Súlyos válságban van a magyar rendőrség és az egész rendvédelem. A gondok nem most kezdődtek, Finszter Géza például már 1990-ben ugyanerre a megállapításra jutott (A magyar rendőrség válsága. Belügyi Szemle, 1990/6., 3–13. o.). Időközben sok víz lefolyt a Dunán, a közbiztonság védelmének rendszerében azonban szinte semmi nem változott. Ha mégis, akkor inkább visszafelé.

Tíz évvel a rendszerváltás után még mindig beszélni vagyunk kénytelenek a magyarországi kommunista diktatúra százezernyi áldozatának erkölcsi kárpótlásáról. Pontosabban: ennek az erkölcsi kárpótlásnak az elmaradásáról. Pedig a „totalitarizmus gyökereit” csak akkor tudjuk elvágni, ha valóban demokratikus jogállami módon szembenézünk a kommunista múlttal. Ez a szembenézés azonban mindmáig csak nagyon felemás módon történt meg, pedig Magyarország csak egészséges nemzetként juthat valóban vissza Európába.

A hosszú, forró polgári nyár az obligát uborkaszezon ellenére igen eseménydúsra sikeredett, és érdekes módon szinte minden a rejtély jegyében történt. A Legfőbb Ügyészségnek az ORFK beadványát elutasító állásfoglalása nyomán lezárult a Juszt-ügy, anélkül hogy kiderült volna, jogosan minősíthette-e államtitoknak az állítólagos megfigyelési ügy dokumentumait K. László miniszter. Továbbra sem tudni, hogy a K.

Az Orbán Viktor vezette koalíció valóra váltotta tervét: az Országgyűlés plenáris üléseinek gyakoriságát egyharmadára ritkította. Amint arra számítani lehetett, a mára már a kitervelők egy része szerint is technikailag kudarcot vallott intézkedés és következményei iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt. Nem kíván tudni róla, kik és miként intézik ügyeit, költik el adófilléreit, és nem kíváncsi a politikai közösség kívánatos karakteréről kialakított, egymással versengő álláspontokra.

Elgondolkodtató, hogy miközben az echte magyar baloldali értelmiségi önérzetesen aláír Lovas István kissé szagos, ámde a társadalomra csekély veszélyt jelentő elmefutamának közlése ellen, bornírt demagógiával relativizálja az albán tragédiát. A magyar posztsztálinisták szemforgató kesergőjére, amely a legszorosabban egybevág Moszkva hatalmi érdekeivel, ma nem a Váci út felel, hanem a népimagyar kórus. A népimagyar persze ugyancsak kétlelkű, hiszen miközben megvetően oldalra kiköp, azért nem átallja a kozmopolitizmus bombáinak kénköves parazsánál a nemzeti célok pecsenyéjét sütögetni.

Az SZDSZ április 11-i közgyűlése elfogadta a Magyar liberalizmus az ezredfordulón című, Szabadelvű hitvallás alcímű dokumentumot. Mivel az ugyancsak ezen a küldöttgyűlésen elfogadott alapszabály szerint csak az lehet a párt tagja, aki „elfogadja és magára nézve kötelezőnek tekinti a szövetség... Elvi Nyilatkozatát és a szövetség politikáját meghatározó, az országos küldöttgyűlés által elfogadott elvi jelentőségű alapvető dokumentumokat,” fel kell tételeznünk, hogy a rendes eszdéeszes párttagok április 11-e óta legalább egy kicsit másként néznek a világra, mint tették ez idáig.

„Utoljáva Gvósz uvalkodásakov éveztem ilyen szavul magam” – raccsolta barátom a telefonba. Már régóta figyelem, milyen szívesen használnak raccsoló emberek raccsolható szavakat. „Micsoda különbség!” – válaszoltam. „Pvo vagy kontva?” Ez ám a fogas kérdés.

Grósz idején nem volt demokratikus intézményrendszer, viszont szívvidító várakozások töltöttek be valamennyiünket. Éreztük már zsigeri bizonyossággal, hogy a pártállam hamarosan összeomlik, csak azt nem tudtuk biztosan, hogy mikor és milyen áldozatok árán.

A német és magyar ideológiai kopaszok idén is megünnepelték a magyar és német hadsereg 1945. februári vereségét Budapesten. Természetesen az ellen a jó ízlés nem tiltakozik, hogy megemlékezzünk azokról a katonákról, akik akkor haltak meg, Budapest ostromakor, nem éppen lelkes önszántuktól indíttatva.

Sok mindent szokás a jelenlegi magyar miniszterelnökre mondani, ezeknek egy része nem tűrné a nyomdafestéket (tízéves hibernálás után feléledt például a politikai disznó vicc, tetszenek figyelni?), más része meg elemzésnek szánt érdektelenség, sötétben való riadt tapogatózás, úgyhogy hagyjuk. Az azért sokszor elhangzik az éterben, leíratik nyomtatásban, hogy a mi Orbán Viktorunk az utóbbi években marketing szakkönyvekből politizál, a píárosok az istenei, maga a dolog hidegen hagyja, a dolog eladhatóságára koncentrál.

A kurrens problematika: a vastagbőrűség problematikája. Elefánté, vízilóé, kurzustörténészé.

Elefánt

Mit csinálunk, ha kiböjtöljük az elefántot a porcelánboltból? Nyilván eltakarítjuk a romokat, újrarendezzük a boltot és a kirakatot – amúgy sem voltak azok olyan jól berendezve.