Pályi András

Nyomtatóbarát változat

„1956. december 8-án Salgótarjánban szovjet katonák és magyar karhatalmisták százharmincegy halálos áldozatot követelő sortüzet zúdítottak a tüntető tömegre. Négy nap múlva a városból eltűnt az acélgyári nemzetőrség két vezetője, Haday Rudolf harminchárom éves műszaki fordító és Hargitay Lajos huszonnyolc éves gépészmérnök.”

E felirattal kezdődik ifj. Schiffer Pál új filmje, az Engesztelő. Maga a történet azonban nem az egykori sortűzről szól, mint vélhetnénk, hanem a jelenről. A túlélőkről, rólunk, s az Ipoly partján a megtorlás napjában bestiálisan meggyilkolt Hargitay Lajos családjáról. Arról, ahogy az özvegyben és a két felnőtt lányban oldódni kezd a több mint három évtizedes amnézia, s a lelkük mélyén eltemetett múltból előlép a valóságosan soha el nem temethetett apa képe. A film alkotói látszólag nem tesznek mást, csak elkísérik a Hargitay család tagjait mai kálváriájukon, amelyet az erkölcsi elégtételért és a minden holtat megillető kegyelet jogáért járnak, s amely fájdalmasan groteszk akkorddal zárul: a nehezen meglelt jeltelen sír a kihantolás során hamisnak bizonyul. Az, ahogy ezt a folyamatot a dokumentumfilm puritán eszközeivel és saját belső érzékenységük élességével megörökítik, modellértékű.

Az Engesztelő nem akar se „népszerű”, se „modern” alkotás lenni. Nincs benne semmi a bestsellerek könnyed modorából, nem kínál szenzációs politikai leleplezést, nem tartalmaz extrém pszichológiai esettanulmányt. Minden világos, egyszerű és áttetsző benne. Egyik oldalon az ártatlanok és jók – a másikon a gyilkosok és cinkosaik. Itt a kiszolgáltatottság és a félelem, ott az esztelen gyűlölet és az erőszak. Amikor pedig harminchárom esztendő múltán egyszerre úgy tűnik, a társadalom erőviszonyai eltolódnak, s az emberekben lassan felenged a félelem okozta görcs, az egykori tettesek – fedezőik vagy kései pártolóik – lelkében nyoma sincs bűnbánatnak vagy katarzisnak, egyetlen reakciójuk, hogy visszahúzódnak a „barlangjukba”. Schiffer filmje a magyar provinciáról tudósít, itt egyelőre még nincs tolongás a „damaszkuszi úton”, s a széplelkű hóhérok nem kelletik magukat az „igazi” üldözöttek szerepében. Itt nem történik több, mint a néhai gépészmérnökről kimondatik egy emberöltő múltán, hogy igaz ember volt, aki őszintén, nyíltan és erőszak nélkül próbált tenni valamit a köz érdekében, s épp ezért végeztek vele brutálisan, mocskolták be még az emlékét is azok, akiknek minden okuk megvolt rá, hogy a nyíltságtól és az erőszakmentességtől féljenek a legjobban.

A drámai csúcspont az, amikor Hargitay egykori kollégája felidézi a férfi „viselt dolgait” a forradalom alatt, s a hozzátartozók szívéről érezhetően nagy kő esik le, mintha ők is elhittek volna valamit a rágalmakból. Ez a film igazi története, ami rólunk, mindnyájunkról szól. Hányan maradtunk e hazában, akik semmit sem hittünk el a forradalomra szórt rágalmakból és mocskolódásból? Hányan, akik nem menekültünk az emlékezetkiesés zsákutcájába? Hányan, akiket legalábbis e közvetett formában nem tört meg a különböző rendű és rangú pufajkások terrorja?

Mindössze néhányadmagammal nézem az esti moziban a filmet, utána egyedül botorkálok a kihalt Üllői úton. Borsódzik a hátam. Mitől is tartok? Talán a pufajkások visszatérésétől? Nyilván, de ez így közhely. Schiffer filmje valami mélyebb nyugtalanságot ültetett el bennem. Talán épp azáltal, hogy a látottakban minden olyan modellértékűen egyszerű. A mitikus igazságot végül is a közhelytől a benne foglalt mélység és a magasság különbözteti meg.

Az Engesztelő a mélység és a magasság dimenzióit keresi, de helyette csak a közösségi amnéziából eredő időzavart tudja felmutatni. Shakespeare még természetes hittel beszélt a „kizökkent időről”, Proust nem kevesebb eltökéltséggel eredt „az eltűnt idő” nyomába. Most úgy érzem, az elmúlt emberöltő legfőbb bűne, hogy tőlünk, akik benne nőttünk fel, elrabolta az időt, ami helyrezökkenthető és megtalálható. Közhelyszerűen ezt úgy mondják: az igazság órája. S ma, amikor e (töredék) igazságok kimondatnak, zavartan állunk, mert nem tudjuk hova tenni a tényeket, ha egyszer minden igazság viszonylagos és időleges, ahogy magunkban elkönyveltük.

Pilinszky szavai jutnak eszembe, aki Auschwitz tragédiájáról szórva írta le ezt a mondatot: „A holtaknak senki élőre nincs szükségük, mégis külön-külön és mindenkinél makacsabbul hívnak minket.” E hívó szó az Időé, „túl a részvéten és a lázadáson”: visszatalálni ama mélységhez és magassághoz. Vissza önmagunk dimenzióihoz.

• Kultúra