Seres László

A hosszú, forró polgári nyár az obligát uborkaszezon ellenére igen eseménydúsra sikeredett, és érdekes módon szinte minden a rejtély jegyében történt. A Legfőbb Ügyészségnek az ORFK beadványát elutasító állásfoglalása nyomán lezárult a Juszt-ügy, anélkül hogy kiderült volna, jogosan minősíthette-e államtitoknak az állítólagos megfigyelési ügy dokumentumait K. László miniszter. Továbbra sem tudni, hogy a K. Dénes bizottsági elnök által elementáris bizonyító erejűnek tartott „titkos” X-akták bizonyítanak-e bármilyen rejtélyes, közpénzen történt megfigyelést az előző ciklus idején, már olyat, amilyet O. Viktor jelentett be határozott hangon tavaly augusztusban. Annyi már hónapokkal ezelőtt kiderült, hogy a miniszterelnök által anno felolvasott megfigyelési névsor pontosan abból a sajtónak szánt, nem titkos, céginfókból összeszedett primitív okmányból származik, amelyről egyszer a bizottság előtt már kiderült, hogy nincs bizonyító ereje, és amelynek tudatában a polgárok megpróbálták átcsúsztatni az egészet a Pokorni elleni csapásirányra (benne a privát államvédő Defend Kft. ugyancsak titkos szerepével). A polgári kígyóját szocialista egerekkel etető K. Dénes viszont váltig állítja, hogy márpedig nem, arról a másik, eredeti ügyről van szó; a kérdés csak az, milyen konzekvenciát von majd le ő és a várható polgári blamázsból.

Rejtély még, illetve a Fidesz-Twilight Zone körébe tartozik: a Postabank-ügyben elrendelt ötödik ORFK-nyomozás, ezúttal az Állami Számvevőszék feljelentése nyomán, amely feljelentés maga is titkosnak minősíttetett, és amely miatt a rendőrség nem egyesíti a különböző Postabank-ügyeket; rejtélyes a részben és egészben közzétett VIP-listák története, pontosabban az, hogy az adatvédelmi biztos ajánlása csak állami szerveknek tiltja-e a névsor nyilvánosságra hozatalát, és hogy a publikálástól nem válik-e akaratlanul is „közszereplővé” az eddig privát postabankügyfél; de persze az is homályos, vajon Auth Henrik Postabank-főnök miért kezdeményezett titkos tárgyalásokat a VIP-listásokkal, illetve hogy legalább a megbeszélés tárgyát miért nem tárja a nyilvánosság elé a bank, amely igazán közel áll mindenkihez.

Legelsősorban azonban maga a kormányműködés meríti ki a rejtély fogalmát, a konzervatív koalíció politikája a kezdeti hetek nyitott és dinamikus PR-ja után ma már lényegében a nyilvánosság teljes kizárásával, a sajtó (benne: a kormánypárti nyelvcsapásos média) alulinformálásával zajlik. A hatalomtechnikai eszköztár ugyan nem a Tölgyessy Péter által leírt későkádári egyensúlyozásból, érdekbékéltetésből merít (a Fidesz több területen is vállal konfliktust, főleg ott, ahol nem kéne, a lényeges ütközetek elől pedig visszavonul, ld. eü-reform, adócsökkentés), a lobbik közti kamarillapolitika, a háttéralkuk áttekinthetetlen hálózata azonban a köz számára rejtélyessé teszi, ki, mi alapján, milyen egyéb prioritások/alternatívák tudásának birtokában dönt a közpénzek felhasználásáról. Ugyanígy homály fedi, hogy pontosan mi motiválja az utóbbi hetek-hónapok arrogáns etatizmusát (NKA-átalakítás, Nemzeti-építés, nyugdíjpénztár-befagyasztás stb.) hiszen koncepció, cél a jelek szerint nincs, csak eszköz mint öncél. A Miniszterelnöki Hivatal kapui bezáródnak, a politika ágensei titokgazdákká válnak, a kommunikáció falai résmentesen zárnak. Az igazság odaát van.

Jelentős rejtélyek még a gazdasági-szakmai lepelbe burkolt személyi-politikai mozgások, pontosabban e mozgások okai, valamint lehetséges kimenetelük. Két figyelemre méltó antiliberális eseménysort érdemes egymással szembeállítanunk: Torgyán József esetleges államfői ambícióit (amelyről a döntést a kisgazdapárt az idei évről szép csendesen a jövő évre halasztotta) a kormányoldalon, és Németh Miklós esetleges hazajövetelét (ill. -hozatalát, plusz az ezt szolgáló szoclib médiafelhajtást) az ellenzéki oldalon. A pártelnök- és miniszterelnökjelölt-választás előtt álló magyar liberális pártnak egyikhez sem volt érdemi hozzáfűznivalója, a Mérleg utca télen telel, nyáron nyaral, ősszel költözik, holott összehangolt, rövid, precíz üzenetekben világossá tehette volna, hogy mindkét eshetőség már egy lényegesen más köztársaságról szól, mint ami a rendszerváltás időszakában össznépi (vagy legalábbis összpárti) konszenzus volt.

A mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter pro forma lehátrált a köztársasági elnöki poszt megcélzásáról (pedig ősszel még nagyon készült rá, a nem update-elt, 1.0-ás verziójú kisgazdákhoz például még el sem jutott a lehátrálás híre), és a pragmatikus szakmaiság érvét előhozva inkább a jövő évi agrárbüdzsé 413 milliárdját nyomatta egész nyáron. Szempont lehetett egyrészt, hogy presztízsgyőzelemként könyveljen el egy, az FVM-nek esetleg kiharcolt 300 milliárdot is, másrészt egy olcsó erődemonstráció kedvéért ismét megalázhatta Járai pénzügyminisztert, aki alatt amúgy is megingott a szék az Orbán által felülbírált és megvétózott PM-adóreform kapcsán („az országnak most nyugalomra van szüksége”). Még a kamatadó amúgy helyes megfúrását is ő jelentette be, nem a pénzügyminiszter, joggal állapította meg a Figyelő, hogy ez bizony Járai „idei kudarca”.

Torgyán doktor végül nem 300-at, hanem az eredeti PM-terveknek megfelelően 250 milliárdot kapott, amiből azonban korai lenne bármilyen presztízsbeli következtetést levonni, hiszen a célfeladatokra ott van a kért plusz, legfeljebb (egyelőre) nem ő kapja; és alábecsüli a legnagyobb kisgazda kommunikációs és lobbiképességét, aki azt hiszi, hogy már magából a pénzért folyó harcból nem győztesen kerül ki saját klientúrája előtt. Ez a harc nem a végső, és természetesen nem az agrárszféra megmentéséért, a „vidéknek” nevezett térségek fejlesztéséért folyik, hanem néhány százaléknyi Medián és a Szonda Ipsos-pontemelkedésért, az FKGP lecsúszásának megakadályozásáért. Milyen érdekes egyébként, hogy ebben az országban a népszerűség érdekében egy pártnak lényegében semmit sem kell letennie az asztalra (MSZP), ahogyan látványosan bukni sem lehet egy 12 hónapos permanens botránykrónika után (Fidex).

Érdekes új eleme a Torgyán-jelenségnek (amely jelenség mindennél jobban szól a Fidesz vezette kormány módszertanáról, hatalmi és alkutechnikáiról, lévén hogy rávilágít a ki-zsarol-tulajdonképpen-kit problematikájára), hogy a legnagyobb kisgazda, profin ráérezve az új utakat kereső és népszerűségileg amúgy is lassan felívelő szocialisták tanácstalanságára, jól kivehetően elkezdte belebegtetni a minisztériumának szánt összeg ellenzéki megtámogattatását. Torgyán a Duna tévében grammatikailag innovatív módon ugyan, de nyilvánvalóvá tette, hogy akár az MSZP segítségével is szembeszállna egy fideszes restrikcióval egy ilyen fontos „nemzeti” kérdésben. A zsarolási ügy ezért túlmutat azon a konkrét kérdésen, hogy az MSZP agrárszakértői és frakcióvezetői gárdája pontosan mennyi adóforinttal látja támogatásra érdemesnek az agráriumot és a vidékfejlesztést, illetve a látható agrárkoncepció nélküli FVM-et. Az ügy lényeges politikai üzenete valójában egy esetleges, ideológiamentes, pontosabban néhány kérdésben közös ideológiára alapuló kisgazda–szocialista együttműködés, amelytől mintha az újra vitalizálódott Horn Gyulán kívül más szocialisták sem zárkóznának el. (Érdekes színfolt még Demszky metróépítési szándékának kisgazda támogatása, ami nagy valószínűséggel úgyszintén a fideszes adrenalinszint megpezsdítésének szól.)

A kisgazdák természetesen nem akarnak és nem fognak kormányt buktatni a jövő évi költségvetési törvény őszi szavazásánál, de az MSZP-vel létrehozható anti- vagy legalábbis nem liberális tengely lehetősége új dimenzióval bővíti a három év múlva esedékes választások előtti spekulációkat. A szocialisták, akik mintha egyre elszántabban mozdulnának rá minden populista, Fidesz-ellenes kormánypárti rezdülésre (MDF: reklám- és hirdetési adó, ill. az évi ötmillió forint felett keresők drasztikus, 50 százalékos megadóztatása stb.), ha már, akkor leginkább egy „Torgyán nélküli kisgazdapárttal” próbálkozhatnának együttműködni, bármennyire bizarr ma még ez az elképzelés; ugyanakkor ne felejtsük el, hogy sok vezető szocialista politikus a mai napig nem heverte ki az SZDSZ általi frusztráltságot, a közös kormányzást mint az átkos liberálisok okozta megannyi megaláztatási élményt; sok MSZP-s az SZDSZ-t okolja a választási vereségért is. Valószínű ugyan, de azért korántsem magától értetődő tehát, hogy az MSZP, ha helyzetbe kerül, mintegy automatikusan a liberális párttal szeretne majd kormányozni. „Torgyán nélküli” azonban ténylegesen csak akkor lesz a kisgazdapárt, ha az FVM-főnök meggyőzi a frakciót és a pártelnökséget, hogy ragaszkodjon az ő jelöléséhez: ha miniszternek és FTC-elnöknek elég botrányos, akkor miért pont a köztársaság legfőbb közjogi méltóságának posztját ne mártsa botrányba?

Komolyan kell vennünk azonban azt az érvet, hogy Torgyán Hiperaktív József enyhén lenézi az államfői poszt jelenlegi protokolláris teendőit, márpedig (szerencsére) sem a közvetlen elnökválasztás, sem szoros velejárója, az erősebb elnöki tisztség nem szerepel a rendszerváltó pártok parlamenti menüjén. Ezen a ponton véletlenül jól jön Orbán elképzelése az erős kancelláriáról, de ne legyenek kétségeink, az önkritikától teflonszerűen védett fehér öltönyös-piros nyakkendős rózsadombi agrárszakember attól még jelöltetheti magát (ezt Bánk frakcióvezető be is harangozta), és ha Orbán így akar majd megszabadulni tőle, simán felkapitu... felkatapultálja a legfőbb közjogi méltóság posztjára. Nem kizárt, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy dr. Torgyán József személyében reprezentativitásban gyenge, decibelben erős, a konzervativizmust a populizmussal, valamint az alanyt az állítmánnyal nehezen összeegyeztető államfőnk lesz, aki egy korai agrárpolitikai megnyilvánulásában a féregirtás fontosságát hangsúlyozta, és aki elnöki szerepben sajnos kénytelen lesz az álliberális dögkeselyűket, sőt hazánk élővilágának teljes spektrumát kifelé megjeleníteni. Hogy mik lesznek az államfőjelölés szempontjai, hogy a Fidesz és az FKgP milyen politikai alkut köt majd a háttérben, hamarosan kiderül.

Érdekes, de semmiképpen sem meglepő húzása az MSZP másodvonalas frusztráltjainak és értelmesebb rafináltjainak, hogy elkezdték megszervezni Németh Miklós importját. A rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök környezetbarát újrahasznosításának legalább két üzenete van: az egyik az, hogy megerősíti az utódpárt rendszerváltó, ill. rendszerváltást segítő-lemenedzselő (értsd: nem akadályozó) önimázsát, másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy a Fideszhez hasonlóan a szocialisták is erős káderhiányban szenvednek. Németh Miklós feltuningolása természetesen nem a reálisan létező MSZP legrosszabb humánpolitikai húzása (elvégre Angliát járt, gazdasághoz értő, hogy ne mondjam: kulturált emberről van szó, aki nem mondja azt, hogy ejrópunjó), de azért sose feledjük, hogy az, ami ellen a rendszerváltás megszerveződött, az ő rendszere volt. Ő volt a rossz rendőr, a fehérterroros Grósz mellett a jó rendőr, aki emberarcúan képviselt egy embertelen társadalmi rendszert annak végóráiban, és akinek szinte egyetlen felsorolható érdeme, hogy anno kimentette a kormányt az MSZMP alól, és nem lövetett a tömegbe. Az ő nevéhez fűződik azonban a rendszerváltó folyamat két jelentős tehertétele: az MSZMP belső és külső köreinek „spontán privatizációnak” is nevezett gátlástalan vagyonátmentése és a pártállami titkos állambiztonsági iratok egy részének megsemmisítése.

Németh Miklós nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt az egyik legnépszerűbb ember ma Magyarországon, egy olyan országban, ahol abszolút nem szempont az 1989–1990-es morális törésvonal; ahol egy volt karhatalmista négy évig miniszterelnök lehetett; ahol a közvélemény teljes közönye mellett lehet elszabotálni az ügynöktörvény végrehajtását, a volt ügynökjelentések alanyi jogú megismerését, az állambiztonsági dossziék teljes nyilvánosságra hozatalát; ahol a köz kritikátlanul elfogadja a hazug MSZP-s önmítoszt, hogy a demokratikus ellenzékhez hasonlóan végül is a reformkommunisták is rendszerváltást akartak, legfeljebb másképpen. Németh Miklós természetesen nem jó szándékú ex-reformkommunistaként, hanem pragmatikus, szociáldemokrata érzelmű ex-EBRD-sként tér majd vissza a magyar közéletbe; nyíltan eddig csak Horn Gyula fúrja, ebben Németh osztozik szegény Kovács László sorsában. A pártelnökként gyenge Kovács, aki csőbe húzva hagyta, hogy a koszovói háború idején prominens MSZP-sek megkérdőjelezzék Magyarország NATO-elkötelezettségét, mintha kezdené belátni, hogy szocialista jövő maximum pártelnökként, nem pedig kormányfőjelöltként vár rá.

Az SZDSZ-nek természetesen belátható időn belül ismét világossá kell tennie az MSZP-hez (incl. Némethhez) való viszonyát, hiszen az elmúlt egy Fidesz-év arra is garancia volt, hogy a következő választáson semmiképpen sem várható együttműködés a két párt között – a Fidesz várhatóan a Libinternt is elhagyja hamarosan, a liberális fájdalomtól megtört szívvel. Márpedig hogyha ismét az MSZP (= egy abszolút többséget nem szerzett, a kisgazdákat mégsem mérlegelő MSZP) lesz az SZDSZ egyetlen esélye 2002-ben, akkor igen hamar tisztáznia kell, mit tanult a négy kormányzati évből, és pontosan milyen feltételekkel megy koalíciózni egy javított-bővített kiadású Németh-kormánnyal. Megkönnyítheti a döntést, hogy a PR-offenzíva előtt álló szocialisták várhatóan átveszik a Blair-Schröder-retorika főbb elemeit, piros-fehér-zöldre festik a szegfűjüket, a lejáratódott bizniszkádereket a generációs megújulás jegyében fiatal, romlatlan tóparti BIT-partysok váltják fel, akik a nagyobb hitelesség kedvéért egy éven belül lenyelik az alternatív-újbaloldali Ifjú Szocialistákat. Ha egy Horn nem volt elvi kérdés az SZDSZ számára, akkor egy reciklált Németh még annyira sem lesz az, különben is, még három ilyen Fidesz-év, és a liberális törzsközönség ismét üvölteni fog új szoclib koalíció után. Hogy ebből az „új SZDSZ” (Magyar Bálint a régi SZDSZ-ről) mennyire lesz lib, az egyrészt azon múlik, mekkora esélyt kap a sorstól egy Demszky Gábor nevű polgártársunk (pláne, ha leszállna a fővárosi ingatlanadó szerencsétlen ötletéről), másrészt azon, hajlandó lesz-e felmenni az SZDSZ a jobb felső sarokba azon a koordinátán, amelynek egyik szára az individuális szabadságjogokat, másik szára a gazdasági szabadság mértékét mutatja. A többit meglátjuk.

• A hónap üzenete