Miklósi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A politikai elmélet és a politikai tapasztalat gyakran ismételt felismerése, hogy demokratikus politikai közösség (a kifejezés nem közjogi értelmében vett „köztársaság”) csak ott lehetséges, ahol az egymással szemben álló politikai felek legalább annyit kölcsönösen elismernek egymásról, hogy a másik fél is a tőle telhető legjobb racionális belátás szerint felfogott közjót próbálja megvalósítani. Valóban, nehéz volna elképzelni, e kölcsönös feltevés hiányában miként volna lehetséges legalább az a minimális együttműködés és bizalom, amely minden demokratikus állam intézményeinek működtetése szempontjából elengedhetetlen. Sőt, ha a szembenálló felek körében hiányzik az a feltételezés, hogy az éppen kormányon lévő oldal maga is csupán a közjóról alkotott saját felfogását igyekszik megvalósítani, akkor az intézmények elvont, személytelen rendje személyes hatalomként fog lelepleződni. Ekkor az intézményekre nem úgy tekintenek, mint amelyek a társadalmi igazságosság bizonyos meghatározott elveit testesítik meg, hanem mint a személyes hatalom gyakorlásának és megőrzésének nélkülözhető, illetve esetleges hatalmi szempontok szerint lecserélhető kellékeire.

A kölcsönös elismerés hiánya


Néha megpróbálják ezt a kölcsönös elismerést úgy jellemezni, mint ami nem igényel a szembenálló felek közötti szubsztantív egyetértést szinte egyetlen konkrét politikai kérdésben sem, hanem csupán annyit, hogy fogadjuk el, a másik oldalnak a miénktől eltérő válasza valamely adott kérdésre valóban az, aminek mutatja magát: azaz őszinte válaszkísérlet az előttünk álló kérdésre. Számomra ez a kísérlet nem tűnik meggyőzőnek: még ez az elfogadás is a politikai moralitás néhány alapvető elvét illető viszonylag széles egyetértést feltételez. Nem tekinthetünk a tőlünk (akár radikálisan is) eltérő nézeteket valló félre úgy, mint a közjóra irányuló közös, célzatos politikai cselekvés társrésztvevőjére például akkor, ha nem tartunk valamennyi embert méltósággal felruházott, valamilyen értelemben egyenlő erkölcsi lénynek, akit következésképpen valamilyen mértékű autonómia jellemez, és ennek megfelelő jogok illetnek meg. Ebből az következik, hogy nem minden korlát nélküli a politikai pluralizmusnak az a mértéke, amelyet a demokratikus berendezkedés elviselni képes. (Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy ez a felismerés akár bizonyos nézetek büntetőjogi tiltását is igazolhatja-e. Nézetem szerint nem, de nem tudok itt emellett részletes érveket hozni. Legyen elég annyit megjegyezni, hogy az összefüggés a fenti felismerés és a büntetőjogi korlátozás igazolhatósága között nem magától értetődő.) Mindebből az a nem túl eredeti következtetés adódik, hogy a demokratikus intézmények nem önfenntartóak: elegendő számú demokratikus elkötelezettségű (és a demokratikus elkötelezettségével összhangban cselekedni is hajlandó) honpolgár nélkül a legjobb intézményi elrendezés sem maradhat fenn tartósan.

Ez a következtetés azonban nem a lezárása, hanem csupán a kiindulópontja a gyakorlati dilemmáknak. Nem elégedhetünk meg ugyanis azzal, hogy kijelentjük: liberális demokraták nélkül nem működik a liberális demokrácia. A valódi kérdés az, mit gondoljunk és tegyünk akkor, ha úgy véljük, nem állnak rendelkezésre kellő mennyiségben a demokraták. Világos, hogy valódi liberális demokraták akkor sem adhatják fel a liberális demokrácia elvi igényét, ha a liberális demokrácia tartós fennmaradásának a politikai szociológiai feltételei pillanatnyilag hiányoznak. Számukra (számunkra) a liberális demokrácia erkölcsi meggyőződés kérdése. Mit tegyünk azokkal, akik nem hajlandók politikai ellenfeleikre úgy tekinteni, mint akik saját legjobb meggyőződésük szerint maguk is a köztársaság javát igyekeznek előmozdítani? Tovább megyek: mitévők legyünk akkor, ha mi magunk is kifogyunk a jóhiszeműségből: ha az ellenfelek nyíltan hangoztatott nézetei vagy gyakorlati lépései alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy csupán önös hatalmi célokat követnek? A kölcsönös elismerés szükségességének az igénye nem mond semmit arról, hogy miként érhető el ez a kívánatosnak tekintett szituáció. Nehéz lenne azzal felelni erre az ellenvetésre, hogy kísérletet kell tennünk az elismerést megtagadó fél racionális meggyőzésére. Hiszen az efféle kísérlet már eleve feltételezi annak a meglétét, aminek a hiánya a probléma kiindulópontja: nevezetesen hogy a másik fél hajlandó érveinket jóhiszemű, őszinte válaszkísérletnek tekinteni, és ezért azokat komolyan megfontolni. Talán azt lehetne felelni erre, hogy ha az elismerést megtagadó fél nem is hajlandó önmagáért, pusztán a másik oldalnak mint jóhiszemű politikai vetélytársnak az elfogadása okán mérlegre tenni annak érveit, azért másfajta (például célszerűségi) megfontolások még rávehetik a demokratikus szabályok betartására. Csakhogy a liberális demokrácia szemszögéből nézve külsődleges szempontok alapján történő elfogadás instabil, de ettől függetlenül sem vezethet el a valóban kívánatos állapothoz. Ahhoz ugyanis, hogy a liberális demokráciát megvalósultnak tekinthessük, nem elégséges bizonyos intézmények megléte vagy akár szabályszerű működése. Az is kell hozzá, hogy a liberális demokratikus intézményeket qua liberálisakat és demokratikusakat – s ne csak qua (például) különlegesen célszerűeket – helyeseljük. (Ugyanakkor azt meg kell adni, hogy a célszerűségi megfontolások képezhetik a szükséges átjárót az elismerés és hiánya között. Erre még vissza fogok térni). Visszajutottunk tehát oda, hogy kellő számú demokratikus meggyőződésű ember nélkül nem megy: de nem léptünk előre abban a tekintetben, hogy mi a teendő, ha diagnózisunk szerint ez a kívánatos helyzet nem áll fenn.

A jobboldal válsága


Ezek a kérdések az elmúlt tizenkét évben nem csak absztrakt filozófiai problémaként merültek fel a kelet-európai demokratikus politikában. A magyar politikában is közhelynek számít, hogy a köztársaság válságos pillanataiban sokszor nem állt rendelkezésre a demokratikus közvélemény erőteljes támogatása. Azt a véleményt is sokan (például e sorok írója) elfogadják, hogy a magyar politika meghatározó szervezett alanyait nem elégséges mértékben jellemzik a fent említett demokratikus attitűdök, és túlságosan gyakran külsődleges megfontolások (mindenekelőtt az Európai Unió elvárásai) bírták rá a feleket a szabályok betartására. Nincs okom eltitkolni, hogy szerintem az eddigiekben a jobboldalról fenyegette jelentősebb veszély az alkotmányos demokratikus államéletet, miként azt sem, hogy a baloldali és liberális pártokat illető éles bírálataim (l. például az Élet és Irodalom 2002. július 12-i, ill. szeptember 20-i számait) ellenére sem tartom indokoltnak ennek a nézetnek a felülvizsgálatát. Az itt következőkben a jobboldal mostani politikájának összefüggésében keresek gyakorlati válaszokat a fenti kérdésekre. A probléma sürgető voltát a kormánykoalíció pártjai is érzékelik – legalábbis erre utalnak az „árkok betemetésére” tett különféle célzások és ígéretek. Ezekről alább még lesz alkalmam többet is mondani. De annyi mindenesetre világos, hogy a jobboldal sok elemében antidemokratikus politikája a másik oldalt is feladat elé állítja.

A baloldal nyomasztó fölényét mutató közvélemény-kutatási adatok és az ezeket alátámasztó friss önkormányzati választási eredmények alapján kézenfekvően adódik a következtetés, hogy a jobboldal politikája válságban van. Ha igaz az, amit az előző bekezdésben állítottam, hogy tudniillik az alkotmányos demokratikus berendezkedést 1990 óta (de főként az elmúlt négy évben) inkább a jobboldal veszélyeztette, akkor arra gondolhatunk, hogy a jobboldal válsága jó hír. Magam is úgy gondolom, hogy van olyan aspektusa a Fidesz mostani kudarcának, aminek maradéktalanul lehet örülni. Azonban mielőtt ezt a kijelentést pontosítani lehetne, először azt kellene tisztázni, hogy miben állt a Fidesznek a választások óta eltelt fél évben a politikája, és hogy pontosan mi is az, ami válságban van. Közismert, hogy Orbán Viktor felhívása nyomán a választásokat követően ezrével alakultak az úgynevezett polgári körök, és hogy a volt miniszterelnök céljai szerint egyre inkább ezek a szervezetek fogják a jobboldali politika centrumát képezni. Sokakkal ellentétben én önmagában nem látok semmi kivetnivalót a politikai mozgósításnak ebben a formájában. Az utcai tüntetés éppen olyan természetes közege a politikai nyomásgyakorlásnak, mint a parlamenti interpelláció. A régi demokráciák története is azt támasztja alá, hogy a köztereken szerveződő és cselekvő mozgalmak sokszor a demokrácia megerősödéséhez és kiteljesedéséhez vezetnek (vö. a hatvanas évek amerikai polgárjogi harcait), és közvetlenül átélhetővé teszik azt a demokratikus ígéretet, hogy az emberek saját maguk irányíthatják sorsukat – és ezáltal még a népszuverenitás gyakorlásának közvetett, intézményes formáiba vetett bizalmat is inkább erősítik, mint gyengítik. A magyar baloldaliak és liberálisok elvont általánosságban helyeslik a társadalom önszerveződését, és ők is szólították már híveiket az utcára, s ezt a jövőben is megtehetik: és helyesen fogják tenni. Éppen ezért álságos, amikor most formai fenntartásokat hangoztatnak a polgári körök politikájával szemben. Nem a szervezeti formát kellene bírálni, hanem egy pillantást vetni arra, amit a most éppen polgári körökbe szerveződő jobboldal mond, és tartalmi vitába szállni vele. Mégis, a helyzet kissé bonyolultabb: a baloldal nem téved teljesen, amikor a parlamenten kívüli politizálást veti a leváltott jobboldal szemére, csak szokás szerint félreérti a probléma lényegét.

A polgári körök politikája


A polgári körök mozgalma ugyanis a magyar jobboldali politizálás bizonyos tartalmi vonásaiból következő kényszerpálya. A magyar jobboldal önértelmezésének része az, hogy ő nem csupán az egyike a közjó különböző felfogásait képviselő politikai szubjektumoknak, hanem valamiféle kitüntetett viszonyban áll a „nemzeti lényeg”-gel (ezért is tartja fenn magának a „nemzeti” jelző használatát), és ebből a speciális viszonyból eredezteti a kormányzáshoz való jogát, nem pedig a választás közjogi aktusában megnyilvánuló választói akaratból. Ennek az önértelmezésnek a kontextusában válnak megérthetővé az olyan kijelentések, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, meg hogy a választásokon a jobboldal nem vereséget szenvedett, hanem „kiütötték a kezéből a kormányrudat”. Ezt az önképet a jobboldal különféle ideológusai és politikusai a rendszerváltás óta mindig is többé-kevésbé nyíltan képviselték, de a 2002-es választást követően fordult elő először, hogy tétova kísérletet tettek arra, hogy ennek az önértelmezésnek gyakorlati érvényt is szerezzenek. Nézetem szerint minden, ami 2002. április 7-e óta a jobboldalon történik (beleértve a polgári körök mozgalmát), ebben az összefüggésben válik érthetővé. Először is, ez magyarázza, hogy a Fidesz – elsőként a rendszerváltás óta eltelt időszak fontosabb politikai szereplői közül – miért nem volt képes tudomásul venni a választási vereség tényét. A Fidesz elhitte saját magának, hogy az ország népének többsége szükségképpen mögötte áll, ezért nem ismerhette be minden további nélkül a vereséget. Ha így tett volna, akkor ezzel azt is beismerte volna, hogy nem létezik semmiféle kivételes kapocs, amely mintegy magától értetődő módon a jobboldalnak juttatja a kormányzás jogát. Félhivatalos ideológiája és az egész négyéves politizálása (no meg a vereség váratlansága) nagy erővel arra tolta a Fideszt, hogy elhiggye: ha kisebbségben maradt a szavazatszámlálásnál, az csak csalás vagy más manipuláció következménye lehet. Másodszor, ez az önkép tette a Fidesz szemében elfogadhatóvá, hogy a második forduló és a kormányváltás közötti mintegy egy hónapban úgy viselkedjék, mint akit jogtalanul fosztottak meg a kormányzás lehetőségétől, ezért mi sem lehet természetesebb, mint hogy saját (a választók csekély többsége által elutasított) koncepciójából a rendelkezésére álló röpke időben minél többet megvalósítson. (Emlékezzünk: a volt miniszterelnök azzal igazolta például a tizenkét agrárcég villámgyors privatizációját, hogy nemzeti érdekből a lehető legtöbbet meg kell óvni a hamarosan kormányra kerülőktől. Mintha az új koalíció idegen hódítók csapata volna, és mintha a választás nem éppen arról szólna, hogy a nép a nemzeti érdek melyik felfogásának ad elsőbbséget.)

Végezetül és leghangsúlyosabban, a jobboldalnak ezzel az önértelmezésével áll összefüggésben a polgári körök ügye. Ha ugyanis a jobboldal vezére, a volt miniszterelnök egyszerűen átvette volna a Fidesz formális vezetését, beült volna az Országgyűlésbe, és annak rendje és módja szerint, az ellenzék vezetőjéhez méltóan hétről hétre kérdéseket intézne a miniszterelnökhöz, akkor ezzel szimbolikusan és gyakorlatiasan azt juttatná kifejezésre, hogy nem történt semmi különös, csupán a közjó egyik felfogását képviselő pártszövetség legyőzte a másikat, amelyik most (egy ideig) ellenzékben politizál. Ha így járt volna el, akkor nem vonta volna meg politikai ellenfeleitől azt az elismerést, ami liberális demokráciában valamennyi politikai szereplőnek kijár. De ezt nem tehette volna meg anélkül, hogy összeütközésbe ne kerüljön a jobboldal félhivatalos önértelmezésével. Ezzel az önképpel és a választási vereség óta követett stratégiával csak az férhetett össze, hogy a volt miniszterelnök ne az ellenzék vezetőjeként, hanem mintegy száműzött királyként cselekedjék, s az országot járva személyesen őrizze a lángot, és tartsa a lelket a nagy hirtelen elárvult népben. A polgári körök mozgalma nem zseniális stratégiai húzás volt, hanem az ebből a politikából egyenesen következő kényszerpálya. Ha egyszer a parlamenti frakció élére nem állhatott, mert akkor fel kellett volna adnia a jobboldal fő politikai hitelvét, akkor más, parlamenten kívüli szervezeti platformot kellett találnia, és ehhez kellettek a polgári körök. Ennyiben a baloldal helyesen érzi, hogy a polgári körök politikája összebékíthetetlen a liberális demokrácia alapelveivel; de nem azért, mert intézményen kívüli eszközöket vesz igénybe a politikai mozgósításhoz, hanem mert ezt az Országgyűlésben megtestesülő választói akarat kétségbevonása céljából teszi. Látható, hogy a jobboldalnak az elvesztett választások óta tett fontosabb lépései összefüggő, koherens politikába illeszkednek – és ez az a politika, amelyről fent azt állítottam, hogy válságban van, és amely most az önkormányzati választásokon látványos vereséget szenvedett.

A kudarc okai


És ennyiben a jobboldal vereségének fenntartás nélkül örülhetnek a liberális demokrácia barátai. Ez a politika ugyanis a lopakodó államcsíny politikája. És ne tévedjünk: nem kizárt, hogy csak azért bukott el, mert irányítójának, a volt miniszterelnöknek csak ahhoz volt bátorsága, hogy útjára indítsa ezt a politikát, de a döntő pillanatokban megtorpant, és nem merte levonni a stratégiából adódó gyakorlati következtetéseket. A volt kormányfő stratégiája azon a premisszán alapult, hogy az új kormánykoalíció hatalma többszörösen is illegitim; egyfelől mert állítólag manipulált körülmények között szereztek többséget, másfelől mert állítólag csak a jobboldal áll olyan sajátos viszonyban a magyar néppel, hogy sajátos igényeinek megfelelően jogosan kormányozhasson. Mármost, a delegitimáció politikája csak akkor lehet eredményes, ha sikerül folyamatosan és meggyőzően felmutatni, hogy a többség „valójában mögöttünk áll”. Ezért van szükség a rendszeresen ismétlődő tömegtüntetésekre és felvonulásokra, hogy demonstrálni lehessen azt az utcán megnyilvánuló, körvonalazatlan, közvetlenül megtapasztalható, empirikus népakaratot, amely a szavazatokban megnyilvánuló, közjogilag érvényes népakarattal szembeállítható, sőt annak fölébe rendelhető. E politika kockázata óriási, mert sok-sok felfordulással és izgalommal jár, márpedig a legtöbb modern társadalom tipikus esetekben irtózik az anómiától és a káosztól. De a kísérlet (pláne a Medgyessy-üggyel kombinálva) bejöhetett volna, ha a volt kormányfő nem távozik külföldre, hanem a kockázatot vállalva az Erzsébet hídi megmozdulás élére áll, ha nemcsak beszélnek róla, hanem a polgári körök valóban minden egyes településen élőlánccal akadályozzák meg a szavazócédulák megsemmisítését vagy más, nekik nem tetsző intézkedéseket (ahogy Orbán környezetéből többen javasolták). Mindnyájunk nagy szerencséjére ehhez a jobboldal vezetésének nem volt elég mersze. Orbán elkezdett valamit, amit aztán nem mert következetesen végigvinni, de a dolog természetéből fakadóan megállítani sem lehet már. A folyamatos erődemonstráció így elmaradt, és a delegitimációs politika egyetlen látható következménye a rendetlenség, valamint a gyengeség látszata lett. Innen egyenes út vezetett az október 20-i összecsukláshoz.

A pályamódosítás feltételei


Látni kell, hogy a fent kifejtett összefüggés miatt a polgári köröknek a jobboldal számára most végzetesnek bizonyult politikája nem könnyen korrigálható „tévedés”. A pályamódosítás elengedhetetlenné tenné, hogy a magyar jobboldal komoly formában szembenézzen és leszámoljon identitásának azzal a centrális összetevőjével, amely erre a zsákutcás pályára állította. Személy szerint nem hiszem, hogy ez a fordulat a volt miniszterelnök vezetésével sikerülhet, vagy akár hogy vele kísérletet lehetne rá tenni. Már csak azért sem, mert közvetlen politikai környezete Orbánt iszonyatos erővel nyomja a bukott stratégia továbbvitelére. Orbán a jobboldal legnagyobb jótéteményéből nagyon könnyen legnagyobb tehertételévé válhat. Ugyanakkor ez az identitás eleve kizárja, hogy a jobboldal olyan viszonyban álljon a magyar politika többi szereplőjével, ami a liberális demokráciában egyedül elfogadható: azaz úgy kezelje őket, mint akik a közjót az övétől eltérő módon fogják fel. Ha az egyik oldal kitüntetett viszonyban áll a nemzeti érdekkel (a közjóval), akkor nem nézhet úgy a többi félre, mint amely vele azonos jogot formál a közjó képviseletére. Ezért a jobboldalnak alapvető módon kell megváltoznia ahhoz, hogy a liberális demokráciát őszintén a magáénak érezhesse (bár persze a szabályok formális betartására rábírható lehet). Megjósolhatatlan, hogy ez megtörténik-e, és ha igen, mikor. Ezt a feladatot a jobboldal helyett nem végezheti el senki. Ugyanakkor a baloldali és a liberális oldalnak is van tennivalója az ügyben.

A szociálliberális oldal helyesen érzékeli, hogy a magyar politika meghatározó szereplői között fennálló viszony nem olyan, mint amit a demokratikus politikai közösség kielégítő működése (azaz végső soron a közjó széles körű racionális vitában való megvitathatósága) kívánatossá tenne. Azt is jól látja, hogy a helyzet kedvező irányú megváltoztatása az ő részéről is lépéseket igényel. De teljesen téves elemzést ad mind a konfliktus természetéről és arról, hogy ez a konfliktus miért káros a demokratikus politikai közösség szemszögéből, mind pedig arról, hogy milyen lépéseket tehet és kell tennie a szituáció feloldása érdekében. Először is, úgy értelmezi a helyzetet, mintha a konfliktus gyökere a magyar politika szereplői közötti túlzott ideológiai távolság volna. Szerintem ez a vélekedés nem állja ki a tények próbáját. Nem vitás, hogy valódi, redukálhatatlan világnézeti különbségek vannak mondjuk a jobb- és a liberális oldal között például az állam világnézeti semlegessége vagy az egyházak intézményesített politikai befolyásának pártolása tekintetében. De egyfelől ezek a különbségek nem mindig járnak gyakorlati következménnyel (amikor például a liberálisok külsődleges szempontok alapján úgy ítélik, hogy nem célszerű általánosságban vett meggyőződésüket követni), másfelől messze nem terjednek ki a politika minden fontos területére, azaz nagyon is átjárhatóak az egyes pártok pozíciói. Ezekkel a világnézeti különbségekkel aligha lehet magyarázni a magyar politika konfliktusainak intenzitását. (Vagy éppen kiszámíthatatlanságát: ha ugyanis a konfliktusok meghatározóan a világnézetekhez igazodnának, akkor sokkal kiszámíthatóbb és racionálisabb rendben követnék egymást). Ezzel szemben azt állítom, hogy mind a hevesség, mind pedig a kiszámíthatatlanság jobban megmagyarázható, ha abból indulunk ki, hogy a konfliktus elsődleges forrása az, hogy a meghatározó felek egyike a másik oldalt nem tekinti a közjó megvalósítására irányuló vállalkozás résztvevőjének. Ekkor ugyanis világossá válik, hogy tartalmi kérdésekben miért születhetnek könnyen váratlan alkuk, mint ahogy az is, hogy miért alakulnak ki ugyanilyen váratlanul heves összecsapások látszólag kevéssé fontos (úgynevezett „szimbolikus”) kérdésekben. Továbbá, főként a baloldal, de hellyel-közzel a liberálisok is úgy vélik, a konfliktus hevessége azért baj, mert megnehezíti, hogy a magyar társadalom fontos kérdéseiben a politika összes szereplője számára elfogadható, „konszenzusos” döntés szülessék, továbbá azért, mert a „megosztottság” állítólag zavarja a békére áhítozó társadalmat. Ennek a vélekedésnek a gyökerei könnyen azonosíthatóak valamiféle burkolt pluralizmusellenes attitűdben, amely nehezen fogadja el a demokratikus politika elkerülhetetlenül kontroverziális jellegét, idegenkedik mindennemű konfliktustól, és azokat teljes egészében öncélúnak tartja. Nem szükséges külön részletezni, hogy a politikai konfliktusoknak ez a felfogása miért nem fér össze a liberális demokrácia politikaképével, és hogy végső soron miért nehezíti a konfliktusok valóban kiküszöbölendő körének feloldását. Végezetül, a téves elemzésből téves gyakorlati következtetések adódnak. A baloldal úgy véli, hogy a konfliktus forrása a felek közötti túlzott világnézeti távolság, és ezért ideológiai bohóctréfákkal kedveskedik a vesztes kormánypártoknak, abban bízva (előre megjósolhatóan tévesen), hogy ezzel kiengesztelheti a politikai elismerést tőle megtagadó jobboldalt. (A „nemzeti közép” kormánya, Medgyessy látogatása a Terrorplázába, az ún. nagyegyházak körüludvarlása stb.). Ez a politika semmi eredményt nem fog hozni a konfliktusok hevességének csillapítása tekintetében, de világnézetileg elbátortalanítja és defenzívvé teszi a koalíció táborát, és talpra segítheti a legyőzött, de megreformálatlan jobboldalt. Ebből, valamint senkit semmire nem kötelező üres gesztusokból áll az „árkok betemetésének” hadművelete.

Eszközök, engedmények


De vajon mi az, amit megtehetne és meg kellene tennie ebben a helyzetben a szociálliberális oldal? Visszajutottunk e cikk kiinduló kérdésfeltevéséhez: mi várható el egy olyan demokratikus politikai közösség tagjaitól, amelyben a felek egyike megvonja az elismerést a többi féltől? Ha az eddigi elemzésem helyes, akkor vannak olyan lépések, amelyeket a baloldal nem tehet meg a jobboldal helyett (nevezetesen ilyen a jobboldali identitás elengedhetetlen revíziója), és vannak olyan lépések, amelyeket szükségtelen és káros megtennie (ideológiai engedmények). De azért a baloldal nem teljesen eszköztelen ebben a kérdésben. A tapasztalati politikatudomány közhelye, hogy a konfliktusok intenzitását többek között az fokozza túlzott mértékig, ha a felek mindegyike reálisan úgy érezheti, a vesztes mindent elveszíthet, és talán nagyon hosszú időre nem kap még egy esélyt a fordulatra. A tavaszi választási kampány is azért volt olyan heves és mozgósító erejű, mert a Fidesz vezette koalíciónak sikerült annyira meggyengítenie az alkotmányos demokratikus intézményrendszert, hogy realisztikussá vált: a vesztes nagyon hosszú időre veszíthet. Mármost, ezen volna módja a kormánykoalíciónak változtatni. Természetesen nem arról van szó, hogy a szociálliberális oldalnak arra kellene törekednie, hogy a jobboldal minél hamarabb ismét a kormányzás közelébe kerüljön. De arról igen, hogy határozott, egyértelmű intézkedések sorozatával restaurálja a megroggyant intézményeket, és ilyen módon adja az ellenzék értésére, hogy a vesztes nem mindent veszít, s biztosítva vannak számára mindazok az intézményes eszközök, amelyekkel méltányos módon kiveheti a részét a politikai vitákból, és amelyek esélyt adnak neki arra, hogy a közönséget meggyőzve visszakapja a kormányzás lehetőségét, ha arra érdemesnek találtatik.

Voltak a koalíciónak az elmúlt félévben olyan lépései, amelyek ebbe az irányba mutattak. Ilyen volt például a heti országgyűlési ülésezési rend visszaállítása. Az összkép azonban inkább aggodalomra ad okot: az új kormánytöbbség sem riad vissza attól, hogy törvényellenesen korlátozza az ellenzék egyik legfontosabb eszközének tekinthető vizsgálóbizottságokat, méltánytalanul mellőzi az ellenzéket az alkotmány módosítása kérdésében, és a tömeges politikai kinevezésekkel (l. például a kistérségi megbízottak ügyét) könnyen személyesen átélhetővé teszi az ellentábor híveiben, hogy aki veszít, az valóban mindent veszít. Holott ha következetesen az ellentétes utat járná, akkor az ellenzék mozgósító-delegitimáló politikája még követői szemében is fokozódó mértékben elveszítené valóságközeliségét, és egyre inkább légüres térbe kerülne. S ezzel hosszabb távon arra késztetné a jobboldalt, hogy ha másért nem, hát célszerűségi szempontok miatt vizsgálja felül politikája alapjait.

Ennek az elgondolásnak kevés nyoma látszik a kormányoldalon. Valószínűbb, hogy a jobboldalon marad Orbán és vele a polgári körök politikája, ami a kormánytábor körében is életben tartja a félelmi pszichózist, és elodázza a baloldal régóta szükséges önkorrekcióját. Persze úgy is adódhat, hogy az önkormányzati választásokon aratott szocialista győzelemből valódi önbizalmat merítenek, levegőhöz engedik a másik oldalt, és végre hozzálátnak a kormányzáshoz.

Nagy szerencse volna.

• Játéktér