Csicskó Mária

Nyomtatóbarát változat

Eminenciás Uram, tudtunkkal ön még nem beszélt a nyilvánosság előtt az 1956-tal kapcsolatos magyarországi élményeiről és tapasztalatairól, a magyar kérdésről. Milyen volt Ausztria akkori helyzete? Hogyan reagáltak az emberek a menekültáradatra? Mi volt az ön személyes szerepe a magyarok megsegítésében?

’56 októberében voltunk. Csak néhány hónappal korábban lettem Bécs érseke, azelőtt Sankt-Pöltenben voltam segédpüspök: meg kellett tehát tanulnom, hogyan lehet egy ilyen nagy egyházmegyét igazgatni. És akkor kitört a híres felkelés Magyarországon, amely Ausztriában is óriási visszhangot váltott ki. Azt reméltük, hogy a vasfüggöny végleg eltűnik. Nagy érdeklődéssel figyeltük, hogyan alakulnak az események óráról órára. Egyszerre csak híre kelt, hogy az orosz csapatok bevonulnak. Megindult a nagy menekülthullám a vasfüggönyön át Ausztriába. Én magam eleinte szinte bénultan álltam: mindannyiunknak elakadt a szava, egyszerűen ránk szakadtak az események. Addig egyáltalán nem számoltunk azzal, hogy a vasfüggönyön túl valami változás következhet be. Adottságnak tekintettük. A mi világunk a vasfüggönynél véget ért, csak nagyon keveset tudtunk arról, ami a másik oldalon történik, és hozzá is szoktunk ehhez. Senki sem gondolta volna, hogy hirtelen itt, a közelünkben, egyszer csak új helyzet alakul ki. Az osztrákok zavarodottak és izgatottak voltak, egyáltalán nem készültek fel arra, hogy valami különöset tegyenek. De mindannyiunk számára épp az volt a nagy élmény, hogy senki sem szervezett meg semmit, mégis mindenki tudta, segítenünk kell. Mindenütt hozták az ennivalót, embereket fogadtak be, segélyeket osztottak. Maguk az osztrákok is meglepődtek ezen, pedig egyszerűen csak a történeti Magyarországhoz való kötődés spontán kifejezése volt. Magyarország mindig része volt az életünknek, ahogy talán még most is az. De mindez nem sokáig tartott: a menekülthullámot leállították, a vasfüggöny újra bezárult, minden borzalmával. Az én szempontomból azt tudom hozzáfűzni, hogy nekem mint érseknek hivatásom az emberszeretet, és ez valóban példája volt az emberi, keresztényi önkéntességnek, a történelmi kötődés kifejezésének.

Magyarok ezrei, tízezrei voltak itt, akik segítségre szorultak, s mint tudjuk, önnek fontos szerepe volt a segélyek megszervezésében.

Bátorítottam az embereket, biztattam őket: mindent meg kell tennünk. Mi lenne, ha mi lennénk bajban, és segítségre szorulnánk? Minden apróságért hálásak lennénk. Hozzá kell tennem, hogy akkor még a Harmadik Birodalom korszakában éltünk, a másik oldalon pedig kommunista uralom volt. Ausztriában még nem léteztek segélyszervezetek, mint ma, mindent szinte a föld alól kellett előteremteni. Nem volt szervezett jótékonysági mozgalom, hanem csak a hirtelen támadt segítő szándék, ami olykor talán még nemesebb is, mint intézményes formája.

A kormányszervekkel is együtt dolgozott? Nixon amerikai alelnök járt itt akkoriban, hogy segítsen a menekültügy megoldásában.

Magunk is meglepődtünk, milyen nagy figyelmet keltettünk a világban. Mindenki csodálkozott, hogy Ausztria hirtelenjében mennyi menekültnek segített, s hogy milyen gyorsan és komplikációk nélkül történt mindez. Nagy örömünkre szolgált, hogy Ausztriáról ilyen pozitív kép jelent meg a világban.
A kormányszervekkel, igen, együttműködtünk, együtt gondolkoztunk, szerveztünk, de közben mindenki improvizált, máról holnapra terveztünk, mégis minden sokkal jobban működött, mintha egy nagy szervezetünk lett volna.

Eközben Ausztriának meg kellett őriznie a semlegességét…

Természetesen megvolt annak a veszélye, hogy félreértik szándékunkat, hiszen a két világot elválasztó vasfüggöny még ott volt a másik oldalon. Ott volt egy övezet, ahonnan bizalmatlanul szemléltek bennünket: Mit csinálnak ezek? Mi ez? Morális hadüzenet a kommunizmus ellen? Ausztriának tehát már-már zsonglőrködnie kellett, nehogy bárki is azt feltételezze, hogy katonai segítséget akarunk nyújtani. Természetesen ezeket a félelmeket sem hagytuk figyelmen kívül, amikor az a kérdés merült fel: hogyan tudunk a magyaroknak segíteni a saját országukban? Menjünk be, vagy mégse menjünk? Néhányan megpróbálták. De azt kellett tapasztalnunk, hogy mennél beljebb merészkedett valaki, annál kritikusabb lett a helyzet Ausztria számára, nem lehetett kizárni, hogy az oroszok bevonulnak Ausztriába is. Senki sem tudta az első napokban, megállnak-e az oroszok a vasfüggönynél, vagy egyszerűen tovább nyomulnak. Ott volt a nagy lehetőség a kommunisták előtt: Most miénk lehet Nyugat-Európa, félre a vasfüggönnyel, menetelünk tovább, Nyugatnak. De az oroszok tiszteletben tartották a maguk állította vasfüggönyt. Valószínűleg észrevették, hogy túlságosan kockázatos lehet, ha tovább jönnek. Így történhetett meg, hogy az események lassan kifulladtak.

De önök számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az oroszok bevonulnak?

Igen, kétségtelenül. Mindenekelőtt a kormány és a sajtó azonnal figyelmeztette mindazokat a magánszemélyeket, akik átmentek Magyarországra: vigyázzanak, ez alkalmat teremthet az oroszoknak a beavatkozásra, mondván, kérem, minket megtámadtak, zavarják a köreinket, ellenintézkedést kell foganatosítanunk. Azaz a vasfüggöny nem számít, bevonulunk Ausztriába. A helyzet ugyanis ekkor már egészen más volt, mint az oroszokkal kötött államszerződés érvénybe lépte előtt. Miként azt Julius Raab, az akkori szövetségi kancellár mondta nekem három héttel az államszerződés után: ma már nem lehetne megszerezni az oroszok hozzájárulását az államszerződéshez. A feszültség nőtt, bizalmatlanság támadt: Vajon nem élnek-e vissza az osztrákok a semlegességgel, és nem támadnak-e meg minket a kommunista államokban? Ausztria napokon át aggódott és bizonytalanságban élt: Vigyázat, előfordulhat, hogy az oroszok lerohannak bennünket.

Tehát november 4-én a szovjet hadsereg leverte a magyar forradalmat, a felkelést, ugyanazon a napon Mindszenty József bíboros bemenekült Budapesten az amerikai követségre. Amint tudom, ön volt talán az első, aki meglátogathatta, és később, 1971-ben szerepe volt abban, hogy a bíboros kiszabadult Magyarországról. Hálás lennék, ha beszélne erről.

A Mindszenty név egy darab magyar történelem. Ön jobban ismeri nálam letartóztatásának körülményeit, börtönéveit. Én is jól ismertem a nevét, figyelemmel kísértem sorsát. Mindszenty bíboros, miután a forradalom kiszabadította a börtönből, megjelent a nyilvánosság előtt. Beszédet mondott, a híradásokból követtük nyomon a történéseket. Arról is értesültünk, hogy november 4-én, amikor az oroszok nagyon gyorsan elfoglalták a várost, fennállt a közvetlen veszélye annak, hogy letartóztatják. Nagyon gyorsan kellett cselekednie, hogy biztonságba kerüljön. Az amerikai követség a közelben volt. Talán barátai adták neki a tanácsot, hogy oda meneküljön. Én ott ismerkedtem meg vele, azelőtt személyesen sohasem találkoztam vele, noha itt éltem Bécsben, és Budapest nincs messze, autóval két óra. De akkoriban ez hosszú út, nagy távolság volt. Néhány hónappal ezelőtt egyébként megint jártam az amerikai követségen, újra megnéztem mindent, amit akkoriban láttam.

De térjünk vissza a forradalom után történtekhez. Azzal kezdem, 1960-ban Horvátországban, Zágrábba menet, súlyos autóbalesetem volt. Stepinac bíboros meghalt, és én mint Bécs érseke a temetésére igyekeztem. Tehát baleset Varasdon, kórház. Közben az újonnan megválasztott pápa, XXIII. János, kezébe vette az egyház irányítását; nagy meglepetésünkre kilátásba helyezte a zsinat összehívását. Jó emberi kapcsolatban voltam vele, különböző okokból, részben az osztrák konkordátum miatt is. És egy szép napon beszélgetés közben azt mondja nekem: „Igaz is, miért nem látogatja meg Mindszenty bíborost? Hiszen nem lakik tőle nagyon messze.” Erre én azt felelem: „De hiszen ott a vasfüggöny.” Akkoriban nem lehetett rajta átmenni, egy papnak pedig végképp nem. Azért hozzátettem: „Szentatyám, ha Ön segít nekem, talán sikerül. Szívesen meglátogatom, ha átjutok.” És ekkor ő nevetve azt mondja: „Jó, menjen ki Bécsben a pályaudvarra, és vegyen egy vonatjegyet.” Mire én: „Szentatyám, ezt nem gondolhatja komolyan. De ha segít, én mindenre kész vagyok. Megpróbálom.” Biztatott, vágjak bele. Gondolkoztam, mit tudok tenni. Ismerősökön keresztül, nem hivatalosan a bécsi magyar követséghez fordultam: szeretném Mindszentyt meglátogatni az amerikai követségen, adjanak beutazási engedélyt. Biztosra vettem, hogy a válasz elutasító lesz. Nagy meglepetésemre azonban az a válasz jött: Igen, megkapja a vízumot. Közben újságírókörökben elterjedt, hogy Bécs bíborosa megpróbálja Mindszenty bíborost meglátogatni. Minden nap érdeklődtek: Mikor utazik Budapestre? Megvolt az engedélyem, de úgy akartam átmenni a határon, hogy ne tudjanak róla. Különben száz újságíró jönne velem. És azt ki szereti? És akkor a svájci rádió segítségemre sietett. Jelentette, hogy pontos információik vannak róla: König bíboros ezen és ezen a napon utazik Magyarországra. Jó, mondtam magamban, akkor én egy nappal hamarabb megyek.

A budapesti osztrák nagykövet autója jött értem Bécsbe, magyar rendszámmal, a sofőr is magyarul beszélt. A bécsi rendőrségtől két úr elkísért a határig. Azelőtt még sohasem jártam Magyarországon. Megérkezünk a vasfüggönyhöz. Izgatott voltam, mi fog történni. Hogy jutok át a másik oldalra? Közeledtem a nickelsdorfi osztrák határhoz. Aztán máris ott a magyar határ, nagy sorompó nehéz fagerendával. Homokkal felszórt tágas tér, sok autóval, mind át akar jutni. A gépkocsivezető veszi az útlevelemet, odamegy egy útlevél-vizsgálóhoz, tíz perc múlva OK, mehetek. Ez volt az első meglepetés. Ez ilyen gyorsan megy? Azt azért észrevettem, hogy a többi autó már órák, talán napok óta ott állt. Ekkor odajött egy rendőr, marxista egyenruhában, lehet, hogy katona, orosz katona. Felemelkedik a sorompó, átengednek. Húsz méterrel arrébb újabb sorompó, felemelkedik, azon is átmehetek, száz méterrel arrébb még egy ellenőrzés. Ez a kommunista rendszer. Ellenőrzések minden lépésnél.

De már Budapest felé tartunk. Életemben először vagyok itt. Az életkörülmények szerények, az utak nagyon egyszerűek, nincsen sem autópálya, se forgalom, legfeljebb lovaskocsik. Itt-ott egy-egy autó.

Ez 1960-ban volt?

1961-ben. És megérkezem. A gépkocsivezető figyelmeztet egy útkereszteződésnél: „Nézze, ott áll egy autó, és ott van egy úr, cigarettázik, és más irányba néz. Az az államrendőrség.” Mindig mindenütt az államrendőrség. Odaérünk az amerikai követséghez. Kiszállok, bemegyek a épületbe. A portás magyar akcentussal szólít meg angolul: Kit keres? Ki maga? Azt nem mondhatom meg – válaszoltam –, hogy ki vagyok, csak annyit, Bécsből jövök. Ja, akkor nem mehet be.

Az amerikaiak nem tudtak jöveteléről?

De igen. Akkor meglátok az ablakon keresztül egy amerikai urat a követségről, aki néhány nappal azelőtt járt nálam Bécsben. Ő is észrevesz, így jutok be. A harmadik emeleten nyílik az ajtó, egy kis ember jelenik meg nagy, bazedovos szemekkel, fekete talárban, püspökkereszt a mellén. Latinul szól hozzám: „Quid desiderat summus Pontifex?” (Mit kér tőlem a Szentatya?). Ugyancsak latinul válaszolok: Semmit sem kér. Szívélyes üdvözletét küldi. Igen, nagyon jó, válaszolja, és bevezet a szobájába. Még mindig latinul beszél.

Egy kis hálószobája volt, és egy nagyobb nappali. Bevezet a nappaliba, bekapcsolja a rádiót, és a legnagyobb hangerőre állítja. Óriási zaj, hogy semmit se lehessen hallani.
Ő beszél, beszél, latinul. Észreveszem, hogy nincs gyakorlata benne, de mondja. „Itt Amerikában vagyunk, beszéljünk angolul” – ajánlom neki. Erre angolul folytatja, erős magyar kiejtéssel, ezt is kissé nehézkesen.

Németül nem beszélt?

Nem kérdeztem. Tudtam, hogy a családja német nyelvű volt, de azt is tudtam, hogy a magyarok, akik valamiképpen német származásúak voltak, nem akarnak németül beszélni. Lelki okokból. Ezért nem is kérdeztem, hogy tud-e még németül. Később Bécsben németül beszéltünk, de akkor, a követségen nem. Láttam, hogy a követségiek nagyon jól bánnak vele. Több katolikus volt ott, vasárnaponként egy asztalnál misét celebrált, ahol mindig voltak diplomáciai alkalmazottak is. Kapott újságokat, magyarokat is, amerikaiakat is, de nem volt kivel beszélgetnie. Éreztem, mekkora szüksége van rá. Először beszélhetett szabadon. Beszélhetett arról, ami a szívét nyomta. Én csak hallgattam, vagy három órán át. Beszélt az életéről, újra meg újra visszatért arra, milyen rettenetes, hogy az oroszok megszállták Magyarországot. Vajon meddig fog ez tartani? – kérdezte. Közben folyton visszatért arra: „Magyar vagyok, püspök vagyok, itt akarok maradni, sohasem fogom az országot elhagyni. Itt maradok mindvégig.” Én azonban tudtam, hogy a pápa szeretné, ha Mindszenty kívül lenne az országon, hogy a kommunistákkal valamiféle kapcsolatot lehessen teremteni.

XXIII. János?

Igen, XXIII. János, és később VI. Pál is. XXIII. János, de még inkább VI. Pál ki akarták vinni, mert a magyarok azt mondták: „Mindszentynek el kell mennie. Akkor tárgyalunk a Vatikánnal, ha Mindszenty már nincs az országban.” Ő természetesen azt mondta: „Soha, soha nem megyek el.” Én tehát a rádió zaja mellett hallgattam őt, vagy három órán keresztül. Akkor elbúcsúztam. Rövid látogatást tettem a budapesti osztrák követnél. A követ, már nem emlékszem a nevére, pezsgővel kínált. Miközben elvettem a pezsgőspoharat, észrevettem, hogy remeg a kezem. A felindulástól. Óriási lelki élmény volt számomra a találkozás.

Hamarosan hazaindultam, ugyancsak újságírók nélkül. Közben Bécsben nagy volt a felbolydulás, mert senki sem tudta, hogy Budapestre utazom. Kora reggel a nővérnek azt mondtam, hogy aznap nagyon korán fogok misézni, mert azután elutazom. A titkárnak a titkárságon azt hagytam meg, vidéki látogatásra megyek. Közben már Budapesten voltam, amikor a rádióban bemondták a hírt, hogy a bíboros Budapestre indult. Mindenki kérdi a titkárt, hol a bíboros. Mire ő: a szobájában, vagy: éppen elutazott. Fogalma sem volt semmiről. Nagy felbolydulás. Tudom, hogy ez ravasz dolog volt tőlem, de meg akartam akadályozni, hogy újságírók szegődjenek mellém. Teljes titokban akartam utazni.

Ez volt tehát az első utam. Később még többször meglátogattam a bíborost, nem is tudom, milyen gyakran. Minden út után jegyzőkönyvet írtam, és megküldtem a Vatikánnak. A magyaroknak azt mondtam, hogy nem a Vatikán nevében jövök, hanem mint Bécs érseke. Ez, ugye, diplomáciailag könnyebben ment.

Milyen gyakran volt ez? Évente? Évente kétszer?

Igen, minden évben kétszer-háromszor. Sajnos nem vezettem naplót. De a titkárnőm, ő ugyan már nyugdíjas, de itt van a Stephansplatzon, meg lehetne kérdezni, ő segíteni tudna az utazások rekonstruálásában.

Talán a Vatikán levéltárában megtalálhatók ezek a jegyzőkönyvek?

A Vatikánban nem sok anyag van, itt, Bécsben több minden.

Az osztrák kormány is mutatott némi érdeklődést az ön küldetése iránt, vagy az teljesen magánjellegű volt?

Egészen magánjellegű. Az osztrák kormánnyal kezdetben tudatosan semmit sem akartam közölni, ők csak az újságból értesültek róla. Ezért Klaus kancellár, úgy négy-öt évvel az első látogatás után eljött hozzám, és azt mondta: „Be kell vallanom, mi, a kormány, nagyon szkeptikusak voltunk. Azt mondtuk, hogy ez veszélyes. Keleti blokk, kommunizmus. Mit csinál egy érsek a kommunista országokban?”

De valamit még hozzá kell fűznöm mindehhez. Egy emléket, az első horvátországi tartózkodásom idejéből. Autóbaleset, kis kórházi szoba, Tito arcképe, más semmi. Fehér falak, és Tito. Mintha csak ketten lennénk a szobában, Tito meg én. Akkor támadt fel bennem a gondolat, hogy nekem, Bécs érsekének kell törődnöm az egyházzal a vasfüggöny másik oldalán. Így is történt. És aztán, az első budapesti látogatások után elmentem más kommunista országokba, így Lengyelországba is.

Wyszynski bíborossal kapcsolatban állt?

’56-ban kaptam a határőrségtől a hírt, hogy Varsó bíborosa, Wyszynski Bécsbe jön (addig csak a nevét ismertem), hogy onnan vonattal Rómába menjen. Mit csináljak? Felhívtam a határőrséget, hogy ha megérkezik az osztrák határra, szállítsák le a vonatról, ültessék egy autóba, és én érte megyek. Először csodálkozott, ki miatt, miért szálljon ki a vonatból. Amikor elébe mentem, először kissé szkeptikus volt. Igaz, én is. Olaszul beszélgettünk. Vagy nem tudott jól németül, vagy nem akart németül beszélni. A Weinviertelen át jöttünk lefelé, s ő a környező épületekről kérdezgetett, de közben beszélt nekem mindenféléről, Gomulkáról, Lengyelország akkori államfőjéről, a nagy vitákról, a varsói felkelésről. Kiderült: Wyszynski először hagyhatta el az országot. Később nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Elkezdtem Lengyelországba járni, Csehországba, Szlovákiába, Horvátországba. Így kezdődtek a keleti utazások. Aztán, hatvanháromban, hatvannégyben vagy talán hatvanötben Klaus kancellár azt mondta nekem: „Mi, a kormány nagyon szkeptikusak voltunk. De meg vagyunk győződve, ön jó dolgot tett. Ezért a kormány ezt támogatni fogja.”

Beszélne még Mindszentyhez fűződő későbbi kapcsolatáról?

Elmondok egy izgalmas epizódot. A pápa előkészíttette és megküldette neki a zsinati dokumentumokat. Mindszenty félretolta, egyáltalán nem érdekelték. Egészen más gondja volt. Éppen Rómában voltam, úgy hatvanháromban vagy hatvannégyben, amikor az államtitkár azt mondja nekem: „Mindszenty bíboros el akarja hagyni a követséget, és ki akar menni az utcára. Most, amikor az amerikaiak először kezdtek a kommunista kormánnyal tárgyalni. Mindszenty erre így reagált: »Ha az amerikaiak, akiknek én itt vendége vagyok, tárgyalni kezdenek a kommunistákkal, ez sértés számomra. Ezt meg kell érteniük. Tiltakozásul elhagyom az amerikai követséget.« Menjen gyorsan Budapestre – kért az államtitkár –, és győzze meg a bíborost, hogy ezt ne tegye. Újra börtönbe fogják dugni.” Tehát Rómából Budapestre utaztam, a vatikáni államtitkár által kiállított hamis útlevéllel. Az útlevél az édesanyám családi nevére volt kiállítva. „Nagyon ravaszul kell az utazást lebonyolítania!” – mondták. De a magyarok, mint kiderült, már rég tudtak érkezésemről. Megérkezem a repülőtérre, mint turista. És ki az első, aki üdvözöl? A külügyminisztérium egy képviselője. „Tudjuk, Mindszentyt akarja meglátogatni. Semmi akadálya.” Tehát beszéltem Mindszentyvel, aki már elkezdte a holmijait becsomagolni egy kis bőröndbe, hogy elmenjen. Azt mondtam neki: „Nézze, megteheti, de mi történik? Négy órán belül börtönben van.” Meggyőztem, hogy semmi értelme sem lenne kimennie. És benn maradt. Egészen addig, amíg a Vatikán, Róma, elérte, hogy Mindszenty kiutazzon Rómába. Ott is meglátogattam. Egy fél napja voltam Rómában, amikor rohan valaki hozzám a Vatikánból: „Jöjjön, Mindszenty eltűnt!” „Igen, de hová?” „Jegyet szerzett magának, és elutazott Bécsbe.” Jó. Én gyorsan felhívtam Jachym bíborost, aki segédérsek volt: „Mindszenty Bécsbe jön. Menjen Schwechatra, és fogadja!” Bécsben volt a Pazmaneum, egy magyar egyházi intézmény, ott akart lakni. Róma nem tetszett neki. „A hazám közelében akarok lenni!” Itt Bécsben a hazája közelében volt. Itt kapott lakást, és először utazhatott mindenfelé. Minden magyar közösséget meglátogathatott, egész seregnyit. Ez nagy örömére és megelégedésére szolgált. Itt még németül is beszélt.

Az akkori amerikai követ, Alfred Puhan most tette közzé emlékeit…

Igen, ismerem.

Egy magyar újság is közölt mostanában részleteket belőle. Ő azt írja – ez hetvenben vagy hetvenegyben volt, tehát tizenhat év után –, hogy Mindszenty nem akarta elhagyni a követséget, újra és újra ellenszegült. Azt állítja többek között: ön győzte meg a bíborost arról, hogy végre Rómába menjen.

Igen, ez ’71-ben volt, de nem egészen így történt. Én ugyanis azt mondtam a pápának: „Én nem akarom őt Rómába hozni, mert tudom, hogy nem akar ide jönni. Én ezt nem csinálom. Ekkor egy magyar prelátust [Mgr. Zágon Istvánt] küldtek Rómából Budapestre, az amerikai követségre, ő vitte magával Rómába. Hogy milyen érvekkel vette rá az utazásra, nem tudom… Rómában, mint mondtam, valahogy repülőjegyet szerzett, visszarepült Bécsbe, és ott egyenesen a Pázmáneumba ment.

Igen, ott van egy emléktábla a nevével és az arcmásával a falon. Rögtön a bejáratnál. Kanyarodjunk vissza Mindszentyvel folytatott beszélgetéseire. Miről beszélgettek? Teológiáról? Egyházpolitikáról?

A kommunizmusról, mindig a kommunizmusról. Egyszer azt mondta nekem: „Tudja, én már annyit olvastam a kommunizmusról, hogy előadásokat tudnék tartani róla. Annyit tudok róla.” Majd mindig hozzátette: „Meddig maradnak még Magyarországon?” Folyton abban reménykedett, hogy az oroszok hamarosan elhagyják Magyarországot. Ebben a reményben élt.

Washingtonban, a Nemzeti Archívumban amerikai külügyminisztériumi dokumentumokat találtam erről. Sok kioktató levelet írt az elnöknek, a külügyminiszternek, és azok nem tudtak válaszolni. A kérdés mindig lejjebb és lejjebb ment a hivatali hierarchiában. A külügyminiszter már nem akart válaszolni, a hivatali emberekre bízta.

Nagyon jellemző. És ő, úgy hiszem, mindig angolul írt. Rossz angolsággal.

Én nem az ő leveleit, csak a jelentéseket olvastam.

Mindig egy kissé a valóság felett élt, nem a valóságban, hanem egy irreális világban. Nagyon jó magyar volt.

De nagyon konzervatív is. Nem akarta a reformot, az egyházi reformot.

Igen, az nagyon távol állt tőle. Minden legyen úgy, ahogy korábban volt. Ő legyen szabad, és legyen minden újra a régiben.

És ezért még az életét is fel akarta áldozni, kisétálni az utcára, holott tudta, hogy az államrendőrség mindig ott volt a Szabadság téren. Két percen belül elfoghatták volna. Volt-e kapcsolata önön kívül mással a külvilágból?

A beszélgetéseinkből tudom, semmi kapcsolata nem volt a magyar külvilággal. Az amerikaiak nagyon aggódtak, hogy megsértik a menedékjogot, és hogy az oroszok majd nehézségeket támasztanak. Tehát minden gyanút elkerültek, ami az oroszoknak alkalmat szolgáltathatott volna az ellenlépésre. Nem volt neki, ezt maga mondta nekem, egyetlen magyarral sem kapcsolata. Csak egy lelkész, egy pap jött havonta egyszer, gondolom, hogy meggyóntassa. Különben senkivel sem beszélhetett az országból. Elszigetelten élt az amerikai követségen. Az első hetekben – mesélték nekem – a követség ablakai alatt ott állt a rendőrség, motorkerékpárral, és abban a pillanatba, ha valami történt volna…

Igen, ezt tudták az emberek Budapesten.

A Mindszenty-ügy kétségkívül sok fejtörést okozott a kommunistáknak, nehéz eset volt a kommunisták tekintélye szempontjából. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: vajon miért adtak nekem a kommunisták beutazási engedélyt?
A magyarázatom az volt, és ma is az, hogy ez presztízskérdés volt. A magyarok úgy gondolkoztak: így is, úgy is az egész világ megtudja, ha én Budapestre utazom, s ha ők beengednek, az annak a jele lesz, hogy a kommunisták toleránsabbak lettek. Gyakran tapasztalhattam, mennyire fontos volt nekik a nemzetközi tekintély. Ezért aztán mindent megengedtek, ami a kommunizmust kissé ártatlanabb színben tüntette fel. Márpedig azt tudták, hogy én semmivel se tudok ártani a kommunizmusnak.

• 1956,
• Litván György