a Nádas-regénynek. Az Emlékiratok könyve sajátos poétikai kódot alkalmaz, amely szerint nem csak a regényén dolgozó főhős írja „emlékiratait” egyes szám első személyben, hanem a születő regény hőse, a századfordulón élt német író is, sőt a könyv végén feltűnik egy harmadik „emlékíró” is, aminek következtében mindhárom „én” valamiképp reflektálva van, azaz e három belső monológ valójában harmadik személyű elbeszélés, miközben az író képes mindhárom „emlékíróját” felruházni saját felfokozott szenzibilitásával. Valójában az emberi viszonylatok iránti kivételes írói érzékenység objektiválása a regény igazi története, ám ebben az egész folyamatban fölfedezhetően 1956 októbere a fókusz, amikor az író maga – csakúgy mint a regénybeli író – épp tizennégy esztendős volt, s ezáltal az események számára sajátos eszkatológiai vetületet kapnak. Itt minden a tudat „belső színpadára” kerül: az is, ahogy a kamasz fiút magával ragadja az utca „föltámadt tengere”, az is, ahogy a katonatiszt-apa még a felkelés kitörése előtt összeesküvést sző a rebellió ellen, az is, ahogy ezt az egészet a regénybeli író csaknem húsz évvel később egy berlini villamoson elmeséli Melchiornak, német barátjának, aki iránt különös vonzalmat táplál, s aki közben elmondja a maga ’53-as Berlinjét stb. stb. Némi túlzással azt mondhatnánk hát, a forradalom mint egyéni perverzió jelenik meg e könyvben, azaz mint szélsőségesen szubjektív élmény; csakhogy közben az egész tudatfolyam, mint említettem, sajátos módon objektivizálva van, s minthogy e két dimenzió nemcsak egymásra vetül, hanem át is lényegíti egymást, a kép, amit a mű a kor valóságáról, magáról a forradalomról nyújt, lélegzetelállítóan hiteles.

Tegyük ehhez hozzá, hogy az Emlékiratok könyve 1986-ban jelent meg, pontosan abban a „kegyelmi pillanatban”, amikor a tabuk még mereven álltak, ám a kádárista hatalom már túl gyenge volt ahhoz, hogy egy ilyen jelentőségű művet elnémítson, vagyis Nádas Péternek valóban sikerült sebet ütnie, sőt átjárást nyitnia a magyar irodalom „berlini falán”, amely a forradalom és az ellenforradalom között húzódott, hogy aztán néhány év múlva ez a fal, hasonlóan ama másikhoz, mintegy magától leomoljon, ami tudjuk, korántsem járt egyértelműen pozitív következményekkel. A magyar irodalom ugyanis a hetvenes–nyolcvanas években kialakított magának egyfajta allegorikus beszédmódot, amely a történelmi parabolától a sorok közül kiolvasható politikai pamfletig ívelt, s az ekkoriban keletkezett, egyébként nagyon különböző fajsúlyú, minőségű és esztétikája művekben az a bizonyos „berlini fal” volt a közös, annak tudomásulvétele, hogy mi a falnak az innenső oldalán ítéltettünk élni és írni, tehát olyan kódolt nyelven kell fogalmaznunk, amelyen itt is elmondható az, ami másutt kódolás nélkül érvényes, sőt amelyen elmondható a mi sajátos, ellentmondásos helyzetünk (némi egyszerűsítéssel élve: az a körülmény, hogy a képzeletünk szárnyalhat is, de bilincsbe is van verve), s amikor már-már kezdtük elhinni, hogy valóban történelmi léptékű szerencsénk van a magunk paradox természetű politikai rezsimével, akkor egyszerre kipukkadt a léggömb, s mi ott maradtunk valami nem várt ürességben, talajtalanságban, vákuumban. Visszatérve az eredeti témánkhoz, a forradalom és az irodalom kapcsolatához, ez annyit tesz, hogy egy pillanatra úgy tűnt, a Nádas Péter írói gesztusaként leírt aktus – a fal áttörése – valósággal új fejezetet nyit a magyar irodalomban, de legalábbis utat mutat végre a nyílt beszéd és a valódi összefüggések feltárása felé, ám akkor „közbejött” a rendszerváltásnak nevezett nagy fordulat, és szinte az egész irodalmi életet egyfajta stilisztikai tanácstalanság fogta el.

Akkor derült ki, hogy miközben elhitettük magunkkal, hogy képesek vagyunk manipulálni a hatalmat, a rezsim nagy manipulátora (akit Aczél Györgynek hívtak) sok kis névtelen manipulátor segédletével rég beépült az irodalom allegorikus önkifejezési mechanizmusába, s így amit korábban az igazság paradox kimondásának hihettünk, az a váratlanul ránk szakadt teljes szólásszabadság fényében legalábbis manipulált, rosszabb esetben egyenesen hamis írói helyzetjelentésnek bizonyult. Az írók nagy része okkal érezte úgy, hogy a nyelv, amely a „puha” diktatúra éveiben kezes báránynak tűnt, most elárulta őket, s ezért is történt, hogy jó néhányan – és éppen azok közül, akik korábban ellenzéki vagy kvázi ellenzéki szerepet töltöttek be – hátat fordítottak az irodalomnak, s a direkt politizálás útját választották. Az irodalom, amely nem is olyan rég még magabiztos volt történelmi hivatását illetően, most elbizonytalanodott, elvesztette minden távlatosságát, úgy érezte, túl közelről szemléli az eseményeket. A távlatok valóban összekuszálódtak, s éppen az ’56-os forradalommal kapcsolatban a helyzet végképp reménytelenné vált. Egyrészt a politikai arénában és a tömegkommunikációban csak úgy hemzsegtek a neofiták, akik egyik napról a másikra elcsépelték azt a kifejezést – a forradalom szót –, amelynek a kiejtése az Emlékiratok könyvében még szakrális aktus volt. Másrészt színre léptek a forradalom még élő részvevői és szemtanúi, elárasztotta a könyvpiacot az ’56-os irodalom, ami igen rövid időn belül nem az egykori események tényszerű feltárását vagy bemutatását szolgálta, hanem a veteránok, illetve a nevükben okkal, ok nélkül fellépők aktuális politikai ambícióit. Az egyes politikai érdekcsoportok között megindult a harc a forradalom kisajátításáért, ami egyre jobban elmérgesedett. A fordulat talán a legrosszabb történelmi pillanatban következett be: ’56 túl közel volt még ahhoz, hogy ne érezte volna minden túlélő az igazság egyedüli letéteményesének önmagát, amelyet sokszor kimondottan intoleráns módon képviselt a közéletben; ugyanakkor túl távol is volt ahhoz, hogy az egyéni emlékezések ne töltődtek volna fel sok-sok szubjektív elemmel és a mai politikai erőviszonyoknak és aspirációknak a múltba való visszavetítésével. Amiből is egyenesen következett, hogy a nagy fordulat, amely elsöpörte a cenzúrát, gyakorlatilag lehetetlenné is tette a forradalom irodalmi rehabilitálását, vagy ha úgy tetszik, „integrálását”, s ezért nincs jelen a mai napig a forradalom a magyar irodalomban.

Történetünk azonban nem ér itt véget.

Ha a mából tekintünk vissza az eddig vázolt folyamatra, nyilvánvalónak tűnik, hogy az Emlékiratok könyvén dolgozó Nádas Péter fő törekvése nem az volt, hogy „megírja” a forradalmat, hanem hogy meghaladja az említett allegorikus beszédmódot, s ezáltal mintegy leleplezze e meglehetősen uralkodóvá vagy divatossá vált modor hatalmi manipuláltságát, ami ott rejlett a hatalom manipulálásának illúziója mögött. Érdekes viszont, hogy Nádas, akit ha úgy tetszik, ily módon a történelem is messzemenően igazolt, gyakorlatilag egyedül maradt. Az új nemzedék nem az általa vágott ösvényen keresi a maga helyét, inkább az Esterházy Péter és Kukorelly Endre fémjelezte posztmodernizmus igézetében, amely se a történelmi igazolást, se az igazság kimondását nem ambicionálja, sőt túl akar lépni az ehhez hasonló, régi vágású írói szerepeken, s alapvetően a különféle – írói, társadalmi és egyéb – szerepek reflektálását érzi feladatának.

Az élet azonban megy a maga útján, s a közelmúltban három olyan könyv is megjelent, amely arra mutat, hogy a magyar irodalom – mondjuk, a vezérlő áramlatok „felszíne alatt” – továbbra is érdeklődést táplál a forradalom iránt. A fentiek végiggondolását valójában e könyvek indították el bennem. Úgy éreztem, ahhoz, hogy jelentésüket és jelentőségüket megfogalmazzam, fel kell mérnem – habár hozzáteszem, a teljesség bármiféle igénye nélkül –, hogy miért tartunk ma ott, ahol tartunk.

Esze Dóra Két tojás című regénye[12] nem a forradalomról szól, de ’56 ősze ennek az apa-lánya történetnek a kiindulópontja. S miközben kissé nyíltan, kissé szemérmesen elmond egy kissé patológiás, kissé természetes erotikus mesét, regénye a mi szempontunkból azért érdemel külön figyelmet, mert írója ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek a forradalom már egyértelműen az apák történelme. A regénybeli apa, bizonyos Fábián Gedeon a forradalom napjaiban tölti be tizennegyedik életévét, ekkor veszíti el bátyját, akit „véletlenül” lelőnek, és szüleit, akik disszidálnak. Gedeon, akit nagybátyja nevel fel, nem leli helyét a világban, egész életében új meg új szexuális partnereket hajszol, nem tud megállapodni, nem tud otthont teremteni magának. Vélhetően az ötvenhatos trauma miatt. A lánya, aki enyhén szólva is akarata ellenére jön a világra, „örökli” ezt az atyai promiszkuitást, s hasonlóképp képtelen a tartós kapcsolatteremtésre. Az itt most kevésbé lényeges, hogy Esze Dóra a jól hangzó pszichológiai képlet ellenére az igazi, árnyalt lélekrajzzal adós marad a regényben. De adós marad valami mással is, ami témánkat érinti. Hogyan is fest Gedeon esete a forradalommal? Mit jelenten neki „a zavart, sötét ősz”, amellyel kapcsolatban a nagybácsi arra inti, „soha, SOHA ne legyen neked baj, ahogy beszélnek róla”? Mitől került – a Couperin-csembaló-darab címe nyomán teremtett házi mitológiában – a Rejtelmes Barikádok „innenső oldalára”? Mitől lesz ez a csupa zavar és sötétség ősz később, az emlékeiben valami szent fajdalom: „1966. november 4., péntek. Jaj, ne. Ezt a napot ne. Annyira fáj. Már megint. Még megint…”? Az írói szándék világos, bár a megírás módja kérdéses. De ami a leginkább elgondolkoztató: az írói bizonytalanság mögött érződő nemzedéki talajtalanság. Hogy nincs fogódzó. Hogy hiányzik az a közösségi kép a forradalomról, amihez képest Fábián Gedeon számára az az ősz „zavart” és „sötét” volt. S ez már nem írói fogyatékosság, hanem társadalmi.

Nem szándékozom itt ’56-os emlékiratokat idézni, hisz az külön dolgozat témája lenne, és egészen más kérdéseket vetne fel, így Háy Gyulát, az „író-ellenzék” egyik meghatározó egyéniségét sem ebben a minőségében idézem,[13] hanem egy jelentéktelennek tűnő gyerekkori emléke miatt, Ő úgy emlékszik rá, hogy jó fél évszázaddal a szabadságharc bukása után, „amikor elkezdtem az ember és ember közti viszonyulások többféleségét észrevenni”, elvétve még látott „aggastyánokat vásott dohánybarna egyenruhájukban, Kossuth honvédségének piros sapkájában, fél arccal, falábbal, finomabb formában koldulni”, akik „a visszaemlékezések kimeríthetetlen forrásaként hirdették” a múltat. Esze Dóra hősnője viszont 1983. november 4-én azon morfondírozik, hogy az „én nemzedékem” mit sem tud arról, „amihez ez a nap kötődik”: „Történelmi öntudatunk kimerül abban, hogy gátlástalanul céklavörösre röhögjük magunkat az igazgató elvtárs segg fején.” A két egymás mellé tett idézet nem igényel kommentárt, erről van szó. A Két tojás írója itt pontos analízissel szolgál. Az elveszett nemzeti emlékezet nem pótolható: paradox módon az író maga tanúsítja e hiteles helyzetjelentéssel, miért nincs hitele helyzetjelentésének, pontosabban helyzetjelentése másik, ötvenhatos aspektusának. Hiányoznak a falábú aggastyánok, hiányzik a forrás. Esze Dóra regényében tehát számomra az a legfontosabb, hogy rámutat: a feladat, amit kitűzött maga elé, nem oldható meg kézenfekvő módon, ahogy egyébként normálisan megoldható lenne, ha nem lenne vákuum a társadalom ötvenhatos emlékezete helyén.

Ebben az értelemben mondom, hogy Vathy Zsuzsa elbeszélés-triptichonja, az Itt a szépséget nézzük[14] úgy is olvasható, mintha Vathy a Két tojás belső csapdáiból eleve levonta volna a maga számára a következtetéseket, noha az összevetés részemről merő fikció, hisz ez utóbbi könyv a korábbi keltezésű, már 1995-ben megjelent. Gondolom, inkább arról van szó, hogy Vathy Zsuzsa tapasztalt elbeszélőként eleve felmérte a „hagyományos” feldolgozásban rejlő kudarcot, s ezért más eszközökhöz folyamodott. Regénynek nevezi a könyvet, amely voltaképp három egymáshoz fűzött asszonysors trilógiája. Az első egy Németh László-i „erős asszony” arcképe a magyar vidéken, a húszas-harmincas évekből; az utolsó egy mai fővárosi Bovaryné-történet. A hármas „asszonyregény” szíve azonban a címadó írás, a középső, amely egy dokumentumszerű ötvenhatos vallomás írói változata: riport és fikció sajátos elegye. Úgy tűnik, Vathy Zsuzsa írói lelkiismeretét ugyanúgy nem hagyta nyugodni a fel nem dolgozott és meg nem nevezett múlt, mint annak idején Nádas Pétert (habár egyébként aligha lehetne összevetni a két művet: más a történelmi pillanat, más az írói ambíció, más az igényelt olvasói kapacitás), s a rendszerváltás utáni időszak valamennyi, akár objektívnek is nevezhető nehézsége dacára neki sikerül az, ami Nádason kívül talán senkinek: irodalmi tanúságot tesz a forradalomról.

A kiindulópont Márton Erzsébet önvallomása, amelyet Széna tér ’56 címmel Lugossy István vett filmre; olyannyira, hogy a szerző szükségesnek tartja bevezetőül köszönetet mondani az egykori autóbuszkalauznak, amiért „ennek a könyvnek a megírásához kölcsönadta saját élete hiteles történetét”. Ettől Vathy írásának felfedezhetően van egy riporthitelességű rétege, miközben önálló és öntörvényű kisregényként olvassuk, azaz teljes értékű fiktív prózaként, pontosabban a műben sajátos kettősség működik: a fikció és a dokumentum állandóan átjátszik egymásba. Az író kiemel, tipizál, általánosít, egyszóval mindent megenged magának, amit szépíróként megengedhet, de eközben egyfolytában „tekintettel van” a felhasznált önvallomás dokumentumszerűségére, s ez a körülmény az elbeszélést mintegy immunissá teszi az ’56-ról beszélés manapság megoldhatatlannak tűnő akut problémájával, a „kreált történelem” vádjával szemben. Vathy Zsuzsa mindenekelőtt jó diagnoszta. Tudja, a fő csapda éppen az utólagos történelemcsinálás csábításában rejlik: pontosan ez az, ami elől a se kellő önismereti-történelmi forrással, se szükséges önreflexióval nem rendelkező társadalom egyfajta újkeletű amnéziába menekül. Ráadásul a regénybeli Osztos Erzsébet története (a névváltoztatás nem puszta formaság, az író valóban megteremti a maga hősnőjét, s Márton Erzsébetre „csak” azért van szüksége, hogy a történelmet ne neki kelljen megteremtenie) egészen a máig tart, azaz „utolér” bennünket, rólunk és nekünk szól, felébresztve bennünk azt a tudást, amit láthatóan megint csak el szeretnénk altatni magunkban: hogy a forradalom fantasztikus láza és naiv romantikája, a megtorlás vérfagyasztó közönye és logikátlansága mind a mi múltunk, hozzánk tartozik.

Akár párhuzamot is vonhatnánk a hetvenes–nyolcvanas évek allegorizáló magyar irodalma, főként annak nem is oly rég kimondottan népszerű oldalhajtása, az úgynevezett „történelmi parabola”, valamint az Itt a szépséget nézzük között. Akkor is, most is bizonyos írói kifejezési görcs feloldásáról volt, illetve van szó: annak idején cenzurális okokból, azaz a jelen aktuális problémáit el kellett tolni a múltba, hogy beszélni lehessen róluk; ma viszont az ellenkezőjéről, mondhatnám a szabad beszéd „traumájáról”. Akkor az égető társadalmi kérdések történelmi „beskatulyázása” folyt, bizonyos pozitív előjelű (legalábbis annak szánt) előítélet-gyártás, ami az adott közéleti atmoszférában paradox módon a szabadság illúziójával szolgált. Vathy Zsuzsa esetében azonban éppen a történelmi tudat előítélet-mentesítéséről van szó, ami lényege szerint túlmutat önmagán: az író, amikor hiteles forrást keres és elutasít mindennemű manipulációt, nem egyszerűen, mondjuk, az újonnan kibontakozó társadalmi amnézia falait bontja le, hanem mindenféle falat. Legyen az közéleti, pszichés vagy esztétikai természetű. Meg kell jegyezzem azonban, hogy a „hitelesség” kifejezést használva csakis esztétikai és nem történettudományi hitelességről beszélek, hisz a kettő nyilvánvalóan más. Sőt, érdekes megfigyelnünk, hogy Vathy Zsuzsa írói fantáziáját nemegyszer épp azok a részletek kötik le igazán, amelyeket a szakkritika Márton Erzsébet visszaemlékezéseiben legalábbis kétkedve kezel[15] (a fegyverüket letevő szovjet katonák megmentése a felkelők bosszújától, Márton Erzsébet november negyedikei „halálra ítéltetése” a felkelők által, majd csodával határos megmenekülése stb.). Nemcsak arról van szó, hogy ez a humanista, deheroizáló attitűd, amely az emberi élet szentségét fölébe helyezi a forradalom – az „ügy” – szentségének, íróilag, drámai magvát és filozófiáját tekintve „hálásabb”, árnyaltabban kibontható, de tagadhatatlanul szó van arról az időtávlatról is, amely a negyven évvel ezelőtt történtek és a ma íródó regény között feszül. Azaz nincs kizárva, hogy a regény művészileg leginkább hiteles momentumainak történelmi hitelességét később a kutatás kérdésessé teszi, ám ha így is lenne, ez mit sem von le a regény értékéből. Nem az Itt a szépséget nézzük a történelmi forrásmunka, hanem Márton Erzsébet önvallomása. A regényíró és a történész többek közt éppen abban különbözik, hogy az író a történelmileg pontatlan vagy deformált helyzetek, figurák, epizódok révén is el tudja mondani az igazat. De nem tudja elmondani a közös emlékezet: a történelmi tudat nélkül. Pontosan, ahogy a mítoszban is a közös emlékezet az autentikus, s nem a történelmi tények. Vathy Zsuzsa tehát addig keres, amíg megtalálja magának ezt az ősidők óta kézenfekvő eszközt, ami nem tévesztendő össze a másik kézenfekvő megoldással: a forradalom „megírásával”. Ő a forradalom mítoszát írja meg, vagy legalábbis képes megörökíteni valamit ebből a mítoszból.

A közelmúltban megjelent harmadik könyvre, illetve Örkény István abban található Noteszlapok 1956-ból című egykori feljegyzéseire azért kell itt még különös hangsúllyal hivatkoznunk, mert úgy tűnik, a forradalom „irodalmában” (leszűkítve az „irodalom” kifejezést a szépírói igényű, epikus munkákra) ez a szerény, füzet terjedelmű írói notesz unikumnak számít: egyszerre egyedi és mitikus, egyszerre tudósítás, napló és ama couleur locale mesteri megragadása. Örkény számára még minden evidens és egyértelmű, föl sem merülnek benne azok a politikai megfontolások és írói gondok, amelyek később egyaránt megterhelték a felejtőket és az emlékezőket, majd a felejtve emlékezőket és az emlékezve felejtőket, s amelyek egyre súlyosabb, terhes örökséget jelentenek ma is mindannyiunknak, ahogy a fentebb elmondottakból kiderülhetett. Ez a tisztázatlan örökség az, ami gyakorlatilag megbénítja az írók tollát, s még a tehetség és a lelemény is csak bonyolult poétikai manőverek árán képes kivágni magát e – minden ironikus él nélkül mondom – jellegzetesen posztmodern labirintusból. Mindenesetre időszerűbbnek és könnyebben adódó témának tetszik magáról a labirintusról írni, a labirintusban bolyongás áttételes szerepeiről, mint eljutni önmagunkhoz: a szembenézéshez és a számvetéshez. Örkénynél még természetes egységben léteznek a dolgok. Jól megfigyelhető ez november 22-i feljegyzésében:

„Délben kettőtől háromig: néma sztrájk.

(…) Tizenkettőkor kiürültek a hivatalok – már azok, ahová bejártak dolgozni néhányan –, elnéptelenedtek a gyárak, mindenki sietett haza. Kettőkor néma csönd borult a városra. Lassan hullott a hó, a Szilágyi Erzsébet fasorban leállt az egyetlen működő pesti villamos, járókelő nem mutatkozott az utcán. Néhányan felhívnak telefonon, s azt mondják, hogy a Körút, az Andrássy út milyen megrendítő látvány, üresen, havasan, némán. Csak orosz páncélautók cirkálnak: jó volna tudni, mit gondolnak magukban a páncélautókban ülők. Este meséli H., hogy a Duna-hidakon sem járt senki abban az órában, és még a rendőrség riadóautóinak sofőrjei is megtagadták, hogy abban az időben volán mellé üljenek.

Nem tudom, volt-e már ilyen tüntetés a világon. Az ablakból nézem ezt a kiáltó tiltakozást, a semmit, a hallgatást, az ürességet, a mozdulatlanságot.”

Azzal kezdtem, hogy a forradalom nincs jelen a magyar irodalomban. S miközben megkíséreltem fölfejteni e jelenség okait, akaratlanul is az ellenkezőjét próbáltam bizonyítani: hogy mégiscsak jelen van. Azt hiszem, az igazság a kettő között keresendő. Korábban is voltak, ma is vannak írók, akikre a forradalom bizonyos kötelezettséget ró. Így vagy úgy az idő őket igazolja: a nemzetnek el kell számolnia önmagával 1956 ügyében, s az irodalom minden nemzeti számvetés ügyében kompetens.

Jegyzetek

[1] Örkény István: Noteszlapok 1956-ból, in: Levelek egy percben. Pesti Szalon, Budapest 1996. Első megjelenés: Holmi, 1991/10. sz.

[2] A különböző memoárok mellett négy könyvet feltétlenül meg kell itt említenem: Aczél Tamás–Méray Tibor: Tisztító vihar, Griff, München 1978, Pomogáts Béla: Irodalmunk szabadságharca, Gondolat, Budapest 1989, Rainer M. János: Az író helye. Viták a magyar irodalmi sajtóban 1953–1956, Magvető, Budapest 1990, Írók lázadása. 1956-os irószövetségi jegyzőkönyvek. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Standeisky Éva, MTA Irodalomtudományi Intézete, 1990.

[3] Idézi Rainer M. János, i. m. 313. és 406. o.

[4] Ezerkilencszázötvenhat, te csillag. A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve, szerk. Medvigy Endre és Pomogáts Béla, Püski, Budapest, 1991.

[5] Hannah Arendt: A forradalom, fordította Pap Mária, Európa, Budapest 1991. 144., 344., 386.0.

[6] Vö. Dariusz Gawin: A kilencvenes évek alaktalan nemzedéke, Beszélő, 1996/5. sz.

[7] Itt csak a hazai irodalmi életről beszélek, de amennyire tudom, az emigráció is adós maradt a forradalmat feldolgozó nagy regénnyel.

[8] Karinthy Ferenc: Budapesti ősz, Szépirodalmi, Budapest 1982.

[9] 1981. október 22.

[10] Vö. Berkesi András: Októberi vihar (1958), Vihar után (1959), Darvas József: Kormos ég (1959), Részeg eső (1963), Kántor Zsuzsa: Práter utca (1957) stb.

[11] Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Szépirodalmi, Budapest 1986.

[12] Esze Dóra: Két tojás, Ab ovo, Budapest 1996.

[13] Háy Gyula: Született 1900-ban, Interart, Budapest 1990.

[14] Vathy Zsuzsa: Itt a szépséget nézzük, Pesti Szalon, Budapest 1995.

[15] Eörsi László: Három film ’56-ról, Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Évkönyve III, Budapest 1994.

• 1956