Miklósi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A politikai élet szabályainak, intézményeinek, eseményeinek, szereplőinek és azok tevékenységének az elemzésére és értékelésére használt kifejezések akkor hasznosak, ha alkalmasak arra, hogy e szereplőket értelmesen megkülönböztessék egymástól olyan módon, amit maguk e szereplők is elfogadhatnak. Ennek sokféle feltétele lehet, de ezek közül most csak párat emelnék ki. Egy politikai kategória – például a „liberális” kifejezés – akkor lehet alkalmas a politikai élet különböző vonatkozásainak a megér­tésére, ha a liberálisként jellemezhető gyakorlatokat és nézeteket elfogadó emberek saját magukat és a többi, ezeket a gyakorlatokat és nézeteket helyeslő embert is liberálisként azonosítják, és ha a mind­ezeket elutasító emberek is azokat azonosítják libe­rálisként, akik viszont elfogadják azokat. Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor az adott kifejezésnek, például a „liberalizmus”-nak, van jól megállapítható nyilvános jelentése: hívei és ellenfelei ugyanazt értik rajta, és kölcsönösen képesek megbízhatóan azonosítani a híveket és az ellenfeleket.

Az „új magyar liberalizmus” a demokratikus ellenzék és a reformközgazdászok közeledéséből alakult ki nagyjából a rendszerváltás idejére.* Ennek a közeledésnek a legfontosabb fóruma a szamizdat Be­szé­lő volt, aminek a huszonötödik születésnapját most ünnepeltük. A közeledés nem volt szükségszerű vagy eleve elrendelt, de azért nem is a véletlen műve volt. Azoknak a gondolkodóknak a közeledése volt ez, akik különböző időpontban, más-más oldalról és indokok alapján jutottak arra a következtetésre, hogy az államszocializmus rendszere tarthatatlan: nemcsak erkölcsileg elvetendő, hanem egyszersmind olyan válságban van, ami lehetetlenné teszi alapvető átalakulás nélküli tartós fennmaradását. Mindenesetre ez a találkozás tette lehetővé, hogy a rendszerváltás idejére a magyar liberalizmusnak átfogó és egyúttal kikerülhetetlen programja legyen az ország számára. És ez a találkozás határozta meg az új magyar liberalizmus sajátos étoszát is: ennek volt köszönhető, hogy akik a rendszerváltás idején a leghatározottabbak képviselték a piaci reformok szükségességét, azok egyúttal az emberi jogok elkötelezett hívei is voltak, és megfordítva. Az emberi jogok legrégibb, legkövetkezetesebb képviselői eddigre zömmel eljutottak a kapitalizmus elfogadásáig. Nem volt szükségszerű, és ma sem az, hogy e nézeteket nagyjából ugyanaz a kör képviselje. Voltak és vannak a piacnak olyan hívei, akik nem sokat adnak az emberi jogokra, és vannak jogvédők, akik elutasítják a kapitalizmust. Tehát nem volt eleve elrendelve, hogy e két nézet elfogadása együtt járjon a rendszerváltás utáni Magyarországon, de jó, hogy így volt, és jó lenne, ha így maradna. Így alakult ki az új magyar liberalizmus nyilvános jelentése: azok tartották-tartják magukat és egymást liberálisnak, akik e két nézetcsoportot – emberi jogok és kapitalizmus – és a hozzájuk kapcsolódó politikát együttesen, egy­szer­re fogadják el, és az ezeket a nézeteket és gyakorlatokat elutasítók is azokat tartották-tartják liberálisnak, akik azokat elfogadják.

Fontos következményei voltak annak, hogy a rendszerváltás utáni politikában az emberi jogok és a piac politikája még jórészt nem vált el egymástól. Az emberi jogok politikája elméletileg és érzelmileg is elválaszthatatlan a legkiszolgáltatottabb helyzetű társadalmi csoportokkal való szolidaritástól. Nem csak arra gondolok, hogy a legrosszabb helyzetűek általában a jogsértések legvalószínűbb áldozatai, és hogy ők képesek a legkevésbé arra, hogy fellépjenek saját jogaik védelmében, bár ezek is igaz megállapítások. De legalább ennyire fontos az a jól alátámasztott és feltárt empirikus felismerés, hogy a formális jogegyenlőség kiüresedik, a méltányos eljárások gyakorlati érvényesülése eltorzul a túlzó gazdasági és társadalmi státuskülönbségek hatására. Az emberi jogok liberális felfogásának magva az a gondolat, hogy a saját életüknek célt adni, ésszerű élettervet kialakítani és követni képes egyének bizonyos méltósággal rendelkeznek, amely erkölcsileg elfogadhatatlanná teszi, hogy bárki úgy bánjon velük, mintha életük értéktelen lenne, vagy valamely társadalmi cél elérésének puszta eszköze lenne. E gondolatot az teszi teljessé, hogy a társadalmi és politikai intézmények elfogulatlan nézőpontjából szemlélve valamennyi személy élete egyformán értékes, valamennyi egyéni élet sikere egyenlő mértékben fontos. Ha ezt a gondolatot komolyan vesszük, akkor nem helyeselhetünk minden további nélkül olyan intézményeket, amelyek súlyos egyenlőtlenségeket hoznak létre vagy hagynak jóvá különböző státusú egyének egész életre szóló kilátásainak a tekintetében. Magyarán az emberi jogok politikájának erőteljes egyenlőségelvű elméleti alapjai és gyakorlati következményei vannak. Ennek a felfogásnak döntő szerepe volt abban, hogy a rendszerváltás utáni magyar liberalizmus a kapitalizmus pártolását nem szakította el a méltányos esélyegyenlőség követelésétől, még ha a kilencvenes évek gazdasági és politikai kényszerei nyomására ez sokszor a háttérbe is szorult.

A liberalizmus e rendszerváltás utáni nyilvános jelentése még ma is elég jól felismerhetően velünk van, és alkalmas a különböző nézeteket valló egyének és csoportok egymástól való megkülönböztetésére. De az is jól látható, hogy ez a nyilvános jelentés bom­ladozik, körvonalai kezdenek elmosódni. Valamely politikai ideológia nyilvános jelentése több okból bomolhat fel. Először is előfordulhat, hogy egyik vagy másik lényegi összetevőjétől korábbi támogatói elfordulnak, s azzal a későbbiekben már nem azonosulnak. Mivel a különböző összetevők hatnak egymásra, és át- meg átszínezik egymást, ha az egyik fontos komponens kihullik, akkor a többinek a jellege és étosza is óhatatlanul megváltozik, ezért aztán a korábbi követők közül egyre kevesebben fognak magukra ismerni az ilyenformán elszegényesedett nézetegyüttesben. Másodszor, az is megeshet, hogy valamelyik lényeges komponens valamilyen formában sokkal szélesebb körben elfogadottá válik, és olyan nézetekkel kapcsolódik össze, amelyek távol állnak az eredeti nézetegyüttes híveitől. Ha ez megtörténik, akkor a kérdéses kifejezés egyre kevésbé lesz alkalmas az eltérő nézeteket vallók megkülönböztetésére. Ekkor a nyilvános jelentés nem elszegényesedik, hanem kiüresedik. De az elszegényesedés és a kiüresedés azért legtöbbször együtt járnak.

Ha a rendszerváltás utáni magyar liberalizmus nyilvános jelentésének két fő összetevőjét tekintjük, az elszegényesedés és a kiüresedés jeleit is felfedezhetjük. A közvélemény liberális részének emberi jogi elkötelezettségét a rendszerváltás óta eltelt években sok minden alaposan próbára tette. A magyarországi romákkal szembeni előítéletek elterjedtsége és ko­moly következmények nélküli nyilvános képviselhetősége sok liberálist arra a következtetésre vezetett, hogy a népszerűtlen kisebbségek jogainak és társadalmi integrációjának pártolása politikai öngyilkosság. A jobboldali radikalizmus állandósult köztéri és nyilvánosságbéli jelenléte pedig már hosszabb ideje sok liberálist a szólás- és gyülekezési szabadságot korlátozó megoldások felé vonz. A politikai feszültségek magas szinten történt állandósulása és a másik oldaltól való félelem alaposan kikezdte az alkotmányos garanciák, az ellenzék parlamenti jogosítványai iránti elkötelezettséget. A jobboldali ellenféltől való félelem olyan erős, az ellenfél olyannyira veszedelmesnek tűnik fel, hogy jószerével mindenféle eszköz megengedhetőnek látszik vele szemben. Az elmúlt ősz eseményei sokak számára a jobboldallal kapcsolatos legsötétebb liberális félelmeket és gyanúkat támasztották alá, és a súlyos rendőri és kormányzati jogsértések érzelmi elfogadásához vagy éppen üdvözléséhez vezettek. Liberális politikusok és közszereplők egymás sarkára hágva biztosították támogatásukról – bármiféle vizsgálat lezárulta előtt – a felelős rendőri vezetőket. (Mindez persze a közvélemény jobboldali része számára legvadabb sejtéseiket tűnik igazolni.) Ugyanezek a vezetők aktív szerepet játszottak a kormány politikájával szemben ellenséges erők legitim nyomásgyakorlási lehetőségeinek korlátozásában, elsősorban a gyülekezési jog adminisztratív eszközökkel történő szűkítésében vagy annak igazolásában. Az erkölcsi következmények kézzelfoghatók: szeptember és október viharos heteiben a rendőri erőszak képeit figyelve sok liberális nem megvert, megalázott, jogaikban megsértett embereket látott, hanem csak megfékezett fideszeseket. Szerencsére az emberi jogoknak továbbra is szép számmal vannak tántoríthatatlan védelmezői Ma­gyar­országon, és ők nem hallgattak akkor sem, amikor nehéz volt szólni, de ez az attitűd csökkenő mér­tékben tartozik a közvélemény magát liberálisként azonosító részének önértelmezéséhez. Nem lehetetlen, hogy a jövőben „jogvédő” és „liberális” sokak számára már nem lesznek rokon jelentésű szavak. Márpedig csak addig lesz Magyarországon említésre érdemes liberális politika, amíg annak sarokköve az emberi és szabadságjogok védelme marad.

Ami a rendszerváltás utáni magyar liberalizmus másik összetevőjét, a kapitalizmust illeti, a helyzet nem sokkal megnyugtatóbb. Az új magyar liberalizmus kialakulásakor annak képviselői általában gyors privatizációt, a gazdaság bürokratikus túlszabályozásának lebontását, egyszerű adórendszert, a fair versenyt biztosító szabályokat és persze intézményesen garantált költségvetési fegyelmet követeltek. Ezek a követelések a jól szabályozott piaci verseny által nyújtott ösztönzők hatékonyságának felismerésén nyugodtak, és azon a reményen, hogy az így keletkező jobb gazdasági teljesítmény jótéteményei a megfelelő társadalompolitika révén mindenkihez eljuthatnak. A rendszerváltás utáni magyar liberálisok között kisebbségben voltak azok, akik a piac mindenhatóságában hittek, vagy akik azt gondolták, hogy a piac által megvalósított jövedelemelosztás önmagában igazságos. A legtöbben úgy vélték, hogy a piac által hátrahagyottakat az állam nem hagyhatja magára, s hogy a súlyos egyenlőtlenségek, az egyéni életkilátások drámai különbözőségének nemzedékek közötti átöröklődése súlyos igazságtalanság, amit a piac önmagában nem képes orvosolni. Egyszóval, a magyar liberálisok többségükben, emberi jogi elkötelezettségüknek megfelelően a kapitalizmus szükségességének elfogadásával együtt sem mondtak le a társadalmi szolidaritás eszményéről. Nem az államot tekintették ellenségüknek, hanem a kiszolgáltatottságot és a kilátástalanságot. S bár úgy tartották, a kiszolgáltatottság legjobb ellenszere sok tekintetben a piaci verseny, tisztában voltak azzal, hogy másutt a piac maga hoz létre kiszolgáltatottságot, és ekkor az állam feladata a kiszolgáltatottság elleni fellépés.

De látni kell, hogy a piaci reformok egyes, tágabb összefüggésükből kiragadott elemeinek a támogatása könnyen elválasztható ettől az egyenlőségelvű szemlélettől vagy akár a piac által megvalósított koordináció előnyeihez fűzött általánosabb megfontolásoktól. Az utóbbi években a magyar liberálisok politikai képviseletére vállalkozó párt és nem kevés liberálisként ismert közszereplő más parlamenti pártokkal versengve követelt nagyarányú adócsökkentést, ami látszólag jól megfelel a liberalizmus eredeti programjának. Az alacsony adók és más, önmagukban népszerű, kimazsolázott elemek követelése, elválasztva az emberi jogok szellemétől és a jól szabályozott, méltányos piaci versenyhez fűzött egalitárius várakozásoktól azonban nem liberális politika. Az adópopulizmus és az eklektikus piacpártiság nem azokon a felismeréseken nyugszik, amelyek miatt a magyar liberálisok eredetileg elfogadták a kapitalizmus programját, és nem is hozható összhangba velük. Ez a politika elszakad a liberalizmus eszményeitől, és részben szembe is fordul velük. Nem csoda, hogy már nehezen különböztethető meg nem liberális politikai szereplők eklektikus piacpártoló nézeteitől.

Az emberi jogokhoz és a kapitalizmushoz fűződő viszony változása nem független egymástól. A magyar liberálisok gazdasági elképzeléseinek egyenlőségelvű, szolidáris étoszát éppen az emberi jogok melletti egyidejű elkötelezettség garantálta. Ez utóbbinak a meggyengülése nyomán nem volt meglepő a piacról alkotott elgondolások színeváltozása. A liberális politika akkor lehet érdekes – és komoly – tényező Magyarországon, ha ismét egyszerre, egyenlő súllyal képviseli a jól szabályozott piac és az emberi jogok eszméit.

Az emberi jogok és a piac fontos szerepének együttes elfogadásán alapuló egalitárius liberalizmus a legtöbb modern alkotmányos demokráciában komoly támogatottsággal bír. A liberalizmus a modern, pluralista társadalmak legégetőbb problémáira eléggé koherens és mély értelmezést, valamint szellemileg igényes és erkölcsileg vonzó megoldást nyújt ahhoz, hogy támogatottságának társadalmi léptékű folyamatos újratermelődése biztosított legyen, noha persze vannak a liberalizmus számára kedvezőbb és kedvezőtlenebb időszakok. A magyar társadalom éppen eléggé modern és plurális ahhoz, hogy a liberális gondolkodás eltűnésétől ne kelljen tartani. Az elmúlt évek és különösen a mögöttünk álló néhány hónap egyik fontos hozadéka szerintem éppen az a felismerés, hogy az emberi jogok politikájának akkor is van látható nyilvános képviselete és támogatottsága, és valamelyes eredménye, amikor a liberális politika hivatásos szereplői nem teszik a dolgukat. Az emberi jogi szemlélet nyilvános megszólaltatása, szellemi és intézményes továbbélése és fejlődése függetlenedett a hivatásszerű liberális politikától, ami nem baj. De persze egyáltalán nem mindegy, hogy a liberális gondolkodás csak ilyen szigetekben marad-e fenn, vagy lesz-e színvonalas, önálló programja a hivatásos, parlamenti politikában is. Hogy így lesz-e, sokféle körülmény függvénye. Ezek sorában nem utolsó, hogy képesek lesznek-e újra termékenyen hatni egymásra az emberi jogi gondolatok és az ésszerű piaci koncepciók.

Végül szóba hoznék egy olyan kérdést is, ami nem szerepelt a rendszerváltó liberalizmus napirendjén, de amely érzésem szerint döntő lehet a liberális politika hosszabb távú relevanciája szempontjából. A rendszerváltás idején és javarészt azóta is a demokratikus nemzeti intézmények újjáépítése és a gazdaság átalakítása volt a minden mást háttérbe szorító feladat. Az ország nemzetközi orientációja tekintetében a mértékadó politikai erők között viszonylagos egyetértés volt (a szomszédságpolitikában persze már nem). Amióta Magyarország az Európai Unió tagja lett, éledezik valamiféle vita az ország kívánatos nemzetközi szerepéről, de kiérlelt koncepciókról nem lehet beszélni. Általánosságban a jobboldal azt az álláspontot képviseli, hogy a lehető legkevesebbet szabad feladni a nemzeti szuverenitásból (persze az uniós keretek között), míg ugyancsak általánosságban a balközép erők elvben nyitottabbak a mélyebb integráció iránt. Ezek a megállapítások azonban inkább a politikai szereplők idealizált önértelmezését tükrözik, nem pedig végiggondolt álláspontjukat: a pozíciók ad hoc módon, opportunisztikusan felcserélhetők, mint azt legutóbb az orosz gázvita is megmutatta. Nincs olyan koncepció, amely a hidegháború vége óta kialakult gazdasági és politikai világrend valamilyen tartalmas elemzéséből kiindulva keresné Magyarország helyét a nemzetközi politikában.

Nincs rá mód, hogy erről a világrendről bármi részleteset mondjak. Egy-egy olyan alapvető összefüggést említek csak, amelyek az iménti kérdés szempontjából jelentőséggel bírnak. Egyre szélesebb körben osztott az a felismerés, hogy a világ számos olyan gazdasági, biztonsági, környezeti és humanitárius problémával szembesül, amelyek megoldása meg­haladja bármely egyes nemzetállam lehetőségeit. A kölcsönös egymásrautaltság e körülménye komplikálódik azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a jelenleg létező nemzetközi intézmények mai formájukban csak igen korlátozottan alkalmasak a nemzetállamok között szükséges koordináció megvalósítására. E helyzettel szembesülve a magyar liberálisok egy jól látható és hallható része (lehetetlen volna megmondani, hogy a liberálisok között ez többségi álláspont-e) sajátos, markáns választ ad: a „nemzetközi közösség” tehetetlensége miatt nincs más út, esetről esetre a leghatalmasabb liberális demokráciák ad hoc koalí­ciói­­nak kell kezükbe venniük egy-egy válság (jellemzően: biztonsági válság) megoldását, akár a nemzetközi jog adta kereteket is félretéve. Ennek a politikának a legkirívóbb közelmúltbeli esete természetesen az utóbb nemlétezőnek bizonyult iraki biztonsági fenyegetéssel szembeni amerikai fellépés volt, ami nagyszámú magyar liberális támogatóra talált.

A „liberális unilateralizmus”, ahogy ezt a szemléletet nevezhetnénk, abból meríti vonzerejét, hogy jól ismert tényekre (a nemzetközi intézmények gyengeségére) hivatkozik, és önmagukban nézve értékes célokat (például a demokrácia terjesztését) tűz maga elé. Ráadásul találkozik a liberálisok rokonszenvével az is, hogy e megközelítés a liberális demokráciák önkéntes, eseti együttműködését állítja középpontba, míg a nemzetközi intézményekben ott ülnek mindenféle elnyomó rezsimek képviselői is. Azonban egyre jobban láthatók e megközelítés korlátai. A világot fenyegető legnyomasztóbb kihívások nem eseti, hanem állandó kooperációt tesznek szükségessé, kiszámítható, állandó intézményes keretek között, amelyek képesek a sokféle állam legkülönbözőbb érdekeit úgy-ahogy összehangolni. (A liberális de­mok­ráciák sem csak liberálisak és demokratikusak, hanem sajátos érdekekkel rendelkező szereplői a nemzetközi politikai életnek, ami nagyban befolyásolja viselkedésüket. És a nem demokratikus államoknak is vannak komolyan vehető érdekeik.)

A liberális unilateralizmus a maga esetről esetre összetákolt koalícióival gyakran az egyik válság átmeneti kezelésével csak a következő válság kialakulását készíti elő, közben stratégiailag felértékel erre érdemtelen rezsimeket, és szétzilálja a nemzetközi jogrendet.

Az ezzel a politikával szembeállítható „liberális internacionalizmus” a nemzetközi intézmények gyengeségéből nem azt a következtetést vonja le, hogy félre kell lökni, hanem hogy meg kell erősíteni őket. Ez hosszadalmas erőfeszítést igénylő és a legjobb esetben is részleges kudarcokkal szegélyezett vállalkozás, ami ráadásul kevéssé vonzó rezsimekkel való együttműködést feltételez, abban a bizonytalan reményben, hogy utóbbiak kooptálása a nemzetközi intézmények soraiba korlátok közé szorítja őket, és ösztönzőket nyújt számukra a demokratizálódáshoz. Ez komplexebb és általánosabb elgondolás, mint a liberális unilateralizmusé, de nézetem szerint a nemzetközi folyamatok mélyebb elemzésén alapul, és hosszabb távon több sikerrel kecsegtet.

E kérdések még épp hogy csak megjelentek a magyar politika szellemi horizontján. De ez változni fog. Előre látható, hogy a magyar politika döntéshozói sem térhetnek ki az új világrend által felvetett kérdések elől. A magyar liberalizmus akkor maradhat releváns tényező, ha egyebek mellett erre a problémára is sajátos és tartalmas választ ad. Ma, nekem úgy tűnik, inkább azoknak a hangja hallható, akik az unilateralizmust javasolják a magyar liberálisoknak. Ha viszont az imént leírtakban igazam van, akkor jó lenne, ha ez nem maradna így. De akár igazam van, akár nem, a magyar liberálisok nem odázhatják el a kérdést: vitázniuk kell, először egymás között.

A Beszélő 25. születésnapja alkalmából 2007. január 25-én a Gödör Klubban elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzet

* Ezt a kifejezést ebben az értelemben tudtommal Kis János vezette be, l. például: Liberalizmus Magyar­or­szágon – tíz évvel a rendszerváltás után. Élet és Irodalom, 2000. szeptember 15.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges