A politikai elmélet és a politikai tapasztalat gyakran ismételt felismerése, hogy demokratikus politikai közösség (a kifejezés nem közjogi értelmében vett „köztársaság”) csak ott lehetséges, ahol az egymással szemben álló politikai felek legalább annyit kölcsönösen elismernek egymásról, hogy a másik fél is a tőle telhető legjobb racionális belátás szerint felfogott közjót próbálja megvalósítani.
Tölgyessy Péter 1998 elején csatlakozott a Fideszhez, majd a választások második fordulójának éjjelén, úgy hajnali egy óra táján,[1] saját több éven át hangoztatott ellenvetései dacára, a Fidesz–FKgP összefogás szükségességéről is meggyőzte magát. Az igen szoros választási küzdelemben lépései minden ésszerű kételyt kizáróan hozzájárultak az MSZP–SZDSZ-kormány leváltásához, és bizonyára sokak számára érzelmileg megkönnyítették az ilyen összetételű új kormány elfogadását.
Amikor a szabaddemokraták legutóbbi küldöttgyűlésüket tartották november végén, a magyar liberális párt mély válsága már mindenki számára – aki akár cseppnyi érdeklődéssel követi a honi közéletet – világos kellett, hogy legyen. Az SZDSZ mai tanácstalanságáról és zavarodottságáról szóló kijelentések éppúgy a köznapi bölcsességek tárházát gyarapítják mára, amiként valaha a „kíméletlen céltudatosság”, a „mindentudó arrogancia” voltak a párt vélt legjellemzőbb jegyei.
Az Orbán Viktor vezette koalíció valóra váltotta tervét: az Országgyűlés plenáris üléseinek gyakoriságát egyharmadára ritkította. Amint arra számítani lehetett, a mára már a kitervelők egy része szerint is technikailag kudarcot vallott intézkedés és következményei iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt. Nem kíván tudni róla, kik és miként intézik ügyeit, költik el adófilléreit, és nem kíváncsi a politikai közösség kívánatos karakteréről kialakított, egymással versengő álláspontokra.
Az új Magyar Köztársaságnak nincsenek hagyományai. A magyar politikai pártok és a politizáló értelmiség magáénak vall bizonyos történelmi előképeket és ünnepi alkalmakkor hivatkozik is rájuk, de a megszakadt folytonosság miatt az feltámasztásukra tett kísérletek, legyen bár szó a tizenkilencedik századi liberalizmusról, a századelő radikálisairól, a harmincas évek neobarokkjáról vagy az 1956-os forradalom eszményeiről, egyként kudarcot vallottak.
A politikai élet szabályainak, intézményeinek, eseményeinek, szereplőinek és azok tevékenységének az elemzésére és értékelésére használt kifejezések akkor hasznosak, ha alkalmasak arra, hogy e szereplőket értelmesen megkülönböztessék egymástól olyan módon, amit maguk e szereplők is elfogadhatnak. Ennek sokféle feltétele lehet, de ezek közül most csak párat emelnék ki. Egy politikai kategória – például a „liberális” kifejezés – akkor lehet alkalmas a politikai élet különböző vonatkozásainak a megértésére, ha a liberálisként jellemezhető gyakorlatokat és nézeteket elfogadó emberek saját magukat és a többi, ezeket a gyakorlatokat és nézeteket helyeslő embert is liberálisként azonosítják, és ha a mindezeket elutasító emberek is azokat azonosítják liberálisként, akik viszont elfogadják azokat.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét