Szikinger István

Súlyos válságban van a magyar rendőrség és az egész rendvédelem. A gondok nem most kezdődtek, Finszter Géza például már 1990-ben ugyanerre a megállapításra jutott (A magyar rendőrség válsága. Belügyi Szemle, 1990/6., 3–13. o.). Időközben sok víz lefolyt a Dunán, a közbiztonság védelmének rendszerében azonban szinte semmi nem változott. Ha mégis, akkor inkább visszafelé.

A belügyi apparátus leplezetlenül sodródik vissza a rendőrminisztériumi múltba, tábornoki vagy főtiszti egyenruhájukat alig levetett vagy még mindig aktív rendvédelmi szakemberek veszik át a civil közigazgatással kapcsolatos teendők irányítását is. Nemrégiben lövés dördült a határon, fegyvertelen menekülőre tüzeltek a határőrök. A belügyi vezetés és a kormány hallgatott. Aztán ügyetlen nyilatkozatok hangzottak el, szerencsétlen sajtóközlemények jelentek meg, amelyek szerint a szomszéd állam területére tévedő lövedék okozott galibát, különben is: figyelmeztető lövés leadására joga van a határőrnek. Az első megjegyzés önmagában helyénvaló lenne, ha valóban átlövés történt volna (úgy tudom, ilyen nem volt). A második azonban hamis, figyelmeztető lövést kizárólag akkor szabad leadni, ha az „élesre” is megérett a helyzet: utolsó lehetőségként, az „éles” elkerülésére adott a riasztás joga. Valójában azonban nem is ezeknek az – egyébként alapjogokat érintő – szakkérdéseknek a megítélésével van a baj. Hanem azzal, hogy senki nem mondta: szégyelljük magunkat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez a kommunizmus legembertelenebb megnyilvánulásai közé tartozó magatartás soha ne ismétlődhessék meg.

Ide jutottunk a határnyitás egykori boldogsága után jó tíz évvel.

A válság nemcsak súlyos, hanem mindenki számára nyilvánvaló is: mára az emberek döntő többsége, egy rögtönzött felmérés szerint 97 százaléka, nem hisz annak a rendőrségnek, amelyik még mindig tökéletesnek, sebezhetetlennek mutatja magát. A Független Rendőr Szakszervezet maga is kijelentette: alapvető gondok vannak a rendőrség szervezetében és irányításában. Hasonló véleményeket fogalmaztak meg a testület kötöttségeitől megszabadult volt rendőri vezetők is (pl. Tonhauser László, Kacziba Antal). Ha az álláspontok és az elképzelések nem is esnek teljesen egybe, a válság beállását és elmélyülését illetően nincs nézeteltérés: a rendőri korrupció és brutalitás visszataszító jeleinek felszínre törése már régen túllépte azt a mértéket, amelyre az összeesküvés, a szándékos lejáratás bélyegét rá lehetne sütni. A tények önmagukért beszélnek, a vezetés pánikba esett. Mindennek legfrissebb példája a viszkis rabló elfogását követő, szerencsétlenül túldimenzionált ünnepségsorozat. Egy normális államban egy ilyen viszkis rablót legfeljebb tíz rendőr fog el, de igen gyakran csak kettő. Az ügy megmarad egy kerületi kapitányság szintjén, esetleg egy előléptetéssel és némi jutalommal honorálva a kiemelkedő teljesítményeket, ha vannak ilyenek. A rabló elfogása a bűnüldözők munkájához tartozik, a buszvezetőt sem jutalmazzák, amiért eljut a végállomásra. Tudom persze, hogy a viszkis nem akárki. De azt is tudom, hogy éppen a rendőrség sorozatos baklövései tették őt „nem akárkivé”. Akárhogyan is van, belügyminiszterünk viszkispoharával a kezében kinyilvánította: ő maga is partnernek tekinti Ambrus Attilát a rabló-pandúr játékban, most pedig gyermeki felszabadultsággal örül győzelmének. Ezzel egyidejűleg azonban felértékelte a viszkist, és leértékelte saját magát. Talán Pintér Sándor nem is érzékelte, micsoda megalázó helyzetbe jutott ezzel a gesztusával. A viszkis bukásában is fölénybe került. Már elfogása alkalmával is rácáfolt a rendőri feltételezésekre: nemes egyszerűséggel megadta magát, és nem engedte működésbe lépni a terv második, harmadik és ki tudja hányadik fokozatait. A budapesti főkapitány a helyszínen nyilatkozott, egyébként helyesen és mértéktartóan, de ő is zavarba jött, amikor a riporterek föltették a kérdést: mi is a helyzet a viszkis sebesülésével, amelyet a rendőrség szerint a legutóbbi bankrablása során beszerzett? Kökényesi tábornok zavart mosollyal felelte, hogy van sérülés, ám azóta kiderült: lőtt sebről szó sincs. További fejtörést okoz, hogy miért is emelte fel a rendőrség a nyomravezetőnek kitűzött díj összegét – méghozzá jelentősen –, miért is ajánlott vádalkut bárkinek, aki segíteni tud (a büntetés enyhítését ígérve, amivel egyébként a jogi lehetőségek ismeretének teljes hiányáról tett bizonyságot), ha az elfogás „szívós és kiemelkedően jó szakmai munka eredménye” volt – miként azt utóbb nagy mellénnyel bemutatták? A polgárok hihetetlen lebecsülését jelenti, ha ilyen és hasonló zagyva magyarázatokkal traktálják őket, s csak azt bizonyítja, hogy a rendőri és belügyi vezetés végképp hadilábon áll a közvéleménnyel. Ha egy sikertörténetet ilyen szerencsétlen módon tudnak a nyilvánosság elé tárni, akkor ne csodálkozzanak a kudarcok és a visszaélések kritikus fogadtatásán.

De ugyanilyen csapnivalóan „kommunikálnak” saját rendőrkollégáikkal is. A frontvonalban dolgozó rendőrök is tudják: a viszkis elfogásában néhányan valóban szerezhettek kimagasló érdemeket. A többség azonban csupán végrehajtotta a parancsokat. Ebből pedig logikusan következik, hogy az elismerésben részesültek többsége csupán azzal érdemelte ki a dicsőséget, hogy véletlenül éppen ott teljesített szolgálatot, ahol a viszkis ügye felmerült. Ez önmagában nem lenne baj, csakhogy a jutalomkeret véges, így azután sok olyan rendőrnek nem jutott belőle, akik másutt szolgáltak rá a különös megbecsülésre. Mindezzel együtt a belügyminiszter úrnak egyvalamiben igaza volt: rendőreink mégiscsak tudnak eredményesen dolgozni. Azon kellene most már gondolkodni, milyen feltételek között, milyen módon lehetne ezt a képességet a legjobban kibontakoztatni. Végig kellene gondolni, mi a rendőrség dolga, s mi nem az. Az például mindjárt nagy dolog volna, ha az ilyen viszkis-cirkuszokat mellőznék. Mind a közvélemény, mind pedig a rendőrök pontosan tudják értékelni az eredményeket (amiket mellesleg eszem ágában sincs kétségbe vonni), az erőlködő „rádolgozás” azonban többet árt, mint használ. Doszpot Péter népszerűségét jórészt annak köszönheti, hogy nyilatkozataiban nem hazudik, nem köntörfalaz: egyszerűen megmondja, ha valamiről fogalma sincs.

„Becstelen rendfenntartásnak” nevezi David Bayley, a rendőrségi kutatások kiemelkedő alakja azt a működési elvet és propagandát, amely a bűnözés visszaszorítását várja a rendőrségtől. Valójában a testület erre soha sehol nem képes, tevékenységének zöme eredetileg is másra (a bűnözés szintjét el nem érő rendetlenség, konfliktusok kezelése, céltalan járőrözés, igazgatási teendők stb.) irányul. Számos országban próbálkoztak a rendőri létszám növelésével, az anyagi-technikai színvonal javításával, a testület jogkörének bővítésével és ezek kombinációival is, az eredmény azonban látványosan elmaradt. Ki kell mondani: a közbiztonság helyzete nem a rendőrségtől függ.

Az államszervezet és az önkormányzatok számára kezelhető biztonságfogalom nem azonos az emberi élet szempontjából fontos biztonsági tényezők összességével. Az egyén számos olyan veszélynek van kitéve (pl. betegség, baleset, elviselhetetlen főnök kinevezése stb.), amelyekkel szemben a közhatalomnál aligha kereshet védelmet, de amelyek sorsát mégis alapvetően befolyásolhatják. Értelemszerűen ugyanez áll a közösségekre leselkedő fenyegetésekkel szembeni védelemre. De még maga az államhatalom is ki van szolgáltatva a külső és belső politikai erők játékának, azokat pedig saját eszközeivel nem tudja kordában tartani. Másrészt viszont az államnak rendeltetéséből adódóan nem is kell, de nem is szabad foglalkoznia a biztonságnak a magánélet körébe tartozó kérdéseivel vagy éppen a politikai pártok, társadalmi szervezetek vezetésének stabilitásával, védelmével.

Így tehát az állami működés által megcélozható biztonság szükségképpen redukált, azaz a közhatalom szükségleteihez és lehetőségeihez igazított kategória. Pontosan meg kell határozni: mit, mivel szemben és milyen eszközökkel oltalmazhat a hatalom. Ellenkező esetben az önkény veszi át a szabályozottság helyét, ami önmagában is a biztonságot rombolja. Nem véletlen, hogy a feudális abszolutizmust leromboló polgári erők egyebek mellett a biztonságot jelölték meg az alapvető alkotmányos értékek sorában. A modern állam működésének vázát ugyanis az alkotmány és a rá épülő jogszabályok adják. Éppen ezért valójában nincs lehetőség a szó köznapi értelmében vett biztonság garantálására. A hatalom csupán a jogbiztonságot tudja a maga közvetlenségében biztosítani. Ha a hatalom nem ismeri fel ezt a korlátot, akkor súlyos szereptévesztésbe kerül, a biztonság pedig semmilyen értelemben nem erősödik. Véleményem szerint ma Magyarországon pontosan ez a helyzet.

A feszültségek és gondok jelentős része abból adódik, hogy a jog intézményrendszerének kialakulása minőségileg új szintre emeli a biztonságvédelmi tevékenységet. A jogrendszer alapvetően statikus, zárt, működése elvileg kiszámítható. Így lehetővé válik egy valóban redukált biztonság kiépítése és viszonylag következetes fenntartása. Ez a „sziget” azonban nyilvánvalóan el fog szakadni a társadalom egészének és részeinek világától, hiszen azok zömmel dinamikus, nyílt rendszerekbe szerveződnek, működésük pedig jelentős mértékben kiszámíthatatlan. A jogilag szabályozott közhatalmi tevékenység a maga közvetlenségében magas színvonalú jogbiztonságot produkálhat, társadalmi biztonságot, valóságos veszélymentességet azonban soha.

Talán ezért is keletkezhet olyan illúzió, mintha a hatalom egyes intézményeinek, mindenekelőtt a rendőrségnek a kezét megkötő „béklyók” oldása a köznapi értelemben vett rend és biztonság fenntartását, megerősítését szolgálhatná. Csakhogy ez nem így van. Magyarországon a rendszerváltás, de legalábbis a rendőrségi törvény 1994-es elfogadása óta az a rendvédelmi politika valósul meg, amely ellentétként kezeli az alkotmányos értékeket és a rendőri eredményességet, ennek jegyében pedig az alapjogok és a demokratikus hatalomgyakorlás korlátozásával igyekszik a közbiztonságot megszilárdítani. Az eredmény ismert.

A biztonság relatív fogalom. A közhatalom nem képes mindenki számára garantálni a veszélyek elhárítását, éppenséggel a jogszabályok teszik megragadhatóvá, a polgár oldaláról pedig számon kérhetővé a hatóságok szolgáltatásainak elvárható mennyiségét és minőségét. Az alkotmány védi a tulajdont az önkényes kisajátítással szemben, de senkit nem oltalmaz meg attól, hogy a gazdasági forgalomban vagy éppen szerencsejátékon szabadítsák meg értékeitől. Másképpen szólva: az államilag garantált közbiztonság az alkotmányos és más jogok védettségében konkretizálódik. A rendvédelem dolga az alapjogok oltalmazása, ami sajátos módon csak mások jogainak korlátozásával valósítható meg. A szükségesség és arányosság elve alapján kell ügyelni arra, hogy a beavatkozás mindig indokolt legyen és ne okozzon nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekszik. Ugyanez a mérce irányadó magára a jogalkotásra is, az Alkotmánybíróság következetesen alkalmazza ezt a jogszabályok alkotmányosságának elbírálása során.

Ha pedig a közbiztonságot a leírtak szerinti jogbiztonságként fogjuk fel, akkor teljesen világos, hogy a jogok korlátozását lehetővé tevő, a rendőrség kezét „felszabadító” törvények megalkotása intézményesen csökkenti a biztonságot, azaz az alapjogok élvezetének garantált minimumát. Ezzel szemben sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem igazolható a tényleges biztonság megszilárdulása. Gondoljunk csak bele: a titkosszolgálati eszköztár bővítésével és az alkalmazás feltételeinek lazításával a jogalkotó elsősorban a szervezett bűnözés elleni küzdelem esélyeit kívánja javítani. Valójában egészen biztos, hogy éppen az ellenkező hatást éri el, hiszen az igazán veszélyes szervezett bűnözés intelligensen válaszol minden kihívásra. Ez azt jelenti, hogy például a fedett nyomozók beépülésével szembeni védelmi rendszerét megerősíti, a konspirációt fokozza, vagyis még szervezettebbé válik.

Tévedés volna mindebből azt a következtetést levonni, hogy rendőrségre és a közbiztonság védelmét szolgáló jogszabályokra valójában nincs is szükség. A büntetőjog léte és alkalmazása sem szüntette meg a bűnözést, mégis fontos társadalmi szerepet tölt be.  Tételem csupán az, hogy az alkotmányos értékek egyensúlyát a nagyobb biztonság ígéretével megbontó jogi lépések közvetlenül rombolják, nem pedig védelmezik a társadalom jogállami rendjét. Megalapozott az a feltételezés, hogy a tömegekkel napi kapcsolatot tartó rendőrség elsősorban az általa képviselt és kifejezett értékekkel, saját magatartásának erkölcsi kisugárzásával hathat a polgárok tudatára. A jogellenes parancsot végrehajtani köteles, fedett nyomozóként más ember szándékos megölésével nem járó bármilyen bűncselekményt büntetlenül elkövető rendőr kevéssé alkalmas a törvénytisztelet ilyen módon történő erősítésére.

A közbiztonság erősítéséhez a rendőrség és az egész rendvédelem az alkotmányos értékek következetes tiszteletben tartásával, nem pedig azok lerombolásával járulhat hozzá.

• A hónap üzenete