Súlyos válságban van a magyar rendőrség és az egész rendvédelem. A gondok nem most kezdődtek, Finszter Géza például már 1990-ben ugyanerre a megállapításra jutott (A magyar rendőrség válsága. Belügyi Szemle, 1990/6., 3–13. o.). Időközben sok víz lefolyt a Dunán, a közbiztonság védelmének rendszerében azonban szinte semmi nem változott. Ha mégis, akkor inkább visszafelé.
Tíz évvel a rendszerváltás után még mindig beszélni vagyunk kénytelenek a magyarországi kommunista diktatúra százezernyi áldozatának erkölcsi kárpótlásáról. Pontosabban: ennek az erkölcsi kárpótlásnak az elmaradásáról. Pedig a „totalitarizmus gyökereit” csak akkor tudjuk elvágni, ha valóban demokratikus jogállami módon szembenézünk a kommunista múlttal. Ez a szembenézés azonban mindmáig csak nagyon felemás módon történt meg, pedig Magyarország csak egészséges nemzetként juthat valóban vissza Európába.
A hosszú, forró polgári nyár az obligát uborkaszezon ellenére igen eseménydúsra sikeredett, és érdekes módon szinte minden a rejtély jegyében történt. A Legfőbb Ügyészségnek az ORFK beadványát elutasító állásfoglalása nyomán lezárult a Juszt-ügy, anélkül hogy kiderült volna, jogosan minősíthette-e államtitoknak az állítólagos megfigyelési ügy dokumentumait K. László miniszter. Továbbra sem tudni, hogy a K.
Az Orbán Viktor vezette koalíció valóra váltotta tervét: az Országgyűlés plenáris üléseinek gyakoriságát egyharmadára ritkította. Amint arra számítani lehetett, a mára már a kitervelők egy része szerint is technikailag kudarcot vallott intézkedés és következményei iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt. Nem kíván tudni róla, kik és miként intézik ügyeit, költik el adófilléreit, és nem kíváncsi a politikai közösség kívánatos karakteréről kialakított, egymással versengő álláspontokra.
Elgondolkodtató, hogy miközben az echte magyar baloldali értelmiségi önérzetesen aláír Lovas István kissé szagos, ámde a társadalomra csekély veszélyt jelentő elmefutamának közlése ellen, bornírt demagógiával relativizálja az albán tragédiát. A magyar posztsztálinisták szemforgató kesergőjére, amely a legszorosabban egybevág Moszkva hatalmi érdekeivel, ma nem a Váci út felel, hanem a népimagyar kórus. A népimagyar persze ugyancsak kétlelkű, hiszen miközben megvetően oldalra kiköp, azért nem átallja a kozmopolitizmus bombáinak kénköves parazsánál a nemzeti célok pecsenyéjét sütögetni.
Az SZDSZ április 11-i közgyűlése elfogadta a Magyar liberalizmus az ezredfordulón című, Szabadelvű hitvallás alcímű dokumentumot. Mivel az ugyancsak ezen a küldöttgyűlésen elfogadott alapszabály szerint csak az lehet a párt tagja, aki „elfogadja és magára nézve kötelezőnek tekinti a szövetség... Elvi Nyilatkozatát és a szövetség politikáját meghatározó, az országos küldöttgyűlés által elfogadott elvi jelentőségű alapvető dokumentumokat,” fel kell tételeznünk, hogy a rendes eszdéeszes párttagok április 11-e óta legalább egy kicsit másként néznek a világra, mint tették ez idáig.
„Utoljáva Gvósz uvalkodásakov éveztem ilyen szavul magam” – raccsolta barátom a telefonba. Már régóta figyelem, milyen szívesen használnak raccsoló emberek raccsolható szavakat. „Micsoda különbség!” – válaszoltam. „Pvo vagy kontva?” Ez ám a fogas kérdés.
Grósz idején nem volt demokratikus intézményrendszer, viszont szívvidító várakozások töltöttek be valamennyiünket. Éreztük már zsigeri bizonyossággal, hogy a pártállam hamarosan összeomlik, csak azt nem tudtuk biztosan, hogy mikor és milyen áldozatok árán.
A német és magyar ideológiai kopaszok idén is megünnepelték a magyar és német hadsereg 1945. februári vereségét Budapesten. Természetesen az ellen a jó ízlés nem tiltakozik, hogy megemlékezzünk azokról a katonákról, akik akkor haltak meg, Budapest ostromakor, nem éppen lelkes önszántuktól indíttatva.
Sok mindent szokás a jelenlegi magyar miniszterelnökre mondani, ezeknek egy része nem tűrné a nyomdafestéket (tízéves hibernálás után feléledt például a politikai disznó vicc, tetszenek figyelni?), más része meg elemzésnek szánt érdektelenség, sötétben való riadt tapogatózás, úgyhogy hagyjuk. Az azért sokszor elhangzik az éterben, leíratik nyomtatásban, hogy a mi Orbán Viktorunk az utóbbi években marketing szakkönyvekből politizál, a píárosok az istenei, maga a dolog hidegen hagyja, a dolog eladhatóságára koncentrál.
A kurrens problematika: a vastagbőrűség problematikája. Elefánté, vízilóé, kurzustörténészé.
Elefánt
Mit csinálunk, ha kiböjtöljük az elefántot a porcelánboltból? Nyilván eltakarítjuk a romokat, újrarendezzük a boltot és a kirakatot – amúgy sem voltak azok olyan jól berendezve.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét