Miklósi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Az Orbán Viktor vezette koalíció valóra váltotta tervét: az Országgyűlés plenáris üléseinek gyakoriságát egyharmadára ritkította. Amint arra számítani lehetett, a mára már a kitervelők egy része szerint is technikailag kudarcot vallott intézkedés és következményei iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt. Nem kíván tudni róla, kik és miként intézik ügyeit, költik el adófilléreit, és nem kíváncsi a politikai közösség kívánatos karakteréről kialakított, egymással versengő álláspontokra. Tényként állapítható meg, hogy ha a kormánytöbbség idővel végül úgy is dönt, visszatér a korábbi ülésezési rendhez, azt nem a demokratikus közvélemény nyomása fogja kikényszeríteni, hanem egyéb kontingens tényezők. A magyar parlamentarizmuson esett seb valódi mélységét nem a technikai rendszabályok változása adja, hanem az, hogy végérvényesen lelepleződött magárahagyatottsága. Itt az ideje számba venni a tanulságokat, s azt, a rendszerváltás tizedik évére miképp jutottunk idáig.

Lássuk elsőként a következtetéseket. Az alkotmányos szabadság fogyatkozó számú elkötelezett hívei alapos emlékeztetőt kaptak arra, amiről 1989 lázas és sietős jogalkotása (amely ezzel együtt mindmáig az új demokratikus politikai elit csúcsteljesítménye), valamint az azt követő közel egy évtized – a mai helyzet fényében akadémikusnak tetsző – közjogi vitái során hajlamosak voltak elfeledkezni: nevezetesen, hogy az alkotmányos intézmények nem képeznek úgymond önmagába záródó kört, a checks and balances mégoly kifinomult rendszere sem képes önmagát megvédeni. Egyszerűen kifejezve: rólunk van szó, az alkotmányos rend célja önmagán kívül fekszik, s ezért megvédelmezése során a végső instancia nem lehet más, mint maga a szabadságszerető nép. Attól a néptől, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, és ehhez csak kellő politikai elszántságra van szükség. A legtökéletesebb intézmények sem egyebek, mint szabályok együttesei, és amennyiben a szabályok szigorú betartatását a demokratikus közvélemény nem kényszeríti ki, ha megszegésüket nem bünteti meg, akkor az elnyomó apparátusok felett rendelkező végrehajtó hatalomnak csak saját önmérséklete szabhat korlátokat. Az önmagukat mintegy automatizmusok révén fenntartó alkotmányos garanciák képzete az apolitikusok vágyálma csupán, és sosem volt egyéb.

Néhány hónappal ezelőtt a várható politikai fejleményeket latolgatva azt írtam a Beszélő hasábjain, hogy a nyilvánosság és az ellenzék ellenőrző szerepének korlátozása következtében a korábbinál is jóval nagyobb teher fog nehezedni az alkotmányosságot felügyelő olyan intézményekre, mint az ombudsmani hivatalok és az Alkotmánybíróság. Azonban az új országgyűlési munkarenddel kapcsolatos alkotmánybírósági döntés sorsa azt bizonyítja, hogy bár technikai értelemben talán igazam volt, szem elől tévesztettem az iménti megfontolásokat. Az ítélet ugyanis bár félénken, de félreérthetetlenül kimondja, hogy a házszabály-módosítás vagy legalábbis annak módja az alkotmányba ütközik, a kormány a közvélemény érdektelensége közepette (és miatt) megtehette, hogy cinikusan figyelmen kívül hagyja az ítélet következményeit. Az Alkotmánybíróságnak, miként az ombudsmanoknak és más ellenőrző szerveknek, nincsen saját végrehajtó apparátusuk (helyesen), ezért kormányzati szabotázs esetén minden döntésüknek annyi gyakorlati következménye van, amennyit a nyilvánosság révén tájékozódó szabadságszerető nép kikényszerít. Persze a szabadság intézményei a szabadságvágy apálya és a demokrácia dekadenciája idején is képesek lehetnek jó darabig védekezni, főként, ha az ellenük törő akarat szervezetlen és iránytalan. Ez a történet azonban már csupán az intézményi tehetetlenségről és az érdekütközések merőben esetleges alakulásáról szól, nem pedig a helyesnek vélt szabad rend sikeréről. Ezért a mai magyar közállapotokat szemlélve azt mondhatjuk, tulajdonképpen másodlagos, hogy meddig terjed a Fidesz vezette kormány elszántsága, mennyire eltökélt szabadságunk korlátozására irányuló terve megvalósításában. Változó és a szabadság ügye szempontjából tökéletesen esetleges megfontolások még meghátrálásra késztethetik, elbizonytalanodhat, belső érdekellentétek meg is állíthatják. Lépései és főként azok fogadtatása azonban megmutatták (s nem csupán előidézték) azt, amit sokan már régóta gyanítottak: az új demokratikus rend kevesek szívügye.

Ennél érdekesebb azonban a bevezetőben feltett második kérdés, éspedig hogy miként jutottunk idáig. Ha ugyanis a fönti megállapítások helytállóak, az egyet jelent azzal, hogy a rendszerváltás voltaképpeni célját, a szabadságszerető politikai közösség (s nem csupán a szabad intézmények) létrehozását illetően legalábbis átmeneti – ma még nem tudható, hogy mennyire tartós – kudarcot vallott. Úgy vélem, jó okunk van azt gondolni, hogy ez a helyzet. Az alkotmányos rend ugyanis, mint utaltunk rá, nem öncél, s ezért a magasabbrendűségébe vetett általános meggyőződés híján a róla folytatott vita alig több, mint a közjog belügye. Lehetetlen a tiszteletre méltó intézmények formális meglétét önmagában elegendőnek tartanunk, ha eljárásrendjüket sokan fölösleges pedantériának vélik, s a célt, amelyért létrejöttek, feledés vagy közöny borítja. (Mindez persze nem azt jelenti, hogy jelenlegi magára hagyott, kivérzett és megcsonkított állapotában a Harmadik Köztársaság nem érdemelné meg, hogy védelmezzük. A politikai harc logikája azt követeli, hogy az eszményért akkor is küzdjünk, amikor az éppen népszerűtlen).

Túlzott ambíció lenne részemről arra a kérdésre választ keresni, hogy összességében milyen okok vezettek a rendszerváltás vélelmezett kudarcához. Úgy vélem ugyanakkor, hogy a rendszerváltó évtized eseményein végigtekintve megkockáztathatunk néhány általános érvényj megjegyzést, kiváltképp arra nézve, hogy látszólag miért volt olyan meglepetésszerű, amikor napvilágra került a demokratikus rend népi támogatottságának hiánya.

Az alkotmányos berendezkedés tulajdonképpen 1998-ig folyamatosnak tekinthető kiépülése és bővülése könnyen elrejthette előlünk, hogy a demokrácia tekintélye jóformán az 1989–90-es fordulat óta megállás nélkül apad. Ez a rendszerváltás valódi paradoxonja. A jogkiterjesztő intézményi reform utolsó, 1995 és 1998 közötti szakaszára, az ombudsmanok megválasztására, az igazságszolgáltatási rendszer reformjára és vele összefüggésben a büntetőeljárási törvény nagyszabású átalakítására úgy került sor, hogy annak társadalmi támogatása nem volt érzékelhető, és 1995–96 óta már a politikai közbeszédben is a szabadságpárti retorika látványos visszaszorulása volt megfigyelhető. A gazdaság átalakításáról ugyanez mondható el. Ellentmondásosan, megtorpanásokkal és tengernyi fölösleges szenvedéssel ugyan, de az utolsó reformkommunista kormányoktól lényegében 1997-ig folytonos volt a piaci reform. 1994 előtt a gazdasági törvénykezésben történt jelentős előrelépés (társasági törvény, csődtörvény, pénzintézeti törvény stb.), míg 1994 és 1998 között a privatizációban, az állami újraelosztás mértékének csökkentésében (61 százalékról mintegy 47 százalékra!), és útjára indult a nyugdíjreform is. S mindez úgy ment végbe, hogy a magyar nép kezdettől ellenszenvvel szemlélte a piaci liberalizálást és kimondottan gyűlölte a privatizációt – ami a levezénylés mikéntjét illeti, nem ok nélkül. (Ami az állami erőszakszervezetek alkotmányos átalakítását illeti, ez a rendszerváltás legsikertelenebb fejezete. Itt a munkásőrség felszámolása volt az utolsó tényleges eredmény, még 1989-ben. Kőszeg Ferenc és Szikinger István fáradhatatlan publicisztikai tevékenységéből tudjuk, hogy miként feneklett meg, sőt fordult visszájára a rendőrség és a katonaság civil ellenőrzésének kísérlete. Pintér ny. tábornok felbukkanása ezek után szinte logikus fejleménynek tűnik). A rendszerváltás megfejthetetlen rejtélye, hogy a szabadságjogok garanciáinak megszilárdulását és a magángazdasági tevékenység felszabadítását a szabadság szakadatlan regressziójának érzete kísérte. Széles körben elterjedt vélekedés szerint ma kevésbé vagyunk szabadok, mint voltunk 1989 előtt.

Hogy a jogkiterjesztő reformsorozat miként élhette sok évvel túl az azt életre hívó politikai akarat elenyészését, szintén részben rejtélyes. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a rendszerváltás liberális dinamikája, amely minden fontos politikai kérdést, így a szociális kérdést is a szabadságbővítés versus szabadságelvonás dimenziójában vetett föl (s amely körülbelül két-három évvel ezelőttig, a jól kivehető liberális álláspont elbizonytalanodásáig meghatározta a magyar politika morfológiáját), még akkor is képes volt életben tartani a reformfolyamatot, amikor azt a politikai élet meghatározó szereplőinek zöme már nem támogatta, mindaddig, amíg a rendszerváltó liberális konszenzus legalább nyilvánosan érvényes és kikezdhetetlen volt.

Ennek az állapotnak a Fidesz vetett véget, amikor a választási kampányban az ismert sikerrel bejelentette, hogy túl sok szabadságunk van, de ezzel csak azt mondta ki, amit a legtöbben gondoltak. (Fontos hangsúlyozni, hogy a megelőző két kormány erőszakos cinizmusa, valamint 1996 után az öntudatos szabadságpárti politika lényegében való eltűnése nélkül ez a stratégia nem arathatott volna ilyen könnyű győzelmet. A Fidesz és szövetségesei egymagukban nem lettek volna képesek ekkora fordulatot előidézni a közhangulatban. Ők csupán láthatóvá tették, s nem voltak restek a saját javukra fordítani.)

Az alkotmányos rend gyenge támogatottságának felszínre jutása tehát azért érhette váratlanul mindazokat, akiknek egyáltalán feltűnt, mert nem sokkal ezelőttig a jogkiterjesztő reformfolyamatot reguláló elveket a parlamentáris politika fontos tényezői közül senki nem kérdőjelezte meg (ha nem is az ellentmondásos és gyötrelmes gyakorlatot, ami természetes). Ez ugyanis a rendszerváltó konszenzus felmondása lett volna. Ebből a nézőpontból úgy is tűnhet, a Fidesz– kisgazda-kormány nem tett egyebet, mint hogy az 1990 óta divergens folyamatok összhangját próbálta meg helyreállítani. A szabadság intézményes színvonalát hozzáigazítja társadalmi tekintélyéhez. Mindebben egyelőre élvezik a többség támogatását: ettől persze még elbukhatnak 2002-ben, de ez már aligha a szabadság diadala lesz.

A kormány szinte minden törekvésében a rendszerváltó reformok visszafordítása érhető tetten. A demokrácia alapintézménye ellen indított sikeres támadás mellett tavaly ősszel szintén jelentős vihart kavart az igazságszolgáltatási reform bizonytalan időre történő elhalasztása és a Legfelsőbb Bíróság elnökének megalázása. Ezzel szemben az elmúlt hetekben már szinte visszhangtalan maradt az igazságügy-miniszter bejelentése, miszerint a büntetőeljárás szintén törvénybe iktatott átalakítása is évekre elhalasztódik. Pedig az irracionálisan hosszúra nyúló bírósági procedúrák révén a tisztességes eljáráshoz való jog sérül. Nem csoda, ha zuhan az igazságszolgáltatás tekintélye, és terjed az önbíráskodás. A jog uralmának hazai elismertségére jellemző, hogy a Legfelsőbb Bíróság ORTT-vel kapcsolatos döntése után senki komolyan nem gondolta, hogy az érintett kereskedelmi televízió el fogja veszíteni sugárzási jogát. Érdekes ellenpont, hogy a jelenleg is zajló Microsoft-per kapcsán az Egyesült Államokban kevesen hiszik, hogy pervesztés esetén a cégóriásnak ne kellene meghátrálnia, holott százszor akkora üzleti érdek forog kockán. (Erre azt szokás mondani, hogy Magyarország nem Amerika. De hát nem éppen valami olyasmi lett volna a cél?) A koalíció a nyugdíjreformot is megállította, a privatizáció áll, az infernális állapotban lévő mezőgazdaság – melynek mélyreható reformja elől az előző kormány is megfutamodott – a magyar politika leggátlástalanabb filiszterének hitbizománya, a rendőrség eddig is bunösen elhanyagolt átalakításának pedig még az eszméjét is megcsúfolja a kormány egy tehetségtelen exrendőr pártfogolásával (Pintér Sándor kinevezését mellesleg a kormányalakítás idején a Népszabadság [!] vezércikkében a szakértelem diadalaként ünnepelte). A rendőrség állományának erkölcsi minősége és szervezetének rendje a szerencsés többség számára talán elvont jogi problémának tetszhet – bár ez sem helyes –, az RTL Klub megdöbbentő riportja vagy éppen Diósi Ágnesnek a Beszélőben megjelent írása óta azonban mindenkinek kötelessége tudni azt, amit már eddig is sejteni lehetett: a falvak és depresszió sújtotta kisvárosok cigánysorai számára a szisztematikus rendőrterror (önkormányzati asszisztenciával) nem liberális rémmese, hanem fojtogató valóság. S csak ráadás, hogy a tévéadás sugárzása után a polgármester celebrál rasszista feketemisét a törvénysértő rendőr mellett és a sajtó ellen tüntető lakosság számára. Ez persze nem a jelenlegi kormány bűne, hiszen hasonló esetek korábban is előfordultak. Azonban a rendőri jogsértések bagatellizálása, a kormány legbefolyásosabb politikusainak keménykezű rendőrséget sürgető retorikája és a szimbolikus személyi döntések alapjában ássák alá a helyzet megváltoztatásának társadalmi és lélektani feltételeit.

A kibontakozó összkép egyértelműen adja hírül, hogy lezárult a rendszerváltásnak az a korszaka, amikor a szabadságbővítés megkérdőjelezhetetlen követelmény és evidens (noha nemegyszer nem egészen jóhiszemű) hivatkozási alap volt a magyar politika valamennyi jellegadó szereplője számára. Egy esetleges eljövendő szabadságpárti politika kiinduló feltételei radikálisan különbözni fognak mindattól, amit az elmúlt évtized során magától értetődően feltételeztünk. Hogy az ország ismét felvehesse a megrekedt jogkiterjesztő reformfolyamat fonalát, az 1989–90-es atmoszféra és lendület újbóli előidézésére lenne szükség. Ennek ma egyetlen feltétele sem látszik.

Fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a mostani fordulatot a kormányváltás ténye legfeljebb felgyorsította és egyértelműbbé tette, de semmi esetre sem lett volna képes önmagában kiváltani. Sok jel mutat arra, hogy egy szocialista dominanciájú kormányzás hosszú távú tendenciája nem sokban különbözne a jelenlegiétől. A pillanatnyilag legjelentősebb politikai erők stratégiája egyként a társadalom konszolidáció iránti mérhetetlen vágyát tükrözi. Ma még csak nem is sejthető fordulatnak kell bekövetkeznie, hogy mindazt a demokrácián esett kárt, amit az elmúlt egy év részben okozott, nagyobbrészt csupán napvilágra hozott, helyre lehessen igazítani.

• A hónap üzenete